Can't even

I don’t need facts to know the truth. Most of the time it is a huge advantage, it saves me a lot of time and effort, it makes things easier, smoother and faster. And then there is this. When I would give everything not to have to know, while also standing in awe of the timing of one's mind. It just knows when it can let it all slip through the barrier between the subconscious and the conscious, not sooner, not later, and all this literally by the minute. He didn’t tell me anything per se, he just talked about a shock which – on first impression – genuinely seemed like something negative. In theory, I still couldn't know if what I think now is really the truth, although I am a 100 per cent sure. It is amazing how certain thoughts, perceptions, assumptions, fears and suspicions together with the circumstances, the bits of seemingly unrelated information, the intonation, the memories unexpectedly evoked and the general feeling give birth to an idea, which though at first seems to go headfront against everything I thought of before, in the course of about two extremely painful minutes and a series of shocks on my brain cells slowly and mercilessly emerges as the truth. It is mindboggling, uncompromising, unchangeable, indelible, unbearable. And then the pain comes, engulfing me in an instant so that it seems to replace my whole physical existence. This is the moment I lose control and I feel I am not going to make it, that I am unable to go through it or even grasp what it really means, I just need someone to hold me tight and tell me everything is going to be alright. Regression complete. Rocking myself back and forth with glassy eyes and a mind gone blank, howling constantly hoping that with the passing sounds the pain inside me would ease, little by little. And then the realisation hits so hard I literally feel the slap on my face and it is sobering. For a moment I feel I have never seen so clearly in my life, for that moment everything seems to be in the right place, at the right time, as if the universe had stopped moving forward just to give me this momentary insight, that of course, this is the end of it all. The end of unknown, mysterious forces working on my demise in the background with me desperately trying to catch up and get one step ahead of them. There is my answer, crystal clear, to the question. That this is the only way, that I have to finally let go, and that now I know what exactly it is I have to let go. No more metaphors, no more what does this mean or where to go from here. Everything that happened before led here. And then it just hurts so much it had never hurt before because this is not some manifestation of the real pain, it is the real deal. This is where it is different from all earlier experiences, but it is also palpable and manageable, it is connected, it flows, it is essential. It is finally there, visible to the naked eye, the origin of all my previous sufferings, the reasons behind repetition compulsion, the alpha and the omega, where everything begins and ends. Or more accurately perhaps, where everything ends and begins.

It is so true: truth, be it pleasant or be it painful, is always, without exception, liberating. And it is probably at its most painful that it is the most liberating.

I do know now what shock he was talking about. I just do. He is going to have a baby. He did not plan it, but it still happened because it seems life will give what they want to people who take what they need in the first place; him, he took it from me. The moment I realised it, I knew he was dead to me, I knew that the person I knew had ceased to exist and that I was finally, painfully, unbearably, irrevocably free.

The Language of Love

Az egyik legjobb kisfilm, amit valaha láttam. Egyszerűen minden a helyén van benne. Csak egy srác, aki ül az órán és képzeletbeli monológot szaval, és működik. Tökéletes egész. Nem utolsó sorban a megfogalmazott gondolatoknak köszönhetően. És persze, persze aktuális, mert miért ne. The language of love really is a universal one.

"What the fuck is happening to me? Like... like my heart beats faster when he's around and I can't think of anybody else. I DON'T NEED THAT! Especially not in a French exam. But I can't help it. I can't control it. I try and do my homework but my mind keeps wandering and I'm sitting in French over and over again..." Tell ME about it.

Praia de Carcavelos

Nos, kicsit hosszas és bonyolult volt az eljutás, ráadásul a hideg víz pusztán 10 perc fürdőzést engedett, mielőtt kezdtek lefagyni a lábujjaim, azért meg kell, hogy állapítsam, fantasztikus élmény ám a tengerparton süttetni a hasamat. Akkurátusabban inkább a hátamat, és inkább égetni, mint süttetni, de majd legközelebb jobban figyelek a naptejutánpótlásra. Valahogy itt még ez a semmittevős strandolás is rendben van, és noha a lazulást még gyakorolnom kell, azért jó pont, hogy visszavágyom. Este A-val elmentünk a városba sétálni, inni valamit, és egy nagyszerűt beszélgettünk. Franciául persze, mert A. egy tüneményes svájci leányzó, aki nagyon örült, hogy valakivel végre franciául kommunikálhat. Én pedig megállapítottam, hogy itt tartózkodásom kezdete óta statisztikailag is a francia nyelvet használtam a legtöbbet (kezdve azzal, hogy már a reptérről fuvarozó taxis is a franciát preferálta). Szóval ennyit a francia kizárásáról. Bár azt hiszem, ilyen formában még jót is tesz, hogy ilyen makacsul befurakodik az itteni életembe. Szépen le kell hámozni róla a vele összefonódott konnotációkat, hogy ne maradjon más, csak a nyelv iránti szeretetem, ami pedig valóban az enyém, mindentől, de leginkább is mindenkitől függetlenül. Végül is egyszer már sikerült, miért is ne menne másodszorra végérvényesen?

Metró - Linha verde

A "kövesd a tömeget" tipp mindig bejön, ha nem tudná az ember lánya, merre induljon a vasútállomásról.

Praia és erőd

És még mindig

A csapat. Lehet találgatni, melyik vagyok én. :)

Lisboa

 

 

Néhány minden szempontból szörnyületes hónap és még borzalmasabb utolsó néhány hét után spontán úgy döntöttem, hogy muszáj elmennem. El, messzire. Leginkább is országhatáron kívül, és legfőképpen határozatlan időre. Azt persze tudtam, hogy ez a két paraméter lottó főnyeremény hiányában együttesen nem megvalósítható, de arany középútként belőttem az egy hónapos időszakot, és úgy hozta a szerencse, hogy találtam egy apartmant, ami belefért a költségvetésembe. Helyileg pedig éppen Lisszabonban akadtam rá.

Belakva

Konyha és a kedvenc csillár

Első körben nagyon messzire húzott volna a szívem, egészen a távol-keletre (pontosabban Vietnamba), de ezt gyorsan megtorpedózta az a tény, hogy oda nem lehet csak úgy spontán döntéstől vezérelve 1 héten belül kiruccanni. Maradt tehát Európa, alapvető követelményként, hogy francia nyelvterület kizárva (mert ugye, ha már erőfeszítést teszek érte, hogy távol legyek, ne vágjam el magam alatt a fát egy ilyen mnemotechnikai malőrrel), így aztán érzésre elsőként Firenzét néztem ki, de ott képtelenség volt élhető áron szállást találni. Így jutottam el sok-sok városon át Lisszabonig, amiről legbelül azonnal tudtam, hogy gyorsan megszokom majd és otthonosan fogom érezni magam ott. És lőn. Tervem is csak annyi volt, hogy eltűnni, fejemre húzni a virtuális és a valós takarót, és semmit, de az égvilágon semmit nem csinálni, meg sem mozdulni, amíg úgy nem érzem. És nyilván a folyamat részeként végre egyszer s mindenkorra kiszabadulni abból, ami gúzsba köt és fojtogat.

Kilátás 1

Kilátás 2

D., akié a lakás, igazi művész, ráadásul képző- és vizuális művészetekkel foglalkozik, ez a lakásra is rányomja a számomra meglehetősen bejövős bélyegét. Könyvek a moziról, művészetekről, regények portugálul, angolul, franciául, jazz, rock és komolyzenei CD-k (épp Marilynt hallgatok a jól megérdemelt áfonyás Alpro joghurtommal a kezemben). Mindemellett a belső dizájn az az igazi retro-modern, ami pedig az egészet megkoronázza, az az egyterű lakás egyik fala mentén végighúzódó hatalmas ablak. A 4. emeleten ez egyrészt jót tesz a világításnak, másrészt rendkívül levegős hatást kelt. Néha elkap az érzés, hogy olyan, mintha valami amerikai filmben lennék. :)

:-)

Retro-modern

További előny, hogy 5 metrómegálló (aka. 10 perc) magasságában a tengerparton szállhatok ki, amit tegnap meg is tettem. Aztán ahogy az ilyenkor lenni szokott (vagyis gondolom), a parton fényképezés közben gyorsan megismerkedhet az ember másokkal, aztán együtt töltheti a nap hátralevő részét az újdonsült ismeretséggel, majd később annak barátjával. Ami persze a végére már kevésbé pozitív, mert az első rokonszenv és közös pontok ellenére mégiscsak kiderül, hogy emberileg mégsincs sok közünk egymáshoz, csak ezt a másik fél nem látja. Én meg igazából azon agyalok utólag, hogy miért hagyom már megint, hogy bullying áldozata legyek, ráadásul tök ismeretlen önjelölt megmentők keze által - a szó szoros és átvitt értelmében is. Úgyhogy azt hiszem, miután hirtelen felindulásból megadtam a tegnap vásárolt friss, ropogós portugál telefonszámomat, talán nem véletlen, hogy a külön erre a célra kihozott telefonom annak ellenére sem fogadja el a SIM-kártyát, hogy 99,9%-os bizonyossággal emlékszem rá, hogy kiüttettem, és használtam már külföldi kártyával. Ez is egy tanulsággal több. Mellesleg a kártyaproblémát attól még meg kell oldani valahogy, ez még folyamatban van.

Bunuel, evidentemente :)

Idefelé az első dolgom az volt, hogy fent hagytam a repülőgépen a napszemüvegemet, amiről kiderült, hogy kb. a legnélkülözhetetlenebb darab az egész itt tartózkodáshoz (értsd: kifolyik a szemem nélküle). Azt hiszem, a wc-papír és a naptej mögött talán a harmadik helyre sorolnám. Az innen kb. 2 perc sétára lévő bevásárlóközpontban pedig egyelőre csak Ray Ban kaliberű szemüvegeket találtam, amire ugye nem adok ki pénzt (hogy aztán valamelyik másik járaton kössön ki az előttem lévő ülés hálós tartórekeszében). Még fel kell fedeznem a város azon részét, ahol egymást érik a napszemüvegárusok.

Szóval itt tartok most, meglátjuk, mit hoz a holnap. Elvben strandolni megyek a CS-erekkel, kíváncsi leszek, hogy jön össze, pláne, hogy hogy találjuk meg egymást a telezsúfolt tengerparton. És persze továbbra is alaptétel, hogy semmit sem muszáj. Hogy addig vagyok mozdulatlan, amíg kell, hogy pihenek, hogy nincs kényszer, hogy én vagyok az első. Igyekszem.

Lesson for life

METAOPTIKA
ha közelebb van:
élesebben látni, hogy
elérhetetlen.

(Fodor Ákos) 

És még inkább: amíg nincs elég közel, mindig feltételezni, hogy

- nincs elég közel

- elérhetetlen.

Egy dolog biztos

Hogy túl leszek rajta, hogy elmúlik. Mert végül mindig elmúlik. Addig meg csak ki kell bírni.

I gave it all so easily to you my love

To dreams that never will come true

Am I strong enough to see it through

Go crazy is what I will do

A költészet napjának margójára

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Hát, valahogy úgy.