Have you met Miss Jones?

Karácsony lévén, meg mert már régóta érik, megnéztük ma (újra) a Bridget Jones-t. Egyből mind a kettőt, de igazándiból - mint sok filmnél - ebből is az első az igazi. És rájöttem, hogy harmincéves fejjel egészen másképp, éppenhogy kevésbé "Bridgites" szemmel nézem, mint 8-9 évvel ezelőtt. Akkor még a saját helyzetem és talán önmagam "ismeretlensége" miatt abszolút mértékben Bridgetnek éltem meg magam, holott messze nem voltam még annyi idős, mint ő, és sok másban sem hasonlítottunk.

Ráadásul magát a filmet mindig is imádtam, soha nem lettem tőle depressziós, pedig nem tartottam-tartom felhőtlen komédiának. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy amikor legutoljára láttam, épp nagyon boldog voltam - persze, hogy Ott, persze, hogy Vele, de most ennek nincs már nagy jelentősége, csupán annyi, hogy többek között ezért is szinte kizárólag pozitív élmények kapcsolódnak hozzá.

De nem csak ezért. Mert ha közelebbről megnézzük, ez egy modern tündérmese. Ez valahogy korábban még sosem fogalmazódott meg bennem ilyen közvetlenül, holott nem egy nagy truváj, tekintve hogy a történet végén Bridge elnyeri Mark "félisten" Darcy szerelmét. Már maga a jelenet felejthetetlen, ahol a jeges hófúvásban összeölelkezik Darcyval abban a bizonyos kicsi bugyiban, amit az alkalom határozottan megkövetel. Korábban csak maga a Bridget Jones jelenség talált hozzám utat, a happy endet ennek fényében szinte fel sem fogtam. Kétségtelenül azért, mert a jelenséggel tudtam azonosulni, a happy enddel még nem. Pedig nem vagyok annyira naiv és már-már buta, mint Bridget, soha nem hoznám úgy zavarba a hozzám tartozókat vagy akár saját magamat, ahogyan ő, nem követem el újra és újra ugyanazokat a hibákat, nem jellemző, hogy bármibe fogok, az rosszul sül el, és azt hiszem, sokkal reálisabb ítélőképességgel rendelkezem (soha nem próbálnám meg például elhinni, hogy intellektuálisan egyenrangú vagyok mondjuk Salman Rusdie-val, és aztán bekapcsolódni egy csomó high-brow írómágus csevegésébe, hogy ezt bizonyítsam is). Mégis önmagamat láttam benne, ami valószínűleg abból fakad, hogy mindemellett Bridge egy kissé túlsúlyos lúzer, aki senkinek sem kell, aki folyamatosan számolja a kalóriákat és keresi az igazit, meg persze leginkább önmagát, és aki valahol mélyen boldogtalan, mert egyiket sem találja. A fantasztikus barátok pedig csodálatosak, de egy idő után már ők is csak a tükörhatást és ezáltal a hiányt erősítik - hogy a sok problémának, amelyeket velük kitárgyalhat, már régesrég nem így kellene lennie.



"Once a fat kid, always a fat kid" alapon ez az oldala máig rezonál valahol bennem, de már nem vagyok kétségbeesett. Legelőször, amikor láttam a filmet, még tele voltam szorongásokkal, félelmekkel és komplexusokkal, a Bridgeti létállapot minden bizonytalanságával, pedig nem voltam már sem kövér, sem hagyományos értelemben vett lúzer. Csak ott legbelül küzdöttem még mindig a démonokkal, mert azt hittem, hogy a saját boldogságom azon áll vagy bukik, hogy lesz-e happy end, lesz-e Mr. Darcy. Mert amennyire önazonos voltam a Bridgeti figurával, olyannyira maradt meseszerű és a saját realitásomtól távoli a végkifejlet (ami mellesleg számomra a valaha volt legsikerültebb filmbefejezések egyike).

Most pedig furcsa, mert már nem esem kétségbe, és nem vagyok bizonytalan. Leginkább az elmúlt 1-2 évben teljesen átértékelődtek a dolgok, rájöttem, hogy nincsenek abszolút értékek, nincsenek lúzerek és menők, ez csak a gyerek- és tinédzservilág kegyetlenségében gyökerező tévhit (amit, igaz, sokan "átmentenek" a felnőtt világba is, de az ilyen kategóriákban gondolkodás és élés alapvetően rettentően gyermeki és egyúttal gyerekes világnézetet tükröz). Helyzettől függően mindenki lehet Bridget, sőt, talán pontosabb úgy, hogy mindenki érezheti magát annak. Most már legbelül egy újonnan szerzett nyugalom uralkodik bennem, annak a bizonyossága, hogy a boldogság végső soron senki mástól nem függ. Ráadásul igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy változzak, és változzon a helyzet, hogy folyamatosan jobb legyek/-n, ez pedig egész életre szóló terv, nem valami nagy feladat, amit le kell tudni, aztán jön a megérdemelt jutalom, onnantól pedig minden happy. Ez pedig végtelenül felszabadító, még ha elsőre kissé ijesztőnek tűnik is. A legjobb az benne, hogy tényadatok szintjén valószínűleg jóval közelebb állok most a főhősnőhöz, mint 8-9 vagy akár csak 6 éve is, a filmet újranézve viszont meg kell állapítanom, hogy már csak nagyon halványan érzem magam Bridget Jonesnak. Ez pedig így karácsonykor igazán szívmelengető felfedezés.

A filmről pedig az is kiderült, hogy még annál is jobb, mint ahogyan arra korábbról emlékeztem. Fantasztikus alakításokkal teli, hihetetlen pontos arányérzékkel összerakott alkotás, amin úgy röhögi tizedszerre is könnyesre magát az ember lánya, hogy közben szinte minden mondata a gyomrába talál. Anno még Ő, férfi létére is azt mondta, nem érti, miért mondják, hogy ez egy "vidám" film, mert számára egyáltalán nem az. Azt hiszem, azért is találtunk úgy egymásra, mert valahol mélyen mindkettőnkben volt egy nagy adag Bridge. Ebből is látszik viszont, hogy a jelenség kor-, súly- és nemfüggetlen, ami szintén magyarázhatja, miért tudott Bridget alakja ilyen általános érvényűvé válni (mármint a figurája, nem a körvonalai :P). Következésképpen minden egykori, jelenlegi, leendő vagy sosemvolt és sosemlesz Bridget Jonesnak csak ajánlani tudom - filmen és könyvben egyaránt.