Nem tudom, mi van velem. Párizs óta megállíthatatlanul tömöm magamba az édességet, és nem elég. Valamennyire megpróbálom ugyan visszafogni magam, de ez messze elmarad az ideális nullcsokoládés céltól. Ma megettem egy 150 gr-os Cote d'ort (maracuja ízű töltelékkel készült étcsoki), amit I-től kaptam, mert megszánt, hogy itt toporzékolok a napi adagomért, mint egy függő, és előhalászta a secret-secret-secret stash-t (egyébként a szülinapomra vette - hiába, sosem kifizetődő túl korán bevásárolni az ünnepekre, ezt már régóta tudjuk).
Mindemellett az elmúlt két hónapban már másodszor álmodom azt, hogy megölök valakit. Sőt, most még az elkövetés módjára is emlékszem: fojtogatás. A helyszín ezúttal valamilyen háborús-katonai közeg volt, az illető pedig abszolút nem ismerős, nincs is arca tulajdonképpen (csak annyira emlékszem, hogy férfi), igazándiból nem is ő a fontos az egész álomban, hanem én. Ahogy átélem az egészet. Szörnyű. Nem olyan régen elég sokáig rendszeresen álmodtam olyat, hogy meg akarnak ölni, és menekülök; általában 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredtem. De így fordítva még rosszabb, már csak azért is, mert az álom nagy részében itt is azzal vagyok elfoglalva, hogy el fognak kapni, tehát igazából megint menekülök - és ismét 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredek. Ez a rettenetes érzés pedig, ami közben a hatalmába kerít, leírhatatlan, de mindkét álmomban pontosan ugyanolyan volt. Ezt egész biztosan elmesélem A-nak, kíváncsi vagyok, sikerül-e kihámozni belőle valamit. Addig meg lehet, hogy megnézek egy álmoskönyvet, hogy mégis mi a bánatot jelenthet, ha ilyet álmodik az ember. Még csak nem is tudok róla, hogy nagyobb indulatok dúlnának bennem tudat alatt, mint az elmúlt tudjukhány évben.
Közben kiderült, hogy a francia fordításom "nagyon szép" lett, szerintem angol munkám soha nem sikerült még ennyire pikk-pakk, szinte bele sem nyúlt a lektor. Rötyögtem rendesen, hogy na ne már. Átnézés közben egyébként éreztem, hogy ha csak a magyart olvasom, és kivonom az egyenletből az eredetivel vívott 12 órás heroikus küzdelmemet (babelfish és hasonlók igénybevételével), majd az ezt követően is megmaradt kétségeimet és bizonytalanságaimat (értsd: fogalmam sincs, egyáltalán az van-e odaírva franciául, amit gondolok), akkor egész jó ez. Hű, de örültem. Mondjuk azért a továbbiakban örülnék néhány könnyebben bevehető kanyarnak, például addig, amíg ebből az anyagból megtanulom a különböző kifejezéseket.
Befejezésképp egy témába vágó dal Nolwenn Leroy-tól Cauchemar (Rémálom) címmel. (Huh, a szöveg egy visszatérő álomról szól, amelyben a pasija lezuhan a szakadékba, ő meg csak nézi... khm... ez jobban témába vág, mint gondoltam.)
Mindemellett az elmúlt két hónapban már másodszor álmodom azt, hogy megölök valakit. Sőt, most még az elkövetés módjára is emlékszem: fojtogatás. A helyszín ezúttal valamilyen háborús-katonai közeg volt, az illető pedig abszolút nem ismerős, nincs is arca tulajdonképpen (csak annyira emlékszem, hogy férfi), igazándiból nem is ő a fontos az egész álomban, hanem én. Ahogy átélem az egészet. Szörnyű. Nem olyan régen elég sokáig rendszeresen álmodtam olyat, hogy meg akarnak ölni, és menekülök; általában 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredtem. De így fordítva még rosszabb, már csak azért is, mert az álom nagy részében itt is azzal vagyok elfoglalva, hogy el fognak kapni, tehát igazából megint menekülök - és ismét 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredek. Ez a rettenetes érzés pedig, ami közben a hatalmába kerít, leírhatatlan, de mindkét álmomban pontosan ugyanolyan volt. Ezt egész biztosan elmesélem A-nak, kíváncsi vagyok, sikerül-e kihámozni belőle valamit. Addig meg lehet, hogy megnézek egy álmoskönyvet, hogy mégis mi a bánatot jelenthet, ha ilyet álmodik az ember. Még csak nem is tudok róla, hogy nagyobb indulatok dúlnának bennem tudat alatt, mint az elmúlt tudjukhány évben.
Közben kiderült, hogy a francia fordításom "nagyon szép" lett, szerintem angol munkám soha nem sikerült még ennyire pikk-pakk, szinte bele sem nyúlt a lektor. Rötyögtem rendesen, hogy na ne már. Átnézés közben egyébként éreztem, hogy ha csak a magyart olvasom, és kivonom az egyenletből az eredetivel vívott 12 órás heroikus küzdelmemet (babelfish és hasonlók igénybevételével), majd az ezt követően is megmaradt kétségeimet és bizonytalanságaimat (értsd: fogalmam sincs, egyáltalán az van-e odaírva franciául, amit gondolok), akkor egész jó ez. Hű, de örültem. Mondjuk azért a továbbiakban örülnék néhány könnyebben bevehető kanyarnak, például addig, amíg ebből az anyagból megtanulom a különböző kifejezéseket.
Befejezésképp egy témába vágó dal Nolwenn Leroy-tól Cauchemar (Rémálom) címmel. (Huh, a szöveg egy visszatérő álomról szól, amelyben a pasija lezuhan a szakadékba, ő meg csak nézi... khm... ez jobban témába vág, mint gondoltam.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése