Újévi fogadalom

Ilyet most nem teszek. Nincs túl sok értelmük, mert ha kijelölök egy konkrét határidőt, feladatot, kötelességet, hajlamos vagyok már csak azért sem megcsinálni/betartani. Továbbá nem szeretem lekorlátozni a végtelen lehetőségeket. Úgy érzem, ha nem szabok ilyen-olyan (akár kötelezően elérendő) határokat, akkor még a lehetetlennek vélt számára is hagyok esélyt megtörténni. Ráadásul a legtöbb cél, amit kitűznék, úgysem olyasmi, amiért kézzelfoghatóan tudnék tenni, úgyhogy inkább igyekszem az adott pillanatban a legjobb tudásom szerint cselekedni, az eddig még mindig kifizetődő volt.

Különben pedig nemrég megfogadtam, hogy sosem megyek többé olyan helyre egyedül, ahol nem ismerek senkit - ennek egyenes következménye, hogy a szilvesztert idén (is) itthon töltöm. Tehát elképzelhető, hogy a fogadalmak nem is olyan szerencsések. :)

B.Ú.É.K. mindenkinek!

Chief exorcist

Óévbúcsúztatásként, mivel mégsem megyek sehová "bulizni", nézegetem az Allociné által 2011-re ajánlott 150 filmelőzetest. Az imént jutottam el a "Borzongás" nevű kategóriához, amelynek egyik tagja az A rítus című film, amelyet Anthony Hopkins főszereplésével nálunk forgattak. Nem tudtam, pontosan miről szól, de most megdöbbenve láttam, hogy igaz történeten alapul, sőt, az állam is leesett, amikor kiderült, hogy a Vatikánban ma is van még olyan titulusú ember, hogy "ördögűző".

...

HO-LY SHIT!

...

Ez most egészen komoly? Tényleg? Úgy értem, tééééényleg???? Ezek valóban nem normálisak. Ráadásul - erről anno lemaradtam - ez az úriember 2007-ben javasolta, hogy a világ valamennyi egyházmegyéjébe nevezzenek ki újfent ördögűzőt, majd persze a Vatikán 3 nap múlva tagadta a történetet - ez adja a sztori alapját. Sir Anthony miatt egyébként is kötelező lett volna a film, de így már biztosan megnézem, ha eljut hozzánk. Az emberi ostobaságot muszáj nagytotálban, első kézből látnom.

Hogyan lehetséges

képpel, hanggal, zenével így átadni a szenvedélyt a filmvásznon? Sőt, A SZENVEDÉLYT. Nagybetűvel. Hogy képes sejtszinten ilyen erővel felidézni, szinte szavak nélkül? Azt, hogy érdemes, hogy csak így érdemes, soha másképp, még ha egy picit elfelejtettük is már, hogy valaha pont ilyen volt, hogy valaha még mi is hittünk benne. A hatalmába kerített, és nem ereszt. Io sono l'amore, Én vagyok a szerelem.*

*Sajnos a hivatalos magyar fordítás (Szerelmes lettem) - ebben az esetben egyet kell értsek az azt kifogásolókkal - egyáltalán nem közvetíti azt a szépséget, amit az olasz eredeti, pedig egyszerűen megoldható lett volna tükörfordítással.

18. nap: véleményed az azonos neműek közötti házasságról

A kérdés nyilván arra akar utalni, hogy ellenzem vagy támogatom-e, és erre az a válaszom, hogy ugyanúgy vélekedem róla, mint a különböző neműek közötti házasságról: ha úgy érzik, hogy össze szeretnék kötni az életüket, miért ne? Teljesen humán és gyakorlati szempontból megközelítve ésszerű, hogy ha ezt akarják, ők is házasságra léphessenek; az ellenérvek többnyire ideológiai alapúak, amikkel pedig nem tudok egyetérteni. Nem hinném, hogy veszélyeztetné a "család szentségét", ha két ember, aki szereti egymást, papíron is egybekel, meg különben is, hagyjanak már ezekkel az elvont maszlagokkal, és próbálják inkább emberi szempontból megközelíteni a dolgot, azzal véleményem szerint mindenki jobban jár.

Ebben az egész témában szerintem pont ez a kérdés nem annyira nagy horderejű, mint amennyire egyesek felfújják. A gyerekkérdés, nos, az már neccesebb (bár erről ugye senki sem kérdezett :P), mert köztudott, hogy már a csonka családban, anyai vagy apai minta nélkül felnövő gyerekek is komoly lelki sérüléseket szenvedhetnek el, illetve valami "kimarad" az életükből, amire a normális pszichoszociális fejlődéshez szükségük lenne. Mindezek ellenére talán mégis igaz, hogy a szeretet a legfontosabb, a "mintákat" pedig máshonnan is el lehet lesni, főleg, ha a szülők figyelnek rá, hogy legyenek ilyen minták.

Persze erre vonatkozóan még nem léteznek igazán tudományos bizonyítékok, tehát nincs is mire alapozni a pro vagy kontra érveket, csupán a feltevéseinkre, amik pedig lehetnek tévesek. Bárki, aki ma azzal érvel, hogy káros a gyereknek, ha két apukája vagy két anyukája van, illetve ellenkezőleg, azt állítja, hogy ez egyáltalán nem befolyásolja a pszichoszociális fejlődését, csak személyes véleményt közöl, amit egyelőre nem támasztanak alá tények. Lehet, hogy 50 év múlva sokkal többet fogunk tudni a témában, de még ez sem biztos, úgyhogy akinek van joga és lehetősége gyermeket vállalni, az szerintem elsősorban szeresse, abból baj nem lehet.

Megérkezett

a Cath-os falmatricám!! :) Egyelőre nem sok látszik belőle, mert mindkét oldalán fehér papír fedi, de a falon így fog kinézni:

Ez alapján készült:

Mivel azonban a matrica csak és kizárólag saját falra kerülhet, most még egy ideig várni kell a felavatásával. Olyan lesz ez, mint I-nek a motiváló nadrágjai*: motiváló falmatrica egy saját tulajdonomban lévő falfelülethez, amire felragaszthatom. :-))

*Motiváló nadrág: még egy ici-picit szűk, de már majdnem jó.

17. nap: egy könyv, ami megváltoztatta valamiről alkotott véleményed

Visszatértem az önvájkáláshoz. :-))

Naszóval, rövidre fogva, különben megint belegabalyodom, és disszertációt írok belőle: bár nem emlékszem az írójára és a címére, egy nő halálközeli élményéről szóló könyv volt ez, amit 14 évesen olvastam, és ami egy csapásra megváltoztatta az addig bennem élő (meglehetősen torz) istenképet. Még emlékszem is a pillanatra, igazi megvilágosodás volt., hogy stílusos legyek. Mint amikor összeáll a puzzle, és kirajzolódik a kép, mert megkerül az az egy pici darab, ami az egésznek a közepéről hiányzott.

Merthogy az egyház által (kedves családtagjaim asszisztálásával) közvetített kép szerint van valaki, aki fent ül az égben, minden lépésünket figyeli, ha pedig valamit nem a kedve szerint teszünk, dühös lesz, mindenhatóságánál fogva pedig meg is fog büntetni, de ám kegyetlenül, ha nem is azonnal, de a halálunk után mindenképp. Kénköves lángok közé vet és megsüt pecsenyének, csak mert nem mentünk el a vasárnapi misére. DE szeret bennünket! (Hatásos ellentételezés by George Carlin, all rights reserved for him. :-))

Nem csoda, hogy ütötték egymást bennem ezek az információk, ezért aztán borzasztóan örülök, hogy a korábbi bűntudattal vegyes értetlenség érzetszinten tudott átformálódni olyan hitté, amit nem kell magyarázni, amiről nem kell meggyőzni másokat (!), és amihez legfőképpen nincs szükségem közvetítőkre. Pláne nem olyanokra, akik primitív és gyerekes fogalmakkal operálva rettegésben tartják az ember lányát, gyerekkorban mindenképp, de sokakat akár életük végéig.

Két fantasztikus performansz jut erről eszembe - érdekes módon mindkettő olyan embertől származik, aki bevallása szerint ateista. Már megfigyeltem, hogy a hitem ellenére sokszor és sok mindenben egyet tudok érteni az érvelésükkel - kétségtelenül azért, mert ők a saját véleményük és érveik ismertetésén túl elsősorban senkire sem szeretnék ráerőltetni azokat. Ha pedig ezt az egy vezérelvet mindenki magáévá tenné, máris sokkal kevesebb fájdalomnak és pusztításnak lehetnénk tanúi és elszenvedői - bármilyen emelkedetten hangozzon is most ez.

Az egyik az imént említett George Carlin, aki félelmetes humorral ábrázolja a vallás - és ez nagyon fontos - a vallás ellentmondásait. (Ide nem fér be, de majd a vallásról szóló kérdésben írok erről egy kisebb disszertációt :-))

A másik pedig Ricky Gervais, akinek egy egészen új írása jelent meg ebben a témában - kicsit hosszú, de tökéletesen megírt, félelmetesen lényeglátó és nem mellesleg halálosan vicces cikk. :) Melegen ajánlom olvasásra.

E-tikett

Napi WTF pillanat: létrejött az e-Etikett webhelye (erről majd később), ahol a kerekasztal szakértői között ott van Dr. Aczél Petra.

Kereken 10 éve jártam hozzá retorika előadásra, amiből rengeteg vicces anekdotára, szellemes reklámpéldákra (a boldog családi idill és a csökkentett koleszterintartalmú, szívbarát Flora margarin összeegyeztethetetlenségéből adódó "nulla aptum" kifejezés azóta már szállóige nálunk), a csillárról is lógó emberekre (minden előadáson, kivétel nélkül ültek diákok a padlón, az ablakpárkányon, de tkp. a terem valamennyi talpalatnyi helyén), és leginkább egy szőke copfos fiatal nőre emlékszem, akire alig ismertem rá a mostani képe alapján. Nem azért, mert most kevésbé szép, vagy nagyon öreg lenne, hanem mert 10 év, az azért döbbenetes tud lenni 30 és 40 között. Szimplán csak a változás, ami nem elsősorban ráncokban vagy hajszínben mutatkozik meg, hanem életben. Ahogy abban az egy szál arcképben testet ölt a felismerés, hogy ez a 10 év egy szempillantás alatt elsuhant számomra valakinek az életében, csak mert nem voltam jelen benne. Letaglózó, és egyben csodálatos is.

Az pedig tény, hogy még mindig szuperjó előadásokat tart, és még mindig ugyanolyan gyönyörűen beszél. Hiába, a foglalkozás kötelez. Vagymi. :)

Have you met Miss Jones?

Karácsony lévén, meg mert már régóta érik, megnéztük ma (újra) a Bridget Jones-t. Egyből mind a kettőt, de igazándiból - mint sok filmnél - ebből is az első az igazi. És rájöttem, hogy harmincéves fejjel egészen másképp, éppenhogy kevésbé "Bridgites" szemmel nézem, mint 8-9 évvel ezelőtt. Akkor még a saját helyzetem és talán önmagam "ismeretlensége" miatt abszolút mértékben Bridgetnek éltem meg magam, holott messze nem voltam még annyi idős, mint ő, és sok másban sem hasonlítottunk.

Ráadásul magát a filmet mindig is imádtam, soha nem lettem tőle depressziós, pedig nem tartottam-tartom felhőtlen komédiának. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy amikor legutoljára láttam, épp nagyon boldog voltam - persze, hogy Ott, persze, hogy Vele, de most ennek nincs már nagy jelentősége, csupán annyi, hogy többek között ezért is szinte kizárólag pozitív élmények kapcsolódnak hozzá.

De nem csak ezért. Mert ha közelebbről megnézzük, ez egy modern tündérmese. Ez valahogy korábban még sosem fogalmazódott meg bennem ilyen közvetlenül, holott nem egy nagy truváj, tekintve hogy a történet végén Bridge elnyeri Mark "félisten" Darcy szerelmét. Már maga a jelenet felejthetetlen, ahol a jeges hófúvásban összeölelkezik Darcyval abban a bizonyos kicsi bugyiban, amit az alkalom határozottan megkövetel. Korábban csak maga a Bridget Jones jelenség talált hozzám utat, a happy endet ennek fényében szinte fel sem fogtam. Kétségtelenül azért, mert a jelenséggel tudtam azonosulni, a happy enddel még nem. Pedig nem vagyok annyira naiv és már-már buta, mint Bridget, soha nem hoznám úgy zavarba a hozzám tartozókat vagy akár saját magamat, ahogyan ő, nem követem el újra és újra ugyanazokat a hibákat, nem jellemző, hogy bármibe fogok, az rosszul sül el, és azt hiszem, sokkal reálisabb ítélőképességgel rendelkezem (soha nem próbálnám meg például elhinni, hogy intellektuálisan egyenrangú vagyok mondjuk Salman Rusdie-val, és aztán bekapcsolódni egy csomó high-brow írómágus csevegésébe, hogy ezt bizonyítsam is). Mégis önmagamat láttam benne, ami valószínűleg abból fakad, hogy mindemellett Bridge egy kissé túlsúlyos lúzer, aki senkinek sem kell, aki folyamatosan számolja a kalóriákat és keresi az igazit, meg persze leginkább önmagát, és aki valahol mélyen boldogtalan, mert egyiket sem találja. A fantasztikus barátok pedig csodálatosak, de egy idő után már ők is csak a tükörhatást és ezáltal a hiányt erősítik - hogy a sok problémának, amelyeket velük kitárgyalhat, már régesrég nem így kellene lennie.



"Once a fat kid, always a fat kid" alapon ez az oldala máig rezonál valahol bennem, de már nem vagyok kétségbeesett. Legelőször, amikor láttam a filmet, még tele voltam szorongásokkal, félelmekkel és komplexusokkal, a Bridgeti létállapot minden bizonytalanságával, pedig nem voltam már sem kövér, sem hagyományos értelemben vett lúzer. Csak ott legbelül küzdöttem még mindig a démonokkal, mert azt hittem, hogy a saját boldogságom azon áll vagy bukik, hogy lesz-e happy end, lesz-e Mr. Darcy. Mert amennyire önazonos voltam a Bridgeti figurával, olyannyira maradt meseszerű és a saját realitásomtól távoli a végkifejlet (ami mellesleg számomra a valaha volt legsikerültebb filmbefejezések egyike).

Most pedig furcsa, mert már nem esem kétségbe, és nem vagyok bizonytalan. Leginkább az elmúlt 1-2 évben teljesen átértékelődtek a dolgok, rájöttem, hogy nincsenek abszolút értékek, nincsenek lúzerek és menők, ez csak a gyerek- és tinédzservilág kegyetlenségében gyökerező tévhit (amit, igaz, sokan "átmentenek" a felnőtt világba is, de az ilyen kategóriákban gondolkodás és élés alapvetően rettentően gyermeki és egyúttal gyerekes világnézetet tükröz). Helyzettől függően mindenki lehet Bridget, sőt, talán pontosabb úgy, hogy mindenki érezheti magát annak. Most már legbelül egy újonnan szerzett nyugalom uralkodik bennem, annak a bizonyossága, hogy a boldogság végső soron senki mástól nem függ. Ráadásul igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy változzak, és változzon a helyzet, hogy folyamatosan jobb legyek/-n, ez pedig egész életre szóló terv, nem valami nagy feladat, amit le kell tudni, aztán jön a megérdemelt jutalom, onnantól pedig minden happy. Ez pedig végtelenül felszabadító, még ha elsőre kissé ijesztőnek tűnik is. A legjobb az benne, hogy tényadatok szintjén valószínűleg jóval közelebb állok most a főhősnőhöz, mint 8-9 vagy akár csak 6 éve is, a filmet újranézve viszont meg kell állapítanom, hogy már csak nagyon halványan érzem magam Bridget Jonesnak. Ez pedig így karácsonykor igazán szívmelengető felfedezés.

A filmről pedig az is kiderült, hogy még annál is jobb, mint ahogyan arra korábbról emlékeztem. Fantasztikus alakításokkal teli, hihetetlen pontos arányérzékkel összerakott alkotás, amin úgy röhögi tizedszerre is könnyesre magát az ember lánya, hogy közben szinte minden mondata a gyomrába talál. Anno még Ő, férfi létére is azt mondta, nem érti, miért mondják, hogy ez egy "vidám" film, mert számára egyáltalán nem az. Azt hiszem, azért is találtunk úgy egymásra, mert valahol mélyen mindkettőnkben volt egy nagy adag Bridge. Ebből is látszik viszont, hogy a jelenség kor-, súly- és nemfüggetlen, ami szintén magyarázhatja, miért tudott Bridget alakja ilyen általános érvényűvé válni (mármint a figurája, nem a körvonalai :P). Következésképpen minden egykori, jelenlegi, leendő vagy sosemvolt és sosemlesz Bridget Jonesnak csak ajánlani tudom - filmen és könyvben egyaránt.

So this is Christmas...

So it is. 10 fok van, süt a nap (WHATTHEWHAT???), miközben Liege-ben nyakig ér a hó, még a buszok sem járnak, pedig ott aztán tényleg még csak hírből sem ismerik az ilyen időjárást. Emlékszem, amikor kint voltam (és éppen péntekre esett 24-e), leesett valami 2 centis hó, 0 fok alá süllyedt a hőmérséklet, és az volt a beszédtéma a suliban, hogy milyen szörnyű, minden csúszik, sokan elkéstek a munkahelyükről is, és ha a helyzet súlyosbodni találna, még a végén teljesen megbénul a közlekedés. Először nem is hittem el, hogy komolyan fennakadtak ezen, azt gondoltam, csak nincs miről beszélni, de kiderült, hogy a méltatlankodás teljesen őszinte. Csak vigyorogtam rajtuk, én, aki megjárta Helsinkit, ahol a nappali -25 fok után az esti -18 már egész emberbarát hőmérséklet volt. Na, de most megkapják, mi meg bámulhatjuk a naplementét és a latyakot. Ma egyébként egész nap karácsonyi üdvözleteket küldözgettem, virtuálisan, de akár kézzel is írhattam volna őket, az legalább annyi időbe telt volna.

Nagyim visszahozta A csodálatos tengert, azzal, hogy kiolvasta. Kérdezem, oké, és vélemény? Hát ő már nem emlékszik rá, mi volt benne, régebben olvasta, és azóta sok más könyvet is olvasott. Megrökönyödés, két pislogás, és nem, karácsony alkalmából nem hagyom elhatalmasodni magamon az érzést, hogy miért nem szorult csak egy icikepicike felnőttség a családomban lévő korban felnőtt emberekbe, és inkább a rutinos lemondással intézem el magamban ezt is. Végül is nem baj. Már nincs égető szükség rá, hogy legalább egy-két betű értelme eljusson hozzá ebből a könyvből, most már úgysem változtat semmin. Csak úgy szimplán, egyszerűen, olyan jól esett volna.

Jobb híján megyek is felfújni az ablakokra az idei hóspray-dekorációt, meg persze ajándékot csomagolni. A fánk már áll, teal-ezüst-kék színben pompázik (átgondolt dizájn, hja kérem), még tegnap este felállítottuk, és feldíszítettük. Ami jó ötletnek is bizonyult, miután hajnali 3 körül nagy puffanással, a fregolit is magával rántva összezuhant szegénykénk. Még jó, hogy I. nem elérhető közelségben feküdt. Kiderült, hogy még faragni kellett a "lábán", úgyhogy ezt hajnalban meg is tettük, így immár ki sem lehet billenteni újonnan szerzett rendíthetetlen egyensúlyából - ráadásul az esésben egyetlen dísz sem tört el. Végül is vehetjük úgy, hogy szerencsésen kezdődik az idei karácsony. :D

(Ár)zuhanás

Jelen állás szerint 9980 magyar pengő forintért repülhetnék az eredetileg tervezett dátumokon, ez tkp. már a fele annak, ahonnan egy hete indultunk. Ha F. még most sem ír, várok egy-két napot, és a WizzAir fog fizetni nekem, hogy utazzam velük. :D

Azok a kifürkészhetetlen utak

Nem akaródzik összejönni ez az utazás. Az elmúlt 2 hónapban másodszor nézem 3 napja a repülőjegyárakat, és főleg bűvölöm őket, hogy ne szökjenek az égbe, amíg F. válaszol, mehetek-e hozzá látogatóba az általam megjelölt napokon. Vagyis látogatóba máshoz mennék, de F-nél szállnék meg, szokás szerint. Most a változatosság kedvéért sms-t is írtam neki, de se kép, se hang. Tettem pénzt a számlára, minden készen áll, szinte csak pár gombnyomás lenne, de hát nem kapok zöldet. Közben mára még lejjebb is ment a repjegyár, én viszont már belül valahol eldöntöttem, nem megyek sehová szilveszterkor - akkorra időzítettem volna ugyanis az utat. Nem mellesleg totál be is teltem már munkával, tehát így már biztosan napolnom kell, hogy - inter alia - megnézzem a Potiche-t.

Nem baj, most úgy döntöttem, nem töröm magam, majd amikor akar, összejön. Nem igazán értem, miért nem akar, de az is igaz, hogy az utóbbi 2-3 hétben mintha bennem is elült volna a mehetnék. Még szerencse, hogy valaki vagy valami mindig jobban tudja nálam, mi a jó nekem, és nyugodtan rábízhatom magam, az ilyesmiben sosem téved. :) Ugyanakkor érdekes kívülről nézni az életemet, ahogy szinte tőlem függetlenül alakul (a jó irányba - tőlem függetlenül mindig a jó irányba alakul), és szemlélni, mit ötöl ki már megint nekem a sors. Na, nem mintha tiltakoznék, dolgozzon más is, ne csak én. Most van elég munkám, és azon is igyekszem, hogy megérjek bizonyos számomra tailor-made helyzetekre, ha már ilyen kegyesek az élet forgatókönyvírói, és ennyire lelkiismeretesen foglalkoznak velem.

Mindeközben két napja ide-oda rohangálok a hóban, emberekkel találkozom, ügyeket intézek, és borzasztóan élvezem. Betűt csak elvétve láttam, ma este pedig már egy céges karácsonyi összeröffenésen is túl vagyok, ahol helyesek voltak az emberek (legtöbbjüket most láttam először - I love távmunka), jó volt a hangulat és omlós-lágy a tiramisu (hogy csak a legfontosabbakat említsem).

Valamint eszembe jutott, hogy az önvájkálós játékot legalább idén be kéne még fejeznem, mert jól elakadtam vele. Ez egyébként nem volt véletlen, ugyanis a könyves kérdés jön, ami nálam összefügg a későbbi vallással kapcsolatossal, ez utóbbiról pedig sajnos nem tudom azt mondani, hogy nincs véleményem. Nagyon is van, így aztán jól belegabalyodtam, és még nem jutottam el odáig, hogy valahogy szétszedjem a két választ. Lehet, hogy majd az lesz a megoldás, hogy egybeveszem a kérdéseket.

Virtuális?

Most olvasom twitteren a Facebook bejegyzését (szóval követhető? a Facebook van a twitteren :D), hogy a rövid leállást követően ismét működik a webhely. Úgy látszik, a twitteren már nem csak a valós időben, hanem egyenesen a jövőben történő eseményeket osztják meg, nálam ugyanis továbbra is nagy üresség látható, ha beírom a címet.

Az a furcsa, hogy emiatt egy kicsit úgy érzem, mintha elvágtak volna a "külvilágtól". Történik egy csomó minden, és én nem tudok róluk. Azt hiszem, inkább ezen kellene elgondolkodnom.... :P

What the what???

Oké, 23:44 van, és ebben a pillanatban elkezdtek fúrni a fölöttünk lakók. Igaz, talán valami hangtompítóval, mert annyira nem hangos, hogy a saját hangomat ne halljam tőle, nade azért ez már mégiscsak mindennek a teteje.

Most komolyan, átdörömböljek? Persze, hogy nyuszi vagyok, és nem fogok. Fene azt a jókislány fejemet.

Havas szösszenet

Szakadó hóban jártam a városban, minden második ember végignézett rajtam (Zagabo ruha + kabát :-P), üzletekben bóklásztam, parfümöt szagoltam, rátaláltam az új fehér sapkámra, vegyültem a karácsonyi forgatagban, most pedig bentről fahéjas-szilvás teát kortyolva nézem tovább a hóesést, Cabaret-t hallgatok és van időm. Hát kell ennél több? Imádom a telet!

A (teg)nap(előtt) híre

Megvan a Galler csokik magyarországi forgalmazója!! :-) A BrandMix Kft. volt olyan kedves, hogy hosszú évek után kitalálja a gondolataimat, és Belgiumból egészen idáig hozza ezt a márkát. Azt egyelőre nem tudom, kiskereskedelmi szinten hol lehet hozzájutni, én még csak az Árkádban láttam, ill. itt fedeztem fel - és mint kiderült, nem is túlságosan későn, hiszen elvileg 2010-ben kezdték meg a forgalmazást. Ha valakit érdekel, a földszinten a folyosó közepén felállított alkalmi édességes standok egyikénél lehet kapni, az OTP előtt. :P

Az ára ugyan elég borsos (abszolút értékben is 30%-kal több, mint kint, a fizetésekhez viszonyítva pedig nyilván jóval többel), de az is biztos, hogy ezek a csokoládék minőségi termékek. Egy 70 gr-os szeletben kb. annyi anyag van, mint amennyit egy kiló Milka sosem látott, az egyéb hazai "csokoládékról" már nem is beszélve. Tehát nem is tud belőle olyan sokat megenni az ember, ajándéknak pedig tökéletes. Az én kedvencem a tejcsokis-pralinés, az étcsokis-pralinés, a fehércsokis-kókuszos és a tejcsokis-egészmogyorós-pralinés, nem is beszélve a macskanyelvekről. Ezekről azt kell tudni, hogy Philip Geluck, a vicces "Macska" (Chat) képregényeivel népszerűvé vált belga grafikus kövér macsekjának fejét mintázzák. Aki tud franciául, annak ezeket a könyveket is ajánlom, mert nagyon jókat lehet rajtuk derülni, és a legtöbb vicc - lévén nyelvi játékon alapulnak - lefordíthatatlan magyarra.

December

Második kedvenc képem az idei Múminos naptáramból, a szeptemberi durmolós után. Valahogy ezzel a hideg színű háttérrel teljesen megidézi azt a hangulatot, amit egy este Helsinkibe érkezve a hatalmas hó és a fenyőfák zöldjének kontrasztját látva éreztem.

Egy klubkoncert tanulságai

Tegnapi tapasztalataimból kiindulva összeállítottam a Megasztár klubkoncertek kiskátéját. Avagy „The Dos and Donts of a Club Concert”.

1. Amennyiben a kiszemelt énekes(ek)ről fényképüzletben szeretnénk digitális képet nyomtatni, tegyük ezt bátran. Főleg, ha legfőbb kedvencünk az, aki a nézők további negyvenX százalékának, ekkor ugyanis nagy valószínűséggel a nyomtatásban segédkező középkorú hölgy, amint megpillantja a fekete-fehér művészi fotót, azonnal felsóhajt, hogy ohhhh, hát ŐT nagyon szeretem!!! :-) És persze hozzáteszi, hogy a másik képen látható, épp a múlt héten kiesett úriembert is igazán kedveli. Ez jól megalapozza a koncerthangulatot, máris feldobódva folytathatjuk utunkat.

2. Hallgassunk a megérzéseinkre. Mindenképp nézzünk körbe a bevásárlóközpontban alkalmilag felállított édességes standnál, ahol soha nem látott külföldi különlegességek kaphatók, ha valami megmagyarázhatatlan erő szinte tol felé bennünket. Azért, mert így nagy eséllyel bukkanunk rá az elképzelhetetlenre: Galler csoki Magyarországon!! :-) Ugrottam egy nagyot, mire a lány kedvesen megkérdezte, segíthet-e. :D Ámuldoztam egy sort, hogy hogy kerül ez ide, tudtommal nálunk nem forgalmazzák, ő meg csak annyit tudott mondani, hogy a nagykerben találták. Semmi gond, a miértek nem fontosak, és igaz, hogy megvan az ára, de a lényeg, hogy beszereztem Melindának egy csokiszeletet a legjobb belga márkából.

3. Semmiképpen ne menjünk egyedül. Legalábbis akkor semmiképpen se, ha először járunk az adott helyen, ráadásul tőlünk amúgy is idegen környezetben (egy ilyen klubba nem tudom még, milyen okból tettem volna be bármikor is a lábamat). Legalább néhány fanclubos ismerőssel (illetve ismeretlennel :P) egyeztessünk előtte, mert csapatba verődve hatványozottan megnő az érdekérvényesítő erő az átlag 14 éves korosztályos hadsereggel szemben. Van kivel beszélgetni, és nem kell találgatni, hogy kik lehetnek még azok, akik nem Andrásért és Tolvai Reniért sikítoznak (akiket egyébként szintén szeretek, félreértés ne essék, de mondjuk klubkoncertre miattuk nem mennék el). Ezenkívül nem kell szerencsétlenkedni azzal, hogy a körülöttünk álló 12 éves kislányrengetegből ugyan kit kérjünk már meg a rajongott személlyel való közös fotó elkattintására, miközben a TV2 kedvesen a képünkbe nyomja a kamerát (jah, hát persze, kell nekem Melindáért rajongani).

4. Ne a huszadik klubkoncertre menjünk először, ha egyáltalán. Igenis meg kell tudni oldani, már csak azért is, mert így nagyobb eséllyel lesznek ott hatalmas tömegben a fanclubos tagok, ami sokat segít a hangoskodásban, ujjongásban és tapsikolásban, ha ezek szintén nem alapvetően fejlett készségeink sorát gyarapítják. Egyébként is, ha K. barátnőnk Barcelonából előbb odaért, mint mi, ott valóban magunkba kell néznünk (még akkor is, ha tudjuk, hogy a határidő szent, tehát hiába is ugrálunk utólag, hogy pont akkor kedden nem értünk rá).

5. Sajátítsuk el a rajongói kultúra minimális alapjait. Elképzelhető, hogy ezekkel normál esetben az átlagember rendelkezik, de nem érdemes feltétlenül az éles helyzet időpontjára hagyni a felismerést, hogy mi talán mégsem. Mert akkor pont olyan idétlenül fogunk viselkedni és éppen olyan ökörségek hagyják majd el a szánkat, amilyenekről már előre megfogadtuk magunkban, hogy ezeket messze elkerüljük. Persze nagyon fura volt látni, hogy sokan a kis füzetükkel mintegy programszerűen keresték fel a megákat, és mindenkitől kértek autogramot, anélkül, hogy az adott személlyel elbeszélgettek vagy akár közös fotót készítettek volna. Én egyáltalán nem ezért mentem – egy puszta autogramot talán egy Deneuve-től vagy Streeptől tudnék értékelni, de még tőlük sem kértem postán, hiszen pont az tart vissza, hogy abban önmagában nincs semmi. Itt meg aztán végképp úgy éreztem, hogy ez a személyes találkozásról szól. Csak két emberre voltam kíváncsi, de inkább beszélgetni lett volna kedvem, kicsit megismerni belőlük azt, amit tv-n keresztül (illetve annak hiányában) nem láthatunk. De fogalmam sincs, hogy kell elindítani egy ilyen beszélgetést, és nem tudtam, hogy alapvetően bizonyítanom kell, hogy többet is szeretnék, mint egy firkantást a képre, oszt' viszlát. Giorgiónak nem mutatkoztam be, ez talán hiba volt, hiszen nyilván nem kezd el bájcsevegni, ha én sem, aztán viszont Melindán meg pont azt láttam, hogy nem tudott mit kezdeni azzal, hogy tisztelettudóan elmondtam a nevem. :) Igaz, utóbbinál az időzítés sem volt a legjobb (lásd alább).

6. NE álljunk a sor közepére, egy gyereksereggel a hátunk mögött, mert az valószínűleg nem kedvez a hosszabb távú beszélgetés kialakulásának. Pedig ebben aztán még gyakorlatom is van. Már az egyetemen is tudtam B. óráján, hogy jegybeíráskor utolsónak kell maradni ahhoz, hogy hosszabb ideig ott fogjon az irodában, és a nyelvészet rejtelmei mellett legyen esély másról is beszélgetni. Illetve minden esetben akkorra kell időzíteni a megjelenésünket, amikor a másik már éppen „végez” valahol. Ráadásul ez még be is vált! Több Dürer kávézós tejszínhabos forró csoki, szemináriumidolgozat-megbeszélés helyett hosszú lelkizés, egy közös ebéd és vacsora a tanú rá, ráadásul úgy, hogy szerencsétlen másik fél mit sem sejtett rejtett szándékaimról (amik ugyan per definitionem hátsók, ugyanakkor végtelenül tisztességesek voltak :)). Egy szó, mint száz, Melinda irtó kedves volt, csupa mosoly, élőben eszméletlen kisugárzása van. Ezzel a sok év pszichológiával a hátam mögött (a páciens oldalon) tudom, hogy a helyzet rettentő bonyolult, de ha valaki látja élőben, és azt mondja, hogy „gyámolításra szorul”, no, az a lényeget éppen elszalasztja. Persze, nagyon kis finom, törékeny nő, pontosan a francia „délicate” szó jut róla eszembe, de közben valami olyan erő sugárzik belőle, hogy még. Még ő próbálta oldani a feszültséget, és ő kérte meg az egyik fotóst is, hogy készítsen rólunk képet, nagyon feltalálta magát, egy pillanatig sem tűnt elveszettnek. Sajnos azonban egyáltalán nem adta magát a helyzet, hogy mélyebben belemenjünk a dolgokba, mivel annyian vártak a hátam mögött. Ráadásul természetesen, ahogy már írtam, egész addig sikerült elkerülnöm a kamerát, itt viszont kérlelhetetlenül vettek minket, ahogy Melinda aláírta a képemet, én meg elhabogtam neki, hogy hoztam ajándékba marcipánt meg belga csokit, és hogy iszonyúan örülök, hogy épp az All that Jazz-re sikerült ideérnem, mert imáááádom a musicaleket. Ez sem kedvezett a lélekjelenlétemnek, remélem, a Megamániába mégsem vágják be. Melinda nagyon édes volt, hatalmasakat mosolygott és megköszönte az ajándékot (olyan Melindás "igazán nem kellett volna" módon :)), de már fordult is a többiekhez, tehát a csevej elmaradt. Aztán rájöttem, hogy nem kellett volna így sietni, mivel még 40 percig nem kezdték el a koncertet, csak hát próbáltam időben lecsapni rá, lévén nagyon későn bújt elő, és féltem, hogy már nem jutok el hozzá. Ettől eltekintve nagyon pozitív élmény volt, és legközelebb már időben tudni fogom, hogy a bevált módszereket mindig érdemes alkalmazni.

7. Ha tehetjük, ne a fullextrás Zagabo-összeállításunkban menjünk. Egy klubban ugyanis vágni lehet a füstöt. Sajnos, ha mi utoljára az egyetem első évében bűzlöttünk minden nap a cigitől, mert akkor még nem volt érvényben a közintézményekben dohányzást tiltó törvény, és a bagósok épp mindig a nagyelőadónak is otthont adó első emeleti folyosó végén gyűltek össze, akkor nagy valószínűséggel nem jut majd eszünkbe, hogy bizony a klubokban még ma is láncdohányzás folyik, akár közvetlenül mellettünk is. Néha ugyan inkább attól tartottam, hogy a hajamat fel ne gyújtsák, de amikor hazafelé a trolin leültem, majd felpattantam, mert olyan bagószagot éreztem, hogy úgy gondoltam, ezt most hanyagolnám, majd hátrébb leülve konstatáltam, hogy ez belőlem árad, no, akkor azért összeállt, hogy valami másik ruhát kellett volna dohányszaggal átitatnom.

8. Ha az első sorba állunk, készüljünk fel rá, hogy bizonyos pillanatokban nem csak a dobhártyánk, de a belső szerveink is majd’ ki fognak szakadni. Azt hiszem, ez magáért beszél. Szép dolog az élő rockzenekar, de talán nem fél méteren belülről élvezhető a legjobban.

9. Ne kapcsoljuk ki mobiltelefonunkat. Legalábbis csak azért ne, amiért mondjuk egy moziban kikapcsoljuk. Az előbbihez kapcsolódóan, még ha valaki nagyon szerette volna is, hogy meghalljam, amikor rám csörög, akkor sem teljesült volna a kívánsága. A zene sokszor még az énekesek hangját is totálisan elnyomta, így szegény kis mobilom cincogásnak esélye sem volt rendet zavarni.

10. Ha fényképezőgépünkről már többször bebizonyosodott, hogy éjszaka vagy félhomályban nem tud normális képeket csinálni, ne adjunk neki ötvenedszerre is még egy esélyt. Mert sajnos a megmentett megákkal ellentétben nem fog élni a lehetőséggel, hogy bebizonyítsa, ő igenis képes erre. Nem képes. Sajnos. Így aztán a félhomály és a mozgás együttes eredményeképpen értékelhetetlen képek születtek – pedig igazán szerettem volna megörökíteni egy-két lépést, mert ezzel a leegyszerűsített koreográfiával eszméletlen klassz volt az All that Jazz.

11. És végül: NE hagyjuk az aktuálisan leadandó munka átnézését a koncert utánra. Így ugyanis elkerülhető, hogy amikor már csak hárman vannak hátra, mindenképpen távoznunk kelljen, hiszen így is egy órával maradtunk tovább, mint azt terveztük, viszont az utolsó közös produkcióról így is lemaradtunk.

Összefoglalva, a „donts” száma szignifikánsan felülmúlja a „dos”-ét, tehát megállapíthatjuk, hogy az első nekifutás kivitelezése enyhe gyermekbetegségekben szenvedett, de hát azok ugye pont arra jók, hogy aztán többet már nem kapjuk el őket. Remélhetőleg.

Grasse "matinée"

Pont így képzeltem el a mai napot: 11-kor kelés (még aludtam volna, de nem baj), majd netezés, virtuális társasági élet, és a kint sűrű pelyhekben hulló hó bámulása a meleg szobából, pizsiben.

Rövid helyzetjelentés

Az elmúlt héten csupa fontos dolgot csináltam, így ismét csak nem volt időm írni: dolgoztam, dolgoztam, aztán volt egy kis munka, majd dolgoztam, végül a hetedik nap megpihentem és betöltöttem a harmadik X-et... Azóta pedig dolgozom, dolgozom, dolgozom, majd van egy kis munka, és ismét dolgozom. Azt hiszem, jogos, hogy ezt a programot záros határidőn belül színesíteni szeretném. Mondjuk kezdetnek egy kis alvással.

16. nap: valaki vagy valami, aki/ami nélkül könnyen tudnál élni

Nem is kell feltételes módba tenni, mióta az eszemet tudom, gyakorlom: alkohol, drog, cigaretta. Így elsőre. Ezek nélkül valóban gond nélkül tudok élni, szerencsére, még csak késztetést sem érzek rá, hogy közelebbről megismerkedjem velük. Lehet, hogy ez is azért van, mert defektes vagyok, de hát legyen akkor már valami haszna is.

Ha viszont olyan embereket és dolgokat vizsgálok meg, akik és amelyek, legalább bizonyos szinten, valóban az életem részét képezik, azt nehezebb megmondani. Pl. könnyedén tudnék (tudok) élni a családom egyes (sok) tagjai nélkül. Megpróbáltam, szuperul működik. És meglepően könnyen élek már több mint öt éve sütő nélkül. Igaz, néha jól jönne, mert sütni imádok, de ha őszinte szeretnék lenni magamhoz, valójában semmiféle komoly hiányérzetet nem kelt bennem. Most aztán meg, hogy elvileg nem is ehetek süteményt... (ja, mert más szempontból ugye végképp nem érdekel, hogy van-e sütőnk :)).

14. nap: egy hős, akiben csalódnod kellett - írj levelet

Na, látszik, a hősből kiábrándult kérdés nem fogott meg, ki is hagytam véletlenül. :) Nem voltak "hőseim", pláne nem olyanok, akik aztán leestek a nekik emelt piedesztálról. Ha meg arról van szó, hogy valaki, akiért rajongtam, aztán kiderült róla, hogy ő is csak ember, nos, ilyen egészen biztosan volt, de per pillanat nem tudnék konkrét személyt megnevezni.

15. nap: valami vagy valaki, ami/aki nélkül tudod, hogy nem tudsz élni, mert már megpróbáltad és nem ment

"Valaki" - úgy gondolom, nincs ilyen. Aki nélkül már megpróbáltam élni, anélkül általában sikerült is, hiszen ez volt a cél - megtanulni, hogy lehet nélkülük is. Azt gondolom, ezek után szükség esetén végül is minden ember nélkül lehet élni - a kérdés inkább az lenne, hogy érdemes-e, vagy mennyire érdemes/mennyire akarok.

A "valami" érdekes kérdés. Szó szerint értelmezve erre is ugyanazt kell mondanom: ha muszáj, vagy ha valamiért úgy hozza a sors, bármiről le lehet mondani, és biztos vagyok benne, hogy nem halnék bele, ha meg kellene próbálnom. Az más kérdés, hogy például édességet nem szabadna ennem, és bár megpróbáltam, nem sikerül nélküle élnem (ékes bizonyítéka ennek egy Pöttyös Guru előttem árválkodó üres papírja :D)). De csak azért, mert annyira nem szigorú a kényszer. Ha az lenne, muszáj lenne. Viszont azt kell mondanom, már csak biológiai tényekre alapozva is, hogy étel és víz vagy levegő nélkül biztosan nem tudnék élni, de az a sanda gyanúm, hogy a kérdésnek nem ez volta lényege. :P

13. nap: egy zenekar vagy előadóművész, aki(k) nehéz napokon segítettek át - írj levelet

Levelet akkor sem írnék, ha lenne időm, abból a korból már kinőttem. De nincs is időm, tehát a kérdés fel sem merül. :)

Egy konkrétumra emlékszem: 2008 nyarán ritka sz***rul voltam, még az elmúlt évek meglehetősen ramaty átlagszintjéhez képest is, és 7x láttam a Mamma Mia! c. filmet moziban. Minden alkalom kifejezetten terápiás hatással bírt. Ha megkérdeznének, mire emlékszem abból a nyárból, biztosan azt mondanám, hogy folyamatosan énekeltem (csak tömegben és visszafogottan - ld. előző bejegyzés) és mosolyogtam, elsősorban Meryl Streepnek, de persze az összes többi zseniális színésznek, na meg persze az ABBA-nak köszönhetően. Így utólag is nagyon köszönöm nekik.

Mostanában inkább az a probléma, hogy sokszor nagyon kimerült vagyok, és akkor szívesen hallgatok zenét, főképpen Alizée-t vagy Nolwenn Leroy-t. Ráadásul a munkával járó verbális túlterhelés miatt csak úgy átlagban is kezdek zenekedvelő lenni, ami kifejezetten jó.

12. nap: valami, ami miatt soha nem kapsz bókot

Elhatároztam, hogy legalább a játékbeli elmaradásomat behozom, mert beindult az "évvégi" elhavazódás. Az időjárásban persze ennek még nyoma sincs, viszont a szabadidő-kilátásaim nem túl rózsásak, pedig jó sok mindenről kéne írni.

Nos, a címre visszatérve: biztos rengeteg ilyen van, hiszen tkp. alig kapok bókot, viszont mindezek közül talán a legnyilvánvalóbb az énekhangom. Az ok pedig egyszerű: nincs ilyenem. Illetve van, de pocsékul szól. Az a klasszikusan "hamis". Soha még csak véletlenül sem találok el egyetlen hangot sem, kivéve mondjuk közvetlenül egy-egy dal meghallgatása után, akkor egy ideig még sikerül. Ha egyszer úgy döntünk, hogy felújítjuk a fürdőt, tuti beállok a közepére énekelni valamit, hogy a csemperepesztéssel gyorsan elintézzük a bontást.

11. nap: valami, ami miatt a legtöbb bókot kapod

Ilyen sem sok van mostanában. :) De amíg még forogtam emberek között, és nem csak a számítógép képernyőjével kommunikáltam, a legtöbbet az angol kiejtésemet dicsérték. Meg a franciát. Mostanában pedig nincs, aki bókoljon bármiért is. Annyit legalábbis semmiképp, hogy statisztikát állítsak fel a kapott bókok tárgya alapján. :-)

10. nap: valaki, akit el kéne eresztened vagy azt kívánod, bárcsak ne ismernéd

Hát, ez így nem lesz valami izgalmas: ilyen sincs. :) Illetve de, persze, elereszteni többmindenkit is kellene, pl. A-t, I-t, G-t, de ehhez az eleresztéshez már nagyon a mélyben kell vájkálni, azon pedig folyamatosan rajta vagyok. A "felszínen" nem tudok ilyen ragaszkodásról magamban valaki iránt.

Olyat viszont, akiről kerek-perec kijelenteném, hogy bárcsak ne ismerném, egyáltalán nem tudok felkutatni az emlékeimben. Ahhoz valami rettentően durva dolognak kellene kötődnie egy emberhez, hogy ilyet érezzek. Vannak persze olyanok, akik fárasztanak, idegesítenek, untatnak, akikkel egyszerűen nem vagyunk egy hullámhosszon, de ők nem tartoznak olyan szervesen az életemhez, hogy még azt is fájlalnám, hogy tudok róluk.

9. nap: valaki, akit nem akartál elereszteni, mégis eltávolodott

Ilyen nem volt, illetve nincs. Olyan igen, hogy lassan eltávolodtunk valakivel, de valahogy ezek kétoldalúak voltak, ezekben az esetekben én sem éreztem égető vágyat arra, hogy megőrizzem a szoros kapcsolatot. Sok barátommal/barátnőmmel pedig úgy vagyunk, hogy előfordul, hogy nem beszélünk hónapokig, vagy van, akivel évekig sem, de aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ez nyilván más, mintha rendszeresen találkoznánk, de ha már arra nincs lehetőség, akkor azért ez így nagyon jó. És velük kapcsolatban nem is érzem, hogy távol lennénk egymástól.

8. nap: valaki, aki pokollá tette az életedet vagy pocsékul viselkedett veled

No, kihagytam egy csomó napot, most muszáj pótolnom.

Konkrétan nehéz lenne megnevezni, illetve inkább kiválasztani egy-egy személyt, sok oka és szereplője volt annak a bizonyos pokolnak, ami néha klasszikus módon kénköves lángokat szórt, általában pedig csak úgy finoman de folyamatosan pörkölt, hogy már csak jóval később vette észre az ember lánya a harmadfokú lélekégési sérüléseket.

Pocsékul nem szoktak velem viselkedni, legalábbis olyanok, akik közel állnak hozzám és számítanak, nem. Mondjuk talán G. mégis; volt egy időszak, hogy rosszindulatból tette, amit tett, és mondta, amit mondott, szándékosan, amikor pedig tudta, hogy igazán nincs szükségem ott a padlón még 1-2 rúgásra. Még így jóval később, kívülről és objektívebben nézve is úgy ítélem meg, hogy ez bizony pocsékulviselkedés volt. Persze már azt is tudom, hogy ennyi telt tőle, végül is a lényegi problémát nem ez okozta, de akkor és abban az állapotban nem könnyítette meg a helyzetemet.

Egyveleg

Lemaradtam, mint a borravaló, pedig a múlt héten annyi mindenről akartam volna írni. Sok emberrel találkoztam, mentem mindenfelé, többek között például vásárolni, mivel múlt hétvégén tombolt a Joy nagy őszi vásárlási láza. Véletlenül tudtam meg, de azon nyomban felkerekedtem, hogy megvegyem az újságot (amit egyébként soha), és nyakamba vettem a közeli bevásárlóközpontot, hogy levadásszam a kardigánokat (azon kivételes ruhadarabok egyike, amelyekre valóban szükségem van). Ha már ott voltam az újságosnál, gyorsan lecsaptam a Premiere magazinra is, amiben a Potiche a hónap filmje, ráadásul pluszban található még benne egy négy oldalas összeállítás Cath és Depi eddigi 7 közös filmjéről, képekkel illusztrálva. Örültem nagyon, mert kint most a csapból is Cath folyik a filmbemutató miatt, itthon legalább ezt lehet kapni. :)

Naszóval, visszatérve a kardigánokra, legelvetemültebb gondolataim között sem szerepelt, hogy egyetlen, azaz egyetlen egy normálisan kinéző és a célnak megfelelő darabot sem fogok találni, de így lett. Úgy látszik, mostanra elkerülhetetlenül visszatért a 80-as évek, és már az olyan, általában minőségi és hordható ruhákat forgalmazó üzletekből is üres kézzel és hitetlenkedve fordultam ki, mint az Orsay vagy a C&A. Csavartminta, lyukas kötés, bogyóminták, borzalmas vékonyszálú, bolyhosodó, esetlegesen aranyszállal átszőtt fonal a világos fosbarnától a foszöldig terjedő színskálán, következetesen garbónyak nélkül (ami nálam alapkövetelmény egy kardigánnál), legrosszabb esetben akár válltöméssel: ez az idei trend, amit jómagam a "Mint a saját öreganyám" szlogennel tudnék fémjelezni. Döbbenet. Rusnyák, egytől egyig. I. mondta jól: örülök, hogy a költözéskor az utolsó ilyeneket is kidobtam, nem fogok még pénzt is adni értük. Mindennek a csúcspontja azonban az volt, amikor megláttam egy egyenes szabású, hosszú ujjú, behúzott és így félig buggyos vállú, elegánsnak szánt női felsőt pontosan abból a mély élénkzöld színű bársonyanyagból, amiből - megjegyzem kb. 10 éve - I. pizsamát varrt nekem. Konkrétan nem hittem a szememnek, hogy ezt komolyan gondolták, kishíján elröhögtem magam. Az az anyag ránézésre is legfeljebb pizsamának menne el, vagy valamilyen kosztümös filmben, ahol amúgy is minden bársonyból van. Így végül vettem egy bokacsizmát és egy nagyon hosszú szárút (térd fölé ér, még sosem volt ilyenem), majd miután rájöttem, hogy útközben elhagytam a fehér sapimat és benne a még Írországban vett kendőmet, végigrohantam újra az összes üzleten, ahol jártam, így még ráakadtam egy nagyon szép kötött szürke ruhára. De sajnos a sapimért nem kárpótolt, és azt sehol sem találták meg. Úgyhogy szerdán visszamegyek, hátha azóta meglett valahol, fel csak nem szívódott, és azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy valaki elvitte volna. Valahogy úgy érzem, a legtöbb ember biztosan leadná a boltban, vagy az információnál, ha belebotlana. Bízom benne.

Hétvégén már dolgozni kellett, és miután jól elszámoltam magam, tegnap (vagyis ma) hajnali 4-re fejeztem be az aktuális adagot. Így egy laza negyed 5-ös lefekvés után ma képtelen voltam egy szalmaszálat is keresztbetenni. Még az a jó, hogy ha az ember maga mögött hagy egy 16 órás munkanapot, az tkp. kettőre is elég. :-)

2-re jött G. kabátot próbálni, addigra összevakartam magam az ágyból, utána pedig jól eldumáltuk az időt (mint mindig). 4-kor az ebédemmel beültem a laptop elé, és megnéztem - végre - a Casablancát. Valóban lenyűgöző film. Nem is ismertem pontosan a történetet, ez jót tett, így végig nagyon izgalmas. Ami igazán meglepett - mert azt tudtam, hogy Bogart és Ingrid Bergman, mint ahogyan egyébként szinte az összes színész, nagyot alakítanak benne - az a zseniális párbeszédekkel és humorral megírt forgatókönyv volt. Szinte üdítően szellemes és vicces, ezzel együtt pedig mit sem veszít a drámaiságából. Bár az igaz, hogy a 40-es évek amerikai filmjeire jellemző melodráma itt is átjön kissé, azt annyira nem díjazom, de ettől eltekintve is remekmű.

Ráadásul kétségtelenül klasszikus: ha nem lenne fekete-fehér, meg sem fordulna a fejemben, hogy "régi". Érdekes, mert a werkfilmben elmondják, hogy a forgatókönyv a forgatáskor kb. félig volt kész, utána minden napra hozták az éppen megírt oldalakat, és fogalmuk sem volt, hogy akarják befejezni a történetet. Bergman lánya (a filmkritikus Pia Lindström, nem Isabella :)) meg is jegyezte, hogy az anyukája emiatt elég kellemetlenül érezte magát, kb. mintha egy rakás amatőr dolgozott volna a filmen, nagy volt a fejetlenség. Arról nem is beszélve, hogy abban az időben a stúdiók évente 50 filmet készítettek, tehát durván heti egyet, és a Casablanca csak egy volt a sok közül. Ha belegondolok, miket hoznak ma össze kolosszális összegekből több havi forgatással, hááát... Lehet, mégis van abban igazság, hogy a zseni a káoszon is átlát. :-) Bergmant legutóbb éppen az Őszi szonátában láttam egyébként, nagy élmény volt összehasonlítani éppen két ilyen időben egymástól igen távol eső filmben - csodálni, hogy két minden tekintetben külön világban egyaránt hiteles. Jól esett.

7. nap: valaki, aki miatt érdemes élned

(Este nem lesz időm, úgyhogy most előre dolgozom.)

Határozottan kijelenthetem, hogy nincs ilyen. Úgy értem, hosszú idő és nagy áldozatok árán elértem, hogy ne érezzem úgy, csak valaki más miatt érdemes élni, így most nem tudok ilyen személyt megnevezni (hacsak nem a Túró Rudit készítő vállalat vezetőjét, bár a tegnapi fogyasztásomból kiindulva inkább neki érdemes miattam élnie).

Ha viszont máshonnan közelítjük meg, természetesen rengeteg olyan ember van, akik miatt érdemes és jó és öröm itt lenni - a legfontosabb közülük nyilván I. Erre persze vissza lehet vágni, hogy ez olyan, mintha magamat mondanám, de igazándiból már nem is. Fokozatosan szilárdulnak a körvonalaink. Külön-külön.

6. nap: valami, amit reményeid szerint soha nem kell megtenned

Anyagi függésben élnem valaki mellett. Illetve ehhez kapcsolódóan bízom benne, hogy soha semmilyen formában nem kell megtapasztalnom a testi, lelki vagy akár szellemi kiszolgáltatottságot. Nem szeretnék ráutalva lenni senkire.

Megalázó kapcsolatba kerülni és abban benne maradni (elsősorban egy pasival, de tkp. bárkivel).

Hajléktalanná válni.

Magányossá válni.

Pénzkereset céljából wc-t pucolni vagy a Mekiben éhbérért padlót mosni - átfogóbban olyan munkát végezni, amit gyűlölök, és csak a szükség visz rá (ld. első pont).

Falun élni. Nincs az az isten.

Éjszakai műszakban dolgozni (bár néha befigyel néhány 16 órás munkanap és hajnali billentyűbűvölés, ez azért nem ugyanaz).

Valakinek akaratomon kívül nagy fájdalmat okozni.

Háborúban élni. Ez asszem, nem igényel további magyarázatot.

Bármilyen ok miatt eltávolodni azoktól, akiket szeretek.

British aaaa-pííí (RP)

K. a napokban hozzászólást írt a fb-on Barbra Streisandról, hogy ti. a nőszemély borzasztóan nagyképű és lekezelően viselkedik másokkal - pedig K. szereti, imádja a hangját, sőt még az angol kiejtését is tőle tanulta, de hát ami tény, az tény.

Ennek nagyon megörültem, mert nekem is volt egy ilyen "mesterem", és még sosem hallottam mástól, hogy meg tudna nevezni egyetlen személyt, akitől az angol kiejtését tanulta. Az én tanárom Emma Thompson volt. Itt úgy mellesleg megemlíteném még Balogné Bérces Katit is, aki hihetetlen profizmussal (és posztgrad. ösztöndíjasként még vsz. ugyanekkora lelkesedéssel :-)) úgy oltotta belém a fonetikát elsős egyetemista koromban, hogy észre sem vettem, ráadásul minden percét imádtam. :) Betonbiztos alapokat adott - pl. egy szájüreg rajzolt oldalsó keresztmetszete alapján simán írtuk, hogy az adott nyelv-ajak-fogtartás épp melyik hangnak felel meg. Durva. Aztán később, emlékszem, hangosan olvastam a könyveket, és próbáltam mindig megfelelően ejteni a szavakat, de ez akkor lett igazán hatékony, amikor először elolvastam, majd aztán megnéztem filmen a Napok romjait. Eleve kívülről tudtam az egész filmet, annyiszor láttam, de közben tudatosan "utánoztam" Emma kiejtését: "Might it be that our Mr. Stevens fears distraction? Can it be that our Mr. Stevens is flash and blood after all, who cannot trust himself?" :-))

Listen to the following extract and write the sentence in phonetic transcription :P:



Később, amikor megvettük DVD-n az Értelem és érzelmet, szintén kívülről fújtam a Golden Globe-os díjátadón mondott beszédét (halál vicces, mint Emma bármelyik nyilvános megszólalása), és emlékszem, még a tanításhoz is felhasználtam (jól lehetett vele gyakoroltatni az Upper-Intermediate Headway-ben a határozó+jelzős szerkezeteket - "genuinely thrilled", "absolutely delighted", "truly honoured", stb., tipikus köszönőbeszéd fordulatok). Ájj, imádtam azt a könyvet, a nőt, a kiejtését, mindent rajta. Megnézem még a book-scene-t is.

Nagyon kíváncsi lennék, így elkiáltom az éterbe nem létező olvasóimnak: Ti kitől tanultátok az angol kiejtéseteket, ha volt ilyen? (És most direkt mellőzöm azt a mondatot, ami már előre felmenthetne azon helyzet alól, ha senki sem válaszol. :D)

5. nap: valami, amit reményeid szerint meg fogsz tenni életed során

Sokmindenféle van, de a "megmászni a Mount Everestet" típusú vágyálmokból viszonylag kevés, legalábbis most nem akarnak eszembe jutni. Azért néhány hasonló:

A Kék Duna keringőre táncolni az esküvőmön, majd boldogan élni, míg meg nem halni. Valahol nagyon belül, mélyen és messze azt hiszem, alapvetően feleségként és anyaként (is) látom magam, még ha jelenleg borzalmasan távolinak tűnik is az egész.

Rengeteget utazni, megismerni, felfedezni: kultúrákat, nyelveket, helyeket. Szeretnék sokat sétálni New Yorkban, és megnézni egy darabot a Broadway-n (nem hátrány, ha valamelyik kedvenc színészem is játszik benne).

Ellátogatni Firenzébe. Egyszer ígéretet kaptam rá, hogy elvisznek oda, de erre nem került sor, viszont a város azóta is - ill. tulajdonképpen már a Hannibal c. film óta - vonz.

Még egyszer beszélni G-vel. Már nem élet-halál kérdése, de pont ezért. Kipróbálnám, milyen az, amikor már jó látni, amikor már nem múlik az egészen semmi. Csak jó.

Berendezni egyszer (nem túl sokára) a saját lakásomat; színeket, szöveteket, kelméket, edényeket, bútorokat, kiegészítőket, polcfogantyút és wc-ülőkét válogatni. Bármilyen lakást szívesen berendeznék, de azért mégis a sajátot lenne célszerű. :-P

Francia tanfolyamra járni. Több nyelvből is jó lenne, de reálisan szemlélve a dolgot, ez az, amelyikre még azt is ráfoghatnám, hogy szakmai kötelesség. Nagyon jó lenne megint kicsit "iskolába" járni, főleg, ha franciát "kell" tanulni. :)

Megtanulni finnül. Úgy rendesen, ténylegesen, istenigazából, lehetőség szerint még a nyugdíj előtt.

Párizsban élni. Ha csak egy kicsit is. Valójában nem az számít, hol vagyunk, hanem hogy kivel, tudom, de egy röpke hét alatt ez a város teljesen megigézett.

Hangulathoz illően Alizée New York által ihletett száma, a Grand Central:

Rémálom és egyebek

Nem tudom, mi van velem. Párizs óta megállíthatatlanul tömöm magamba az édességet, és nem elég. Valamennyire megpróbálom ugyan visszafogni magam, de ez messze elmarad az ideális nullcsokoládés céltól. Ma megettem egy 150 gr-os Cote d'ort (maracuja ízű töltelékkel készült étcsoki), amit I-től kaptam, mert megszánt, hogy itt toporzékolok a napi adagomért, mint egy függő, és előhalászta a secret-secret-secret stash-t (egyébként a szülinapomra vette - hiába, sosem kifizetődő túl korán bevásárolni az ünnepekre, ezt már régóta tudjuk).

Mindemellett az elmúlt két hónapban már másodszor álmodom azt, hogy megölök valakit. Sőt, most még az elkövetés módjára is emlékszem: fojtogatás. A helyszín ezúttal valamilyen háborús-katonai közeg volt, az illető pedig abszolút nem ismerős, nincs is arca tulajdonképpen (csak annyira emlékszem, hogy férfi), igazándiból nem is ő a fontos az egész álomban, hanem én. Ahogy átélem az egészet. Szörnyű. Nem olyan régen elég sokáig rendszeresen álmodtam olyat, hogy meg akarnak ölni, és menekülök; általában 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredtem. De így fordítva még rosszabb, már csak azért is, mert az álom nagy részében itt is azzal vagyok elfoglalva, hogy el fognak kapni, tehát igazából megint menekülök - és ismét 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredek. Ez a rettenetes érzés pedig, ami közben a hatalmába kerít, leírhatatlan, de mindkét álmomban pontosan ugyanolyan volt. Ezt egész biztosan elmesélem A-nak, kíváncsi vagyok, sikerül-e kihámozni belőle valamit. Addig meg lehet, hogy megnézek egy álmoskönyvet, hogy mégis mi a bánatot jelenthet, ha ilyet álmodik az ember. Még csak nem is tudok róla, hogy nagyobb indulatok dúlnának bennem tudat alatt, mint az elmúlt tudjukhány évben.

Közben kiderült, hogy a francia fordításom "nagyon szép" lett, szerintem angol munkám soha nem sikerült még ennyire pikk-pakk, szinte bele sem nyúlt a lektor. Rötyögtem rendesen, hogy na ne már. Átnézés közben egyébként éreztem, hogy ha csak a magyart olvasom, és kivonom az egyenletből az eredetivel vívott 12 órás heroikus küzdelmemet (babelfish és hasonlók igénybevételével), majd az ezt követően is megmaradt kétségeimet és bizonytalanságaimat (értsd: fogalmam sincs, egyáltalán az van-e odaírva franciául, amit gondolok), akkor egész jó ez. Hű, de örültem. Mondjuk azért a továbbiakban örülnék néhány könnyebben bevehető kanyarnak, például addig, amíg ebből az anyagból megtanulom a különböző kifejezéseket.

Befejezésképp egy témába vágó dal Nolwenn Leroy-tól Cauchemar (Rémálom) címmel. (Huh, a szöveg egy visszatérő álomról szól, amelyben a pasija lezuhan a szakadékba, ő meg csak nézi... khm... ez jobban témába vág, mint gondoltam.)

4. nap: valami, amiért meg kell bocsátanod valakinek

Ezt nagy általánosságban csak úgy tudom megfogalmazni, hogy a gyermekkoromat (és logikus módon a továbbiakat) megnyomorító "kedves családomnak". Pontosabban nem létező családomnak, ami a szó szoros és valódi értelmét illeti. Ennél bővebben most nem mennék bele, mert semmi kedvem, a kivételek, akiknek kijár az a bizonyos tisztelet, úgyis tudják magukról, hogy azok. Ráadásul ez nem olyan "harag", hogy ráborítanám valakire az asztalt. Sokkal inkább valahol mélyen húzódhatnak még bennem sérelmek, amikre csak a jelenlegi életem bizonyos történései, jellemzői utalnak. Bár ki tudja, lehet, hogy az az asztalborogatás nem is lenne olyan rossz ötlet...

3. nap: valami, amit meg kell bocsátanod önmagadnak

Alapvetően nincs ilyen. Próbálok tudatosan élni, és az adott pillanatban az akkori tudásom szerinti leghelyesebb döntéseket hozni. Ez beválik. Ha később ugyan már okosabb vagyok is, és visszanézve látom, hogy ma egy ugyanilyen helyzetben már másképp viselkednék, az tulajdonképpen éppen azért van, mert korábban meghoztam azokat a bizonyos előző döntéseket. Adott időpontban a helyeset. Viszont éppen ezért ugyanazok a helyzetek szinte soha nem ismétlődnek már meg.

Talán az egyetlen, amiért mégis, az a szinte majdnem pontosan 13 évvel ezelőtti novemberi reggel. Ha lehetne, ezt az egyet talán visszacsinálnám. Nem lennék goromba és önző és türelmetlen, életem addigra összegyűlt minden fájdalmával, sérelmével, panaszával együtt sem. Nem úgy köszönnék el, HA tudnám, hogy - a filmekben már-már klisének tűnő forgatókönyv szerint - soha többé nem lehetek Vele kedves, megértő, türelmes, és soha nem mosolyoghatok Rá, vagy akár csak kérhetek Tőle bocsánatot. Igen, tudom, hogy mindez nem a gyerekek, pláne nem a tinédzserek sajátja. Tudom, hogy Ő akarta, hogy az utolsó pillanatig ne fogjam fel a felfoghatatlant, a nyilvánvalót. Mégis, ez az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban, bár a legtöbbet tettem érte, talán máig nem múlt el teljesen a bűntudatom. Ha lenne rá lehetőségem, visszaforgatnám az időt arra az egy reggeli pillanatra. De nem tehetem, így tehát marad az, hogy előbb-utóbb mégiscsak meg kell valahogy bocsátani.

2. nap: valami, amit szeretsz magadban

Á, hogy ezen mennyit kell agyalni... Azt hittem, nagyon könnyen összeszedek majd 1-2 dolgot, de valahogy semmit sem akaródzik leírni, annyira random lenne olyanokat mondani, hogy "a lábam", "a mosolyom". :D

Node komolyabban... hát szeretem mondjuk az intuíciómat. Mondhatnám azt is, hogy büszke vagyok rá, de igazándiból nem saját erény, legalábbis nem szerzett, hanem kapott, de ettől még örülök neki és szeretem, hogy nekem ilyen van. :) Mindig, kivétel nélkül jól működik, legfeljebb nem mindig merek rá hagyatkozni, de szerencsére csak kisebb dolgoknál engedek a kétségeimnek. Ha tényleg tétje van valaminek, és erős a megérzésem, akkor ennyi év után már tudom, hogy nem szabad ellenkezőképpen tenni. Csak követem az intuíciómat, le sem kell állni agyalni, morfondírozni, mérlegelni, idegeskedni, ami jó, mert a legtöbb esetben valójában nincsenek is racionális érvek egyik vagy másik oldal mellett, vagy legalábbis az adott pillanatban még nem ismertek, tehát a gondolkodás semmiben nem segíti a döntést, csak egyre bonyolítja. Ez az intuíció legnagyobb előnye egyébként, hiszen így rengeteg időt spórol az életemből (az életemnek), amiért nagyon hálás vagyok, mert legtöbbször rámfér (mármint az időspórolás).

És szeretem azt, hogy nőnek születtem. Néha elképzelem, hogy férfiként nem hordhatnék szoknyát, magassarkút, egyáltalán, sokkal kevésbé lehetne "öltözködni" (amit szeretek, még ha néha oly nehezemre esik is), nem sminkelhetnék, a hajamból sem lehetne túl sok kreatív dolgot kihozni, esetleg akciófilmeket is néznék a moziban, hát szörnyű lenne. :-) Persze ez amolyan fából vaskarika, hiszen férfiként mindezt valószínűleg nem is akarnám csinálni, ráadásul bizonyára érdekelnének az akciófilmek, de innen nézve mégiscsak örülök, hogy a másik oldalon állok. (Tudom, ez nagyon sztereotíp, volt már szerencsém olyan pasihoz, akit nem érdekeltek az akciófilmek stb., stb., csak ők voltak túlnyomó kisebbségben. Viszont a szoknya és a smink kisebbség-/többségfüggetlen!:-))

1. nap: valami, amit utálsz magadban

Hm.. ez érdekes kérdés, mivel több mint tíz éve dolgozom keményen azon, hogy szeretni tudjam magam. Úgy egyben. Nem csak ezt vagy azt a tulajdonságomat, hanem alapvetően azt, aki vagyok. Így aztán a megfogalmazás sem a legjobb, mert ez számomra valami olyasmit feltételez, hogy van egy bosszantó tulajdonságom, és azt ugyanúgy "utálom" magamban, mint mondjuk másban, egyfajta kívülállóként. Inkább úgy érzem, hogy sok mindent szeretnék még magamon alakítani, változtatni, fejleszteni, javítani, ez viszont teljesen természetes, nincs bennem utálat ezekkel a jobbításra szoruló vonásokkal szemben.

Ha viszont már meg kell nevezni, nagyon le szeretnék szokni arról, hogy halogatom a dolgokat. Ez valóban néha már magam számára is idegesítő. :) Ésszerűen ránézve a helyzetre egyértelmű, hogy minden szempontból jobb lenne, ha adott feladatokat azonnal elvégeznék, de valahogy addig sokszor nem akaródzik, amíg nem vagyok ténylegesen rákényszerítve.

Ezenkívül pedig nem szeretem, hogy nagyon nehezen önérvényesítek, tehát például nemet mondani vagy konfliktust felvállalni csak irdatlan nehézségek árán tudok, szinte minden egyes ilyen alkalommal újra meg kell születnem. Ebből következően tehát én vagyok az, aki előreengedi a sorban azt, aki siet; aki inkább megvárja a következő villamost, ha nagyon könyökölni kellene, hogy felférjen rá; aki ha mondjuk a színházban bakizik egy színész, nem bekiabál vagy felnevet, hanem úgy tesz, mintha mi sem történt volna stb. Ráadásul emiatt borzasztó ügyfél vagyok, alapvetően egyáltalán nem tudom jogosnak érezni, hogy miattam valaki extra erőfeszítéseket tegyen, még akkor sem igazán, amikor pedig fizetek egy szolgáltatásért...

Ahogy elnézem, jobb is, ha folyamatosan barkácsolgatom a pszichémet. Van még hová.

Nosce te ipsum

Úgy döntöttem, én is elkezdem a Sparrow által "önvájkálós játék"-nak titulált posztok írását. Eddig nem volt időm belekezdeni, és nem is vagyok biztos benne, hogy nem kell majd passzolnom, de alapvetően szeretem az ilyeneket, néha előjönnek olyan kérdések, amelyeken egyébként nem is gondolkodik az ember. Persze az önismeret ennél jóval összetettebb, de az elnevezés valóban találó. :)

Íme az összesítő. Minden napra egy kérdés jut (nem volt régen valami könyv vagy műsor vagy hasonló ilyen címmel? :)).

1. nap: valami, amit utálsz magadban

2. nap: valami, amit szeretsz magadban

3. nap: valami, amit meg kell bocsájtanod önmagadnak

4. nap: valami, amiért meg kell bocsájtanod valakinek

5. nap: valami, amit reményeid szerint meg fogsz tenni életed során

6. nap: valami, amit reményeid szerint soha nem kell megtenned

7. nap: valaki, aki miatt érdemes élned

8. nap: valaki, aki pokollá tette az életedet vagy pocsékul viselkedett veled

9. nap: valaki, akit nem akartál elereszteni, mégis eltávolodott

10. nap: valaki, akit el kéne eresztened vagy azt kívánod, bárcsak ne ismernéd

11. nap: valami, ami miatt a legtöbb bókot kapod

12. nap: valami, ami miatt soha nem kapsz bókot

13. nap: egy zenekar vagy előadóművész, aki(k) nehéz napokon segítettek át - írj levelet

14. nap: egy hős, akiben csalódnod kellett - írj levelet)

15. nap: valami vagy valaki, ami/aki nélkül tudod, hogy nem tudsz élni, mert már megpróbáltad és nem ment

16. nap: valaki vagy valami, aki/ami nélkül könnyen tudnál élni

17. nap: egy könyv, ami megváltoztatta valamiről alkotott véleményed

18. nap: véleményed az azonos neműek közti házasságról

19. nap: mi a véleményed a vallásról? vagy mi a véleményed a politikáról?

20. nap: véleményed az alkoholról és a drogokról

21. nap: képzeld el, hogy a legjobb barátod autóbalesetet szenved, ti pedig egy órával korábban vesztetek össze. mit teszel?

22. nap: valami, amit bárcsak ne tettél volna meg az életedben

23. nap: valami, amit bárcsak megtettél volna az életedben

24. nap: készíts valakinek egy zenei listát és magyarázd el, miért azokat a zenéket választottad. - írd le a számok címét és a levelet

25. nap: az ok, amiért szerinted a mai napig életben vagy

26. nap: gondoltál valaha arra, hogy eldobd magadtól az életet? ha igen, mikor és miért?

27. nap: mi a legjobb dolog az életedben mostanság?

28. nap: mi lenne ha teherbe esnél? mit tennél?

29. nap: valami, amit reményeid szerint meg fogsz tudni magadon/magadban változtatni és az okok

30. nap: írj levelet magadnak - írj le benne mindent, amit szeretsz magadban

Nagyhalál

Ma egész nap vért izzadtam. Képességeimet jócskán meghaladó francia szöveggel kellett megbirkóznom, és mostanra kb. úgy érzem magam, mint aki átesett egy beavatási szertartáson. Testileg-lelkileg kifacsartak, viszont most már akár kínait is tehetnének elém, már nem ijednék meg tőle.

De jó ég, mekkora nagy menet volt. Sokszor belehaltam. Amikor például rájöttem, hogy az egy oldal idézetet ahelyett, hogy egy már lefordított uniós jogszabályból lenne, egy csak franciául létező adótörvényből szedték, kis híján megállt bennem az ütő. De lényeg, hogy megvan, és úgy érzem, többet tanultam franciául egy nap alatt, mint az elmúlt öt évben együttvéve. Ezért kell nekem az a tanfolyam. Majd. Valamikor.

Párizsi napló 6.

Elérkezett az utolsó nap, amikorra már éreztette előjeleit az estére és még inkább vasárnapra teljes virágba boruló hörgőgyulladás, de azért álltam a sarat. Elvégre ez volt a vásárlás napja, ami már két okból is sokkal érdekesebb, mint otthon: 1) Párizsban lehetett vásárolni; 2) volt előre elkülönített vásárlási költségkeret, ami azt jelentette, hogy különösebb bűntudat nélkül szórhattuk a megmaradt pénzünket (a bűntudatot már a költségkeret elkülönítésekor letudtuk). Ráadásul fontos küldetésünk is volt, hiszen a korábban hazatérteknek kellett egy-két elfelejtett szuvenírt rendelésre megvásárolnunk.

Azt azonban megbeszéltük, hogy I. tanácsa alapján, aki előző nap végigjárta az ajándékos sort (ahová én az M.-mel való találka miatt már nem jutottam el), "alulról" indulunk el, ehhez pedig jó kiindulópontnak ígérkezett a Moulin Rouge, amelyet akkor még úgysem láttunk. Mivel továbbra is tombolt a tűző napsütés, belefutottunk egy halom fényképezkedő turistába, de néhány perc türelmes várakozás és határozott könyöklés után mi is követhettük a példájukat. Van a szórakozóhelynek egy kis árkádos nyitott előtere, ott körben különböző előadások fényképei láthatók, valamint elolvashatjuk az épület és a benne dolgozók történetét. Sőt, még a menüt is közszemlére tették, ami ún. "á la carte" jellegű, tehát mindegyik menün belül több lehetőség közül is választhat a kedves vendég, ha már eldöntötte, hogy 150/165/180 euro erejéig a zsebébe nyúl. Még be is merészkedtünk a teljesen elsötétített üvegajtón (már nem azért, de ez erősen hajaz a környéket egyébként nagy számban tarkító "Sex shop"-okra és hasonló létesítményekre), a benti környezet azonban már inkább színházat idéz: mindenhol plüssborítás, hangulatvilágítás, előadásképek a falon, recepciós hölgy és úr.

Guszti a Moulin Rouge előtt

Miután bent is kigyönyörködtük magunkat, elindultunk hát felfelé, ajándékboltba be, ajándékboltból ki, hogy összeszedjük a listánkon szereplő szuveníreket. Igaz, itt lejjebb valóban minden olcsóbb volt, mint a Sacré-Coeur közelében, de egy esetben azt is megtanultuk, hogy olcsó húsnak néha még Párizsban is híg a leve: vettem egy rózsaszín franciasapkát, amit azonban egy kör alakú kartonpapírra merevítettek, így nem látszott, hogy a karton körüli hajtás mentén a színe már teljesen kifakult. Kicsit elszontyolodtam, na nem azért, mert ne találtunk volna még utána vagy 20 másik helyet ugyanilyen sapkával, hanem mert ilyen bakikat még akkor sem szeretek elkövetni, ha csak 3 euróm bánja. Az olyan ajándékok viszont, mint a naptár, a képeslap vagy a hűtőmágnes, nem küzdöttek ilyen problémákkal, úgyhogy szinte minden boltocskában gazdagodtunk valamivel. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár a legtöbb helyen ugyanazokat az ajándékokat árulják, minden helynek volt valami különlegessége, amit csak ott lehetett kapni.

Még előző nap kinéztük magunknak az egyik ilyen helyet, amelyet (természetesen) nyomulós olaszok üzemeltettek, de hiába, mert csak ott árultak Eiffel-torony alakú fülbevalót, ami az egyik rendelésünk volt, így aztán oda mindenképpen vissza kellett térnünk. Előtte azonban nekem próbáltunk olyan táskát és pénztárcát venni, amit még anno a Notre Dame-nál kinéztem, csak hát természetesen rózsaszínben kerestük, és az a legtöbb helyen nem volt. Viszont az egyik helyen a két igen kommunikatív eladósrác rendkívül kedvesen és aranyosan szóba elegyedett velünk, és amíg nekünk az egyik alkalmazott kutatta a rózsaszín táskát (amilyet persze nem talált), kérdezgették, honnan jöttünk stb. Nagyon szimpatikusak voltak, pláne, amikor kiderült, hogy nincsen rózsaszín táska, még ők szabadkoztak, hogy sajnálják. Ezek után viszont kifelé menet megláttam, hogy náluk nagyon szép és jó minőségű franciasapikat lehet venni, úgyhogy visszamentem egy feketével (szintén rendelés), amire egyikük hatalmas mosoly kíséretében átadott két Eiffel-tornyos kulcstartót, hogy csak nekünk, ajándékba. Én is hatalmas mosollyal köszöntem meg, és utána még vagy öt percig hitetlenkedtem, hogy miért kell nekem állandóan több ezer kilométert utaznom ahhoz, hogy szépnek, hogy nőnek és hogy megbecsült vásárlónak vagy ügyfélnek érezzem magam... Pedig tény: Párizsban egy hét alatt több bókot, kedves megjegyzést, pillantást kaptam, mint az elmúlt öt évben itthon együttvéve. Ráadásul éreztem is, hogy így lesz, meg talán még azt is, hogy ez teljesen természetes; de abban is biztos vagyok, hogy ez mégsem teljesen a franciák érdeme és az itthoniak bűne... sokkal inkább valahol bennem van a dolog kulcsa, még mindig.

Ott persze azért olyan sokat nem gondolkodtam, inkább csak élveztem a váratlan jót, amiből aztán az olaszoknál jutott még több is. :) Ott az egyik srác külön odament I-hez, és mondta neki, hogy szép a pólója (I love Paris-es felirat), merthogy ugye I. szép, így a póló is szép. Mindezt megtetézve azzal, hogy a boltban egy másik eladó srác üzente. :D Ez ugyan kissé a tinédzserek viselkedésére hajazott, de azért jó tudni, hogy vannak még olyanok (igen, még ha olaszok is :)), akik veszik magunknak a fáradságot, hogy tudomására hozzák valakinek a pozitív véleményüket (még ha ez nekik olyan nagyon nem is esik nehezükre). Emellett persze itt vásároltunk sokat, és készségesen kutattak is nekünk egy negyedik pár Eiffel-tornyos fülbevaló után, de végül én lemondtam az enyémről (hiszen csillogó-villogó, úgysem hordok mostanában alkalmi ékszert). A hűtőmágnesek viszont annyira jók voltak, hogy legszívesebben egy szakajtóval bevásároltam volna közülük. Ebből aztán összesen talán 8 db lett, de ebből szigorúan csak 2-t szántam saját célra. Addigra viszont arról meggyőztem magam, hogy rózsaszín franciasapi márpedig kell, úgyhogy tüzetesen átnyálazva az egyes darabokat, választottam egy makulátlan rózsaszínű példányt.

A hűtőmágneseket illetően, nagyon tetszettek a különböző utcanévtáblákat megelevenítők, de mindenáron szerettem volna egy Vendome-tereset, amilyen pedig sehol nem volt. Egy helyen árválkodott egyetlen darab, de már nagyon kifakult, és valami ragaccsal is összekenték, látszott, hogy igen régóta porosodik ott szegény. Nagy szerencsénkre azonban éppen az olaszokkal szemben egy nagyobb ajándékboltban ilyet is találtunk, nem beszélve a zenedobozokról, amelyek közül egy olyat választottam, amely a "La Vie en Rose"-t játssza (azóta tekergetem itthon szorgalmasan :)).

Sajnos a látszattal ellentétben ez nem teleportálógép, csak egy hűtő

A történethez tartozik, hogy a lakásunk szomszédságában lévő ruhabolt szombat délelőtt, amikor elindultunk, még nem volt nyitva, és mivel a nyitvatartási időt sem tüntették fel sehol, elkönyveltem, hogy a hétvégén már nem nyitnak ki, így lélekben le is mondtam a ruháról, amivel egész héten minden elinduláskor összekacsintottam. Hazatérve persze természetesen a szokásos módon már kint sorakoztak a próbababák, egyikükön pedig az én szép választottam. A lelki átbillenéseket azonban sajnos nagyon nehezen billentem vissza, így aztán még jól megnéztem egyszer, és úgy döntöttem, hogy otthagyom. Este, amikor a hajókirándulásra indultunk vissza, már persze bezárt minden, de remélem, nem sír nagyon utánam. Én azért egy picit utána igen...

Még a ruhabolt előtt történt egy csodás - kellemes - véletlen is, ahogyan ugyanis feljöttünk a metróból (már a "mi" utcánkban), mielőtt átkeltünk volna a zebrán, egy idősebb hölgy odaszólt a társainak, hogy ő akkor most elmegy ide és ide, és majd a "patisserie"-nél találkoznak. A többiek áldásukat adták, és elindultak azon az oldalon tovább. Mondtam is izgatottan I-nek, hogy elvileg arrafelé kell, hogy legyen a közelben egy cukrászda, ahol talán lehet macaront kapni - hiszen addigra egyértelmű volt, hogy a Bastille-hoz már nem megyünk vissza ezért a jellegzetes francia sütiért. És mit ad isten, hazafelé sétálva a másik oldalon, felfedeztük, hogy szinte szemben a szállásunkkal egy szépséges pékség-cukrászat található, sőt, még a pultban tarkálló macaronokat is kiszúrtam, ezért gyorsan át is adtam a cuccokat I-nek, és visszaszaladtam a zebrához, hogy azonnal bevásároljak belőlük. Ez sikerült is, bár az engem kiszolgáló hölgy nem volt túl készséges (első ilyen tapasztalatom volt ott), és bár szerintem elég értelmesen magyaráztam neki, hogy egy nagy dobozba kérnék minden ízből kettőt, valamiért végig azt hitte, hogy két dobozzal szeretnék vinni, így a végén még fancsalibb képet vágott, amikor mondtam, hogy nem, csak ez az egy lesz. Csokoládés, kávés, málnás, feketeribizlis, pisztáciás, citromos és rózsás(!) ízeket kértem, itthoni fogyasztásom eredményeképpen pedig megállapítottam, hogy hiába, a klasszikusokkal semmi sem veheti fel a versenyt, a csokis a legeslegfinomabb.

Guszti is szemet vetett rájuk, de szerencsére nem tudta kibogozni a díszcsomagolást

A hajókirándulást este 8-ra időzítettük, addig kb. aludtunk és duruzsoltattuk a délutáni műsort a francia tévében - mindketten elég fáradtak voltunk már, rajtam pedig kezdett mégis elhatalmasodni a betegség, amivel egészen addig sikeresen küzdöttem. I. nagyjából összepakolt, én csak kisséből. Természetesen azonban a Trocaderón annyira elragadott bennünket a kivilágított Eiffel-torony, meg az esti hangulat (és persze megint annyira későn indultunk), hogy a tömeges sorállás miatt a 8-kor induló hajót lekéstük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a jegyárusok előtt is kígyózik a sor, de az általuk beengedettek is egy hasonló, csak hosszabb tekergő sorba állhatnak be, és két perccel indulás előtt bezárják az éppen aktuális hajó ajtaját; az több embert már nem tud fogadni. Talán mégis így jártunk jól, mivel a fél 9-kor induló hajón még alig lézengtek az emberek, amikor mi is feljutottunk, így aztán rögtön elfoglaltunk egy "ablak" melletti ülést (illetve I., én meg a mellette lévőt), hogy jól tudjunk fényképezni. Az idő kellemes volt, szél egy szál sem, ennek igazán örültem. Amíg várakoztunk, még a fényjáték is beindult az Eiffel-toronyban, I. lekapta azt a kis szeletét, amennyi a dokkról látszott. Persze aztán indulás után és érkezés előtt, meg persze hazafelé ismét a Trocaderóról még bőven megcsodálhattuk teljes pompájában is.

Eiffel-torony by night

A hajókirándulás érdekes és tanulságos volt, ahogy I. megjegyezte, egy óra alatt több adatot és tényt tudtunk meg Párizsról és nevezetességeiről, mint az előtte lévő egy hétben összesen. Mi tagadás, ez így igaz. Kiválóan teljesítettük azon célt, hogy inkább érezzük a várost, semmint számokat és neveket tudjunk felsorolni vele kapcsolatban. Ilyen arányban azért örültem a tárgyi információknak is, pl. a már említett Pont Neufről vagy arról, hogy a Louvre-t eredetileg erődként építették. A hajó személyzete igazán kedves és főképp jófej volt, végig poénkodtak és lelkesedtek, pedig valószínűleg unalomig ismerik már az elmondandó szövegeket (mint a légiutas-kísérők a repülőn). Az esti képek közül itt is leginkább az Eiffel-toronyról sikerült szépeket készíteni, na meg néhány hídról közelről, amikor áthaladtunk alattuk. A végén pedig még egy olyan tipikus sétahajós fotót is vásároltunk, amelyet rólunk készítettek útközben (utoljára Helsinkiben volt ilyen a hajón ki- és beszálláskor, onnan is megvagyok még :)). Tény, már nagyon közeledett a hazaút, nem tudtuk mire elverni a pénzünket. :-)

A Trocadero környéke egyébként ilyenkor élénkül csak meg igazán - rengetegen voltak. Utcai árusok tömkelege, az Eiffel-toronynál, ha lehet, még a napközbeninél is temérdekebb látogató, palacsinta-, gofri- és sültkrumpliillat mindenhol. Maradtunk volna még. De az óra 10-et ütött, nekünk pedig indulnunk kellett, hiszen a vonathiány miatt hajnali háromkor kellett kelnünk ahhoz, hogy éjszakai busszal időben kiérjünk a reptérre. Persze, csak mert a biztonság kedvéért nem vállaltuk be a későbbi buszt, ami - mint kiderült - szintén simán beért volna időben. A pakolás persze - bár már nagy részben kész volt - sosem megy túl gyorsan, és még el is kellett takarítani magunk után. Mivel seprű nem volt, egészen odáig nem akaródzott beüzemelnünk a porszívót, de most már nem volt kérdés, legalább nagyjából át kellett vele menni a szobán. Az alattunk lakó néni valószínűleg ezt nem értékelte annyira úgy este 11 felé, és be is kopogott, hogy túl nagy zajt csapunk. Én pont a zuhany alatt álltam, így Ildi próbálta neki angolul elmagyarázni, hogy nem beszél franciául. Állítólag a néni nagyon megértő volt, miután kézzel-lábbal és igazán élethű hangok kíséretében I. tudomására hozta, hogy NAGY A ZAJ, majd látta, hogy I. bűnbánóan szabadkozik, kedvesen távozott, és nem játszotta a hárpiát. Onnantól kezdve persze csak lábujjhegyen mertünk közlekedni, ami szintén nem tett jót a pakolás gyorsaságának.

La vie en rose - ajándékegyveleg rózsaszínben

Végül minden igyekezetünk ellenére hajnali 1-kor kerültünk ágyba, és 2 óra alvás után totál kómásan kecmeregtünk ki ismét onnan. A reggeli indulás sem az erősségünk (az éjszakairól meg nem is beszélve), így az első kinézett buszt, ami a Keleti pályaudvarra vitt volna bennünket, természetesen lekéstük (= az orrunk előtt ment el), de a következővel is odaértünk időben, és onnantól kezdve már minden flottul ment. A busz elvitt bennünket a reptérre, ahol ugyan az F terminálnál tett le, innen még át kellett érnünk a D-be, de még így is rettentően korán ott voltunk. Akkor kezdődött a check-in, kb. ötödiknek becsekkoltunk, majd el is határoztuk, hogy azonnal bevesszük magunkat a "csak utasoknak" fenntartott zónába, hogy még legyen időnk szétnézni a Duty Free Shopokban. A részletes motozást, matatást, átvilágítást és cipőlevételt követően (ez idefelé is legalább ennyire komoly volt) örömmel nyugtáztuk, hogy időnk, mint a tenger. Csakhogy, a CDG repülőtéren minden valamirevaló üzlet kívül, tehát ott található, ahol a check-in is zajlik, és amit azonban így mi szépen magunk mögött hagytunk (mert akkor szinte még semmi nem volt nyitva, így hát nem tűnt fel). Belül egyetlen pici "last minute shop"-ot találtunk, na meg egy büfét, ahol így hajnali 6 körül fel is tankoltunk egy-egy tonhalas wrappel (I. azért, mert éhes volt, én pedig a köhögésemet csillapítandó). Vásároltunk azért még csokit és dijoni mustárt, de nagyjából ennyiben kimerült a DFS - legközelebb már tudni fogjuk, hogy otthon kell sietni a biztonsági ellenőrzéssel, Párizsban nem annyira. :)

A hazaút kellemesen telt, aranyos volt a Malév-személyzet, kaptunk finom forró teát és sonkás-sajtos baguette-es szendvicset (amiben a sonka már nem volt olyan jól, de most kivételesen elnézem nekik, bár igazából tudom, hogy nem kéne). Még aludni is sikerült valamennyit a totálisan függőleges hátú székben, I. pedig egy Sudokuval harcolt, ami az út végéig sem adta meg magát. Amikor leszálltunk itthon, Ferihegyen ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint szinte bármikor, amikor hazaérkezem: szép és otthonos és ismerős, de ha lehetne, már mennék is vissza. Ez az érzés azóta folyamatosan tart, és próbálom kivonni magam a világ itthoni folyásából, amit persze egyre kevésbé lehet. Az egy hét fekvés és gyógyulás legalább arra jó volt, hogy elmerülhettem a kis ábrándjaimban és úgy tehettem, mintha nem is lennék itthon, illetve mintha nem is itthon lennék. Lassan muszáj rávennem magam, pedig nem akaródzik. Mindegy, hogy nincs vonat, nincs benzin, nincs napsütés és most már nyugdíj sincs, vive la France! (forrás: Facebook :D).

Párizsi napló 5.

Itt az ideje, hogy kicsit lekerekítsem a naplót, különben még akkor is írni fogom, amikor majd már tartok visszafelé Párizsba (aminek időpontja jelenleg meghatározatlan és valószínűtlen, de reménykedni mindig lehet).

Felragyogott a pénteki nap is, méghozzá szó szerint. El is indultunk, hogy meghódítsuk a napfényben fürdőző Montmartre-t. Mind kiderült, éppen jókorra időzítettük a látogatásunkat, ugyanis a hétvégén háromnapos rendezvénysorozatot tartottak a Sacré-Coeurnél, amelyről a France3 tv-csatorna élő közvetítést is adott. Szerencsére csak vasárnap, pénteken és szombaton csak időnként jelentkeztek be a műsorvezetők a térről. De kezdjük az elején. Az "Abbesses" nevű megállónál szálltunk le a metróról, és nomen est omen alapon innen felvonóval lehet feljutni a felszínre. Egy kb. 6-8 liftnyi nagyságú teret kell elképzelni, amelybe betömörül egy csomó ember, szabályos időközönként az ajtó bezárul, és elindulunk a napvilág felé. Nagyon érdekes érzés volt, nem is hallottunk erről - visszafelé azután meggyőződtünk róla, hogy bizony felhasználóbarát ez a megoldás; a lefelé tartó végeláthatatlan csigalépcső hatásos érvnek bizonyult.

Az Abbesses nevű metrómegálló

Felérve rögtön egyfajta vásári forgatagban találtuk magunkat, beülős helyekkel, körhintákkal és egyéb jellegzetes kellékekkel, amelyekről azonban nem tudni, hogy állandó szereplői-e a Montmartre ezen részének, vagy esetleg csupán a rendezvény miatt állították fel őket (a beülős helyeken kívül, mert azok nagy valószínűséggel nem átmeneti tákolmányok voltak :)). Innen találomra (meg egy kicsit a térkép alapján is) elindultunk "lefelé", úgy nagyjából abban az irányban, amerre a Sacré-Coeurt sejtettük. Nagyon hangulatos kis utcácskák futnak errefelé, amelyek tele vannak mindenféle ajándékboltokkal. Találtunk például egy csodás Kis herceg kiadást; egy viszonylag nagyalakú könyvet, amely emellett még kellően vastag is volt, mivel a képeket úgy helyezték el benne, hogy ha kinyitjuk az adott oldalt, térben kiemelkedik belőle a grafika. Az egyik képen még változtatni is lehetett, hogy a napocska vagy a hold bújjon elő a bolygó mögül. :) Sajnos másnapra, amikor visszatértünk ajándékvásárolni, teljesen elfeledkeztünk róla, ezért tehát hivatalosan is újra el kell látogatnunk Párizsba (az a könyv nekem KELL :)). Volt azonban egyéb meglepetés is: felfedeztünk például egy "Petit Budapest" nevű vendéglőt, amely aznap csak este 7-kor nyitott, de azért a kirakatát megcsodáltuk. A legnagyobb érzelmeket azonban kétségtelenül a Belle de Jour elnevezésű vegyes- és ajándékbolt váltotta ki (legalábbis belőlem) - ugrottam egy nagyot, amikor észrevettem, és azonnal kértem is egy fotót. Csak későn jutott eszembe, hogy félig hátrafordulva kellett volna elkészíteni, ahogyan Cath is pózol a plakáton (csak ruhában :D), ezért szombaton még egyszer arra kanyarodtunk, hogy ilyen kép is legyen. Nem volt tehát hiány élményekben, és a Sacré-Coeurhöz csak ezután érkeztünk el.

Én abban a bizonyos hátrafordulós pózban. A kép kicsit elmosódott, úgyhogy legalább nem látszom. :)

Megörülve, hogy a fogaskerekű a franciáknál is tömegközlekedési eszköznek számít, multifunkciós Paris Visite kártyánkkal ingyenesen felhúztak bennünket a templomig, ahonnan azonnal csodás kilátás tárult elénk. Rengeteg látogató verődött össze a tűző napon, és látványosságokban is bővelkedett a helyszín: Jurij például zenélt, bárki kérhetett tőle számot, és egytől-egyig mindegyiket eljátszotta. Csak hüledeztünk rajta, hogy ismerhet ennyi dalt, ami persze nyilván szakmai kötelesség, de akkor is. Hasonló áhítattal megbámultuk a széles kapuoszlopok tetején dekázó srácokat, akik lenyűgöző mutatványokra voltak képesek, és megállás nélkül szórakoztatták a közönséget. Később egyikük még a lámpaoszlopra is felmászott, és ott hasizomból és karral megtartva magát tovább dekázott. Mi meg csak néztünk, majd időközben letelepedtünk a lépcsőre, hogy élvezzük Jurij zenéjét és jól átmelegedjünk (na meg kicsit barnuljunk ;)), mielőtt bemennénk a templomba.

Az egyikük

A Sacré-Coeur belülről is gyönyörű, fényképezni azonban itt nem lehetett, tehát bizonyíték nincs rá, mint a Notre Dame-ból, el kell hinni. Mindemellett az egyház modernizálódásáról is meggyőződhettünk, midőn egy kb. A0-ásnak megfelelő táblán azt olvashattuk: "Pretre: Pourquoi pas toi?" (vagyis: Pap: miért ne éppen te?) - a címet természetesen hosszas érvelő és a papi lét szépségeit ecsetelő leírás követte. Abban nem vagyok biztos, hogy ilyen hasonló PR-fogások nyomán sokan elgondolkodnak majd azon, miért is ne választanák maguknak a papi karriert hivatást, mert talán ehhez ennél több kell, mindenesetre a szándék figyelemre méltó. Még egy mise is elkezdődött, ami azért volt egyszerre rendkívül érdekes és bizarr, mert annak ellenére, hogy franciául zajlott, tűpontosan előhozta belőlem a jó régi rutint (hiába, a katolikus mise rendje, az már csak ilyen kötött). Néha szöget üt a fejemben, mennyi mindenre emlékszik az agyam, a testem, az egész idegrendszerem. Hihetetlen, hogy a verseket, amiket megtanultam, mert szerettem, már csak hiányosan tudom felidézni, de ezt a rituálét, basszus, elejétől a végéig. Pedig szó sem volt róla, hogy szerettem volna, csak valószínűleg egy ideig sokkal gyakrabban kapott megerősítő visszacsatolást, mint a verstudásom.

A Sacré-Coeur a France3 csatorna kék zászlóival

Kijőve elsétáltunk a kirakodóvásár irányába, amiről kiderült, hogy csak étel-italt lehet ott kapni, így aztán nem nézelődtünk tovább (a bor és a büdös sajtok, bármily különlegesek legyenek is, nem passzoltak a terveinkhez), hanem figyelmünket arra az úrra fordítottuk, aki valami egészen furcsa szőrős drótszerű anyagból pillanatok alatt kétszínű kulcstartókutyusokat alkotott. Volt ott a francia zászlót idéző piros-fehér-kék, illetve az olaszokról megemlékező zöld-fehér-piros (és nem piros-fehér-zöld! :) kombináció is. Én kértem magamnak egyet fuchsiából (vagyhogykelleztírni) és fehérből, nagyon cukorfalat lett (Gusztival hamar össze is barátkoztak :D).

Ezután megütötte a fülünket az Amélie csodálatos élete c. film igen jól ismert (mert rongyosra hallgatott) zenéje, és kiderült, hogy egy roppant ügyes fiatalember mindenféle zsonglőrmutatványokat végez erre a háttérzenére (még egy remix is belefért, de Amélie-ből még ez is tetszett). Szegény talpig feketében főtt a tűző napon, de ez az előadásán és a kedvén egyáltalán nem látszott meg. Még poénkodott is két szám között: "I know what most of you are thinking right now: is that beautiful boy single?" :) Nagy tapsot és sok hálás, csilingelő euróérmét kapott cserébe, de valóban megérdemelte, úgyhogy mi is felkutattuk az aprónkat. Ugyanígy tettünk a dekázó srácok és Jurij esetében is - itt először éreztem azt, hogy nem adományt osztogatok, hanem olyan művészi tevékenységet honorálok, amely számomra tartalmas élményt nyújtott. Őt a téren egyébként bohóctréfa követte, és a három bohóccal sem lettünk volna szűkmarkúak, de náluk nem találtunk pénzgyűjtő alkalmatosságot, talán őket a szervezők eleve megfizették a megjelenésért. Az tény, hogy megérték (volna) a pénzüket, hiszen egyrészt szétröhögtük magunkat az esetlenségükön, másrészt viszont olyan akrobatikai bravúrokat hajtottak végre, amelyek egyértelműen kiváló tornászi képességekről tanúskodtak. A főbohóc iránt még azért is éreztünk némi kedvező elfogultságot, mert rendkívüli módon idézte Zs-t... Persze ezért inkább I., és nem én, de azt én is csak megerősíteni tudtam, hogy a hasonlóság szinte ijesztő.

Ügyes bohócok

Ekkorra már nagyon kellemesen nyüzsgő és otthonos volt a hangulat, de nekünk sajnos indulnunk kellett, ugyanis aznapra beszéltem meg M-mel, egyik francia Deneuve-fórumos társammal, hogy találkozunk. I. addig vállalta, hogy körbenéz, és ha már elkezd sötétedni, készít néhány "by night" képet, illetve esetleg elmegy moziba. Azért hatalmas élmény, hogy egyszer csak ott áll előttem valaki, akinek eddig nagyjából az igazi nevét sem tudtam, és az Internet nélkül feltehetőleg sohasem találkoztunk volna, most pedig egy üdvözlés után beülünk egy kávézóba, és úgy csevegünk, mintha csak egy barátnőmmel futottam volna össze az Astorián. M. nagyon jófej lány, és sok érdekességet is mesélt; annak nagyon örültem, hogy egész jól tudtam követni, bár a saját megnyilvánulásaimmal már voltak kisebb gondok. A mosdónál sorban állva egy srác igazán barátságosan és közvetlenül odaköszönt nekünk, megjegyezve, hogy milyen jó kedvünk van, pedig péntek este az emberek nagy része már fáradt és savanyú képet vág. Ismertettem a helyzetet, hogy ti. turistaként könnyű jó hangulatban lenni péntek este, és amikor megtudta, hogy Magyarországról jöttem, azonnal meg is említette, hogy hallott a vörös iszapról, ronda dolgok történnek arra felénk mostanában. Hát igen. A francia tévé sajnos folyamatosan ettől volt hangos, így nem is tudtuk teljesen magunk mögött hagyni az országot (bár nagyon örültem volna, ha valami egészen más okkal kerülünk be a főhírek közé). M-nek hála viszont szert tettem egy párizsi kapcsolatra, akihez ha szeretnék, most már bármikor kiutazhatok, és akár még Nizzába is elvisz majd, mivel ő odavalósi - onnan pedig már tényleg csak egy köpés Cannes. :-)) Lehet, hogy mégiscsak kitalálom még azt a kiköltözést.

A beszélgetés kicsit elhúzódott, szegény I. már alig tudott mit csinálni és nagyon fáradt volt, úgyhogy további "by night" fotózás helyett (amit elvben beterveztünk) hazarobogtunk a metróval. Aznap estére azért járt még nekünk egy kellemes meglepetés. Borzasztó nézhetetlen programok mentek a tv-ben (illetve I-nek eddigre már elege volt belőle, hogy nem ért semmit), a Chabada c. zenés műsortól pedig egyenesen égnek állt a haja szála, de épp aznap este, amikor odakapcsoltam, kiderült, hogy az egyik meghívott a Je ne regrette rien c. Piaf-dal szerzője, aki érdekeseket mesélt, utána pedig több Piaf-számot is elénekelt egy szintén meghívott énekesnővel. Az úriember még nagyon fiatalon írta ezt a dalt (mint az a La Vie en Rose c. filmből is kiderült), és utána énekesi pályát is kezdett, sajnos a nevét így hasból nem tudom. De az az este így is csodásan hangulatosra sikerült, ahogyan az ágyon kényelmesen elnyúlva és az addigra már szinte megállíthatatlan köhögésemet némi evéssel csillapítva Edith Piafot hallgattam. Másnapra, vagyis az utolsó napra ajándékvásárlást és esti hajókázást irányoztunk elő, ami, mint utóbb kiderült, nagyon jó ötlet volt.