2010. október 31., vasárnap

2. nap: valami, amit szeretsz magadban

Á, hogy ezen mennyit kell agyalni... Azt hittem, nagyon könnyen összeszedek majd 1-2 dolgot, de valahogy semmit sem akaródzik leírni, annyira random lenne olyanokat mondani, hogy "a lábam", "a mosolyom". :D

Node komolyabban... hát szeretem mondjuk az intuíciómat. Mondhatnám azt is, hogy büszke vagyok rá, de igazándiból nem saját erény, legalábbis nem szerzett, hanem kapott, de ettől még örülök neki és szeretem, hogy nekem ilyen van. :) Mindig, kivétel nélkül jól működik, legfeljebb nem mindig merek rá hagyatkozni, de szerencsére csak kisebb dolgoknál engedek a kétségeimnek. Ha tényleg tétje van valaminek, és erős a megérzésem, akkor ennyi év után már tudom, hogy nem szabad ellenkezőképpen tenni. Csak követem az intuíciómat, le sem kell állni agyalni, morfondírozni, mérlegelni, idegeskedni, ami jó, mert a legtöbb esetben valójában nincsenek is racionális érvek egyik vagy másik oldal mellett, vagy legalábbis az adott pillanatban még nem ismertek, tehát a gondolkodás semmiben nem segíti a döntést, csak egyre bonyolítja. Ez az intuíció legnagyobb előnye egyébként, hiszen így rengeteg időt spórol az életemből (az életemnek), amiért nagyon hálás vagyok, mert legtöbbször rámfér (mármint az időspórolás).

És szeretem azt, hogy nőnek születtem. Néha elképzelem, hogy férfiként nem hordhatnék szoknyát, magassarkút, egyáltalán, sokkal kevésbé lehetne "öltözködni" (amit szeretek, még ha néha oly nehezemre esik is), nem sminkelhetnék, a hajamból sem lehetne túl sok kreatív dolgot kihozni, esetleg akciófilmeket is néznék a moziban, hát szörnyű lenne. :-) Persze ez amolyan fából vaskarika, hiszen férfiként mindezt valószínűleg nem is akarnám csinálni, ráadásul bizonyára érdekelnének az akciófilmek, de innen nézve mégiscsak örülök, hogy a másik oldalon állok. (Tudom, ez nagyon sztereotíp, volt már szerencsém olyan pasihoz, akit nem érdekeltek az akciófilmek stb., stb., csak ők voltak túlnyomó kisebbségben. Viszont a szoknya és a smink kisebbség-/többségfüggetlen!:-))

2010. október 29., péntek

1. nap: valami, amit utálsz magadban

Hm.. ez érdekes kérdés, mivel több mint tíz éve dolgozom keményen azon, hogy szeretni tudjam magam. Úgy egyben. Nem csak ezt vagy azt a tulajdonságomat, hanem alapvetően azt, aki vagyok. Így aztán a megfogalmazás sem a legjobb, mert ez számomra valami olyasmit feltételez, hogy van egy bosszantó tulajdonságom, és azt ugyanúgy "utálom" magamban, mint mondjuk másban, egyfajta kívülállóként. Inkább úgy érzem, hogy sok mindent szeretnék még magamon alakítani, változtatni, fejleszteni, javítani, ez viszont teljesen természetes, nincs bennem utálat ezekkel a jobbításra szoruló vonásokkal szemben.

Ha viszont már meg kell nevezni, nagyon le szeretnék szokni arról, hogy halogatom a dolgokat. Ez valóban néha már magam számára is idegesítő. :) Ésszerűen ránézve a helyzetre egyértelmű, hogy minden szempontból jobb lenne, ha adott feladatokat azonnal elvégeznék, de valahogy addig sokszor nem akaródzik, amíg nem vagyok ténylegesen rákényszerítve.

Ezenkívül pedig nem szeretem, hogy nagyon nehezen önérvényesítek, tehát például nemet mondani vagy konfliktust felvállalni csak irdatlan nehézségek árán tudok, szinte minden egyes ilyen alkalommal újra meg kell születnem. Ebből következően tehát én vagyok az, aki előreengedi a sorban azt, aki siet; aki inkább megvárja a következő villamost, ha nagyon könyökölni kellene, hogy felférjen rá; aki ha mondjuk a színházban bakizik egy színész, nem bekiabál vagy felnevet, hanem úgy tesz, mintha mi sem történt volna stb. Ráadásul emiatt borzasztó ügyfél vagyok, alapvetően egyáltalán nem tudom jogosnak érezni, hogy miattam valaki extra erőfeszítéseket tegyen, még akkor sem igazán, amikor pedig fizetek egy szolgáltatásért...

Ahogy elnézem, jobb is, ha folyamatosan barkácsolgatom a pszichémet. Van még hová.

Nosce te ipsum

Úgy döntöttem, én is elkezdem a Sparrow által "önvájkálós játék"-nak titulált posztok írását. Eddig nem volt időm belekezdeni, és nem is vagyok biztos benne, hogy nem kell majd passzolnom, de alapvetően szeretem az ilyeneket, néha előjönnek olyan kérdések, amelyeken egyébként nem is gondolkodik az ember. Persze az önismeret ennél jóval összetettebb, de az elnevezés valóban találó. :)

Íme az összesítő. Minden napra egy kérdés jut (nem volt régen valami könyv vagy műsor vagy hasonló ilyen címmel? :)).

1. nap: valami, amit utálsz magadban

2. nap: valami, amit szeretsz magadban

3. nap: valami, amit meg kell bocsájtanod önmagadnak

4. nap: valami, amiért meg kell bocsájtanod valakinek

5. nap: valami, amit reményeid szerint meg fogsz tenni életed során

6. nap: valami, amit reményeid szerint soha nem kell megtenned

7. nap: valaki, aki miatt érdemes élned

8. nap: valaki, aki pokollá tette az életedet vagy pocsékul viselkedett veled

9. nap: valaki, akit nem akartál elereszteni, mégis eltávolodott

10. nap: valaki, akit el kéne eresztened vagy azt kívánod, bárcsak ne ismernéd

11. nap: valami, ami miatt a legtöbb bókot kapod

12. nap: valami, ami miatt soha nem kapsz bókot

13. nap: egy zenekar vagy előadóművész, aki(k) nehéz napokon segítettek át - írj levelet

14. nap: egy hős, akiben csalódnod kellett - írj levelet)

15. nap: valami vagy valaki, ami/aki nélkül tudod, hogy nem tudsz élni, mert már megpróbáltad és nem ment

16. nap: valaki vagy valami, aki/ami nélkül könnyen tudnál élni

17. nap: egy könyv, ami megváltoztatta valamiről alkotott véleményed

18. nap: véleményed az azonos neműek közti házasságról

19. nap: mi a véleményed a vallásról? vagy mi a véleményed a politikáról?

20. nap: véleményed az alkoholról és a drogokról

21. nap: képzeld el, hogy a legjobb barátod autóbalesetet szenved, ti pedig egy órával korábban vesztetek össze. mit teszel?

22. nap: valami, amit bárcsak ne tettél volna meg az életedben

23. nap: valami, amit bárcsak megtettél volna az életedben

24. nap: készíts valakinek egy zenei listát és magyarázd el, miért azokat a zenéket választottad. - írd le a számok címét és a levelet

25. nap: az ok, amiért szerinted a mai napig életben vagy

26. nap: gondoltál valaha arra, hogy eldobd magadtól az életet? ha igen, mikor és miért?

27. nap: mi a legjobb dolog az életedben mostanság?

28. nap: mi lenne ha teherbe esnél? mit tennél?

29. nap: valami, amit reményeid szerint meg fogsz tudni magadon/magadban változtatni és az okok

30. nap: írj levelet magadnak - írj le benne mindent, amit szeretsz magadban

2010. október 28., csütörtök

Nagyhalál

Ma egész nap vért izzadtam. Képességeimet jócskán meghaladó francia szöveggel kellett megbirkóznom, és mostanra kb. úgy érzem magam, mint aki átesett egy beavatási szertartáson. Testileg-lelkileg kifacsartak, viszont most már akár kínait is tehetnének elém, már nem ijednék meg tőle.

De jó ég, mekkora nagy menet volt. Sokszor belehaltam. Amikor például rájöttem, hogy az egy oldal idézetet ahelyett, hogy egy már lefordított uniós jogszabályból lenne, egy csak franciául létező adótörvényből szedték, kis híján megállt bennem az ütő. De lényeg, hogy megvan, és úgy érzem, többet tanultam franciául egy nap alatt, mint az elmúlt öt évben együttvéve. Ezért kell nekem az a tanfolyam. Majd. Valamikor.

2010. október 20., szerda

Párizsi napló 6.

Elérkezett az utolsó nap, amikorra már éreztette előjeleit az estére és még inkább vasárnapra teljes virágba boruló hörgőgyulladás, de azért álltam a sarat. Elvégre ez volt a vásárlás napja, ami már két okból is sokkal érdekesebb, mint otthon: 1) Párizsban lehetett vásárolni; 2) volt előre elkülönített vásárlási költségkeret, ami azt jelentette, hogy különösebb bűntudat nélkül szórhattuk a megmaradt pénzünket (a bűntudatot már a költségkeret elkülönítésekor letudtuk). Ráadásul fontos küldetésünk is volt, hiszen a korábban hazatérteknek kellett egy-két elfelejtett szuvenírt rendelésre megvásárolnunk.

Azt azonban megbeszéltük, hogy I. tanácsa alapján, aki előző nap végigjárta az ajándékos sort (ahová én az M.-mel való találka miatt már nem jutottam el), "alulról" indulunk el, ehhez pedig jó kiindulópontnak ígérkezett a Moulin Rouge, amelyet akkor még úgysem láttunk. Mivel továbbra is tombolt a tűző napsütés, belefutottunk egy halom fényképezkedő turistába, de néhány perc türelmes várakozás és határozott könyöklés után mi is követhettük a példájukat. Van a szórakozóhelynek egy kis árkádos nyitott előtere, ott körben különböző előadások fényképei láthatók, valamint elolvashatjuk az épület és a benne dolgozók történetét. Sőt, még a menüt is közszemlére tették, ami ún. "á la carte" jellegű, tehát mindegyik menün belül több lehetőség közül is választhat a kedves vendég, ha már eldöntötte, hogy 150/165/180 euro erejéig a zsebébe nyúl. Még be is merészkedtünk a teljesen elsötétített üvegajtón (már nem azért, de ez erősen hajaz a környéket egyébként nagy számban tarkító "Sex shop"-okra és hasonló létesítményekre), a benti környezet azonban már inkább színházat idéz: mindenhol plüssborítás, hangulatvilágítás, előadásképek a falon, recepciós hölgy és úr.

Guszti a Moulin Rouge előtt

Miután bent is kigyönyörködtük magunkat, elindultunk hát felfelé, ajándékboltba be, ajándékboltból ki, hogy összeszedjük a listánkon szereplő szuveníreket. Igaz, itt lejjebb valóban minden olcsóbb volt, mint a Sacré-Coeur közelében, de egy esetben azt is megtanultuk, hogy olcsó húsnak néha még Párizsban is híg a leve: vettem egy rózsaszín franciasapkát, amit azonban egy kör alakú kartonpapírra merevítettek, így nem látszott, hogy a karton körüli hajtás mentén a színe már teljesen kifakult. Kicsit elszontyolodtam, na nem azért, mert ne találtunk volna még utána vagy 20 másik helyet ugyanilyen sapkával, hanem mert ilyen bakikat még akkor sem szeretek elkövetni, ha csak 3 euróm bánja. Az olyan ajándékok viszont, mint a naptár, a képeslap vagy a hűtőmágnes, nem küzdöttek ilyen problémákkal, úgyhogy szinte minden boltocskában gazdagodtunk valamivel. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár a legtöbb helyen ugyanazokat az ajándékokat árulják, minden helynek volt valami különlegessége, amit csak ott lehetett kapni.

Még előző nap kinéztük magunknak az egyik ilyen helyet, amelyet (természetesen) nyomulós olaszok üzemeltettek, de hiába, mert csak ott árultak Eiffel-torony alakú fülbevalót, ami az egyik rendelésünk volt, így aztán oda mindenképpen vissza kellett térnünk. Előtte azonban nekem próbáltunk olyan táskát és pénztárcát venni, amit még anno a Notre Dame-nál kinéztem, csak hát természetesen rózsaszínben kerestük, és az a legtöbb helyen nem volt. Viszont az egyik helyen a két igen kommunikatív eladósrác rendkívül kedvesen és aranyosan szóba elegyedett velünk, és amíg nekünk az egyik alkalmazott kutatta a rózsaszín táskát (amilyet persze nem talált), kérdezgették, honnan jöttünk stb. Nagyon szimpatikusak voltak, pláne, amikor kiderült, hogy nincsen rózsaszín táska, még ők szabadkoztak, hogy sajnálják. Ezek után viszont kifelé menet megláttam, hogy náluk nagyon szép és jó minőségű franciasapikat lehet venni, úgyhogy visszamentem egy feketével (szintén rendelés), amire egyikük hatalmas mosoly kíséretében átadott két Eiffel-tornyos kulcstartót, hogy csak nekünk, ajándékba. Én is hatalmas mosollyal köszöntem meg, és utána még vagy öt percig hitetlenkedtem, hogy miért kell nekem állandóan több ezer kilométert utaznom ahhoz, hogy szépnek, hogy nőnek és hogy megbecsült vásárlónak vagy ügyfélnek érezzem magam... Pedig tény: Párizsban egy hét alatt több bókot, kedves megjegyzést, pillantást kaptam, mint az elmúlt öt évben itthon együttvéve. Ráadásul éreztem is, hogy így lesz, meg talán még azt is, hogy ez teljesen természetes; de abban is biztos vagyok, hogy ez mégsem teljesen a franciák érdeme és az itthoniak bűne... sokkal inkább valahol bennem van a dolog kulcsa, még mindig.

Ott persze azért olyan sokat nem gondolkodtam, inkább csak élveztem a váratlan jót, amiből aztán az olaszoknál jutott még több is. :) Ott az egyik srác külön odament I-hez, és mondta neki, hogy szép a pólója (I love Paris-es felirat), merthogy ugye I. szép, így a póló is szép. Mindezt megtetézve azzal, hogy a boltban egy másik eladó srác üzente. :D Ez ugyan kissé a tinédzserek viselkedésére hajazott, de azért jó tudni, hogy vannak még olyanok (igen, még ha olaszok is :)), akik veszik magunknak a fáradságot, hogy tudomására hozzák valakinek a pozitív véleményüket (még ha ez nekik olyan nagyon nem is esik nehezükre). Emellett persze itt vásároltunk sokat, és készségesen kutattak is nekünk egy negyedik pár Eiffel-tornyos fülbevaló után, de végül én lemondtam az enyémről (hiszen csillogó-villogó, úgysem hordok mostanában alkalmi ékszert). A hűtőmágnesek viszont annyira jók voltak, hogy legszívesebben egy szakajtóval bevásároltam volna közülük. Ebből aztán összesen talán 8 db lett, de ebből szigorúan csak 2-t szántam saját célra. Addigra viszont arról meggyőztem magam, hogy rózsaszín franciasapi márpedig kell, úgyhogy tüzetesen átnyálazva az egyes darabokat, választottam egy makulátlan rózsaszínű példányt.

A hűtőmágneseket illetően, nagyon tetszettek a különböző utcanévtáblákat megelevenítők, de mindenáron szerettem volna egy Vendome-tereset, amilyen pedig sehol nem volt. Egy helyen árválkodott egyetlen darab, de már nagyon kifakult, és valami ragaccsal is összekenték, látszott, hogy igen régóta porosodik ott szegény. Nagy szerencsénkre azonban éppen az olaszokkal szemben egy nagyobb ajándékboltban ilyet is találtunk, nem beszélve a zenedobozokról, amelyek közül egy olyat választottam, amely a "La Vie en Rose"-t játssza (azóta tekergetem itthon szorgalmasan :)).

Sajnos a látszattal ellentétben ez nem teleportálógép, csak egy hűtő

A történethez tartozik, hogy a lakásunk szomszédságában lévő ruhabolt szombat délelőtt, amikor elindultunk, még nem volt nyitva, és mivel a nyitvatartási időt sem tüntették fel sehol, elkönyveltem, hogy a hétvégén már nem nyitnak ki, így lélekben le is mondtam a ruháról, amivel egész héten minden elinduláskor összekacsintottam. Hazatérve persze természetesen a szokásos módon már kint sorakoztak a próbababák, egyikükön pedig az én szép választottam. A lelki átbillenéseket azonban sajnos nagyon nehezen billentem vissza, így aztán még jól megnéztem egyszer, és úgy döntöttem, hogy otthagyom. Este, amikor a hajókirándulásra indultunk vissza, már persze bezárt minden, de remélem, nem sír nagyon utánam. Én azért egy picit utána igen...

Még a ruhabolt előtt történt egy csodás - kellemes - véletlen is, ahogyan ugyanis feljöttünk a metróból (már a "mi" utcánkban), mielőtt átkeltünk volna a zebrán, egy idősebb hölgy odaszólt a társainak, hogy ő akkor most elmegy ide és ide, és majd a "patisserie"-nél találkoznak. A többiek áldásukat adták, és elindultak azon az oldalon tovább. Mondtam is izgatottan I-nek, hogy elvileg arrafelé kell, hogy legyen a közelben egy cukrászda, ahol talán lehet macaront kapni - hiszen addigra egyértelmű volt, hogy a Bastille-hoz már nem megyünk vissza ezért a jellegzetes francia sütiért. És mit ad isten, hazafelé sétálva a másik oldalon, felfedeztük, hogy szinte szemben a szállásunkkal egy szépséges pékség-cukrászat található, sőt, még a pultban tarkálló macaronokat is kiszúrtam, ezért gyorsan át is adtam a cuccokat I-nek, és visszaszaladtam a zebrához, hogy azonnal bevásároljak belőlük. Ez sikerült is, bár az engem kiszolgáló hölgy nem volt túl készséges (első ilyen tapasztalatom volt ott), és bár szerintem elég értelmesen magyaráztam neki, hogy egy nagy dobozba kérnék minden ízből kettőt, valamiért végig azt hitte, hogy két dobozzal szeretnék vinni, így a végén még fancsalibb képet vágott, amikor mondtam, hogy nem, csak ez az egy lesz. Csokoládés, kávés, málnás, feketeribizlis, pisztáciás, citromos és rózsás(!) ízeket kértem, itthoni fogyasztásom eredményeképpen pedig megállapítottam, hogy hiába, a klasszikusokkal semmi sem veheti fel a versenyt, a csokis a legeslegfinomabb.

Guszti is szemet vetett rájuk, de szerencsére nem tudta kibogozni a díszcsomagolást

A hajókirándulást este 8-ra időzítettük, addig kb. aludtunk és duruzsoltattuk a délutáni műsort a francia tévében - mindketten elég fáradtak voltunk már, rajtam pedig kezdett mégis elhatalmasodni a betegség, amivel egészen addig sikeresen küzdöttem. I. nagyjából összepakolt, én csak kisséből. Természetesen azonban a Trocaderón annyira elragadott bennünket a kivilágított Eiffel-torony, meg az esti hangulat (és persze megint annyira későn indultunk), hogy a tömeges sorállás miatt a 8-kor induló hajót lekéstük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a jegyárusok előtt is kígyózik a sor, de az általuk beengedettek is egy hasonló, csak hosszabb tekergő sorba állhatnak be, és két perccel indulás előtt bezárják az éppen aktuális hajó ajtaját; az több embert már nem tud fogadni. Talán mégis így jártunk jól, mivel a fél 9-kor induló hajón még alig lézengtek az emberek, amikor mi is feljutottunk, így aztán rögtön elfoglaltunk egy "ablak" melletti ülést (illetve I., én meg a mellette lévőt), hogy jól tudjunk fényképezni. Az idő kellemes volt, szél egy szál sem, ennek igazán örültem. Amíg várakoztunk, még a fényjáték is beindult az Eiffel-toronyban, I. lekapta azt a kis szeletét, amennyi a dokkról látszott. Persze aztán indulás után és érkezés előtt, meg persze hazafelé ismét a Trocaderóról még bőven megcsodálhattuk teljes pompájában is.

Eiffel-torony by night

A hajókirándulás érdekes és tanulságos volt, ahogy I. megjegyezte, egy óra alatt több adatot és tényt tudtunk meg Párizsról és nevezetességeiről, mint az előtte lévő egy hétben összesen. Mi tagadás, ez így igaz. Kiválóan teljesítettük azon célt, hogy inkább érezzük a várost, semmint számokat és neveket tudjunk felsorolni vele kapcsolatban. Ilyen arányban azért örültem a tárgyi információknak is, pl. a már említett Pont Neufről vagy arról, hogy a Louvre-t eredetileg erődként építették. A hajó személyzete igazán kedves és főképp jófej volt, végig poénkodtak és lelkesedtek, pedig valószínűleg unalomig ismerik már az elmondandó szövegeket (mint a légiutas-kísérők a repülőn). Az esti képek közül itt is leginkább az Eiffel-toronyról sikerült szépeket készíteni, na meg néhány hídról közelről, amikor áthaladtunk alattuk. A végén pedig még egy olyan tipikus sétahajós fotót is vásároltunk, amelyet rólunk készítettek útközben (utoljára Helsinkiben volt ilyen a hajón ki- és beszálláskor, onnan is megvagyok még :)). Tény, már nagyon közeledett a hazaút, nem tudtuk mire elverni a pénzünket. :-)

A Trocadero környéke egyébként ilyenkor élénkül csak meg igazán - rengetegen voltak. Utcai árusok tömkelege, az Eiffel-toronynál, ha lehet, még a napközbeninél is temérdekebb látogató, palacsinta-, gofri- és sültkrumpliillat mindenhol. Maradtunk volna még. De az óra 10-et ütött, nekünk pedig indulnunk kellett, hiszen a vonathiány miatt hajnali háromkor kellett kelnünk ahhoz, hogy éjszakai busszal időben kiérjünk a reptérre. Persze, csak mert a biztonság kedvéért nem vállaltuk be a későbbi buszt, ami - mint kiderült - szintén simán beért volna időben. A pakolás persze - bár már nagy részben kész volt - sosem megy túl gyorsan, és még el is kellett takarítani magunk után. Mivel seprű nem volt, egészen odáig nem akaródzott beüzemelnünk a porszívót, de most már nem volt kérdés, legalább nagyjából át kellett vele menni a szobán. Az alattunk lakó néni valószínűleg ezt nem értékelte annyira úgy este 11 felé, és be is kopogott, hogy túl nagy zajt csapunk. Én pont a zuhany alatt álltam, így Ildi próbálta neki angolul elmagyarázni, hogy nem beszél franciául. Állítólag a néni nagyon megértő volt, miután kézzel-lábbal és igazán élethű hangok kíséretében I. tudomására hozta, hogy NAGY A ZAJ, majd látta, hogy I. bűnbánóan szabadkozik, kedvesen távozott, és nem játszotta a hárpiát. Onnantól kezdve persze csak lábujjhegyen mertünk közlekedni, ami szintén nem tett jót a pakolás gyorsaságának.

La vie en rose - ajándékegyveleg rózsaszínben

Végül minden igyekezetünk ellenére hajnali 1-kor kerültünk ágyba, és 2 óra alvás után totál kómásan kecmeregtünk ki ismét onnan. A reggeli indulás sem az erősségünk (az éjszakairól meg nem is beszélve), így az első kinézett buszt, ami a Keleti pályaudvarra vitt volna bennünket, természetesen lekéstük (= az orrunk előtt ment el), de a következővel is odaértünk időben, és onnantól kezdve már minden flottul ment. A busz elvitt bennünket a reptérre, ahol ugyan az F terminálnál tett le, innen még át kellett érnünk a D-be, de még így is rettentően korán ott voltunk. Akkor kezdődött a check-in, kb. ötödiknek becsekkoltunk, majd el is határoztuk, hogy azonnal bevesszük magunkat a "csak utasoknak" fenntartott zónába, hogy még legyen időnk szétnézni a Duty Free Shopokban. A részletes motozást, matatást, átvilágítást és cipőlevételt követően (ez idefelé is legalább ennyire komoly volt) örömmel nyugtáztuk, hogy időnk, mint a tenger. Csakhogy, a CDG repülőtéren minden valamirevaló üzlet kívül, tehát ott található, ahol a check-in is zajlik, és amit azonban így mi szépen magunk mögött hagytunk (mert akkor szinte még semmi nem volt nyitva, így hát nem tűnt fel). Belül egyetlen pici "last minute shop"-ot találtunk, na meg egy büfét, ahol így hajnali 6 körül fel is tankoltunk egy-egy tonhalas wrappel (I. azért, mert éhes volt, én pedig a köhögésemet csillapítandó). Vásároltunk azért még csokit és dijoni mustárt, de nagyjából ennyiben kimerült a DFS - legközelebb már tudni fogjuk, hogy otthon kell sietni a biztonsági ellenőrzéssel, Párizsban nem annyira. :)

A hazaút kellemesen telt, aranyos volt a Malév-személyzet, kaptunk finom forró teát és sonkás-sajtos baguette-es szendvicset (amiben a sonka már nem volt olyan jól, de most kivételesen elnézem nekik, bár igazából tudom, hogy nem kéne). Még aludni is sikerült valamennyit a totálisan függőleges hátú székben, I. pedig egy Sudokuval harcolt, ami az út végéig sem adta meg magát. Amikor leszálltunk itthon, Ferihegyen ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint szinte bármikor, amikor hazaérkezem: szép és otthonos és ismerős, de ha lehetne, már mennék is vissza. Ez az érzés azóta folyamatosan tart, és próbálom kivonni magam a világ itthoni folyásából, amit persze egyre kevésbé lehet. Az egy hét fekvés és gyógyulás legalább arra jó volt, hogy elmerülhettem a kis ábrándjaimban és úgy tehettem, mintha nem is lennék itthon, illetve mintha nem is itthon lennék. Lassan muszáj rávennem magam, pedig nem akaródzik. Mindegy, hogy nincs vonat, nincs benzin, nincs napsütés és most már nyugdíj sincs, vive la France! (forrás: Facebook :D).

2010. október 19., kedd

Párizsi napló 5.

Itt az ideje, hogy kicsit lekerekítsem a naplót, különben még akkor is írni fogom, amikor majd már tartok visszafelé Párizsba (aminek időpontja jelenleg meghatározatlan és valószínűtlen, de reménykedni mindig lehet).

Felragyogott a pénteki nap is, méghozzá szó szerint. El is indultunk, hogy meghódítsuk a napfényben fürdőző Montmartre-t. Mind kiderült, éppen jókorra időzítettük a látogatásunkat, ugyanis a hétvégén háromnapos rendezvénysorozatot tartottak a Sacré-Coeurnél, amelyről a France3 tv-csatorna élő közvetítést is adott. Szerencsére csak vasárnap, pénteken és szombaton csak időnként jelentkeztek be a műsorvezetők a térről. De kezdjük az elején. Az "Abbesses" nevű megállónál szálltunk le a metróról, és nomen est omen alapon innen felvonóval lehet feljutni a felszínre. Egy kb. 6-8 liftnyi nagyságú teret kell elképzelni, amelybe betömörül egy csomó ember, szabályos időközönként az ajtó bezárul, és elindulunk a napvilág felé. Nagyon érdekes érzés volt, nem is hallottunk erről - visszafelé azután meggyőződtünk róla, hogy bizony felhasználóbarát ez a megoldás; a lefelé tartó végeláthatatlan csigalépcső hatásos érvnek bizonyult.

Az Abbesses nevű metrómegálló

Felérve rögtön egyfajta vásári forgatagban találtuk magunkat, beülős helyekkel, körhintákkal és egyéb jellegzetes kellékekkel, amelyekről azonban nem tudni, hogy állandó szereplői-e a Montmartre ezen részének, vagy esetleg csupán a rendezvény miatt állították fel őket (a beülős helyeken kívül, mert azok nagy valószínűséggel nem átmeneti tákolmányok voltak :)). Innen találomra (meg egy kicsit a térkép alapján is) elindultunk "lefelé", úgy nagyjából abban az irányban, amerre a Sacré-Coeurt sejtettük. Nagyon hangulatos kis utcácskák futnak errefelé, amelyek tele vannak mindenféle ajándékboltokkal. Találtunk például egy csodás Kis herceg kiadást; egy viszonylag nagyalakú könyvet, amely emellett még kellően vastag is volt, mivel a képeket úgy helyezték el benne, hogy ha kinyitjuk az adott oldalt, térben kiemelkedik belőle a grafika. Az egyik képen még változtatni is lehetett, hogy a napocska vagy a hold bújjon elő a bolygó mögül. :) Sajnos másnapra, amikor visszatértünk ajándékvásárolni, teljesen elfeledkeztünk róla, ezért tehát hivatalosan is újra el kell látogatnunk Párizsba (az a könyv nekem KELL :)). Volt azonban egyéb meglepetés is: felfedeztünk például egy "Petit Budapest" nevű vendéglőt, amely aznap csak este 7-kor nyitott, de azért a kirakatát megcsodáltuk. A legnagyobb érzelmeket azonban kétségtelenül a Belle de Jour elnevezésű vegyes- és ajándékbolt váltotta ki (legalábbis belőlem) - ugrottam egy nagyot, amikor észrevettem, és azonnal kértem is egy fotót. Csak későn jutott eszembe, hogy félig hátrafordulva kellett volna elkészíteni, ahogyan Cath is pózol a plakáton (csak ruhában :D), ezért szombaton még egyszer arra kanyarodtunk, hogy ilyen kép is legyen. Nem volt tehát hiány élményekben, és a Sacré-Coeurhöz csak ezután érkeztünk el.

Én abban a bizonyos hátrafordulós pózban. A kép kicsit elmosódott, úgyhogy legalább nem látszom. :)

Megörülve, hogy a fogaskerekű a franciáknál is tömegközlekedési eszköznek számít, multifunkciós Paris Visite kártyánkkal ingyenesen felhúztak bennünket a templomig, ahonnan azonnal csodás kilátás tárult elénk. Rengeteg látogató verődött össze a tűző napon, és látványosságokban is bővelkedett a helyszín: Jurij például zenélt, bárki kérhetett tőle számot, és egytől-egyig mindegyiket eljátszotta. Csak hüledeztünk rajta, hogy ismerhet ennyi dalt, ami persze nyilván szakmai kötelesség, de akkor is. Hasonló áhítattal megbámultuk a széles kapuoszlopok tetején dekázó srácokat, akik lenyűgöző mutatványokra voltak képesek, és megállás nélkül szórakoztatták a közönséget. Később egyikük még a lámpaoszlopra is felmászott, és ott hasizomból és karral megtartva magát tovább dekázott. Mi meg csak néztünk, majd időközben letelepedtünk a lépcsőre, hogy élvezzük Jurij zenéjét és jól átmelegedjünk (na meg kicsit barnuljunk ;)), mielőtt bemennénk a templomba.

Az egyikük

A Sacré-Coeur belülről is gyönyörű, fényképezni azonban itt nem lehetett, tehát bizonyíték nincs rá, mint a Notre Dame-ból, el kell hinni. Mindemellett az egyház modernizálódásáról is meggyőződhettünk, midőn egy kb. A0-ásnak megfelelő táblán azt olvashattuk: "Pretre: Pourquoi pas toi?" (vagyis: Pap: miért ne éppen te?) - a címet természetesen hosszas érvelő és a papi lét szépségeit ecsetelő leírás követte. Abban nem vagyok biztos, hogy ilyen hasonló PR-fogások nyomán sokan elgondolkodnak majd azon, miért is ne választanák maguknak a papi karriert hivatást, mert talán ehhez ennél több kell, mindenesetre a szándék figyelemre méltó. Még egy mise is elkezdődött, ami azért volt egyszerre rendkívül érdekes és bizarr, mert annak ellenére, hogy franciául zajlott, tűpontosan előhozta belőlem a jó régi rutint (hiába, a katolikus mise rendje, az már csak ilyen kötött). Néha szöget üt a fejemben, mennyi mindenre emlékszik az agyam, a testem, az egész idegrendszerem. Hihetetlen, hogy a verseket, amiket megtanultam, mert szerettem, már csak hiányosan tudom felidézni, de ezt a rituálét, basszus, elejétől a végéig. Pedig szó sem volt róla, hogy szerettem volna, csak valószínűleg egy ideig sokkal gyakrabban kapott megerősítő visszacsatolást, mint a verstudásom.

A Sacré-Coeur a France3 csatorna kék zászlóival

Kijőve elsétáltunk a kirakodóvásár irányába, amiről kiderült, hogy csak étel-italt lehet ott kapni, így aztán nem nézelődtünk tovább (a bor és a büdös sajtok, bármily különlegesek legyenek is, nem passzoltak a terveinkhez), hanem figyelmünket arra az úrra fordítottuk, aki valami egészen furcsa szőrős drótszerű anyagból pillanatok alatt kétszínű kulcstartókutyusokat alkotott. Volt ott a francia zászlót idéző piros-fehér-kék, illetve az olaszokról megemlékező zöld-fehér-piros (és nem piros-fehér-zöld! :) kombináció is. Én kértem magamnak egyet fuchsiából (vagyhogykelleztírni) és fehérből, nagyon cukorfalat lett (Gusztival hamar össze is barátkoztak :D).

Ezután megütötte a fülünket az Amélie csodálatos élete c. film igen jól ismert (mert rongyosra hallgatott) zenéje, és kiderült, hogy egy roppant ügyes fiatalember mindenféle zsonglőrmutatványokat végez erre a háttérzenére (még egy remix is belefért, de Amélie-ből még ez is tetszett). Szegény talpig feketében főtt a tűző napon, de ez az előadásán és a kedvén egyáltalán nem látszott meg. Még poénkodott is két szám között: "I know what most of you are thinking right now: is that beautiful boy single?" :) Nagy tapsot és sok hálás, csilingelő euróérmét kapott cserébe, de valóban megérdemelte, úgyhogy mi is felkutattuk az aprónkat. Ugyanígy tettünk a dekázó srácok és Jurij esetében is - itt először éreztem azt, hogy nem adományt osztogatok, hanem olyan művészi tevékenységet honorálok, amely számomra tartalmas élményt nyújtott. Őt a téren egyébként bohóctréfa követte, és a három bohóccal sem lettünk volna szűkmarkúak, de náluk nem találtunk pénzgyűjtő alkalmatosságot, talán őket a szervezők eleve megfizették a megjelenésért. Az tény, hogy megérték (volna) a pénzüket, hiszen egyrészt szétröhögtük magunkat az esetlenségükön, másrészt viszont olyan akrobatikai bravúrokat hajtottak végre, amelyek egyértelműen kiváló tornászi képességekről tanúskodtak. A főbohóc iránt még azért is éreztünk némi kedvező elfogultságot, mert rendkívüli módon idézte Zs-t... Persze ezért inkább I., és nem én, de azt én is csak megerősíteni tudtam, hogy a hasonlóság szinte ijesztő.

Ügyes bohócok

Ekkorra már nagyon kellemesen nyüzsgő és otthonos volt a hangulat, de nekünk sajnos indulnunk kellett, ugyanis aznapra beszéltem meg M-mel, egyik francia Deneuve-fórumos társammal, hogy találkozunk. I. addig vállalta, hogy körbenéz, és ha már elkezd sötétedni, készít néhány "by night" képet, illetve esetleg elmegy moziba. Azért hatalmas élmény, hogy egyszer csak ott áll előttem valaki, akinek eddig nagyjából az igazi nevét sem tudtam, és az Internet nélkül feltehetőleg sohasem találkoztunk volna, most pedig egy üdvözlés után beülünk egy kávézóba, és úgy csevegünk, mintha csak egy barátnőmmel futottam volna össze az Astorián. M. nagyon jófej lány, és sok érdekességet is mesélt; annak nagyon örültem, hogy egész jól tudtam követni, bár a saját megnyilvánulásaimmal már voltak kisebb gondok. A mosdónál sorban állva egy srác igazán barátságosan és közvetlenül odaköszönt nekünk, megjegyezve, hogy milyen jó kedvünk van, pedig péntek este az emberek nagy része már fáradt és savanyú képet vág. Ismertettem a helyzetet, hogy ti. turistaként könnyű jó hangulatban lenni péntek este, és amikor megtudta, hogy Magyarországról jöttem, azonnal meg is említette, hogy hallott a vörös iszapról, ronda dolgok történnek arra felénk mostanában. Hát igen. A francia tévé sajnos folyamatosan ettől volt hangos, így nem is tudtuk teljesen magunk mögött hagyni az országot (bár nagyon örültem volna, ha valami egészen más okkal kerülünk be a főhírek közé). M-nek hála viszont szert tettem egy párizsi kapcsolatra, akihez ha szeretnék, most már bármikor kiutazhatok, és akár még Nizzába is elvisz majd, mivel ő odavalósi - onnan pedig már tényleg csak egy köpés Cannes. :-)) Lehet, hogy mégiscsak kitalálom még azt a kiköltözést.

A beszélgetés kicsit elhúzódott, szegény I. már alig tudott mit csinálni és nagyon fáradt volt, úgyhogy további "by night" fotózás helyett (amit elvben beterveztünk) hazarobogtunk a metróval. Aznap estére azért járt még nekünk egy kellemes meglepetés. Borzasztó nézhetetlen programok mentek a tv-ben (illetve I-nek eddigre már elege volt belőle, hogy nem ért semmit), a Chabada c. zenés műsortól pedig egyenesen égnek állt a haja szála, de épp aznap este, amikor odakapcsoltam, kiderült, hogy az egyik meghívott a Je ne regrette rien c. Piaf-dal szerzője, aki érdekeseket mesélt, utána pedig több Piaf-számot is elénekelt egy szintén meghívott énekesnővel. Az úriember még nagyon fiatalon írta ezt a dalt (mint az a La Vie en Rose c. filmből is kiderült), és utána énekesi pályát is kezdett, sajnos a nevét így hasból nem tudom. De az az este így is csodásan hangulatosra sikerült, ahogyan az ágyon kényelmesen elnyúlva és az addigra már szinte megállíthatatlan köhögésemet némi evéssel csillapítva Edith Piafot hallgattam. Másnapra, vagyis az utolsó napra ajándékvásárlást és esti hajókázást irányoztunk elő, ami, mint utóbb kiderült, nagyon jó ötlet volt.

2010. október 16., szombat

Párizsi napló 4.

Kicsit lemaradtam a retrospektív naplóval (ami így még retrospektívebb lesz), de a gyógyulás bizony kemény munka (fekvés, alvás, evés, ivás, sorozatnézés - mindenesetre a blogírás nem tartozik az elemei közé :-)). Most viszont repülök is vissza (legalább gondolatban) Párizsba.

Csütörtök reggel tulajdonképpen ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk, tehát elmentünk a Tüllériákhoz, amely kert, jelentem, még sokkal nagyobb, mint a Luxemburg-kert, pedig a térképen egyáltalán nem kelt ilyen hatást. Ekkorra már kezdett érezhető lenni, amit napok óta hallgattunk az időjárás-jelentésben, nevezetesen hogy érkezik az indián nyár, 23-24-25 fokokkal, verőfényes napsütéssel, szikrázó kék éggel. Ez így is lett, és már csütörtökön jó időnk volt, ami egyrészt jót tett a szűnni nem akaró köhögésemnek, másrészt örültünk, hogy valószínűleg az Eiffel-torony tetejéről sem fog lefújni bennünket a jeges orkán (mint ahogyan egyébként figyelmeztettek bennünket arra, hogy a magasban ilyesmire kell számítani). A Tüllériák kertjében megpihentünk (a fekvőszékek itt is pontosan ugyanolyan kialakításúak, mint a Luxemburg-kertben, ezt itt is kihasználtam :)), sőt, erre kétszer is volt lehetőségünk, mert valóban nagy az a kert, és több szökőkút is található benne. A másodikban, amely mellől a messzeségben már felsejlett a Concorde-téri emlékmű is, kacsák lubickoltak boldogan, nem sejtve még, hogy egyszer a májuk majd foie gras-ként végzi. Guszti természetesen velünk jött, és nem átallott napozni sem egyet, ha már ilyen ragyogó lett az idő:

Guszti barnul

A kezdő rápihenésnek megvolt az oka, hiszen aznapra nem mást terveztünk, mint végigjárni a Champs-Élysées-t, majd elzarándokolni az Eiffel-toronyhoz, levezetésként pedig beütemeztünk két mozit (amiből aztán végül csak összességében lett kettő, fejenként csak egyre futotta az időből és az energiából). A Concorde-tér valami gyönyörű volt ebben a szikrázó napsütésben, a díszes szökőkutak, a hatalmas tér (ismét repesett a lelkem, mint már mondtam, végtelenül imádom a nagy kiterjedésű szabad tereket a városon belül) és a szintén hatalmas szappanbuborékokat "fújó" mutatványos jól kiegészítették egymást, na meg a sok turistát.

Ehhez a térhez kötődik egyébként az érkezés viszontagságain túl talán egyetlen igazán kellemetlen tapasztalatunk. Éppen fényképezkedni akartunk a szökőkútnál, amikor a képembe tolta magát egy 13-14 éves forma leányzó, jobban mondva a kis irattartóját egy darab papírral meg egy tollal, h írjam alá. Szólni nem szólt, én meg gondoltam, eljátszom, hogy nem beszélek franciául, de náluk ez már nem segít (Belgiumban megtanultam, hogy a koldus tud angolul, hiszen ez számára munkaeszköz), így nem tudtam kitérni előle. Mutogatott a papírra, hogy a siketekkel és nagyothallókkal foglalkozó alapítvány képviselője ő, és gondoltam, hát ha aláírást gyűjtenek, egye fene, aláírom, csak menjünk már. De nagyon trükkös volt, ugyanis már majd' minden szükséges adatomat megadtam, amikor előkerült egy olyan rubrika, hogy hány eurót is szándékozom adományozni. Na, itt elszállt az agyam, mert azt már megszoktam, hogy otthon mindenért lenyúlják az embert, ha hagyja magát, de itt még csak eszembe sem jutott, hogy erről lenne szó. Nyilván én vagyok a naiv, de ott nagyon kiakadtam. Mondtam, hogy basszus, vigye a fenébe, hagyjon békén, húzza ki a nevem, vagy mittudomén, köszönöm, tudom mire költeni az euróimat. Erre a kiscsaj beszólt, hogy most, hogy beírtam a nevem, már "kötelező" valamennyi pénzt adni. Ez annyira röhejes és meghökkentő volt egyben, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Kötelező??? És már mégis mire? És ha fogom magam, és elmegyek, akkor mit csinál? Kötelező?? Mindenesetre akkorra már annyira elegem volt, hogy összekapartunk talán 4 eurót apróban I-vel (mert elvileg minimum 5-öt kellett volna adni), de irtó dühös voltam magamra, hogy képtelenség, hogy még itt is megtörténik ez velem. Elsétálni meg ugye azért nem tudtunk, mert éppenhogy a téren szerettünk volna még időzni. Abban reménykedtem csak, hogy ha igaz, akkor legalább a pénz jó helyre kerül, ezt követően pedig a hazai tudatossággal és eréllyel hárítottunk minden felénk akár csak közeledni is akaró fiatal lányt, ugyanilyen irattartóval a kezében. Mentségünkre legyen mondva, másnap a Sacré-Coeurnél egy feltűnően hasonló arcú ifjú hölgyeményt láttunk még pár társával, amint a rendőrök éppen alaposan vizsgálták a náluk lévő papírokat. A pénz sorsába akkor már inkább nem gondoltam bele...

Mindenesetre ezen túllépve készült néhány szép fotó a szökőkutakról, na meg persze a Champs-Élysées-ről, vagy L. barátnőm átértelmezésében a "Sanzon izé"-ről, hiszen a Concorde-térről pontosan rálátni úgy, ahogyan a képeslapokon szokott lenni (igaz, ott éjjel és kivilágítva, de nekünk nappali fénynél is tetszett). Ezután kölcsönös és hallgatólagos megállapodás eredményeképpen elindultunk a jobb oldalon (valahogy az tűnt szimpatikusabbnak), és azon kívül, hogy csodáltuk magát az utat, az őt szegélyező fákat és az épületeket, szorgosan kutattunk az állítólagos Virgin Megastore után, ugyanis megkezdtük a "rendelések" beszerzését. E. kérésére vásárolni kellett ugyanis egy (illetve két) könyvet Daniel Auteuilről, és mivel egyébként francia DVD-ket szerettünk volna nézni, gondoltuk, talán a Virginben mindkettőt letudhatjuk. És igazunk is lett, hiszen könyveket is lehetett kapni, viszont idő hiányában a DVD-s részleget nem tudtuk rendesen áttekinteni, és aztán végül arra sem maradt idő, hogy visszamenjünk, így ez a kör kimaradt (de legalább eggyel több az ok a visszatérésre). A Dani-könyvből a polcon csak egy példány hevert, de az eladó hölgy készségesen felajánlotta, hogy megnézik a raktárban, és hoznak fel még egyet. Amíg várakoztunk, I-nek az az ötlete támadt, nézzük már meg a mozis polcot, Cath-ról nincs-e valami. Nekem még ekkor sem jutott eszembe, hogy csupán néhány hónapja jelent meg róla egy könyv, ami után hullott a könnyem, amikor a franciák a fórumon már a megjelenés napján mutogatták, és meséltek róla, hogy milyen jó kis elemzéseket tartalmaz. Aztán egyszer csak hallom, hogy I. felkiált, és büszkén mutatja a Le Mythe Deneuve c. könyvet, amikor nekem leesett, hogy te jó ég, két hónapja szervezem ezt a párizsi utat, és még csak eszembe sem jutott, hogy ha már itt leszek, megvásárolhatnám. Persze azonnal lecsaptam rá, kérdés sem volt, így aztán három jó nagy és súlyos könyvvel távoztunk a Virgin Megastore-ból. Egy fotó természetesen kellett az új szerzeményről:

:-)

Bebizonyosodott tehát, hogy kiváló választás volt a jobb oldalon végigsétálni a Champs-Élysées-t, már csak azért is, mert így belebotlottunk két moziba is: az UGC Normandie-ba és az UGC Georges V.-be - csupán néhány lépés választja el őket egymástól. Itt tanácskoztuk meg (lévén itt már közel jártunk a Champs-Élysées másik végéhez és a Diadalívhez), hogy este mely filmekre kellene visszaérni. Mivel a Champs-Élysées praktikusnak és gyorsan "visszaközelíthetőnek" tűnt, lemondtam a város másik felében játszódó Isabelle Huppert filmről, és eldöntöttem, hogy akkor megnézem az új Daniel Auteuil mozit, úgyis előző nap volt a premierje. És milyen jól tettem! I. pedig - franciatudás, illetve pontosabban elégséges franciatudás híján - benevezett a The Kids are all Rightra, amit szintén nem bánt meg, sőt.

No, de hátravolt még előtte egész párizsi tartózkodásunk legnagyobb dobása, a látogatás az Eiffel-toronynál, úgyhogy miután megcsodáltuk és persze megörökítettük a Diadalívet is, nyakunkba vettük a metrót. A metróban, ahogyan a turistatérképen is, alapvetően nagyon pontosan és hasznos módon tüntetik fel, hogy egy-egy látványossághoz melyik megállónál érdemes leszállni, így aztán arról például máig fogalmam sincs, miért éppen az Eiffel-tornyot nem a Trocaderóhoz tették, hanem valami másik, arab nevű megállóhoz, ahonnan még rengeteget kell gyalogolni. Azt értem, hogy előbbinél nem látszik azonnal a torony, ha feljövünk, viszont elég egyértelmű, hogyan kell eljutni magához a Trocaderóhoz, ahol egyébiránt minden turista fényképezkedni szokott az Eiffel-toronnyal, hiszen onnan csodás panorámában tárul elénk. Nem beszélve arról, hogy időben biztosan nem több onnan lesétálni a toronyhoz, mint az említett arab nevű megállótól, amit mellesleg visszafelé szinte lehetetlenség volt megtalálni.

Mindenesetre mi előzetes információink alapján a Trocaderón szálltunk ki, és itt csatlakoztunk a korláthoz támaszkodó, Eiffel-toronnyal mosolygó tömeghez (ha már hülye turista az ember, csinálja úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva :)), rutinosan hárítottuk a kulcstartó- és egyéb relikviaárusok esetenként meglehetősen rámenős ajánlatait, majd elindultunk lefelé, hogy közelebbről is megismerkedjünk Párizs szimbólumával. A lent hömpölygő embersereg némi riadalomra adott okot, de miután beálltunk a végtelennek kinéző sorba, egészen hamar eljutottunk a jegyvásárlásig - azt nem sejtettük, hogy a neheze majd ezután következik. Közben az is kiderült, hogy a tornyot egy bizonyos Gustave Eiffel tervezte (biztosan tanultam egyszer, de nem maradt meg), és jót vigyorogtunk, hogy a Gusztis Eiffel-torony kép ezáltal újabb értelmet nyer. Egyetlen dologra senki nem figyelmeztetett bennünket, de aki esetleg olvasás közben kapna kedvet egy párizsi kiruccanáshoz, az jó, ha tudja, hogy az Eiffel-toronyba való feljutásnak eszméletlen tehetetlensége van. A jegyét még viszonylag hamar megkapja az ember, az a hosszú, ami utána következik. Először ki kell várni a lenti sort, hogy beférjünk az első liftbe, ami úgy kb. "félemeletig" szállít, vagyis az első szintre (ahová egyébként szintén lehet - olcsóbban - jegyet váltani). Akik viszont fel szeretnének menni a torony tetejébe, azoknak itt az első szinten felvonót kell váltani, ami újabb kígyózósorállást jelent. Mindezt megfűszerezve azzal, hogy amikor kiesik az ember a liftből, fogalma sincs, hogy 1) miért kellett kiszállni; 2) (ha esetleg nem ért franciául): már a tetőn lenne?, hiszen oda váltott jegyet; 3) ha már rájött, hogy innen még tovább kell menni, akkor mégis mivel, és hol kell abba a járműbe beszállni. Praktikusan szervezett módon ugyanis a liftek felé vezető utat végig szegélyezi az "Exit" felirat, azt azonban sehol nem említik, hogy aki a tetőre igyekszik, az kérem erre és erre haladjon. Végül persze megtaláltuk, de az biztos, hogy a jegyvásárlástól a tetőre érésig kb. egy óra telt el, pedig akkor elvileg már "bent" voltunk.

Az Eiffel-torony napfényben

Persze, olyan ez, mint a szülés: amint kilép az ember a magasban, és meglátja a napfényben fürdőző Szajnát, minden gondját elfelejti egy pillanat alatt, és lelkesen rohan körbe, mint egy kisgyerek, kutatva, milyen látványosságot ismer fel így a magasból. A látvány valóban lélegzetelállító, nekem leginkább a Trocadero és a Szajna tetszett madártávlatból. Itt fent egyébként - talán először - összefutottunk egy magyar családdal is, majd a következő két nap a Montmartre-on még párszor hallottunk magyar szót. Az volt a legjobb, hogy el lehetett mélázni, csak nézni a hajókat, élvezni a napsütést, figyelni a többi turistát és szívni a párizsi levegőt. Ráadásul az időnk valóban csodásan kiforrta magát, csak az egyik oldalon fújt hidegebb szél, ott kellett a kabát, a másik oldalon viszont egyáltalán nem, pedig tényleg jól elemelkedtünk a talajszinttől.

Tettünk azért még pár kört, már csak azért is, mert fel kellett készülni a lemenetelre, amely kicsit azért gyorsabb volt, mint fel, de olyan sokkal nem. A liftek itt fent egy belső, zárt térben vannak, ahol ablakon keresztül lehet tovább csodálni a tájat, de az igazi érdekesség az, hogy az ablakok felett égtájak szerint felfestették a világ különböző országainak zászlaját, tehát mindenki tudhatja, mikor néz éppen saját hazája irányába. Igazán eredeti ötlet, bár fotó nem készült, mert Magyarországot jó hamar elhagytuk, a sor meg tekergett, így aztán ildomos volt beállni. Még egy meglepetéssel szolgált a lefelé út, mert kiderült, hogy az első szint alatt valóban található egy "félemelet", ahol éttermet és mozit alakítottak ki. Lefelé jövet, aki akar, kiszállhat. Mivel erre egyáltalán nem készültünk, no meg várt bennünket a mi saját kis mozink, nem éltünk a lehetőséggel, de egyszer szívesen néznék egy jó filmet az Eiffel-toronyban. :-)

Ekkor történt az, hogy a visszaúthoz az arab nevű megállót vettük célba, ami annyiból örömteli, hogy így sikerült egy nagyon szép képet készíteni még az Eiffel-toronyról, viszont rengeteget kellett sétálni, és a végén egyáltalán nem volt egyértelmű, hol is van a megálló. Mint kiderült, azért, mert ez szabadtéri, úgyhogy még a szerelvényből is rápillanthattunk kedvenc párizsi építményünkre, mielőtt eltűnt a házak rengetege mögött. A Champs-Élysées-n ismét kerestünk egy Mekit, ahol ismét vettünk forró teát. Sok rosszat lehet mondani a Mekire, de az biztos, hogy ha az embernek fáj a torka és az otthonról hozott teája már 2 óra után teljesen kihűlt, akkor itt még viszonylag elfogadható áron vásárolhat magának igazán forró italt. Ez éppen egy McCafé volt, de hősiesen ellenálltam a gigantikus méretű csokis muffinnak, és bízva a globalizációban, reménykedem benne, hogy ilyet itthon is kapok a Blahán.

Előtte persze még megvettük a mozijegyeket, kicsit furán néztek ránk, hogy két külön filmre ülünk be, de aztán talán rájöttek, miért, tekintve, hogy az egyiket angol nyelven vetítették. Kicsit elszerencsétlenkedtük a bejutást, mivel I-nek a másik bejárathoz kellett mennie, amit az ajtónál álló úr kedvesen el is mondott franciául, de nekem meg nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene, mert egyrészt én is figyeltem, hogy megértsem, másrészt próbáltam kiagyalni, hogy ha I-nek át kell mennie, hogy fogja ideadni a táskájában lapuló mekis teámat. Ezért I. örömmel elindult befelé, mire a pasi utánaszólt, hogy másik bejárat; akkorra nagyjából összeállt bennem, hogy ezt tolmácsolni kéne, de közben még mindig a teám izgatott, lévén rettentően köhögtem, és nagyon szomjas is voltam. Aztán végül sikerült elrendeznünk az ügyet, én pedig megtaláltam a termet és befészkeltem magam az egyik sor közepére. Premierfilm ellenére rettentő kevesen voltak a teremben, de gondolom, Párizsban nem olyan kihasználtsággal működik a közel 100 mozi, mint a mieink, főleg, hogy éppen a Champs-Élysées-n kettő szinte egymás mellett található.

A Donnant Donnant nagyon aranyos kis film, és halálosan vicces. Vígjáték, és a története talán kicsit kiszámítható, annak ellenére, hogy az alaphelyzet nem szokványos (Constant börtönbe kerül egy ember véletlen meggyilkolásáért, de aztán megszökik, és Sylvia, a fiatal nő, aki rátalál, csak akkor hajlandó lemondani a feljelentéséről, ha cserébe Constant megöli az ő nevelőanyját). A három főszereplő (Daniel Auteuil, Medeea Marinescu és Sabine Azéma) egytől-egyig kiválók, a legtöbb poén forrása mégis Daniel, akit erre természetesen a szerepe is predesztinál, mégis szinte feltűnő módon kiemelkedik a többiek közül, annyira árnyalt, finom és elegáns, egyben viszont vicces is a játéka. A "physical comedy" például nagyon megy neki: csak lép egyet, vagy tesz egy gesztust, és máris kitör a nézőből a zsigeri röhögés. Persze mint minden valamirevaló francia vígjátékban, ebben is megjelenik azért a dráma, és ott Daniel még jobban elhúz a mezőny mellett alakítás tekintetében. Az ő karaktere az, ami ezt a filmet érdekessé és szerethetővé teszi, mert valóban kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz a sorsa. Egészen "round" karakter, és ezt nagyrészben Dani játékának köszönheti. Az a tekintet a legvégén... egy egész élettörténetet mesél el vele, holott tényleg semmit, de semmit nem csinál, csak néz - engem pedig odaszögezett a székhez, és egyszerre kavargott bennem, hogy képtelenség tudni így játszani, anélkül, hogy bármit is tenne az ember, másrészt pedig ha egyszer valaki így nézne rám az életben, már azt gondolnám, megérte az egész.

Nem is nagyon akartam felkelni a székből, pedig mint utóbb kiderült, az is megérte. Kifelé menet felfedeztem a mozi ingyenes kiadványát, aminek a közepében egy Potiche-plakát vigyorgott rám. Ugrottam egy nagyot fülig érő szájjal, a körülöttem lévők meg néztek, hogy mi bajom, majd amikor felnyaláboltam még párat, és kifelé tartva tovább vizslattam a plakátot áhítatos tekintettel, bizonyára elkönyvelték, hogy turista vagyok. :) Látszik viszont, hogy nem gondolkodtam, illetve akkor még tervben volt, hogy jövünk majd még moziba, de valahogy jobban kellett volna koncentrálni, mert csak 3 újságot hoztam végül, és így az itthoniaknak most nem jut elég plakát. Pedig azért is vettem eleve több újságot, hogy legyen nekik is, de valahogy számolni teljesen elfelejtettem. Most gondolkodom, hogy fogom elosztani az enyémen kívüli két másik plakátot 5 felé.. Néha annyira nem értem magam...

I. már kint volt, mire kiértem, de azonnal be is hívott, hogy a másik bejáratnál van számomra meglepi: és valóban, ott már nem az újságban, hanem a falon bekeretezve lógott egy Potiche-plakát. Természetesen készítettünk fotót is, olyat is, ahol Cath-hoz hasonlóan csücsörítek; ezt egyébként I. továbbfejlesztette egy igazán eredeti alkotássá: a többiekhez hasonlóan a fejemre "ragasztott" egy címkét, és ráírta, hogy "FAN". :D Nagy volt a vihogás, talán ez így a legjobb kép, ami Párizsban készült.

Potiche plakát a Georges V. moziban

Azt azonban kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy bár már teljesen sötét volt, a Champs-Élysées-t nem világították úgy ki, ahogyan az a képeslapokon látható, tehát elképzelhető, hogy a "díszkivilágítás" ott is csak karácsonykor és egyéb ünnepnapokon dukál. Így nem is fárasztottuk magunkat azzal, hogy visszasétáljunk az elejére egy "by night" kép kedvéért, csak a metrómegállóig élveztük a nyüzsgést és a hangulatot, majd mivel egyébként már hulla fáradtak, éhesek és szomjasak voltunk (mint általában mindegyik nap végén), hazadöcögtünk. A metróban kihasználtuk, hogy csak 1-2 ember lézengett, és lefotóztuk magunkat amolyan turistásan, hogy a párizsi metrót is megörökítsük.

2010. október 12., kedd

Napi kérdés

Mai chat:

- Á, felébredtél!
- Igen, köhögni. De olyan vagyok, mint akit fejbevertek.
- Hát igen. Amíg aludtál, fejbevertelek.

Mindeközben pedig diagnosztizált hörgőgyulladással az ágyban azon gondolkodom, hogy foie gras-t enni melegszendvicsként, fokhagymával, az most nagyon prosztó vagy inkább sikk?

Párizsi napló 3.

Felvirradt a szerdai nap, amikor is alkalmasnak ítéltem az állapotomat arra, hogy elkezdjem a városjárást. Az idő elég szürke volt, kicsit hűvös is, lógott az eső lába, de szerencsére nem ért a földig. Előző este azért nagyjából végiggondoltam, merre menjünk majd. Egy biztos pont volt: kiindulás a Notre Dame-tól. Villámgyorsan odaértünk, és máris élvezhettük a képekről már jól ismert látványt, a Szajna-partot és a latin negyed sajátos hangulatát. Maga a katedrális gyönyörűséges, belülről is. Kihasználva, hogy itt nem volt tilos fényképezni, csatlakoztunk a többi turistához, akik aktívan kattintgattak, és mi is megörökítettük a színes rózsaablakokat és a csúcsíveket, de leginkább is gyönyörködtünk a monumentális épületben. Köztudottan határozott averzióval viseltetek az Egyházzal szemben, ezért nagy élmény volt minden ilyen összefüggéstől mentesen egyszerűen csak csodálni a Notre Dame-ot, megérinteni a falait, tudva, hogy évszázadok történeteit hordozzák magukban. Üldögéltünk is egy kicsit a félhomályban - persze elsősorban pihenés céljából, de így jól át is tudtuk adni magunkat a hangulatnak.

Kevésbé magasztos téma, de igen pozitív élmény volt, hogy a templom közelében található nyilvános illemhelyet gyönyörűszép tisztán tartották; folyamatosan takarították, meg figyelmeztették is az embereket, ha valami helytelent tettek, hogy enyje-benyje, azt nem úgy kellene. De erre nem is volt nagy szükség, mert így a látogatók is jobban megbecsülik talán a helyet. Mindezért pedig egyáltalán nem kellett fizetni. Ez ugyanúgy igaz volt az Eiffel-toronynál is - valamit tudnak ezek a franciák, el kellene tanulni tőlük.

Ezt követően elindultunk sétálni a latin negyedben, ahol természetesen elsősorban az éttermekkel és ajándékboltokkal zsúfolt kis utcákat céloztuk meg, és itt először elámultunk azon, milyen szép és sokféle ajándéktárgyat készítenek a Párizsba látogatók számára. Volt ott pénztárcától kezdve kulcstartón, bögrén, hűtőmágnesen keresztül jegyzetfüzetig és esernyőig minden, a pólókról, pulcsikról, táskákról nem is beszélve. Csak úgy tobzódtunk az üzletekben, nem győztünk ámuldozni, milyen klasszak ezek a kis szuvenírek - a legtöbb valóban igényes kivitelezésű és nagyon is ötletes volt, nem a szokásos gagyi. Mivel közben elkezdett szemerkélni az eső, én meg meguntam, hogy közösen próbálunk meg beférni egy esernyő alá, I.-nek vettünk egy szépséges ezüstszürke Párizsos esernyőt, de A. tanácsára visszafogtuk magunkat, és mást nem vásároltunk, mert tudtuk, hogy a Sacré-Coeurnél minden sokkal olcsóbb, oda kell hát majd menni. Ehelyett inkább elindultunk a Boulevard St-Michelen, ami egy hamisítatlan párizsi hangulatú út, tele üzletekkel, fákkal, kávézókkal, patinás épületekkel. Ahogy sétáltunk végig, elkapott az érzés, hogy egyszer mindenképpen szeretnék majd visszatérni ide, de nem turistaként, hanem élni. Azt éreztem, hogy ez az "én utcám", itt a helyemen vagyok; nagyon furcsa de kellemes és felszabadító élmény volt. Eszembe jutott, amikor M. mesélte az egyébként fotóművészként tevékenykedő V. lányáról, hogy amikor ellátogatott New Yorkba, azonnal kikristályosodott benne, hogy ő ott szeretne élni - valami ilyesmit éreztem én is. Azt ugyan nem tudom, mikor lesz erre lehetőség, ha egyáltalán, de gond nélkül el tudnám képzelni.

A Boulevard St-Michelen tanúi lehettünk annak is, miért mondják a franciákra, hogy úgy vezetnek, mint az őrültek. Azt már addigra megfigyeltük, hogy némileg nagy az utakon a fejetlenség, rengetegszer hallani ideges dudálást, mert valaki már menne, a gyalogosoknak már rég zöld a lámpa, de egyeseknek még akkor jut eszébe átvánszorogni kocsival a kereszteződésen. A többségen egyébként azt érezni, hogy ez őket nem zavarja, nem idegeskednek, teljesen természetes számukra, hogy néhány autó keresztbeáll a zebrán, amikor a járókelők már mennek át. A Bd St-Michelen egy busz pl. teljes széltében rágurult a zebrára (amikor már látszott, hogy nemsokára piros lesz a lámpa, és a dugó miatt nem fog tudni továbbhajtani róla), így nekünk meg kellett kerülni, hogy átmehessünk a másik oldalra, de mellette még néhány autó is félig beleállt a gyalogosátkelőbe. I. készített erről egy emblematikus képet:

Zöld lámpa a gyalogosoknak a Bd St-Michelen

Mindehhez jön még, hogy a franciáknál nem villog a zöld gyalogos jelzés, ha már épp pirosra készül váltani, de persze amikor átvált, az autók még nem indulhatnak azonnal. Így aztán az emberek lazán sétálnak át a piroson, és bizony, mire kicsit kiismertük magunkat a szabályok terén, mi is ösztönösen követtük a példájukat. Amolyan bájos francia szervezetlenség ez, amelyhez nagyon könnyen alkalmazkodik az ember lánya. :)

A Bd. St-Michelen továbbmenve rábukkantunk egy Body Shopra, ahová azonnal betértünk, és nem bírtunk ellenállni a leárazásoknak. Vettem többek között egy hatalmas tégely málnás testápolót, az valami isteni - mindig bele akarok harapni. Az eladó hölgy nagyon kedvesen megkérdezte, Fr.o-ban lakunk-e (nyilván rendkívül meggyőző lehetett az akcentusom :P) és aztán azt, hogy aláírnánk-e a szexuális célú gyermekkereskedelem elleni petíciójukat. Ennek részeként a papír hátulján körbe kellett rajzolnunk a kezünket, nagyon vicces volt. :) Ezt követően véletlenül belebotlottunk a Sorbonne egyik épületébe, ahová a komoly őrök miatt nem mertünk megkísérelni bemenni, pedig lehet, hogy beengedtek volna, mindenesetre megcsodáltuk az épületet, valamint az előtte sorakozó kávézókat, amelyek egyikéről mindketten megállapítottuk, hogy egészen biztosan itt forgatták a Párizs c. film egyik jelenetét. Még majd a dvd-n le kell ellenőrizni, de meggyőződésem, hogy így van.

Megpihenve egy Mekiben, és elfogyasztva egy forró teát (csak ez indokolta a Mekit, semmi más), a boulevard-ról betértünk a Luxemburg-kertbe, ami teljesen lenyűgözött. Egyrészt hatalmas tér, és ezekben én mindig nagyon jól érzem magam, másrészt rendkívüli nyugalmat árasztott magából, és nagyon szép volt a kontraszt a csupazöld fű és a színpompás virágok között. A kertek (mert a Tüllériák kertjében is volt ilyen) specialitásai a döntött hátú székek, amelyekbe beleülve az ember már eleve félig fekvő helyzetben találja magát. Régen éreztem olyan békés nyugalmat, mint amikor a szökőkút mellett beleheveredtem egy ilyenbe, és becsukva a szememet élveztem a víz csobogását. A borongós idő ellenére egész sokan voltak egyébként, néhányan például ott tanultak - biztosan átugrottak az egyetemről. :) A kert másik fele pedig az archetipikus őszi Párizsra emlékeztetett: fákkal övezett sétányok, padokkal és díszes lámpákkal, és mindenhol sárga hullott falevél ropogott a talpunk alatt. Úgy éreztem, a teljességhez már csak az hiányzik, hogy felcsendüljön a "La vie en rose".

Guszti a Luxemburg-kertben

Természetesen oka volt, hogy át akartunk vágni a Luxemburg-kerten, méghozzá az, hogy a másik oldalon található kapun kilépve közvetlenül a Rue Bonaparte végéhez érkeztünk. Ez az utca nem szerepel ugyan az útikönyvekben, számunkra mégis az egyik legfőbb párizsi úticél volt. Ha bárki megpróbálná megfejteni a rejtélyt, valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy a Magyar Intézetet kívántuk megtekinteni, amely - véletlenül - szintén a Rue Bonaparte-on található. Persze láttuk, sőt, le is fényképeztük, de a célálommás mégis kicsit lejjebb várt bennünket, ebben az utcában lakik ugyanis Catherine Deneuve, és a legrosszabb elszánt fanatikus rajongókhoz hasonlóan természetesen el kellett látogatnunk a lakásához, és ott mindenféle fotókat készíteni. :) A legklasszabb az volt, hogy amikor beálltam a házszám alá, hogy I. lefényképezzen, épp jött egy úriember, akinek vsz. fogalma sem volt róla, mit pózolok ott a házban praktizáló pszichiáter névtáblája mellett, de azért készségesen megvárta a kattintást. Ezt követően viszont komoly lélekjelenlétről tanúságot téve, és különösen leküzdve, hogy felnőtt, racionális énünk a fanatikus fölé kerekedjen, amikor bement a ház kapuján, utánaeredtünk, és elcsípve a nyitott ajtót, besurrantunk a ház előterébe. Itt található ugyanis a kapucsengő, amelyen ott virít az ominózus monogram: C.D. A lakásokhoz felvezető lépcsőket még egy zárt belső ajtó barikádozza el, tehát felmenni nem tudtunk, csak bekémlelni az üvegen. Amikor pedig valaki távozott, miközben mi még mindig a kapucsengőt és a zöld növényeket bámultuk áhítattal, már nem tudtuk legyőzni a racionalitás szavát, miszerint ha belépünk azon az ajtón, hivatalosan is "stalker"-ré válunk, amit pedig nem akartunk. Így tehát megelégedtünk nagy szerencsénkkel, hogy bejutottunk az előtérbe, kint még lefényképeztük a Madame ablakát (ismertetőjegye: hatalmas zöldnövényzet burjánzik az erkélyen), majd a szemközti szökőkutat, és kissé meghatódva, nagy-nagy elégedettséggel tovább sétáltunk a Rue Bonaparte-on.

Ekkorra egyébként lemerült a fényképezőgép eleme, és I. elfelejtette betenni a csereadagot, így kénytelenek voltunk a telefonjával fényképezni, ami nem készített túlságosan jó fotókat, de így legalább végképp megérett bennünk az elhatározás, hogy be kell szerezni valami normális gépet, ami kicsit tovább bírja (na meg az, hogy innentől kezdve nem felejtjük el reggel a váltóelemeket). A véletlen "belebotlások" sora folytatódott a Rue Bonaparte-on, ahol is ráleltünk egy Ladurée üzletre. Róluk azt kell tudni, hogy csodás édességeik vannak, a macaronjuk pedig világhírű. Mivel addig a Bastille-on látotton kívül nem nagyon találtunk egyéb patisserie-t, gondoltam, ha más nem lesz, majd innen veszek macaront, de meglátva, hogy darabja 4 euró 10 centbe kerül, úgy döntöttem, inkább marad a Bastille. A kirakat egyébiránt csodálatos, be is indult a nyálképzésem, de maradtunk a "leche-vitrine"-nél (ez a kirakatnézegetés, szó szerint a kirakatok nyalogatása, ami ebben az esetben igencsak találó volt :)).

A Rue Bonaparte-on végigérve visszajutottunk a Szajnához, ahol is felléptünk a Pont des Arts-ra, lefényképeztük a korlátra erősített, az örök szerelmeket jelző lakatokat, majd tovább sétáltunk a part mentén a Pont Neufig. Vicces, erről a hídról a hajókiránduláson elmondták, hogy a neve ellenére Párizs legrégebbi hídja, bár így a készítők szempontjából pontosan érthető, hogy az építésekor miért így nevezték el.

A nap lezárásaként elmetróztunk az Operáig, majd visszasétáltunk a Vendome térre. Ez már eleve is szerepel a figyelemre érdemes látványosságok között, és arról vált híressé, hogy szinte kizárólag különböző ékszerüzletek találhatók itt. Számomra azonban személyes vonatkozással bír, hiszen A Vendome tér asszonya (aka "Place Vendome") volt az első Deneuve-film, amelyet láttam, és amelyik azóta is az egyik legnagyobb kedvencem. A Vendome tér már a filmben is lenyűgözött, evidencia volt tehát, hogy ha eljutok Párizsba, oda mindenképp ellátogatok. Már sötétedett, de sajnos annyira nem, hogy felkapcsolják a fényeket, pedig nagyon szerettük volna elkapni a kivilágított teret, annyira gyönyörű. Mivel azonban addigra már hulla fáradtak voltunk a sok talpalás után, elindultunk a metró felé, és bár ott sétáltunk mellette, közös megegyezéssel másnapra halasztottuk a Tüllériák kertjének megtekintését. Este még moziba is készültünk volna, de azt is napoltuk, mert már enni és legfőképpen ülni szerettünk volna. Előtte azért még sikerült beszereznem két csodás képeslapot (az első igazi szuvenír, amit Párizsban vettem, még majd jó sok követte :)).

A Vendome tér Gusztija

Mire kiértünk a metró másik végén, már kezdtek felgyúlni a fények, és tovább erősödött bennem az aznapi elhatározás, hogy majd egyszer valamikor feltétlenül itt kellene élni.

2010. október 11., hétfő

Párizsi napló 2.

Az első fáradságos este után hiába keltünk délben, valami nem klappolt, nem tudtam rendesen aludni és kicsit le voltam amortizálva vasárnap, pedig szép napos idő volt, 26 fokkal és néha széllel. Kihasználva, hogy "csak" múzeumba megyünk, gondoltam, felöltöm az új Zagabo-együttesemet, mert már kezdett összeállni bennem, hogy az egész napos városnézést sehogyan sem fogom tudni megoldani másban, mint farmerban és bakancsban. A magassarkú csizma még a Louvre-ba is soknak bizonyult, kábé szét akart menni a lábam a végére, de akkor ez annyira nem bántott. :)

Elindultunk tehát nappali világosságban, és körül is néztünk a környéken. Mármint inkább körbenéztünk, ott, ahol álltunk, amúgy egyenesen mentünk le a metróhoz. :) Kiderült, hogy a sarkon, tényleg egy köpésre tőlünk található egy Monoprix, az a szupermarket, ahol mindenki szerint érdemes vásárolni, és ennek meg is örültünk, lévén az a néhány alma, amit magunkkal vittünk, nem volt elég, és vasárnap délre már igencsak kopogott a szemünk. De hát a vasárnap, az a franciáknál már csak ilyen ünnepnap, hogy nincsenek nyitva a szupermarketek. Le is vontuk a tanulságot: nem tanácsos szombaton késő este érkezni Párizsba, legalábbis nem kaja nélkül, mert hétfő reggelig nem lehet nagyobb nyitva tartó boltot találni. Még mielőtt lementünk volna a metróhoz, a Monoprix-vel átellenben megláttam egy Donnant Donnant plakátot (ez Daniel Auteuil új filmje, amiről a szombat esti tévéműsorban kiderült, hogy éppen azon a héten szerdán lesz a premierje), ezzel gyorsan készíttettem is egy képet magamról. Reméltem, hogy ilyen egyszerűen belebotlunk majd egy Potiche-plakátba is, de az sajnos aztán egész ottlétünk alatt nem jött össze.

Azt már előre lecsekkoltuk, hogy a bérlet, vagyis az ún. Paris Visite kártya csak úgy vásárolható meg, hogy az automatából vett jegyhez egy jegyárusító irodában kell kérni névre szóló kártyát, tehát tudtuk, hogy miután vasárnap látszólag leállt az élet Párizsban, tuti nem tudunk majd venni. Persze aztán nem tudtunk eligazodni az automatán, nem találtunk ilyen jegyet, ezért vettünk egy vonaljegyet, és csak utána kérdeztük meg az információnál (ahol vasárnap ellenére mégiscsak ült egy hölgyemény), hogy hogy is van ez. (Igen, második nagy L betű a homlokra.) Kiderült, hogy ő is tud adni kártyát, de a jegyet előbb meg kell venni, és természetesen van is ilyen az automatában, csak úgy hívják, hogy Paris + Ile de France. Ja, oké. Köszönjük. Persze, hogy minden lehetőséget át kellett volna bogarászni, de hadd legyek már hülye turista, és hadd kérjem, hogy az ilyet valaki írja le nekem egy nyomorult weboldalon, ne nekem kelljen már kitalálni, hogy éppen ez a kategória lesz az én Paris Visite jegyem. No, mindegy, nem volt vészes a jegyár, csak az elv. És persze előbb is kérdezhettünk volna, ez igaz.

Megkezdtük hát második utunkat a metróval, immár gyakorlottan róva le a kilométernyi járást a 8-as és az 1-es vonal közötti átszállásnál, valamint csomagok nélkül meglehetősen könnyeben is. Sőt, hála a metróban minden állomáson elhelyezett automatáknak, vettünk egy kis zacskó chipset és rávetettük magunkat. Alapból is szeretem a chipset, de már régen nem esett olyan jól, mint aznap, közel másfél napnyi koplalás után. :) Az útikönyvet azóta sem (és ezután sem :P) tanulmányoztuk bővebben, megtette a turistatérkép, amelyen feltüntették a metróvonalakat és a főbb látványosságokat. A Louvre-nál kiszállva a metróból alulról közelítettük meg a múzeumot, tehát egyenesen bent találtuk magunkat, fölöttünk pedig magasodott a híres piramis, amiről I. azonnal készített is pár szép fotót. Tartottunk az ingyenes vasárnaptól, de lévén már délután volt, reméltük, hogy az ingyenes bebocsátás jogával élni kívánó elszántabb látogatók már rég bent sétálnak, és nagyjából igazunk is lett. Kb. negyed óra sorállás után bejutottunk, onnantól pedig szabad volt a vásár. Vettünk múzeumtérképet (I. angolul, én csakazértis franciául), és miután nagynehezen bemértük, melyik fél vagy negyed emeleten is vagyunk, nekiindultunk. Alapból megbeszéltük, hogy a festmények elsőbbséget élveznek a szobrokkal szemben (ebben abszolút egyetértettünk :)), így főként képeket néztünk, köztük a térképen ajánlott legtöbb híres művet. Láttunk viszont pl. Napóleon és XIV. Lajos korabeli enteriőröket is, amik káprázatosak voltak. Természetesen, mint minden turista számára, egy kötelező körünk nekünk is akadt, mégpedig nem más, mint a Mona Lisa.

Ez viszont kissé csalódást okozott. Nem elsősorban amiatt, hogy a brüsszeli Manneken Pishez hasonlóan ez is egy viszonylag kisméretű kép, hanem mert egy hatalmas terem kellős közepén helyezték el, ahol miriádnyi turista állja körül és fotózza, de csak tisztes távolból, ugyanis úgy kb. 2 méteres sugárban körbe van kerítve. Ekkora felhajtást csapni egy kép miatt, amit aztán nem is láthatunk! Őszintén, rám akkor már sokkal nagyobb hatással volt a hatalmas falikép a Giocondával szemben, ami legalább indokolta a terem méretét. Persze nem maradt bennem emiatt hiányérzet, csak nem értem, miért ne lehetne közelebbről is megnézni, ha úgyis üvegfal mögött tartják a festményt. Amennyit így láttam, annyit egy képeslap is mutat, sőt; legfeljebb most már elmondhatom, hogy ott álltam két méterre az eredeti képtől és a fényképezőgépen keresztül csodáltam. :)

Jellemző egyébként, hogy pl. a Milói Vénuszba úgy botlottunk bele, hogy már kifelé jövet mosdót kerestünk, de annak nagyon örültünk, mert ez egy szép szobor, és ha csak úgy rábukkan az ember lánya, az olyan kellemes meglepetés tud lenni. A legjobban a németalföldi festők tetszettek, meg aztán később az olasz reneszánsz alkotók, de előbbieknél jóval több időt töltöttünk. A gyűjtemény valóban rettentő gazdag, úgyhogy szelektálni kell, de ha valaki egy adott korszakban szeretne elmélyedni, arra is tökéletes, csak legyen rá idő. Ami a Louvre-ban még csodálható, az maga az épület, a belső terek kialakítása, díszítése, sőt, még egy belső udvara is van, amelyet ugyanolyan megoldással alakítottak "belső" térré, mint az ELTE angol-amerikai intézetének könyvtárát (valószínűleg a Louvre volt előbb :D). Természetesen épületszinten a legnagyobb attrakció az üvegpiramis, ami belülről talán még lenyűgözőbb, mint kívülről, mert látni rajta minden kis szerkezeti elemet, a világítótesteket, mindent. Az udvarban hemzsegtek a piramis csúcsát virtuálisan megérinteni próbáló fotózkodó turisták, és mi is beálltunk a sorba, bár látva, hogy ez a mutatvány csak a külön erre a célra szolgáló emelvényről hajtható végre, ahol pedig sokan várakoztak, inkább lemondtunk erről, és csodáltuk a szökőkutakat, élvezve a meleget és a szellőt. Gusztit persze azért megörökítettük a piramis előtt. :)

Miután lelazítottuk a lábunkat, elindultunk kifelé a városközpontba, és mivel a 22,5 gramm chips hatása, ami fejenként jutott, már kezdett elpárologni, eldöntöttük, hogy akkor most kirúgunk a hámból és eszünk valamit valahol. A Bastille-nál találtunk egy Subwayt (meg millió palacsintázót, egyéb szendvicses és más étkezőhelyeket is, de mivel I. speciális szükségletei miatt ezek kiestek, maradt a Subway), és szerencsére sikerült elmagyaráznunk a pult mögött álló srácnak, hogy mit szeretnénk. (Így megtudtuk pl., hogy a wrapben és a pitában nincs semmiféle tejes dolog, azt bátran lehet enni.) Gusztinak is ízlett:


Eszméletlen jó érzés volt ülni és majszolni, lábat lógatni, nézni, ahogy sötétedik, és vasárnap van, de holnap nincs munka, és nincs semmi, ami kötelező, csak a hatalmas Párizs, amelynek minden szeglete felfedezésre vár. A Bastille környékén ezenkívül még találtunk egy kisboltot is, ahol bevásároltunk mindenféle egyéb, normálisnak mondható étket (itt pedig kiderült, hogy 1) lehet kapni franciaországban Liege-i gorfit és 2) a Liege-i gofrit zavaró összetevők híján I. is megeheti). Aztán még tébláboltunk ott a Bastille megálló környékén, megnézegettük az éttermeket, hallgattuk a kiszűrődő zenét, felfedeztünk egy csodás patisserie-t, amelynek a kirakatában mindenféle ínycsiklandozó finomság kellette magát, többek között élénk színű macaronok, amikről el is döntöttem, hogy olyat mindenképpen enni fogok. A francia Deneuve-fórumosok ajánlása nyomán, megörülve egy nyitvatartó újságosnak, megvásároltuk a Pariscope nevű kiadványt (ez a francia Pesti est :)), ami még keddig érvényes volt, és nem mellesleg a címlapján annak a színdarabnak a meghosszabbítását hirdették, amelyben Christian Vadim (C. Deneuve fia) is játszik. Sajnos a jegyárak miatt ez most kimaradt, és kultúra tekintetében inkább a mozira koncentráltunk.

Hazafelé már éreztem a fáradságot, az alváshiányt, meg kicsit le is hűlt a levegő, valószínű e több tényező együttállásából következett, hogy hétfő reggelre bedurrant torokkal és lázasan ébredtem. A második napunk tehát azzal kezdődött, hogy fogalmam sem volt, hogy fogok tudni várost nézni, mert kellően rosszul voltam. Mindenesetre hétfő lévén dél körül leugrottunk a Monoprix-be, és azt is felfedeztük, hogy közvetlenül a szomszédságunkban van egy ruhabolt (meg aztán sorban még jó néhány), ahol rendkívül stílusos cuccokat árulnak - egy ruhát ki is néztem magamnak azonnal. Az a későbbiekben is megállt, hogy Párizsban egyetlen olyan kirakatot sem láttam, ahol a kiállított darabok ne lettek volna egytől egyig egyediek, különlegesek, ízlésesek, sikkesek. A név és a hírnév kötelez, ezt tudjuk, de volt már olyan, hogy egy ország ún. specialitásaiban csalódtam - jól esett, hogy Franciaország és a divat esetében ez egyáltalán nem így volt.

Ott tartózkodásunk során vsz. többször néztek minket ütődöttnek a helyiek, erre először akkor nyílt alkalmuk, amikor a Monoprix-ben megláttuk a Galler csokoládés kínálóállványt, és elkezdtünk éljenezni meg ugrálni. Amikor már a csokikat nézegettük, eszembe is jutott, hogy a francoknál egészen biztosan lehet kapni a legfinomabb belga csokoládét, és igazam is lett. Azonnal be is vásároltam magamnak egy fehércsokis-kókuszosat, és fejben már kezdtük gyártani a listát, kinek is viszünk majd ajándékba. Sajnos I. ebből sem ehetett, de megnyugtattam, hogy a minőség továbbra is a régi. :P Mindenféle egyéb jóval felszerelkezve visszatértünk a lakásba, feltöltöttük a hűtőt, utána pedig én bezuhantam aludni, mert immár nagyon rosszul voltam, I. pedig követte a példámat. Ezt kedden ugyanígy folytattuk, és hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól végigaludni a napot. Persze nálam ez betegségből adódó szükséglet volt, I. viszont hosszú hónapok alváshiányát pótolta így némiképp.

Éber időszakjainkban mindenféle vetélkedőket, főleg nyelvi játékokat néztünk a francia tévében, este pedig sorozatokat, amelyeket rendre tolmácsoltam, olyan összefoglaló jelleggel, I-nek. Nagy bánatára mindemellett tömtem magamba a fokhagymát és a C-vitamint, hogy szerdára jobban legyek, és szerencsére ez össze is jött, így szerda reggel nekiindulhattunk és estére egy meglehetősen sűrű napot tudtunk magunk mögött.

Párizsi napló 1.

Hazatértem. Már tegnap, de mivel sikerült egy múlt hétfői megfázást félig tüdőgyulladássá mélyítenem a folyamatos mászkálással, na meg persze maradt befejezendő munkám, még nem volt időm írni. Tudom, a naplónak általában úgy van értelme, ha minimálisan valós időben, tehát mondjuk legalább naponta íródik, de már többször kiütközött az a konfliktus az életemben (korábban még a papíralapú naplók idején), hogy ha valami nagyon jó dolog történik, akkor azt elsősorban teljes elánnal megélni akarom, és nincs időm leírogatni. Jellemző, anno Helsinkiben hagytam először abba a naplóírást erasmusos cserediákként, aztán Belgiumban teljesen (comeniusos cseretanárként :-)). Ez történt a párizsi kirándulással is. Hihetetlenül élveztem, hogy a laptopnak még csak közelébe sem mentem, ha mégis, akkor is csak azért, hogy megnézzem az e-mailjeimet, de ennyi. Viszont annyi élményben volt részem, hogy utólag kikívánkozik belőlem egy beszámoló - ami így az elején úgy tűnik, több részes lesz, mert nem lehet mindent egy posztba belesűríteni.

Már az utazás "jól" indult, miután a készülődés miatt alig ettem egész nap, de persze gondoltam, nem baj, majd a repülőn kapunk vacsorát - sok éve először ugyanis megint Malévvel utaztunk. Vagyis AirFrance-szal, de ez most lényegében mindegy. A légiutas-kísérők rendkívül aranyosak voltak, készségesen elmagyarázták a mögöttünk ülőknek, amikor előtolták az italos zsúrkocsit, és sós vagy édes kekszet kínáltak mellé, ezúttal miért is nem kapunk rendesen enni. Sajnos a magyarázatot nem értettem, és a berozsdásodott franciatudásommal örültem, hogy kértem egy teát, nem firtattam tovább a dolgot. Sós kekszet választottam, mert addigra iszonyú hányingerem lett, és olyankor az édes nem tesz jót, de egyrészt nem tudom, miből készítették, mert ehetetlenül szörnyű volt, másrészt ismét fejünkre írhattuk a nagy L betűt, amikor I-nek viszont nem kértünk semmit, mivel ugye tejcukor-érzékenységgel nem ehet ilyeneket. De azért egy cookie-t kérhettünk volna későbbre, nekem. A nagy L betűvel ellentétben a laktózérzékenység nincs az ember homlokára írva. :P

Túltéve magunkat eme bénázáson, elkezdtünk fényképezni, és kezdetét vette - igazából már a reptéren - a "Guszti-sorozat". Elhatároztuk, hogy kedvenc plüssegerünket, Gusztit (aki az Ikeából származik, ezért svéd nevet kapott), minden fontosabb helyen és látnivaló előtt lekapjuk majd géppel. A repülőn készült róla egy übercuki fotó:

Eseménymentesen és időben megérkeztünk a Charles De Gaulle repülőtérre, ahol a kapitány közölte velünk, hogy Párizsban 20 fok van. Ez úgy este fél 9 körül igen sok bizakodásra adott okot az elkövetkező napok időjárását illetően. Kiszálláskor rájöttünk, hogy elfelejtettük legalább minimálisan áttanulmányozni a birtokunkban lévő három különböző útikönyvet (értsd: elő sem vettük őket), de végül is akkor elég volt az, hogy ilyen röpke időn belül már párizsi levegőt szívhatunk, nem is foglalkoztunk még a továbbiakkal. Nem sejtettük még, hogy az eseménymentesség abban a pillanatban, amikor leszálltunk franciahonban, véget ért.

A CDG reptér tényleg nagyon nagy. Ami önmagában egyáltalán nem lett volna gond, sőt. Némi ide-oda kóválygás után végül megkérdeztük, merre van az RER (a párizsi HÉV, vagyis tkp. vonat), amit készségesen meg is mutatott az információban ülő hölgy. Arról ugyan már fogalmam sincs, miért felejtette el közölni velünk, hogy az RER Párizs felé felújítási munkák miatt hétvégén (egyébként már hónapok óta) nem jár. Lövésem nincs, miért gondolták, hogy ez evidens. Hát jól van, elolvastuk szépen, hogy egy ún. CDG VAL nevű közlekedési eszközzel kell elmennünk a 3-as terminálra (Roissy), ahonnan pedig pótlóbusz indul az RER B vonal másik végállomására (a vonal Párizsból kifelé kettéválik, az egyik végállomás a reptér, amerre és ahonnan ugye most nem járt), és onnan - kb. az eredeti menetidő másfélszerese alatt - bevonatozhatunk majd Párizsba. Ezek a részletek persze csak közben váltak ilyen világossá, örültünk, hogy kétszer le, kétszer fel mozgólépcsőzés után végre megtaláltuk ezt a CDG VAL nevű járművet (a VAL részéről máig nem tudom, mire utal). Alkalmam nyílt tovább olajozni a franciámat, ami nem ment olyan zökkenőmentesen, mint gondoltam, de jól megértettek, ez volt a lényeg.

A 3-as terminálig gyorsan el is jutottunk, ott megtaláltuk, honnan indul a pótlóbusz, vettünk jegyet, ami fillérre annyiba került, mint amit az interneten olvastunk, tehát már-már megnyugodtunk, hogy nem is lesz ez olyan vészes. Kár volt. A pótlóbuszra millió ember várt már akkor is, amikor mi odaértünk a megállóhoz, illetve egészen pontosan bent állt egy busz, ami tele volt emberrel, és azon felül még várakozó is sok akadt. Láttuk, hogy legfeljebb a következőre férünk majd fel, de nem idegeskedtünk, 10 perc ide vagy oda nem számít. Viszont egyszer csak - a várakozó tömeg teljes értetlenkedése mellett - elkezdtek leszállingózni az emberek a bent álló buszról, majd az üresen odébbállt. A nagy tumultusban sikerült kiderítenem, hogy műszaki hiba történt, meg kell várni a következő buszt. Még itt sem dőltünk a kardunkba, hiszen a BKV-s metrópótlóbuszos tapasztalatainkból kiindulva (más tapasztalatból nem tudtunk kiindulni), evidensnek véltük, hogy 1 percen belül két buszt küldenek majd, és hamarosan itt lesz már a harmadik is, hiszen az egyik tervezett busz meghibásodott. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Időközben csapódtak még a csoporthoz további érkezők, a neonkabátos repülőtéri munkatársak pedig próbálták kordában tartani a tömeget. Aztán feltűnt egy busz, mindenki megörült, ám gyorsan közölték, hogy ez a Novotel szálloda busza (totálisan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik busz, kiírás rajta semmi, csak oldalt, amit a legtöbben nem láttunk), és ez az elkövetkező 40 percben még vagy 3x megismétlődött. Totális lincshangulat kezdett kerekedni; kissé mi is elveszítettük a lelkesedésünket, és konstatáltuk, hogy ha egy pozitívumot kellene mondani kies hazánkról, az ebben a pillanatban kétségtelenül a budapesti tömegközlekedés szervezettsége lenne. Otthon ilyen egyszerűen csak nincs, még váratlan esemény esetén sem, de még ha akad is, legalább tájékoztatják a szerencsétlen várakozókat a kilátásokról. Azt meg aztán végképp nem fogtam fel, hogy alakulhat ki ilyen helyzet egy repülőtéren, pláne, amikor elvileg már hónapok óta minden szombat-vasárnap ugyanez a forgatókönyv?

Mindenesetre 40 perc múlva közölték, hogy akkor át kell menni máshová, onnan indulnak a pótlóbuszok, amire a franciák többsége elkezdett különféle szidalmakat szórni a repülőtéri munkatársakra (megjegyzem, ők vsz. nem igazán tehettek semmiről). Ekkor már mindenki felfért a 3 induló buszra, el is érkeztünk Mitry-Claye-be, ahol gyorsan felszálltunk a vonatra, teljes meggyőződéssel a tekintetben, hogy a nehezén már túlvagyunk. Közben folyamatos sms-kommunikációt folytattam "Joey"-val, aki a szállásunkon várt minket (úgy kb. két órával azelőttre, mint hogy tényleg megérkeztünk), és tájékoztattam az eseményekről. Chatelet Les Halles megállónál leugrottunk a vonatról, uzsgyi a metróba, amit viszonylag gyorsan megtaláltunk. De itt jött a következő probléma. Mivel ekkor már 1/4 12 felé járt az idő, nyilvánvalóan egy jegyiroda sem volt nyitva, de hát erre készültünk is, gondoltunk, majd veszünk jegyet automatából. Chatelet-nél azonban, ismét csak nem tudom, milyen francia logika alapján, egyetlen jegyárusító automatát sem találtunk (fényképezőgépből Dunát lehetett rekeszteni az egyébként igen nagy állomáson). A metró persze elektronikus kapuval működik, tehát így bejutni sem tudtunk. Amiatt aggódtunk, nehogy elmenjen az utolsó, de mint kiderült, a párizsi metró hétvégén nagyon későig jár, az ominózus szombat ráadásul éppen az ottani Múzeumok éjszakája volt, ami miatt pedig még a szokásosnál is tovább közlekedtek. Egy kedves fiatalember mondta ezt el, aki felajánlotta, hogy beenged bennünket a kapun a bérletével, aztán menjünk tovább. Csakhogy - egyéb nyugati tapasztalatokból kiindulva (értsd: London) - meg voltunk győződve róla, hogy kifelé is kell majd a jegy, és ha ellenőr nem jön is, azért bent rekedni nem akartunk. Az mondjuk ismét csak érthetetlen, miért nem tudott az a srác annyit elmondani (ill. láthatóan nem tudta, mivel rákérdeztem), hogy kifelé lehet-e majd menni jegy nélkül. Végül egy másik emberke mégis beengedett bennünket, és ő biztosan állította, hogy kijövetelhez nem kell a jegy. Persze nem bíztunk benne teljesen, de gondoltuk, most már menni kell, majd meglátjuk, mi lesz. És láss csodát, az elektronikus kapun belül ott sorakoztak a jegyautomaták, szép rendben, nyugodtan, várva, hogy igénybe vegyük őket. Hát ott akkorát káromkodtam, hogy nagyon örültem, hogy senki sem érti, és totál elcsigázva, leizzadva, kimerülve, rojtos idegekkel nekiálltunk jegyet vásárolni (ez persze utólag feleslegesnek bizonyult, mert kifelé valóban nem kell a jegyet használni, de legalább elmondhatjuk, hogy Párizsban nem blicceltünk). Bár onnantól már érthető volt a dolog, egy lány nagyon kedvesen magától odajött, kérdezte, hová megyünk, és segített jegyet venni, nagyon kellemes meglepetés volt ez. Nem is kértük, és magától szólított meg bennünket, ráadásul angolul, úgyhogy egyúttal megcáfolta azokat a híreszteléseket is, hogy a franciák nem hajlandók angolul szóba állni a külföldiekkel.

Elrobogtunk tehát metróval a Bastille-ig, ott pedig átszálltunk a mi vonalunkra, a 8-asra, amelyikkel még egy megállót kellett mennünk. Hamar rájöttünk, hogy a párizsi metróhálózat méretei szintén másik dimenzióba tartoznak, mint a budapestiéi. A Bastille-os átszállás (amelyet egyébként a legtöbbször végre kellett hajtanunk) - bár stopperrel nem mértük le - egy laza öt perces séta, lépcsőkön le és fel, ami önmagában nem probléma, de ilyen előzmények után, bőröndökkel felszerelkezve nem volt éppen sétagalopp.

Amikor már azt fontolgattam, hogy én ugyan fel nem veszem a "Je t'aime Paris"-s pólómat (I. meg azt, hogy amint hazaér, leveszi, és sutba vágja, rajta ugyanis rajta volt), végül mégis megérkeztünk a szállásunkra, ami valóban 2 perc sétára volt található a metrótól, és amint felszínre kerültünk, a boulangerie-k, a kiülős éttermek és a szombat esti forgatag láttán megcsapott a párizsi hangulat, ami majdnem feledtetni tudta, hogy mindjárt éjfél van, patakban folyik rólam a víz, egész nap nem ettem semmit és még fel kell mászni a hatodik emeletre. Szerencsére Joey - akiről kiderült, hogy azért van ilyen érdekes neve, mert egyébként kínai - segített felvinni a cuccokat, és beléptünk kis apartmanunkba, amely fehér és csokibarna falaival igen dizájnos és jól felszerelt volt, még ha egy icipicivel több takarítás azért ráfért is volna. Ezt speciel gyorsan orvosoltuk, és kb. negyed óra alatt be is laktuk az egészet (tehát széthánytuk az összes holminkat, és a szoba máris úgy nézett ki, mint tájkép csata után). Közben a tévében gyorsan megkerestem a France2 csatornát, ahol az On n'est pas couché c. adás ment többek között Daniel Auteuil-jel, és örömmel nyugtáztam, hogy még csak le sem maradtam arról a részről, ahol ő és a rendezőnő az új filmjéről beszélt. Odafigyelni persze már nem sikerült, ahhoz túlságosan fáradt voltam, de nagyon jól esett sok idő után ismét francia tévéműsort hallgatni háttérzajként.

I. birtokba vette a laptopot, ami sajnos mikroszkopikus méretei miatt dvd-nézésre nem volt alkalmas, pedig bepakoltam egy filmválogatást, hogy majd stílusosan 8 nőt és Je veux voirt nézünk a párizsi estéken. Ez így ugrott, de sebaj, programban így sem volt hiány. :) Nem maradt más aznapra, mint hogy egy gyors zuhany után bedőljünk az ágyba. A lakásban egyébként szinte minden az Ikeából származott, így fordulhatott elő, hogy a törölközőmön magyarul is fel volt tüntetve, hogy ez egy "törölköző", amit meg is örökítettünk. :)

Mivel adva volt, hogy másnap, a hónap első vasárnapján ingyenesek a múzeumok, félálomban megbeszéltük, hogy a másnapi menetrend szerint kialusszuk magunkat, majd a maradék időben bevesszük magunkat a Louvre-ba, és ami belefér, azt megnézzük. Már itt eldöntöttük, hogy nem akarunk teljesítendő feladatot látni Párizsban, tehát nem fogunk checklisttel mászkálni, és pipálgatni, hogy "mi volt meg". Elsősorban pihenni akartunk, és hagyni, hogy átjárjanak bennünket a párizsi hangulatok, érzések, illatok és fények. A Louvre-ban legalább már úgyis az esélytelenek nyugalmával indulhattunk, hiszen az ottani gyűjtemény igazán részletes megtekintése több napos program.