A csodálatos tenger

A csodálatos tenger egy anorexiás lány naplója - önéletrajzi ihletésű, de fiktív regény -, ez azonban épp annyira nem mond semmit, mint amennyire akár mindent is elmondhat. Nem tudom, kezembe került volna-e ez a könyv csak úgy, de hiszem, hogy véletlenek márpedig nincsenek. Emlékszem, L. barátnőm párszor említette, hogy a korábbi mesekönyvek után most ifjúsági irodalmat fordít finnből, aminek a témája sem túlságosan felemelő, merthogy egy anorexiás lány történetéről szól, az ő szemszögéből ismertetve az eseményeket. Máig nem értem, miért is nem "kattantam" azonnal rá, de valóban, még csak eszembe sem jutott, hogy ennek engem különösen érdekelnie kellene. Pedig. Emlékszem, amikor több mint egy éve L. átküldte a nagyjából kész szöveget, hogy (egyik) kitüntetett első olvasóként lektoráljam, mielőtt leadná. Épp akadt egy szabad kedd délutánom, és gondoltam, nekifogok, de még akkor sem éreztem magamban semmiféle különösebb motivációt, inkább csak érdeklődést. Aztán nekiálltam. Az ötödik oldalon már éreztem, nem akármilyen utazásra indultam a saját érzéseim világában, a tizediken pedig, bár még igyekeztem arra koncentrálni, mennyire magyaros a szöveg, mennyire gördülékeny, illetve lelkiismeretesen számolni a szótagokat és kötőjelezni a mozgószabálynak nem megfelelő egybeírt összetételeket, már nem ment. Teljesen magába szippantott az írás, Juliában felismertem 15 évvel ezelőtti önmagamat, és valahonnan nagyon messziről régesrég elfelejtett érzések törtek rám; innentől kezdve kisebb-nagyobb szünetekkel patakokban folyó könnyekkel olvastam végig - egy ültő helyemben - a regényt.

Kira Poutanen leírta mindazt, ami sok évvel ezelőtt történt velem. Minden rezdülést, gondolatot, fájdalmat, érzelmet pontosan ugyanúgy éltem át, ahogy az írásában Julia, holott több ezer kilométer, néhány év és számos különböző körülmény állt köztünk, és mégis. Na de hát persze. Hogy is lehetne másképp? Az anorexia mindig és mindenhol ugyanarról szól, és a könyv egyik legnagyobb erénye, hogy végre hitelesen ábrázolja ezt a betegséget, sőt, még a hátterét, az okait is olyan elementáris erővel és hajszálpontosan meg tudja fogalmazni, hogy az számomra is katartikus élmény volt, pedig igazán jártasnak éreztem magam a kérdésben. Még ma is rengeteg mítosz övezi ezt a témát - a falnak tudok menni például, amikor a fogyni vágyók irigykedni kezdenek egy anorexiásra, és azt kívánják, bárcsak nekik is ilyen "nagy" problémájuk lenne, hogy nem tudnak enni. Vagyis dilettáns módon névértékén kezelik a jelenséget, és olyan butaságokat állítanak, hogy ha tisztában lennének az anorexia lényegével, meg sem fordulna ilyen a fejükben.

A lényeg pedig ez: az anorexia betegség. Ugyanúgy, mint az alkoholizmus, a drogfüggőség, a depresszió vagy bármely más lelki torzulás. Mert az anorexia "lelki" betegség. Nem úri huncutság, hogy az ember lánya nem hajlandó enni, és nem is kezelhető azzal, hogy belediktálják a kalóriákat. Sőt, még csak nem is az étel a probléma alfája és ómegája, az csupán a megjelenési forma, és sok különböző tényező összegéből adódik, hogy a lelki bajok éppen ilyen alakot öltenek. És tévedés ne essék, közel sem arról van szó, hogy az illető "szép" akar lenni, gyönyörű, mint a kifutón a modellek. Egy frászt. Az lehet, hogy a felszínen, illetve kezdetben talán így érzi, de valójában nem így van. Bár egyetértek vele, hogy felesleges és ezért enyhítendő az a fajta megszállottság és soványságkultusz, ami a szépségipart jellemzi, mégis tévedés lenne erre fogni az egészet. A médianyomás mindenkit elér, mégsem mindenki esik a betegség áldozatául. Az anorexia szűkebb értelemben véve a nőiség, tágabb értelemben véve pedig az egész élet megtagadása. Az önpusztítás módszeres formája, olyan, mint az öncsonkítás vagy az öngyilkosság, még ha lassabban hat is, és - fizikai értelemben - talán visszafordíthatóbb eredménnyel jár. Az okok? Rendkívül mélyek és összetettek; a családba, a régmúltra és a közös női tudattalanba vezetnek vissza, én pedig nem tudom úgy megfogalmazni, mint Julia-Kira, ezért nem is próbálkozom vele - hiszen erről akár tudományos tanulmányt is lehetne írni. A könyvben lévő magyarázat éppen azért olyan átütő, mert viszonylag tömören írja le mindezt, mégis sokkal többet mond, mint bármilyen tudományos elemzés.

Ezt a könyvet olvasni kell. Mindenkinek. És még annál is inkább az anyukáknak, apukáknak (!!!), pedagógusoknak, pszichológusoknak, pszichiátereknek, orvosoknak, kistesóknak, nagytesóknak, legjobb barátnőknek, nagymamáknak, nagypapáknak, újságíróknak, dietetikusoknak, szomszéd néniknek, szomszéd bácsiknak, barátoknak, osztálytársaknak, egyéb rokonoknak... - egyszóval mindenkinek. Ha rajtam múlna, egészen biztosan kötelezővé tenném általános iskola 5-6. osztályában, mert bár a nyelvezet miatt a borítót egy 15+-os karika díszíti, azt hiszem, éppen ebben a korban lenne érdemes megismertetni a témát a gyerekekkel - talán osztályfőnöki óra keretein belül, aztán később már el lehet mélyedni a jóval komolyabb pszichológiai vagy akár művészi elemzésben is. Egyfajta "népnevelő" hatása is lehetne, hiszen ha kellően sokan elolvasnák, akár társadalmi szinten változtathatná meg az anorexiával kapcsolatos tévhiteket, amelyekből kétségtelenül van bőven.

Az interneten kutatva megdöbbenve láttam, hogy még csak 4 nyelvre fordították le, és az angol nincs ezek között. Valahogy az elejétől fogva evidencia volt számomra, hogy angolul elérhető a könyv, de tévedtem. Remélhetőleg hamarosan az angol-szász világban is felfedezi valaki, és villámgyorsan átülteti az anyanyelvére, ezáltal ugyanis szignifikánsan kibővülne az elérhető személyek köre - akik pedig így még csak nem is tudják, mit veszítenek.