Visszatértem az önvájkáláshoz. :-))
Naszóval, rövidre fogva, különben megint belegabalyodom, és disszertációt írok belőle: bár nem emlékszem az írójára és a címére, egy nő halálközeli élményéről szóló könyv volt ez, amit 14 évesen olvastam, és ami egy csapásra megváltoztatta az addig bennem élő (meglehetősen torz) istenképet. Még emlékszem is a pillanatra, igazi megvilágosodás volt., hogy stílusos legyek. Mint amikor összeáll a puzzle, és kirajzolódik a kép, mert megkerül az az egy pici darab, ami az egésznek a közepéről hiányzott.
Merthogy az egyház által (kedves családtagjaim asszisztálásával) közvetített kép szerint van valaki, aki fent ül az égben, minden lépésünket figyeli, ha pedig valamit nem a kedve szerint teszünk, dühös lesz, mindenhatóságánál fogva pedig meg is fog büntetni, de ám kegyetlenül, ha nem is azonnal, de a halálunk után mindenképp. Kénköves lángok közé vet és megsüt pecsenyének, csak mert nem mentünk el a vasárnapi misére. DE szeret bennünket! (Hatásos ellentételezés by George Carlin, all rights reserved for him. :-))
Nem csoda, hogy ütötték egymást bennem ezek az információk, ezért aztán borzasztóan örülök, hogy a korábbi bűntudattal vegyes értetlenség érzetszinten tudott átformálódni olyan hitté, amit nem kell magyarázni, amiről nem kell meggyőzni másokat (!), és amihez legfőképpen nincs szükségem közvetítőkre. Pláne nem olyanokra, akik primitív és gyerekes fogalmakkal operálva rettegésben tartják az ember lányát, gyerekkorban mindenképp, de sokakat akár életük végéig.
Két fantasztikus performansz jut erről eszembe - érdekes módon mindkettő olyan embertől származik, aki bevallása szerint ateista. Már megfigyeltem, hogy a hitem ellenére sokszor és sok mindenben egyet tudok érteni az érvelésükkel - kétségtelenül azért, mert ők a saját véleményük és érveik ismertetésén túl elsősorban senkire sem szeretnék ráerőltetni azokat. Ha pedig ezt az egy vezérelvet mindenki magáévá tenné, máris sokkal kevesebb fájdalomnak és pusztításnak lehetnénk tanúi és elszenvedői - bármilyen emelkedetten hangozzon is most ez.
Az egyik az imént említett George Carlin, aki félelmetes humorral ábrázolja a vallás - és ez nagyon fontos - a vallás ellentmondásait. (Ide nem fér be, de majd a vallásról szóló kérdésben írok erről egy kisebb disszertációt :-))
Naszóval, rövidre fogva, különben megint belegabalyodom, és disszertációt írok belőle: bár nem emlékszem az írójára és a címére, egy nő halálközeli élményéről szóló könyv volt ez, amit 14 évesen olvastam, és ami egy csapásra megváltoztatta az addig bennem élő (meglehetősen torz) istenképet. Még emlékszem is a pillanatra, igazi megvilágosodás volt., hogy stílusos legyek. Mint amikor összeáll a puzzle, és kirajzolódik a kép, mert megkerül az az egy pici darab, ami az egésznek a közepéről hiányzott.
Merthogy az egyház által (kedves családtagjaim asszisztálásával) közvetített kép szerint van valaki, aki fent ül az égben, minden lépésünket figyeli, ha pedig valamit nem a kedve szerint teszünk, dühös lesz, mindenhatóságánál fogva pedig meg is fog büntetni, de ám kegyetlenül, ha nem is azonnal, de a halálunk után mindenképp. Kénköves lángok közé vet és megsüt pecsenyének, csak mert nem mentünk el a vasárnapi misére. DE szeret bennünket! (Hatásos ellentételezés by George Carlin, all rights reserved for him. :-))
Nem csoda, hogy ütötték egymást bennem ezek az információk, ezért aztán borzasztóan örülök, hogy a korábbi bűntudattal vegyes értetlenség érzetszinten tudott átformálódni olyan hitté, amit nem kell magyarázni, amiről nem kell meggyőzni másokat (!), és amihez legfőképpen nincs szükségem közvetítőkre. Pláne nem olyanokra, akik primitív és gyerekes fogalmakkal operálva rettegésben tartják az ember lányát, gyerekkorban mindenképp, de sokakat akár életük végéig.
Két fantasztikus performansz jut erről eszembe - érdekes módon mindkettő olyan embertől származik, aki bevallása szerint ateista. Már megfigyeltem, hogy a hitem ellenére sokszor és sok mindenben egyet tudok érteni az érvelésükkel - kétségtelenül azért, mert ők a saját véleményük és érveik ismertetésén túl elsősorban senkire sem szeretnék ráerőltetni azokat. Ha pedig ezt az egy vezérelvet mindenki magáévá tenné, máris sokkal kevesebb fájdalomnak és pusztításnak lehetnénk tanúi és elszenvedői - bármilyen emelkedetten hangozzon is most ez.
Az egyik az imént említett George Carlin, aki félelmetes humorral ábrázolja a vallás - és ez nagyon fontos - a vallás ellentmondásait. (Ide nem fér be, de majd a vallásról szóló kérdésben írok erről egy kisebb disszertációt :-))
A másik pedig Ricky Gervais, akinek egy egészen új írása jelent meg ebben a témában - kicsit hosszú, de tökéletesen megírt, félelmetesen lényeglátó és nem mellesleg halálosan vicces cikk. :) Melegen ajánlom olvasásra.
Mindkettő nagyon találó, és mellette még vicces is :). Nekem a legnagyobb gondom az, amikor a felelősséget hárítja el valaki azzal, hogy egy negatív esemény/következmény Isten akarata. Ebben az esetben állja meg a helyét Carlin több gondolata is, elsősorban az, hogy "if that's the best God can do, I'm not impressed".
VálaszTörlésPersze azt sem értem, hogy Isten létezésére miért a jótettei alapján akarnak bizonyítékot. Ha van is Isten, nem hiszem, hogy az lenne a dolga, hogy mindent megoldjon helyettünk - vagyis eljutottunk ugyanoda, ahonnan indultunk: még ha van is Isten, a saját életünk irányítása a mi kezünkben van, mi döntünk. A döntési szabadság persze hatalmas felelősség is, és sokkal kényelmetlenebb, mint egy mindenható lényre hárítani a sikertelenségek/kudarcok felelősségét ahelyett, hogy tanulnánk belőlük és mélyebb önismeretre szert téve jobban tudnánk irányítani azt, ami a jövőben történik majd velünk. Ezért gondolom, hogy önmagában a világ borzalmai nem bizonyítják, hogy nincs Isten, ugyanis azokért szintén az emberek felelősek (nem is értem, hogy jön ide Isten?!), és közöttük is nem kis mértékben például a vallási vezetők, ahogy azt Ricky Gervais is nagyon találóan összefoglalja a blogján. (151. heti írás) http://www.rickygervais.com/thissideofthetruth.php
Az (elsősorban anyagi) érdekhajhász manipulációról nem is beszélve. Ajánlhatom még a témában Tibor Fischer Good to Be God című regényt:).
Hohó, nem ér ám lelőni a következő kis disszertációm egyes pontjait! Ebből következően egyetértek. :P És lassan talán a Fischer-könyvig is eljutok majd, ha Orlando végre elereszt. :)
VálaszTörlés