Elérkezett az utolsó nap, amikorra már éreztette előjeleit az estére és még inkább vasárnapra teljes virágba boruló hörgőgyulladás, de azért álltam a sarat. Elvégre ez volt a vásárlás napja, ami már két okból is sokkal érdekesebb, mint otthon: 1) Párizsban lehetett vásárolni; 2) volt előre elkülönített vásárlási költségkeret, ami azt jelentette, hogy különösebb bűntudat nélkül szórhattuk a megmaradt pénzünket (a bűntudatot már a költségkeret elkülönítésekor letudtuk). Ráadásul fontos küldetésünk is volt, hiszen a korábban hazatérteknek kellett egy-két elfelejtett szuvenírt rendelésre megvásárolnunk.
Azt azonban megbeszéltük, hogy I. tanácsa alapján, aki előző nap végigjárta az ajándékos sort (ahová én az M.-mel való találka miatt már nem jutottam el), "alulról" indulunk el, ehhez pedig jó kiindulópontnak ígérkezett a Moulin Rouge, amelyet akkor még úgysem láttunk. Mivel továbbra is tombolt a tűző napsütés, belefutottunk egy halom fényképezkedő turistába, de néhány perc türelmes várakozás és határozott könyöklés után mi is követhettük a példájukat. Van a szórakozóhelynek egy kis árkádos nyitott előtere, ott körben különböző előadások fényképei láthatók, valamint elolvashatjuk az épület és a benne dolgozók történetét. Sőt, még a menüt is közszemlére tették, ami ún. "á la carte" jellegű, tehát mindegyik menün belül több lehetőség közül is választhat a kedves vendég, ha már eldöntötte, hogy 150/165/180 euro erejéig a zsebébe nyúl. Még be is merészkedtünk a teljesen elsötétített üvegajtón (már nem azért, de ez erősen hajaz a környéket egyébként nagy számban tarkító "Sex shop"-okra és hasonló létesítményekre), a benti környezet azonban már inkább színházat idéz: mindenhol plüssborítás, hangulatvilágítás, előadásképek a falon, recepciós hölgy és úr.
Guszti a Moulin Rouge előtt
Miután bent is kigyönyörködtük magunkat, elindultunk hát felfelé, ajándékboltba be, ajándékboltból ki, hogy összeszedjük a listánkon szereplő szuveníreket. Igaz, itt lejjebb valóban minden olcsóbb volt, mint a Sacré-Coeur közelében, de egy esetben azt is megtanultuk, hogy olcsó húsnak néha még Párizsban is híg a leve: vettem egy rózsaszín franciasapkát, amit azonban egy kör alakú kartonpapírra merevítettek, így nem látszott, hogy a karton körüli hajtás mentén a színe már teljesen kifakult. Kicsit elszontyolodtam, na nem azért, mert ne találtunk volna még utána vagy 20 másik helyet ugyanilyen sapkával, hanem mert ilyen bakikat még akkor sem szeretek elkövetni, ha csak 3 euróm bánja. Az olyan ajándékok viszont, mint a naptár, a képeslap vagy a hűtőmágnes, nem küzdöttek ilyen problémákkal, úgyhogy szinte minden boltocskában gazdagodtunk valamivel. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár a legtöbb helyen ugyanazokat az ajándékokat árulják, minden helynek volt valami különlegessége, amit csak ott lehetett kapni.
Még előző nap kinéztük magunknak az egyik ilyen helyet, amelyet (természetesen) nyomulós olaszok üzemeltettek, de hiába, mert csak ott árultak Eiffel-torony alakú fülbevalót, ami az egyik rendelésünk volt, így aztán oda mindenképpen vissza kellett térnünk. Előtte azonban nekem próbáltunk olyan táskát és pénztárcát venni, amit még anno a Notre Dame-nál kinéztem, csak hát természetesen rózsaszínben kerestük, és az a legtöbb helyen nem volt. Viszont az egyik helyen a két igen kommunikatív eladósrác rendkívül kedvesen és aranyosan szóba elegyedett velünk, és amíg nekünk az egyik alkalmazott kutatta a rózsaszín táskát (amilyet persze nem talált), kérdezgették, honnan jöttünk stb. Nagyon szimpatikusak voltak, pláne, amikor kiderült, hogy nincsen rózsaszín táska, még ők szabadkoztak, hogy sajnálják. Ezek után viszont kifelé menet megláttam, hogy náluk nagyon szép és jó minőségű franciasapikat lehet venni, úgyhogy visszamentem egy feketével (szintén rendelés), amire egyikük hatalmas mosoly kíséretében átadott két Eiffel-tornyos kulcstartót, hogy csak nekünk, ajándékba. Én is hatalmas mosollyal köszöntem meg, és utána még vagy öt percig hitetlenkedtem, hogy miért kell nekem állandóan több ezer kilométert utaznom ahhoz, hogy szépnek, hogy nőnek és hogy megbecsült vásárlónak vagy ügyfélnek érezzem magam... Pedig tény: Párizsban egy hét alatt több bókot, kedves megjegyzést, pillantást kaptam, mint az elmúlt öt évben itthon együttvéve. Ráadásul éreztem is, hogy így lesz, meg talán még azt is, hogy ez teljesen természetes; de abban is biztos vagyok, hogy ez mégsem teljesen a franciák érdeme és az itthoniak bűne... sokkal inkább valahol bennem van a dolog kulcsa, még mindig.
Ott persze azért olyan sokat nem gondolkodtam, inkább csak élveztem a váratlan jót, amiből aztán az olaszoknál jutott még több is. :) Ott az egyik srác külön odament I-hez, és mondta neki, hogy szép a pólója (I love Paris-es felirat), merthogy ugye I. szép, így a póló is szép. Mindezt megtetézve azzal, hogy a boltban egy másik eladó srác üzente. :D Ez ugyan kissé a tinédzserek viselkedésére hajazott, de azért jó tudni, hogy vannak még olyanok (igen, még ha olaszok is :)), akik veszik magunknak a fáradságot, hogy tudomására hozzák valakinek a pozitív véleményüket (még ha ez nekik olyan nagyon nem is esik nehezükre). Emellett persze itt vásároltunk sokat, és készségesen kutattak is nekünk egy negyedik pár Eiffel-tornyos fülbevaló után, de végül én lemondtam az enyémről (hiszen csillogó-villogó, úgysem hordok mostanában alkalmi ékszert). A hűtőmágnesek viszont annyira jók voltak, hogy legszívesebben egy szakajtóval bevásároltam volna közülük. Ebből aztán összesen talán 8 db lett, de ebből szigorúan csak 2-t szántam saját célra. Addigra viszont arról meggyőztem magam, hogy rózsaszín franciasapi márpedig kell, úgyhogy tüzetesen átnyálazva az egyes darabokat, választottam egy makulátlan rózsaszínű példányt.
A hűtőmágneseket illetően, nagyon tetszettek a különböző utcanévtáblákat megelevenítők, de mindenáron szerettem volna egy Vendome-tereset, amilyen pedig sehol nem volt. Egy helyen árválkodott egyetlen darab, de már nagyon kifakult, és valami ragaccsal is összekenték, látszott, hogy igen régóta porosodik ott szegény. Nagy szerencsénkre azonban éppen az olaszokkal szemben egy nagyobb ajándékboltban ilyet is találtunk, nem beszélve a zenedobozokról, amelyek közül egy olyat választottam, amely a "La Vie en Rose"-t játssza (azóta tekergetem itthon szorgalmasan :)).
Sajnos a látszattal ellentétben ez nem teleportálógép, csak egy hűtő
A történethez tartozik, hogy a lakásunk szomszédságában lévő ruhabolt szombat délelőtt, amikor elindultunk, még nem volt nyitva, és mivel a nyitvatartási időt sem tüntették fel sehol, elkönyveltem, hogy a hétvégén már nem nyitnak ki, így lélekben le is mondtam a ruháról, amivel egész héten minden elinduláskor összekacsintottam. Hazatérve persze természetesen a szokásos módon már kint sorakoztak a próbababák, egyikükön pedig az én szép választottam. A lelki átbillenéseket azonban sajnos nagyon nehezen billentem vissza, így aztán még jól megnéztem egyszer, és úgy döntöttem, hogy otthagyom. Este, amikor a hajókirándulásra indultunk vissza, már persze bezárt minden, de remélem, nem sír nagyon utánam. Én azért egy picit utána igen...
Még a ruhabolt előtt történt egy csodás - kellemes - véletlen is, ahogyan ugyanis feljöttünk a metróból (már a "mi" utcánkban), mielőtt átkeltünk volna a zebrán, egy idősebb hölgy odaszólt a társainak, hogy ő akkor most elmegy ide és ide, és majd a "patisserie"-nél találkoznak. A többiek áldásukat adták, és elindultak azon az oldalon tovább. Mondtam is izgatottan I-nek, hogy elvileg arrafelé kell, hogy legyen a közelben egy cukrászda, ahol talán lehet macaront kapni - hiszen addigra egyértelmű volt, hogy a Bastille-hoz már nem megyünk vissza ezért a jellegzetes francia sütiért. És mit ad isten, hazafelé sétálva a másik oldalon, felfedeztük, hogy szinte szemben a szállásunkkal egy szépséges pékség-cukrászat található, sőt, még a pultban tarkálló macaronokat is kiszúrtam, ezért gyorsan át is adtam a cuccokat I-nek, és visszaszaladtam a zebrához, hogy azonnal bevásároljak belőlük. Ez sikerült is, bár az engem kiszolgáló hölgy nem volt túl készséges (első ilyen tapasztalatom volt ott), és bár szerintem elég értelmesen magyaráztam neki, hogy egy nagy dobozba kérnék minden ízből kettőt, valamiért végig azt hitte, hogy két dobozzal szeretnék vinni, így a végén még fancsalibb képet vágott, amikor mondtam, hogy nem, csak ez az egy lesz. Csokoládés, kávés, málnás, feketeribizlis, pisztáciás, citromos és rózsás(!) ízeket kértem, itthoni fogyasztásom eredményeképpen pedig megállapítottam, hogy hiába, a klasszikusokkal semmi sem veheti fel a versenyt, a csokis a legeslegfinomabb.
Guszti is szemet vetett rájuk, de szerencsére nem tudta kibogozni a díszcsomagolást
Eiffel-torony by night
A hajókirándulás érdekes és tanulságos volt, ahogy I. megjegyezte, egy óra alatt több adatot és tényt tudtunk meg Párizsról és nevezetességeiről, mint az előtte lévő egy hétben összesen. Mi tagadás, ez így igaz. Kiválóan teljesítettük azon célt, hogy inkább érezzük a várost, semmint számokat és neveket tudjunk felsorolni vele kapcsolatban. Ilyen arányban azért örültem a tárgyi információknak is, pl. a már említett Pont Neufről vagy arról, hogy a Louvre-t eredetileg erődként építették. A hajó személyzete igazán kedves és főképp jófej volt, végig poénkodtak és lelkesedtek, pedig valószínűleg unalomig ismerik már az elmondandó szövegeket (mint a légiutas-kísérők a repülőn). Az esti képek közül itt is leginkább az Eiffel-toronyról sikerült szépeket készíteni, na meg néhány hídról közelről, amikor áthaladtunk alattuk. A végén pedig még egy olyan tipikus sétahajós fotót is vásároltunk, amelyet rólunk készítettek útközben (utoljára Helsinkiben volt ilyen a hajón ki- és beszálláskor, onnan is megvagyok még :)). Tény, már nagyon közeledett a hazaút, nem tudtuk mire elverni a pénzünket. :-)
A Trocadero környéke egyébként ilyenkor élénkül csak meg igazán - rengetegen voltak. Utcai árusok tömkelege, az Eiffel-toronynál, ha lehet, még a napközbeninél is temérdekebb látogató, palacsinta-, gofri- és sültkrumpliillat mindenhol. Maradtunk volna még. De az óra 10-et ütött, nekünk pedig indulnunk kellett, hiszen a vonathiány miatt hajnali háromkor kellett kelnünk ahhoz, hogy éjszakai busszal időben kiérjünk a reptérre. Persze, csak mert a biztonság kedvéért nem vállaltuk be a későbbi buszt, ami - mint kiderült - szintén simán beért volna időben. A pakolás persze - bár már nagy részben kész volt - sosem megy túl gyorsan, és még el is kellett takarítani magunk után. Mivel seprű nem volt, egészen odáig nem akaródzott beüzemelnünk a porszívót, de most már nem volt kérdés, legalább nagyjából át kellett vele menni a szobán. Az alattunk lakó néni valószínűleg ezt nem értékelte annyira úgy este 11 felé, és be is kopogott, hogy túl nagy zajt csapunk. Én pont a zuhany alatt álltam, így Ildi próbálta neki angolul elmagyarázni, hogy nem beszél franciául. Állítólag a néni nagyon megértő volt, miután kézzel-lábbal és igazán élethű hangok kíséretében I. tudomására hozta, hogy NAGY A ZAJ, majd látta, hogy I. bűnbánóan szabadkozik, kedvesen távozott, és nem játszotta a hárpiát. Onnantól kezdve persze csak lábujjhegyen mertünk közlekedni, ami szintén nem tett jót a pakolás gyorsaságának.
La vie en rose - ajándékegyveleg rózsaszínben
Végül minden igyekezetünk ellenére hajnali 1-kor kerültünk ágyba, és 2 óra alvás után totál kómásan kecmeregtünk ki ismét onnan. A reggeli indulás sem az erősségünk (az éjszakairól meg nem is beszélve), így az első kinézett buszt, ami a Keleti pályaudvarra vitt volna bennünket, természetesen lekéstük (= az orrunk előtt ment el), de a következővel is odaértünk időben, és onnantól kezdve már minden flottul ment. A busz elvitt bennünket a reptérre, ahol ugyan az F terminálnál tett le, innen még át kellett érnünk a D-be, de még így is rettentően korán ott voltunk. Akkor kezdődött a check-in, kb. ötödiknek becsekkoltunk, majd el is határoztuk, hogy azonnal bevesszük magunkat a "csak utasoknak" fenntartott zónába, hogy még legyen időnk szétnézni a Duty Free Shopokban. A részletes motozást, matatást, átvilágítást és cipőlevételt követően (ez idefelé is legalább ennyire komoly volt) örömmel nyugtáztuk, hogy időnk, mint a tenger. Csakhogy, a CDG repülőtéren minden valamirevaló üzlet kívül, tehát ott található, ahol a check-in is zajlik, és amit azonban így mi szépen magunk mögött hagytunk (mert akkor szinte még semmi nem volt nyitva, így hát nem tűnt fel). Belül egyetlen pici "last minute shop"-ot találtunk, na meg egy büfét, ahol így hajnali 6 körül fel is tankoltunk egy-egy tonhalas wrappel (I. azért, mert éhes volt, én pedig a köhögésemet csillapítandó). Vásároltunk azért még csokit és dijoni mustárt, de nagyjából ennyiben kimerült a DFS - legközelebb már tudni fogjuk, hogy otthon kell sietni a biztonsági ellenőrzéssel, Párizsban nem annyira. :)
A hazaút kellemesen telt, aranyos volt a Malév-személyzet, kaptunk finom forró teát és sonkás-sajtos baguette-es szendvicset (amiben a sonka már nem volt olyan jól, de most kivételesen elnézem nekik, bár igazából tudom, hogy nem kéne). Még aludni is sikerült valamennyit a totálisan függőleges hátú székben, I. pedig egy Sudokuval harcolt, ami az út végéig sem adta meg magát. Amikor leszálltunk itthon, Ferihegyen ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint szinte bármikor, amikor hazaérkezem: szép és otthonos és ismerős, de ha lehetne, már mennék is vissza. Ez az érzés azóta folyamatosan tart, és próbálom kivonni magam a világ itthoni folyásából, amit persze egyre kevésbé lehet. Az egy hét fekvés és gyógyulás legalább arra jó volt, hogy elmerülhettem a kis ábrándjaimban és úgy tehettem, mintha nem is lennék itthon, illetve mintha nem is itthon lennék. Lassan muszáj rávennem magam, pedig nem akaródzik. Mindegy, hogy nincs vonat, nincs benzin, nincs napsütés és most már nyugdíj sincs, vive la France! (forrás: Facebook :D).
Guszti a Moulin Rouge előttMiután bent is kigyönyörködtük magunkat, elindultunk hát felfelé, ajándékboltba be, ajándékboltból ki, hogy összeszedjük a listánkon szereplő szuveníreket. Igaz, itt lejjebb valóban minden olcsóbb volt, mint a Sacré-Coeur közelében, de egy esetben azt is megtanultuk, hogy olcsó húsnak néha még Párizsban is híg a leve: vettem egy rózsaszín franciasapkát, amit azonban egy kör alakú kartonpapírra merevítettek, így nem látszott, hogy a karton körüli hajtás mentén a színe már teljesen kifakult. Kicsit elszontyolodtam, na nem azért, mert ne találtunk volna még utána vagy 20 másik helyet ugyanilyen sapkával, hanem mert ilyen bakikat még akkor sem szeretek elkövetni, ha csak 3 euróm bánja. Az olyan ajándékok viszont, mint a naptár, a képeslap vagy a hűtőmágnes, nem küzdöttek ilyen problémákkal, úgyhogy szinte minden boltocskában gazdagodtunk valamivel. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár a legtöbb helyen ugyanazokat az ajándékokat árulják, minden helynek volt valami különlegessége, amit csak ott lehetett kapni.
Még előző nap kinéztük magunknak az egyik ilyen helyet, amelyet (természetesen) nyomulós olaszok üzemeltettek, de hiába, mert csak ott árultak Eiffel-torony alakú fülbevalót, ami az egyik rendelésünk volt, így aztán oda mindenképpen vissza kellett térnünk. Előtte azonban nekem próbáltunk olyan táskát és pénztárcát venni, amit még anno a Notre Dame-nál kinéztem, csak hát természetesen rózsaszínben kerestük, és az a legtöbb helyen nem volt. Viszont az egyik helyen a két igen kommunikatív eladósrác rendkívül kedvesen és aranyosan szóba elegyedett velünk, és amíg nekünk az egyik alkalmazott kutatta a rózsaszín táskát (amilyet persze nem talált), kérdezgették, honnan jöttünk stb. Nagyon szimpatikusak voltak, pláne, amikor kiderült, hogy nincsen rózsaszín táska, még ők szabadkoztak, hogy sajnálják. Ezek után viszont kifelé menet megláttam, hogy náluk nagyon szép és jó minőségű franciasapikat lehet venni, úgyhogy visszamentem egy feketével (szintén rendelés), amire egyikük hatalmas mosoly kíséretében átadott két Eiffel-tornyos kulcstartót, hogy csak nekünk, ajándékba. Én is hatalmas mosollyal köszöntem meg, és utána még vagy öt percig hitetlenkedtem, hogy miért kell nekem állandóan több ezer kilométert utaznom ahhoz, hogy szépnek, hogy nőnek és hogy megbecsült vásárlónak vagy ügyfélnek érezzem magam... Pedig tény: Párizsban egy hét alatt több bókot, kedves megjegyzést, pillantást kaptam, mint az elmúlt öt évben itthon együttvéve. Ráadásul éreztem is, hogy így lesz, meg talán még azt is, hogy ez teljesen természetes; de abban is biztos vagyok, hogy ez mégsem teljesen a franciák érdeme és az itthoniak bűne... sokkal inkább valahol bennem van a dolog kulcsa, még mindig.
Ott persze azért olyan sokat nem gondolkodtam, inkább csak élveztem a váratlan jót, amiből aztán az olaszoknál jutott még több is. :) Ott az egyik srác külön odament I-hez, és mondta neki, hogy szép a pólója (I love Paris-es felirat), merthogy ugye I. szép, így a póló is szép. Mindezt megtetézve azzal, hogy a boltban egy másik eladó srác üzente. :D Ez ugyan kissé a tinédzserek viselkedésére hajazott, de azért jó tudni, hogy vannak még olyanok (igen, még ha olaszok is :)), akik veszik magunknak a fáradságot, hogy tudomására hozzák valakinek a pozitív véleményüket (még ha ez nekik olyan nagyon nem is esik nehezükre). Emellett persze itt vásároltunk sokat, és készségesen kutattak is nekünk egy negyedik pár Eiffel-tornyos fülbevaló után, de végül én lemondtam az enyémről (hiszen csillogó-villogó, úgysem hordok mostanában alkalmi ékszert). A hűtőmágnesek viszont annyira jók voltak, hogy legszívesebben egy szakajtóval bevásároltam volna közülük. Ebből aztán összesen talán 8 db lett, de ebből szigorúan csak 2-t szántam saját célra. Addigra viszont arról meggyőztem magam, hogy rózsaszín franciasapi márpedig kell, úgyhogy tüzetesen átnyálazva az egyes darabokat, választottam egy makulátlan rózsaszínű példányt.
A hűtőmágneseket illetően, nagyon tetszettek a különböző utcanévtáblákat megelevenítők, de mindenáron szerettem volna egy Vendome-tereset, amilyen pedig sehol nem volt. Egy helyen árválkodott egyetlen darab, de már nagyon kifakult, és valami ragaccsal is összekenték, látszott, hogy igen régóta porosodik ott szegény. Nagy szerencsénkre azonban éppen az olaszokkal szemben egy nagyobb ajándékboltban ilyet is találtunk, nem beszélve a zenedobozokról, amelyek közül egy olyat választottam, amely a "La Vie en Rose"-t játssza (azóta tekergetem itthon szorgalmasan :)).
Sajnos a látszattal ellentétben ez nem teleportálógép, csak egy hűtőA történethez tartozik, hogy a lakásunk szomszédságában lévő ruhabolt szombat délelőtt, amikor elindultunk, még nem volt nyitva, és mivel a nyitvatartási időt sem tüntették fel sehol, elkönyveltem, hogy a hétvégén már nem nyitnak ki, így lélekben le is mondtam a ruháról, amivel egész héten minden elinduláskor összekacsintottam. Hazatérve persze természetesen a szokásos módon már kint sorakoztak a próbababák, egyikükön pedig az én szép választottam. A lelki átbillenéseket azonban sajnos nagyon nehezen billentem vissza, így aztán még jól megnéztem egyszer, és úgy döntöttem, hogy otthagyom. Este, amikor a hajókirándulásra indultunk vissza, már persze bezárt minden, de remélem, nem sír nagyon utánam. Én azért egy picit utána igen...
Még a ruhabolt előtt történt egy csodás - kellemes - véletlen is, ahogyan ugyanis feljöttünk a metróból (már a "mi" utcánkban), mielőtt átkeltünk volna a zebrán, egy idősebb hölgy odaszólt a társainak, hogy ő akkor most elmegy ide és ide, és majd a "patisserie"-nél találkoznak. A többiek áldásukat adták, és elindultak azon az oldalon tovább. Mondtam is izgatottan I-nek, hogy elvileg arrafelé kell, hogy legyen a közelben egy cukrászda, ahol talán lehet macaront kapni - hiszen addigra egyértelmű volt, hogy a Bastille-hoz már nem megyünk vissza ezért a jellegzetes francia sütiért. És mit ad isten, hazafelé sétálva a másik oldalon, felfedeztük, hogy szinte szemben a szállásunkkal egy szépséges pékség-cukrászat található, sőt, még a pultban tarkálló macaronokat is kiszúrtam, ezért gyorsan át is adtam a cuccokat I-nek, és visszaszaladtam a zebrához, hogy azonnal bevásároljak belőlük. Ez sikerült is, bár az engem kiszolgáló hölgy nem volt túl készséges (első ilyen tapasztalatom volt ott), és bár szerintem elég értelmesen magyaráztam neki, hogy egy nagy dobozba kérnék minden ízből kettőt, valamiért végig azt hitte, hogy két dobozzal szeretnék vinni, így a végén még fancsalibb képet vágott, amikor mondtam, hogy nem, csak ez az egy lesz. Csokoládés, kávés, málnás, feketeribizlis, pisztáciás, citromos és rózsás(!) ízeket kértem, itthoni fogyasztásom eredményeképpen pedig megállapítottam, hogy hiába, a klasszikusokkal semmi sem veheti fel a versenyt, a csokis a legeslegfinomabb.
Guszti is szemet vetett rájuk, de szerencsére nem tudta kibogozni a díszcsomagolástA hajókirándulást este 8-ra időzítettük, addig kb. aludtunk és duruzsoltattuk a délutáni műsort a francia tévében - mindketten elég fáradtak voltunk már, rajtam pedig kezdett mégis elhatalmasodni a betegség, amivel egészen addig sikeresen küzdöttem. I. nagyjából összepakolt, én csak kisséből. Természetesen azonban a Trocaderón annyira elragadott bennünket a kivilágított Eiffel-torony, meg az esti hangulat (és persze megint annyira későn indultunk), hogy a tömeges sorállás miatt a 8-kor induló hajót lekéstük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a jegyárusok előtt is kígyózik a sor, de az általuk beengedettek is egy hasonló, csak hosszabb tekergő sorba állhatnak be, és két perccel indulás előtt bezárják az éppen aktuális hajó ajtaját; az több embert már nem tud fogadni. Talán mégis így jártunk jól, mivel a fél 9-kor induló hajón még alig lézengtek az emberek, amikor mi is feljutottunk, így aztán rögtön elfoglaltunk egy "ablak" melletti ülést (illetve I., én meg a mellette lévőt), hogy jól tudjunk fényképezni. Az idő kellemes volt, szél egy szál sem, ennek igazán örültem. Amíg várakoztunk, még a fényjáték is beindult az Eiffel-toronyban, I. lekapta azt a kis szeletét, amennyi a dokkról látszott. Persze aztán indulás után és érkezés előtt, meg persze hazafelé ismét a Trocaderóról még bőven megcsodálhattuk teljes pompájában is.
Eiffel-torony by nightA hajókirándulás érdekes és tanulságos volt, ahogy I. megjegyezte, egy óra alatt több adatot és tényt tudtunk meg Párizsról és nevezetességeiről, mint az előtte lévő egy hétben összesen. Mi tagadás, ez így igaz. Kiválóan teljesítettük azon célt, hogy inkább érezzük a várost, semmint számokat és neveket tudjunk felsorolni vele kapcsolatban. Ilyen arányban azért örültem a tárgyi információknak is, pl. a már említett Pont Neufről vagy arról, hogy a Louvre-t eredetileg erődként építették. A hajó személyzete igazán kedves és főképp jófej volt, végig poénkodtak és lelkesedtek, pedig valószínűleg unalomig ismerik már az elmondandó szövegeket (mint a légiutas-kísérők a repülőn). Az esti képek közül itt is leginkább az Eiffel-toronyról sikerült szépeket készíteni, na meg néhány hídról közelről, amikor áthaladtunk alattuk. A végén pedig még egy olyan tipikus sétahajós fotót is vásároltunk, amelyet rólunk készítettek útközben (utoljára Helsinkiben volt ilyen a hajón ki- és beszálláskor, onnan is megvagyok még :)). Tény, már nagyon közeledett a hazaút, nem tudtuk mire elverni a pénzünket. :-)
A Trocadero környéke egyébként ilyenkor élénkül csak meg igazán - rengetegen voltak. Utcai árusok tömkelege, az Eiffel-toronynál, ha lehet, még a napközbeninél is temérdekebb látogató, palacsinta-, gofri- és sültkrumpliillat mindenhol. Maradtunk volna még. De az óra 10-et ütött, nekünk pedig indulnunk kellett, hiszen a vonathiány miatt hajnali háromkor kellett kelnünk ahhoz, hogy éjszakai busszal időben kiérjünk a reptérre. Persze, csak mert a biztonság kedvéért nem vállaltuk be a későbbi buszt, ami - mint kiderült - szintén simán beért volna időben. A pakolás persze - bár már nagy részben kész volt - sosem megy túl gyorsan, és még el is kellett takarítani magunk után. Mivel seprű nem volt, egészen odáig nem akaródzott beüzemelnünk a porszívót, de most már nem volt kérdés, legalább nagyjából át kellett vele menni a szobán. Az alattunk lakó néni valószínűleg ezt nem értékelte annyira úgy este 11 felé, és be is kopogott, hogy túl nagy zajt csapunk. Én pont a zuhany alatt álltam, így Ildi próbálta neki angolul elmagyarázni, hogy nem beszél franciául. Állítólag a néni nagyon megértő volt, miután kézzel-lábbal és igazán élethű hangok kíséretében I. tudomására hozta, hogy NAGY A ZAJ, majd látta, hogy I. bűnbánóan szabadkozik, kedvesen távozott, és nem játszotta a hárpiát. Onnantól kezdve persze csak lábujjhegyen mertünk közlekedni, ami szintén nem tett jót a pakolás gyorsaságának.
La vie en rose - ajándékegyveleg rózsaszínbenVégül minden igyekezetünk ellenére hajnali 1-kor kerültünk ágyba, és 2 óra alvás után totál kómásan kecmeregtünk ki ismét onnan. A reggeli indulás sem az erősségünk (az éjszakairól meg nem is beszélve), így az első kinézett buszt, ami a Keleti pályaudvarra vitt volna bennünket, természetesen lekéstük (= az orrunk előtt ment el), de a következővel is odaértünk időben, és onnantól kezdve már minden flottul ment. A busz elvitt bennünket a reptérre, ahol ugyan az F terminálnál tett le, innen még át kellett érnünk a D-be, de még így is rettentően korán ott voltunk. Akkor kezdődött a check-in, kb. ötödiknek becsekkoltunk, majd el is határoztuk, hogy azonnal bevesszük magunkat a "csak utasoknak" fenntartott zónába, hogy még legyen időnk szétnézni a Duty Free Shopokban. A részletes motozást, matatást, átvilágítást és cipőlevételt követően (ez idefelé is legalább ennyire komoly volt) örömmel nyugtáztuk, hogy időnk, mint a tenger. Csakhogy, a CDG repülőtéren minden valamirevaló üzlet kívül, tehát ott található, ahol a check-in is zajlik, és amit azonban így mi szépen magunk mögött hagytunk (mert akkor szinte még semmi nem volt nyitva, így hát nem tűnt fel). Belül egyetlen pici "last minute shop"-ot találtunk, na meg egy büfét, ahol így hajnali 6 körül fel is tankoltunk egy-egy tonhalas wrappel (I. azért, mert éhes volt, én pedig a köhögésemet csillapítandó). Vásároltunk azért még csokit és dijoni mustárt, de nagyjából ennyiben kimerült a DFS - legközelebb már tudni fogjuk, hogy otthon kell sietni a biztonsági ellenőrzéssel, Párizsban nem annyira. :)
A hazaút kellemesen telt, aranyos volt a Malév-személyzet, kaptunk finom forró teát és sonkás-sajtos baguette-es szendvicset (amiben a sonka már nem volt olyan jól, de most kivételesen elnézem nekik, bár igazából tudom, hogy nem kéne). Még aludni is sikerült valamennyit a totálisan függőleges hátú székben, I. pedig egy Sudokuval harcolt, ami az út végéig sem adta meg magát. Amikor leszálltunk itthon, Ferihegyen ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint szinte bármikor, amikor hazaérkezem: szép és otthonos és ismerős, de ha lehetne, már mennék is vissza. Ez az érzés azóta folyamatosan tart, és próbálom kivonni magam a világ itthoni folyásából, amit persze egyre kevésbé lehet. Az egy hét fekvés és gyógyulás legalább arra jó volt, hogy elmerülhettem a kis ábrándjaimban és úgy tehettem, mintha nem is lennék itthon, illetve mintha nem is itthon lennék. Lassan muszáj rávennem magam, pedig nem akaródzik. Mindegy, hogy nincs vonat, nincs benzin, nincs napsütés és most már nyugdíj sincs, vive la France! (forrás: Facebook :D).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése