Párizsi napló 5.

Itt az ideje, hogy kicsit lekerekítsem a naplót, különben még akkor is írni fogom, amikor majd már tartok visszafelé Párizsba (aminek időpontja jelenleg meghatározatlan és valószínűtlen, de reménykedni mindig lehet).

Felragyogott a pénteki nap is, méghozzá szó szerint. El is indultunk, hogy meghódítsuk a napfényben fürdőző Montmartre-t. Mind kiderült, éppen jókorra időzítettük a látogatásunkat, ugyanis a hétvégén háromnapos rendezvénysorozatot tartottak a Sacré-Coeurnél, amelyről a France3 tv-csatorna élő közvetítést is adott. Szerencsére csak vasárnap, pénteken és szombaton csak időnként jelentkeztek be a műsorvezetők a térről. De kezdjük az elején. Az "Abbesses" nevű megállónál szálltunk le a metróról, és nomen est omen alapon innen felvonóval lehet feljutni a felszínre. Egy kb. 6-8 liftnyi nagyságú teret kell elképzelni, amelybe betömörül egy csomó ember, szabályos időközönként az ajtó bezárul, és elindulunk a napvilág felé. Nagyon érdekes érzés volt, nem is hallottunk erről - visszafelé azután meggyőződtünk róla, hogy bizony felhasználóbarát ez a megoldás; a lefelé tartó végeláthatatlan csigalépcső hatásos érvnek bizonyult.

Az Abbesses nevű metrómegálló

Felérve rögtön egyfajta vásári forgatagban találtuk magunkat, beülős helyekkel, körhintákkal és egyéb jellegzetes kellékekkel, amelyekről azonban nem tudni, hogy állandó szereplői-e a Montmartre ezen részének, vagy esetleg csupán a rendezvény miatt állították fel őket (a beülős helyeken kívül, mert azok nagy valószínűséggel nem átmeneti tákolmányok voltak :)). Innen találomra (meg egy kicsit a térkép alapján is) elindultunk "lefelé", úgy nagyjából abban az irányban, amerre a Sacré-Coeurt sejtettük. Nagyon hangulatos kis utcácskák futnak errefelé, amelyek tele vannak mindenféle ajándékboltokkal. Találtunk például egy csodás Kis herceg kiadást; egy viszonylag nagyalakú könyvet, amely emellett még kellően vastag is volt, mivel a képeket úgy helyezték el benne, hogy ha kinyitjuk az adott oldalt, térben kiemelkedik belőle a grafika. Az egyik képen még változtatni is lehetett, hogy a napocska vagy a hold bújjon elő a bolygó mögül. :) Sajnos másnapra, amikor visszatértünk ajándékvásárolni, teljesen elfeledkeztünk róla, ezért tehát hivatalosan is újra el kell látogatnunk Párizsba (az a könyv nekem KELL :)). Volt azonban egyéb meglepetés is: felfedeztünk például egy "Petit Budapest" nevű vendéglőt, amely aznap csak este 7-kor nyitott, de azért a kirakatát megcsodáltuk. A legnagyobb érzelmeket azonban kétségtelenül a Belle de Jour elnevezésű vegyes- és ajándékbolt váltotta ki (legalábbis belőlem) - ugrottam egy nagyot, amikor észrevettem, és azonnal kértem is egy fotót. Csak későn jutott eszembe, hogy félig hátrafordulva kellett volna elkészíteni, ahogyan Cath is pózol a plakáton (csak ruhában :D), ezért szombaton még egyszer arra kanyarodtunk, hogy ilyen kép is legyen. Nem volt tehát hiány élményekben, és a Sacré-Coeurhöz csak ezután érkeztünk el.

Én abban a bizonyos hátrafordulós pózban. A kép kicsit elmosódott, úgyhogy legalább nem látszom. :)

Megörülve, hogy a fogaskerekű a franciáknál is tömegközlekedési eszköznek számít, multifunkciós Paris Visite kártyánkkal ingyenesen felhúztak bennünket a templomig, ahonnan azonnal csodás kilátás tárult elénk. Rengeteg látogató verődött össze a tűző napon, és látványosságokban is bővelkedett a helyszín: Jurij például zenélt, bárki kérhetett tőle számot, és egytől-egyig mindegyiket eljátszotta. Csak hüledeztünk rajta, hogy ismerhet ennyi dalt, ami persze nyilván szakmai kötelesség, de akkor is. Hasonló áhítattal megbámultuk a széles kapuoszlopok tetején dekázó srácokat, akik lenyűgöző mutatványokra voltak képesek, és megállás nélkül szórakoztatták a közönséget. Később egyikük még a lámpaoszlopra is felmászott, és ott hasizomból és karral megtartva magát tovább dekázott. Mi meg csak néztünk, majd időközben letelepedtünk a lépcsőre, hogy élvezzük Jurij zenéjét és jól átmelegedjünk (na meg kicsit barnuljunk ;)), mielőtt bemennénk a templomba.

Az egyikük

A Sacré-Coeur belülről is gyönyörű, fényképezni azonban itt nem lehetett, tehát bizonyíték nincs rá, mint a Notre Dame-ból, el kell hinni. Mindemellett az egyház modernizálódásáról is meggyőződhettünk, midőn egy kb. A0-ásnak megfelelő táblán azt olvashattuk: "Pretre: Pourquoi pas toi?" (vagyis: Pap: miért ne éppen te?) - a címet természetesen hosszas érvelő és a papi lét szépségeit ecsetelő leírás követte. Abban nem vagyok biztos, hogy ilyen hasonló PR-fogások nyomán sokan elgondolkodnak majd azon, miért is ne választanák maguknak a papi karriert hivatást, mert talán ehhez ennél több kell, mindenesetre a szándék figyelemre méltó. Még egy mise is elkezdődött, ami azért volt egyszerre rendkívül érdekes és bizarr, mert annak ellenére, hogy franciául zajlott, tűpontosan előhozta belőlem a jó régi rutint (hiába, a katolikus mise rendje, az már csak ilyen kötött). Néha szöget üt a fejemben, mennyi mindenre emlékszik az agyam, a testem, az egész idegrendszerem. Hihetetlen, hogy a verseket, amiket megtanultam, mert szerettem, már csak hiányosan tudom felidézni, de ezt a rituálét, basszus, elejétől a végéig. Pedig szó sem volt róla, hogy szerettem volna, csak valószínűleg egy ideig sokkal gyakrabban kapott megerősítő visszacsatolást, mint a verstudásom.

A Sacré-Coeur a France3 csatorna kék zászlóival

Kijőve elsétáltunk a kirakodóvásár irányába, amiről kiderült, hogy csak étel-italt lehet ott kapni, így aztán nem nézelődtünk tovább (a bor és a büdös sajtok, bármily különlegesek legyenek is, nem passzoltak a terveinkhez), hanem figyelmünket arra az úrra fordítottuk, aki valami egészen furcsa szőrős drótszerű anyagból pillanatok alatt kétszínű kulcstartókutyusokat alkotott. Volt ott a francia zászlót idéző piros-fehér-kék, illetve az olaszokról megemlékező zöld-fehér-piros (és nem piros-fehér-zöld! :) kombináció is. Én kértem magamnak egyet fuchsiából (vagyhogykelleztírni) és fehérből, nagyon cukorfalat lett (Gusztival hamar össze is barátkoztak :D).

Ezután megütötte a fülünket az Amélie csodálatos élete c. film igen jól ismert (mert rongyosra hallgatott) zenéje, és kiderült, hogy egy roppant ügyes fiatalember mindenféle zsonglőrmutatványokat végez erre a háttérzenére (még egy remix is belefért, de Amélie-ből még ez is tetszett). Szegény talpig feketében főtt a tűző napon, de ez az előadásán és a kedvén egyáltalán nem látszott meg. Még poénkodott is két szám között: "I know what most of you are thinking right now: is that beautiful boy single?" :) Nagy tapsot és sok hálás, csilingelő euróérmét kapott cserébe, de valóban megérdemelte, úgyhogy mi is felkutattuk az aprónkat. Ugyanígy tettünk a dekázó srácok és Jurij esetében is - itt először éreztem azt, hogy nem adományt osztogatok, hanem olyan művészi tevékenységet honorálok, amely számomra tartalmas élményt nyújtott. Őt a téren egyébként bohóctréfa követte, és a három bohóccal sem lettünk volna szűkmarkúak, de náluk nem találtunk pénzgyűjtő alkalmatosságot, talán őket a szervezők eleve megfizették a megjelenésért. Az tény, hogy megérték (volna) a pénzüket, hiszen egyrészt szétröhögtük magunkat az esetlenségükön, másrészt viszont olyan akrobatikai bravúrokat hajtottak végre, amelyek egyértelműen kiváló tornászi képességekről tanúskodtak. A főbohóc iránt még azért is éreztünk némi kedvező elfogultságot, mert rendkívüli módon idézte Zs-t... Persze ezért inkább I., és nem én, de azt én is csak megerősíteni tudtam, hogy a hasonlóság szinte ijesztő.

Ügyes bohócok

Ekkorra már nagyon kellemesen nyüzsgő és otthonos volt a hangulat, de nekünk sajnos indulnunk kellett, ugyanis aznapra beszéltem meg M-mel, egyik francia Deneuve-fórumos társammal, hogy találkozunk. I. addig vállalta, hogy körbenéz, és ha már elkezd sötétedni, készít néhány "by night" képet, illetve esetleg elmegy moziba. Azért hatalmas élmény, hogy egyszer csak ott áll előttem valaki, akinek eddig nagyjából az igazi nevét sem tudtam, és az Internet nélkül feltehetőleg sohasem találkoztunk volna, most pedig egy üdvözlés után beülünk egy kávézóba, és úgy csevegünk, mintha csak egy barátnőmmel futottam volna össze az Astorián. M. nagyon jófej lány, és sok érdekességet is mesélt; annak nagyon örültem, hogy egész jól tudtam követni, bár a saját megnyilvánulásaimmal már voltak kisebb gondok. A mosdónál sorban állva egy srác igazán barátságosan és közvetlenül odaköszönt nekünk, megjegyezve, hogy milyen jó kedvünk van, pedig péntek este az emberek nagy része már fáradt és savanyú képet vág. Ismertettem a helyzetet, hogy ti. turistaként könnyű jó hangulatban lenni péntek este, és amikor megtudta, hogy Magyarországról jöttem, azonnal meg is említette, hogy hallott a vörös iszapról, ronda dolgok történnek arra felénk mostanában. Hát igen. A francia tévé sajnos folyamatosan ettől volt hangos, így nem is tudtuk teljesen magunk mögött hagyni az országot (bár nagyon örültem volna, ha valami egészen más okkal kerülünk be a főhírek közé). M-nek hála viszont szert tettem egy párizsi kapcsolatra, akihez ha szeretnék, most már bármikor kiutazhatok, és akár még Nizzába is elvisz majd, mivel ő odavalósi - onnan pedig már tényleg csak egy köpés Cannes. :-)) Lehet, hogy mégiscsak kitalálom még azt a kiköltözést.

A beszélgetés kicsit elhúzódott, szegény I. már alig tudott mit csinálni és nagyon fáradt volt, úgyhogy további "by night" fotózás helyett (amit elvben beterveztünk) hazarobogtunk a metróval. Aznap estére azért járt még nekünk egy kellemes meglepetés. Borzasztó nézhetetlen programok mentek a tv-ben (illetve I-nek eddigre már elege volt belőle, hogy nem ért semmit), a Chabada c. zenés műsortól pedig egyenesen égnek állt a haja szála, de épp aznap este, amikor odakapcsoltam, kiderült, hogy az egyik meghívott a Je ne regrette rien c. Piaf-dal szerzője, aki érdekeseket mesélt, utána pedig több Piaf-számot is elénekelt egy szintén meghívott énekesnővel. Az úriember még nagyon fiatalon írta ezt a dalt (mint az a La Vie en Rose c. filmből is kiderült), és utána énekesi pályát is kezdett, sajnos a nevét így hasból nem tudom. De az az este így is csodásan hangulatosra sikerült, ahogyan az ágyon kényelmesen elnyúlva és az addigra már szinte megállíthatatlan köhögésemet némi evéssel csillapítva Edith Piafot hallgattam. Másnapra, vagyis az utolsó napra ajándékvásárlást és esti hajókázást irányoztunk elő, ami, mint utóbb kiderült, nagyon jó ötlet volt.