Nézőpont kérdése

Ami még hátravan: ajándékvásárlás, ajándékkészítés, favásárlás, takarítás, sütés, fodrász, kozmetikus.

Ami kész: váltottam ki laktáz enzimet.

Felkészültem a karácsonyra.

Cath megérkezett...

végre a falamra is. Több mint egy éve várta türelmesen, feltekerve a sorsát, amely most utolérte. Gyönyörűen pompázik a szobámban, és sugárzó tekintettel őrködik a történések felett. :-))

Szilveszter éjjel

Nem romlott el az időérzékem, de a filmforgalmazóké egy picit elcsúszott, így már tegnap megtekinthettük a moziban az azonos címet viselő alkotást. New York iránti olthatatlan vágyam ideig-óráig történő csillapítására pont tökéletes volt.

Néhány tanulság:

A Nathaniel által (méltón) csak La Pfeifferként emlegetett hölgyemény két pillantásával a film első 2 percében lejátszotta a színről az összes többi színészt, amikor pedig őket még nem is igazán láthattuk. Mintha egy nehézsúlyú keveredett volna a pillesúlyú mezőnybe.

Hatalmas meglepetésként viszont Zac Efron felnőtt a feladatához, pont neki sikerült megugrania a Michelle által állított lórácsot (és kivételesen ebben a jó szinkron is segített).

Az utóbbi évek tapasztalataitól teljességgel eltérően egészen vállalhatóra sikerült a szinkron, néhány helyen (legfőképp La Pfeiffer, De Niro és Efron - azaz Kovács Nóra, Reviczky Gábor és Markovics Tamás) még akár remeknek is mondanám.

Sajnos az egész film felemelő jellege ellenére még én is konstatáltam azokat a hibákat, amelyek miatt az imdb-s értékelés már az 5/10-es lélektani határon is alulbillent. A forgatókönyv egész szerkezete, meg aztán egy-egy jelenet is ordítóan koppintja a Love Actually-t (keretes elmélkedés a szeretet [illetve itt a szilveszteri ünneplés mint a szeretet egyetemes megnyilatkozása] fontosságáról, sok-sok egymásba kapcsolódó történetszál, megérkeztem a buliba, de máris mennem kell az ottmaradók nagy-nagy csalódására stb.), és ez annál is rosszabbul sül el számára, mivel még jobban kiemeli a két alkotás színvonala közötti óriási különbséget. A Love Actually egész egyszerűen egy másik kategória (és ráadásul ő volt előbb!). Itt a párbeszédek sokszor klisészerűek (pedig ez engem annyira nem szokott érdekelni, ha amúgy megérint a mondanivaló, de itt néha emiatt nem tudott), illetve a nagyobb baj talán az, hogy az egyes történetszálak maguk is gyakran "been there, seen it" jellegűek, teljesen kiszámíthatók. Kiemelkedik a már említett Pfeiffer-Efron páros minisztorija, ami a legeredetibben megírt, legérdekesebb (és a legjobban kivitelezett) az összes közül.

A klisék megkoronázása Sofia Vergara szerepe, aki a szenvedélyes, kissé tenyeres-talpas, dúskeblű latina figuráját alakítja (mert hát mi mást?). Ez persze önmagában még nem lenne gond, ám azokkal a mondatokkal, amiket a szájába adnak, teljesen belefullad a közhelyekbe. Pedig aki nézi a Modern Családot, az tudja, hogy Sofia irtó tehetséges, és vérbeli komika.

Aranyos az újévi babáért járó pénznyereményért küzdő két mindenórás kismama is, meg persze a férjek, akik a fájások megindulása után versenyzés terén átveszik a stafétát a nőktől (nekik ekkor értelemszerűen már kisebb gondjuk is nagyobb a pénznél).

A valamilyen keleti országban (Irak, Afganisztán stb.) szolgálatot teljesítő katona és felesége skype-os (és természetesen rendkívül könnyes) "Boldog új év"-kívánsága egyáltalán nem érint meg. Pedig tudom, hogy ez számukra hétköznapi valóság, mégsem megy. Már a Bombák földjén is emiatt hagyott hidegen - végigizgultam, mert tökéletesen megcsinált film, de nem jutott közel hozzám.

Bon Jovi egyre inkább úgy néz ki, mint G. Komolyan, már csak a fekete haj hiányozna... ááááá.

Lea Michele ismét csak ugyanolyan, mint eddig mindenhol, ahol láttam, bár mentségére legyen mondva, megint a fiatal-és-rendkívül-tehetséges-vagyok-adjanak-nekem-egy-esélyt-mert-lehengerlem-a-közönséget énekesnő szerepét kell eljátszania. Viszont még mindig valóban rendkívül szépen énekel. :)

És hogy valami jót is mondjak: azért egészében véve a film kellemes kikapcsolódás, sokszor vicces, végül felemelő, és az első észrevételem ellenére felvonultat néhány igen jó színészt és alakítást (De Niro, Hilary Swank, Halle Berry, Jessca Biel, Sarah Jessica Parker, Josh Dushamel stb.). Ráadásul a Pfeiffer-Efron-féle részért már önmagában is érdemes megnézni. Na meg persze a legfontosabb szereplőért, aki nem más, mint a Nagy Alma, azaz New York.

Még nincs is késő egy spontán New York-i szilveszterhez... :)

...

Milyen érdekes állatfaj az ember. Csak annak az egynek nem írok, és nem kérdezem, él-e, hal-e, aki nagyon számít. Persze tudom, ha kicsit is több esélye lenne annak, hogy ott volt akkor a helyszínen, azért rávenném magam, de hihetetlen, hogy még mindig vacillálok. Vagyis hogy már megint. Miért nem természetes, hogy ha ilyesmi történik, érdeklődöm? Vagyis miért nem érzem annak? És már soha nem fogom? Hová vezet ez az egész?

Mad World

Te jó ég, most olvasom, hogy két napja Liege-ben egy ámokfutó belelőtt a tömegbe a St-Lambert téren, majd magával is végzett. Mivel épp most zajlik a karácsonyi vásár, és hagyományosan tele a tér standokkal és nézelődőkkel, majd' 70-en (nem is, mint hallom, több mint 120-an) megsebesültek, hárman pedig meg is haltak. Két gimnazista és egy idős nő. A támadó magát is felrobbantotta egy gránáttal, de az nem számít... Tudom, hogy a "rosszkor, rossz helyen" éppen attól az, ami, hogy bárhol és bárkivel megtörténhet, mégis sokkal jobban szíven üt, hogy azokat az utcákat látom vértől áztatva, ahol egy évig éltem, és nap mint nap jártam, és ahol még most is megfordulok néhanapján. Ráadásul teljes sokkhatás alatt olvastam, kik az áldozatok, hiszen akár ott lehetett volna valaki azok közül, akiket ismerek és akik fontosak nekem. Szerencsére nem, de a rengeteg sebesült között még akár lehet is. Egyszerűen nem fogom fel. Az ilyen agyontraumatizált szerencsétlenektől pedig senki, de senki nem tudja megvédeni a világot. Egyszer csak fognak egy halom fegyvert meg lőszert, és se isten, se ember.

:'-(

Függöny!

Igen! Több mint három hónap teljes ablakos transzparensséget követően végre felapplikáltam a karnisra az időközben elkészült függönyömet. Yaay! Nem tudom, hogy bírják az északi országokban, szinte a zsigereimben érzem a megkönnyebbülést, hogy végre nem lehet premier plánban belelátni az életembe. Ráadásul teljesen más hangulatú így a szoba, ezért inkább függönypárti maradok.

Persze dögfáradt vagyok, és már egész nap dolgoznom kellene (kellett volna), de 3500 szó átnézése után kidőltem. Erre most rá kell még aludnom, és fogalmam sincs, hogy indítom el holnap a nagyüzemet. Jó lenne kipihenni ezt a nyolc nap aktív gyógyulást...

Those actors... :-)

Lábadozásom jegyében Inside the Actors Studio felvételeket nézek. Ezek egyórás beszélgetések a Pace Universityn, színésztanoncok részvételével és a rendkívül brit nevű, de egyébként amerikai James Lipton vezetésével. A filmrészleteket szerzői jogi okok miatt kivágták, így általában 40-45 percesek a videók, és elképesztően érdekesek. Végigveszik benne az adott színész egész pályáját, én meg itt ülök, és csodálkozom, hogyhogy még ennyi mindent nem láttam? Akarom őket, most azonnal. Jodie Foster, Julianne Moore és Laura Linney volt soron, illetve utóbbit most nézem. Komolyan meg kell szereznem ezeket a filmeket, egy csomó teljesen alap, el sem hiszem, hogy még nem láttam őket. Kell (random sorrendben): Boogie Nights, Stand By Me, Safe, Tales of the City, Magnolia, The Big Lebowski, Surviving Picasso, Taxi Driver, Oscar and Lucinda, Primal Fear, Vanya on 42nd Street, Shortcuts, Cookie's Fortune, The Accused, John Adams, Kinsey.

OMG, az imént hangzott el:
Lipton: "You said on several occasions about actors that 'there are those of us who are good and there are the touched ones. The ones who live on another planet'. Like who?"
Laura: "Meryl." (Azzal a hangsúllyal, mintha erre a kérdésre ez lenne a világon az egyedül elképzelhető válasz.) "Merly Streep, I think. Daniel Day-Lewis, Judi Dench, Sean Penn." :-) Laura, imádlak! :)