Egy klubkoncert tanulságai

Tegnapi tapasztalataimból kiindulva összeállítottam a Megasztár klubkoncertek kiskátéját. Avagy „The Dos and Donts of a Club Concert”.

1. Amennyiben a kiszemelt énekes(ek)ről fényképüzletben szeretnénk digitális képet nyomtatni, tegyük ezt bátran. Főleg, ha legfőbb kedvencünk az, aki a nézők további negyvenX százalékának, ekkor ugyanis nagy valószínűséggel a nyomtatásban segédkező középkorú hölgy, amint megpillantja a fekete-fehér művészi fotót, azonnal felsóhajt, hogy ohhhh, hát ŐT nagyon szeretem!!! :-) És persze hozzáteszi, hogy a másik képen látható, épp a múlt héten kiesett úriembert is igazán kedveli. Ez jól megalapozza a koncerthangulatot, máris feldobódva folytathatjuk utunkat.

2. Hallgassunk a megérzéseinkre. Mindenképp nézzünk körbe a bevásárlóközpontban alkalmilag felállított édességes standnál, ahol soha nem látott külföldi különlegességek kaphatók, ha valami megmagyarázhatatlan erő szinte tol felé bennünket. Azért, mert így nagy eséllyel bukkanunk rá az elképzelhetetlenre: Galler csoki Magyarországon!! :-) Ugrottam egy nagyot, mire a lány kedvesen megkérdezte, segíthet-e. :D Ámuldoztam egy sort, hogy hogy kerül ez ide, tudtommal nálunk nem forgalmazzák, ő meg csak annyit tudott mondani, hogy a nagykerben találták. Semmi gond, a miértek nem fontosak, és igaz, hogy megvan az ára, de a lényeg, hogy beszereztem Melindának egy csokiszeletet a legjobb belga márkából.

3. Semmiképpen ne menjünk egyedül. Legalábbis akkor semmiképpen se, ha először járunk az adott helyen, ráadásul tőlünk amúgy is idegen környezetben (egy ilyen klubba nem tudom még, milyen okból tettem volna be bármikor is a lábamat). Legalább néhány fanclubos ismerőssel (illetve ismeretlennel :P) egyeztessünk előtte, mert csapatba verődve hatványozottan megnő az érdekérvényesítő erő az átlag 14 éves korosztályos hadsereggel szemben. Van kivel beszélgetni, és nem kell találgatni, hogy kik lehetnek még azok, akik nem Andrásért és Tolvai Reniért sikítoznak (akiket egyébként szintén szeretek, félreértés ne essék, de mondjuk klubkoncertre miattuk nem mennék el). Ezenkívül nem kell szerencsétlenkedni azzal, hogy a körülöttünk álló 12 éves kislányrengetegből ugyan kit kérjünk már meg a rajongott személlyel való közös fotó elkattintására, miközben a TV2 kedvesen a képünkbe nyomja a kamerát (jah, hát persze, kell nekem Melindáért rajongani).

4. Ne a huszadik klubkoncertre menjünk először, ha egyáltalán. Igenis meg kell tudni oldani, már csak azért is, mert így nagyobb eséllyel lesznek ott hatalmas tömegben a fanclubos tagok, ami sokat segít a hangoskodásban, ujjongásban és tapsikolásban, ha ezek szintén nem alapvetően fejlett készségeink sorát gyarapítják. Egyébként is, ha K. barátnőnk Barcelonából előbb odaért, mint mi, ott valóban magunkba kell néznünk (még akkor is, ha tudjuk, hogy a határidő szent, tehát hiába is ugrálunk utólag, hogy pont akkor kedden nem értünk rá).

5. Sajátítsuk el a rajongói kultúra minimális alapjait. Elképzelhető, hogy ezekkel normál esetben az átlagember rendelkezik, de nem érdemes feltétlenül az éles helyzet időpontjára hagyni a felismerést, hogy mi talán mégsem. Mert akkor pont olyan idétlenül fogunk viselkedni és éppen olyan ökörségek hagyják majd el a szánkat, amilyenekről már előre megfogadtuk magunkban, hogy ezeket messze elkerüljük. Persze nagyon fura volt látni, hogy sokan a kis füzetükkel mintegy programszerűen keresték fel a megákat, és mindenkitől kértek autogramot, anélkül, hogy az adott személlyel elbeszélgettek vagy akár közös fotót készítettek volna. Én egyáltalán nem ezért mentem – egy puszta autogramot talán egy Deneuve-től vagy Streeptől tudnék értékelni, de még tőlük sem kértem postán, hiszen pont az tart vissza, hogy abban önmagában nincs semmi. Itt meg aztán végképp úgy éreztem, hogy ez a személyes találkozásról szól. Csak két emberre voltam kíváncsi, de inkább beszélgetni lett volna kedvem, kicsit megismerni belőlük azt, amit tv-n keresztül (illetve annak hiányában) nem láthatunk. De fogalmam sincs, hogy kell elindítani egy ilyen beszélgetést, és nem tudtam, hogy alapvetően bizonyítanom kell, hogy többet is szeretnék, mint egy firkantást a képre, oszt' viszlát. Giorgiónak nem mutatkoztam be, ez talán hiba volt, hiszen nyilván nem kezd el bájcsevegni, ha én sem, aztán viszont Melindán meg pont azt láttam, hogy nem tudott mit kezdeni azzal, hogy tisztelettudóan elmondtam a nevem. :) Igaz, utóbbinál az időzítés sem volt a legjobb (lásd alább).

6. NE álljunk a sor közepére, egy gyereksereggel a hátunk mögött, mert az valószínűleg nem kedvez a hosszabb távú beszélgetés kialakulásának. Pedig ebben aztán még gyakorlatom is van. Már az egyetemen is tudtam B. óráján, hogy jegybeíráskor utolsónak kell maradni ahhoz, hogy hosszabb ideig ott fogjon az irodában, és a nyelvészet rejtelmei mellett legyen esély másról is beszélgetni. Illetve minden esetben akkorra kell időzíteni a megjelenésünket, amikor a másik már éppen „végez” valahol. Ráadásul ez még be is vált! Több Dürer kávézós tejszínhabos forró csoki, szemináriumidolgozat-megbeszélés helyett hosszú lelkizés, egy közös ebéd és vacsora a tanú rá, ráadásul úgy, hogy szerencsétlen másik fél mit sem sejtett rejtett szándékaimról (amik ugyan per definitionem hátsók, ugyanakkor végtelenül tisztességesek voltak :)). Egy szó, mint száz, Melinda irtó kedves volt, csupa mosoly, élőben eszméletlen kisugárzása van. Ezzel a sok év pszichológiával a hátam mögött (a páciens oldalon) tudom, hogy a helyzet rettentő bonyolult, de ha valaki látja élőben, és azt mondja, hogy „gyámolításra szorul”, no, az a lényeget éppen elszalasztja. Persze, nagyon kis finom, törékeny nő, pontosan a francia „délicate” szó jut róla eszembe, de közben valami olyan erő sugárzik belőle, hogy még. Még ő próbálta oldani a feszültséget, és ő kérte meg az egyik fotóst is, hogy készítsen rólunk képet, nagyon feltalálta magát, egy pillanatig sem tűnt elveszettnek. Sajnos azonban egyáltalán nem adta magát a helyzet, hogy mélyebben belemenjünk a dolgokba, mivel annyian vártak a hátam mögött. Ráadásul természetesen, ahogy már írtam, egész addig sikerült elkerülnöm a kamerát, itt viszont kérlelhetetlenül vettek minket, ahogy Melinda aláírta a képemet, én meg elhabogtam neki, hogy hoztam ajándékba marcipánt meg belga csokit, és hogy iszonyúan örülök, hogy épp az All that Jazz-re sikerült ideérnem, mert imáááádom a musicaleket. Ez sem kedvezett a lélekjelenlétemnek, remélem, a Megamániába mégsem vágják be. Melinda nagyon édes volt, hatalmasakat mosolygott és megköszönte az ajándékot (olyan Melindás "igazán nem kellett volna" módon :)), de már fordult is a többiekhez, tehát a csevej elmaradt. Aztán rájöttem, hogy nem kellett volna így sietni, mivel még 40 percig nem kezdték el a koncertet, csak hát próbáltam időben lecsapni rá, lévén nagyon későn bújt elő, és féltem, hogy már nem jutok el hozzá. Ettől eltekintve nagyon pozitív élmény volt, és legközelebb már időben tudni fogom, hogy a bevált módszereket mindig érdemes alkalmazni.

7. Ha tehetjük, ne a fullextrás Zagabo-összeállításunkban menjünk. Egy klubban ugyanis vágni lehet a füstöt. Sajnos, ha mi utoljára az egyetem első évében bűzlöttünk minden nap a cigitől, mert akkor még nem volt érvényben a közintézményekben dohányzást tiltó törvény, és a bagósok épp mindig a nagyelőadónak is otthont adó első emeleti folyosó végén gyűltek össze, akkor nagy valószínűséggel nem jut majd eszünkbe, hogy bizony a klubokban még ma is láncdohányzás folyik, akár közvetlenül mellettünk is. Néha ugyan inkább attól tartottam, hogy a hajamat fel ne gyújtsák, de amikor hazafelé a trolin leültem, majd felpattantam, mert olyan bagószagot éreztem, hogy úgy gondoltam, ezt most hanyagolnám, majd hátrébb leülve konstatáltam, hogy ez belőlem árad, no, akkor azért összeállt, hogy valami másik ruhát kellett volna dohányszaggal átitatnom.

8. Ha az első sorba állunk, készüljünk fel rá, hogy bizonyos pillanatokban nem csak a dobhártyánk, de a belső szerveink is majd’ ki fognak szakadni. Azt hiszem, ez magáért beszél. Szép dolog az élő rockzenekar, de talán nem fél méteren belülről élvezhető a legjobban.

9. Ne kapcsoljuk ki mobiltelefonunkat. Legalábbis csak azért ne, amiért mondjuk egy moziban kikapcsoljuk. Az előbbihez kapcsolódóan, még ha valaki nagyon szerette volna is, hogy meghalljam, amikor rám csörög, akkor sem teljesült volna a kívánsága. A zene sokszor még az énekesek hangját is totálisan elnyomta, így szegény kis mobilom cincogásnak esélye sem volt rendet zavarni.

10. Ha fényképezőgépünkről már többször bebizonyosodott, hogy éjszaka vagy félhomályban nem tud normális képeket csinálni, ne adjunk neki ötvenedszerre is még egy esélyt. Mert sajnos a megmentett megákkal ellentétben nem fog élni a lehetőséggel, hogy bebizonyítsa, ő igenis képes erre. Nem képes. Sajnos. Így aztán a félhomály és a mozgás együttes eredményeképpen értékelhetetlen képek születtek – pedig igazán szerettem volna megörökíteni egy-két lépést, mert ezzel a leegyszerűsített koreográfiával eszméletlen klassz volt az All that Jazz.

11. És végül: NE hagyjuk az aktuálisan leadandó munka átnézését a koncert utánra. Így ugyanis elkerülhető, hogy amikor már csak hárman vannak hátra, mindenképpen távoznunk kelljen, hiszen így is egy órával maradtunk tovább, mint azt terveztük, viszont az utolsó közös produkcióról így is lemaradtunk.

Összefoglalva, a „donts” száma szignifikánsan felülmúlja a „dos”-ét, tehát megállapíthatjuk, hogy az első nekifutás kivitelezése enyhe gyermekbetegségekben szenvedett, de hát azok ugye pont arra jók, hogy aztán többet már nem kapjuk el őket. Remélhetőleg.