Zenebona

Ma, E-nek hála (akinek innen is sok puszit küldök, amiért ilyen rendi volt, hogy hajlandó volt átvenni az öt különböző szállítótól öt különböző csomagban és feltehetően öt különböző napon érkező csomagokat), megérkeztek az Angliából rendelt szórakoztatóipari termékeim, nevezetesen négy CD és egy DVD, na de milyenek!!! Úgy éreztem magam, bontogatva őket, mintha 20 évvel ezelőtt lenne, és a karácsonyfa alatt hámoznám ki az ajándékaimat a csomagolópapírból.

Alapvetően morgolódni szoktam, amikor egy olyan oldalon, mint az Amazon, semmiféle információ nem lelhető fel a CD-n/DVD-n/a tokban stb. lévő plusz nyalánkságokról, eddig viszont még mindig szerencsém volt, mert az általam rendelt lemezek többnyire tömve voltak extrákkal, amikre egyáltalán nem is számítottam.

Kezdem pl. a "Les Demoiselles de Rochefort"-ral (aka Rochefort-i kisasszonyok), ő a DVD. Potom pénzért vettem, és fogalmam sem volt róla, hogy egy ilyen gyönyörű különleges kiadáshoz lesz szerencsém. Ha jól rákészülnek, az angolok azért tudják, hogy kell megadni a módját a kultúrának. Igaz, valamiféle több évtizedes Jacques Demy-jubileumra készült ez a duplalemezes doboz, így érthető az igényesség, de ettől függetlenül továbbra is hitetlenkedve veszem tudomásul, hogy az angoloknál van ilyen, nálunk pedig még mindig a különböző hiper-, szuper- és jelöletlen marketek polcairól lehet csak lehalászni az ilyen klasszikusokat, minimálkiadásban, három számjegyű áron, már ha egyáltalán vannak (és a helyzet iróniája, hogy egyébként pici fenekemet a földhöz verem és leborulok a kiadó előtt, hogy legalább ilyen formában vállalja a megjelentetést a nemlétező fizetőképes kereslet ellenére is). A kisasszonyok speciel kies hazánkban nem is jelent meg.

Nade, ha már a globalizáció elenyésző számú előnyeinek egyikeként sikerült hozzájutnom az ennél ünnepélyesebb angol darabhoz, akkor örülök neki, meg rajta a bónuszoknak. Először is, ott van a "Les Demoiselles ont eu 25 ans" (A kisasszonyok 25 évesek voltak) c. Agnes Varda-féle dokumentumfilm, egy igazi, ritka csemege (jah, és azon méláztam, honnan jutnak hozzá ilyen különlegességekhez egyes YT-felhasználók, hát most már tudom), egy illusztrált angol nyelvű füzet a filmről és a szereplőkről, Gene Kelly-féle audiofelvétel fotókkal és a 2005-ös Guardian interjú Cath-tal, amiről így látatlanban úgy gondolom (illetve bízom benne), hogy videó, és nem csak szöveg. Ez is igazán egyedi extra, kivételesen még YT-on sem láttam, és képünk is csak sokvízjeles van róla, pedig a kedvenc (mármint az enyém :)) cannes-i Gaultier-ruháját viseli éppen. Itt egy kép, legjobb tudomásom szerint erről van szó:

Kedvem is támadt megnézni a filmet megint, de sajnos erre vsz. ma már nem lesz idő (vagyis most éjszaka, "ma" még megnézhetek akár kettőt is :)), pedig a blog miatt is kellene. Hiába, tudtam, hogy ez lesz, már a második nap nincs semmi a "fogadalomból".

Visszatérve az ajándékcsomagomra, volt még benne két "sima" és két "szpesöl edisön" CD. A két sima Alizée "Psychédélices" és "Une enfant du siecle" c. albuma, utóbbi a legújabb, itt várok rá 2 hónapja, és én hülye, ahelyett, hogy hallgatnám, fényképeket készítek és blogot írok róla. Hiába, no, hallgatni még annyi időm lesz, de az újdonság varázsa csak most él, most kell rögzíteni (virtuálisan persze...). A másik két lemez pedig Alizée "Psychédélices" c. albuma (igen, nagyon kellett sima és szpesöl változatban is, na), és Nolwenn Leroy "Le Cheshire Cat et moi" c. lemeze. E két utóbbi annyira de annyira gyönyörűre sikerült, hogy írok is róluk mindjárt pár sort, de először álljon is itt egy "csoportkép" a szerzeményekről, elölről, és hátulról is:

Részletezve a két csodakiadást, Nolwenn esetében, amint meghallottam a dalokat, azonnal beleszerettem az Alízos világba, no pláne a helyes pasztelles rajzokba, amiket szerintem még Lewis Carroll is megirigyelhetett volna (simán beleférnének a könyvbe illusztrációként). A korongot háromrészes, szintén illusztrált papírtokba tették, aminek egyik része az előlap, a középsőbe rejtették a dalszövegeket, és a jobb oldaliba a CD-t. Mindehhez még egy nagyon egyszerű, ám annál leleményesebb ötlet is jár: a dalok szövege nem a szokásos füzetben kapott helyet, hanem az említett kis rajzokkal illusztrált kártyákon, amik amellett, hogy rendkívül ízlésesek, hatalmas meglepiként szolgáltak, és tényleg annyira megörültem nekik, mintha valóban a fa alól került volna elő egy váratlan ajándék.

Az elmaradhatatlan illusztráció:

Végül, de nem utolsó sorban, a "Psychédélices", ha ugyanis valaha valóban beszippantott egy univerzum, hangzásával, megjelenésével együtt, akkor az ezé az albumé volt. A zene mellett leginkább a logót és az egyéb grafikákat imádom (köszönjük, Jérémy), de persze a ruhák, a haj, a smink és nem mellesleg a sima CD borítóján fontosabb mellékszerepet játszó torta sem utolsó :)). Azt pedig meg kell hagyni, ezt a kiadványt "megcsinálták". Méltó az eredeti dizájnhoz és persze a rajongókhoz, akiknek a lelkes és hűséges támogatását bizonyos szinten viszonozni hivatott (na, itt nem feltétlenül magamra gondolok, aki több mint két évvel a megjelenés után rendeltem meg... :P). Gyönyörű, négyrészes papírtok az említett grafikával díszítve, két lemez (egy CD és egy DVD) fekete alapon rózsaszín betűkkel (aaaarrrghh, túl sok, ezek tudnak valamit, imádom! :)), a fényképes dalszövegfüzetkével, éééééééééés, egy szép nagy poszterrel, ami már csak azért is vált ki ekkora lelkesedést, mert foggalmam sem volt róla, hogy ez is része a díszdoboznak. Azt hiszem, egyáltalán nem panaszkodhatok, I. hozott nekem csokit, és kaptam ajándékba egy rakat extrát, pedig sem szülinapom, sem karácsony nincs.

Ja, és el ne felejtsem, a kép(ek):

Most pedig meghallgatom az "Une enfant du siecle"-t, hogy megtudjam, letaszítja-e a mindenkori kedvencek dobogójának tetejéről a Psychédélices-t (kétlem... :))

Kőkemény család

Ma még munka előtt (helyett...) méláztam a dvd-im fölött, és épp arról beszélgettem I-vel, hogy el kellene már kezdenünk az oly régóta tervezett rendezőmaratonok "lefutását" (aka: egy adott rendező filmjeinek tömeges megtekintése egy-két héten keresztül), amikor is megszületett az ötlet (na jó, nem az én fejemben, hanem az övében), hogy amúgy Julie Powell-módra egy hónapig (nem, nem egy évig :)) minden nap meg kellene nézni egy filmet, és blogot írni róla. Összevetve egy teljes menü napi legyártásával ez még mindig kivitelezhetőbbnek tűnik, de ismerve magamat, a munka- és időbeli korlátaimat, ilyesmit inkább nem fogadok meg. Inkább csak azt, hogy egy hónap alatt megpróbálok 30 filmet megnézni (összeszámoltam, a saját dvd-im között kb. 50 van, amit nem láttam még, úgyhogy utánpótlásból nincs hiány), és esetleg majd beszámolni róluk. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha a megnézést abszolválom is, a beszámolást garantáltan nem, de azért majd meglátom, mi sül ki belőle.

Ma este mindenesetre felütésnek megnéztem a The Family Stone, avagy a Kőkemény család című alkotást, ami igazán jó indításnak bizonyult. Igazándiból - mint valószínűleg sok más potenciális nézőt is - anno kissé eltántorítottak a legjobb esetben is langyos kritikák, pedig az első pillantásra Love Actuallys díszcsomagolásba öltöztetett plakát (sok arckép, piros-fehér dominancia, karácsony, masnik), a szereplőgárda (Diane Keaton, Claire Danes, Craig T. Nelson, és igen, még SJP is) és a családi/emberi kapcsolatok témája első pillantásra befutó volt nálam karácsony környékén (bár jobban végiggondolva, mivel a bemutató 2005 karácsonyára esett, talán kissé szigorú lennék a kritikusokkal, ha rájuk kenném a dolgot, abban az időben egyéb problémák miatt semmiért sem tudtam lelkesedni, így a moziért sem annyira, mint általában). Ha már LA, bár ez a film is sok szereplővel dolgozik, itt a családon belül jóval szorosabban fonódnak (és kuszálódnak) össze a szálak, és az is összébb rántja a történetet, hogy kis túlzással szinte érvényesül benne a drámai hármas egység (tér-idő-cselekmény egysége, ha valakiből nem tört volna elő hirtelen a középiskolás irodalomkönyv :)). Persze olyan Joyce-i módon, tehát bár a film három nap alatt játszódik, közben jó sok mindent megtudunk a család minden tagjáról, közös múltjukról, amiben az a legjobb, hogy - kevés kivételtől eltekintve - nem közvetlenül elhangzó információkból, hanem áttételesen elszólásokból, kérdésekből, összekacsintásokból, a kapcsolatok, a jellemek ábrázolásából áll össze. A színészek vitathatatlanul rendkívül fontos szerepet játszanak abban, hogy ez a történet ilyen valóságos, átélhető és szerethető lesz, bár meg kell hagyni, hogy a forgatókönyv kiváló - a kiszámítható, könnyed limonádé helyett, amivel a megjelenésekor riogattak, meglepően mély és tartalmas, ugyanakkor vicces és megható is egyben, ráadásul mentes a giccstől és a kliséktől. És bár nekem sosem volt ilyen nagy és pláne ilyen szeretetben élő családom, mégis rögtön azonosulni tudtam velük, sőt, valójában az a film legerőteljesebb vonása, hogy azonnal beszippant, mintha én is része lenne ennek a Kőkemény családnak. Az első pillanattól kezdve elhiszem, hogy összetartoznak, sőt, futtában még az is megfordult a fejemben, milyen jó is lett volna megtapasztalni ezt, amikor a feszültségek, a konfliktusok ellenére is egy alapvetően szeretetteljes és működő család tagja az ember lánya, ahol önmaga lehet, ahová tartozhat. A nagy többség pedig, akinek ez kijutott, kétségtelenül magára ismer majd egy-egy karakterben, vagy saját családjára a helyzetekben, párbeszédekben.

Mindenki kivétel nélkül tökéletes a saját szerepében, ám azt kell mondjam, előzetes kétségeim, illetve talán az elvárások hiánya miatt "Mention spéciale" SJP-nek, akit - bevallom őszintén - nem lévén Szex és New York-rajongó, ill. -néző, még soha, semmiben nem láttam színészkedni, itt viszont igazán nagyszerű alakítást nyújt, remekül hozza a karótnyelt, mégis (vagy talán éppen ezért) sebezhető Meredith figuráját. Éppen ő fogalmazta meg egy interjú alkalmával, hogy nagy szerencse volt, hogy az író-rendező már papíron is valódi személyiségeket teremtett, nem pedig személyiségarchetípusokat hozott létre, ami azt jelentette, hogy eleve volt lelkük a szereplőknek - elképzelhető, hogy így talán életre kelteni is könnyebb volt őket.

Bár most jön a nyár, és ez a film hangulatában inkább karácsonyi kikapcsolódásnak illik be, azért mindenképpen csak ajánlani tudom (ha hamarabb nem, hát karácsonykor :)).

Découpage

Ezzel szoktam foglalatoskodni, amikor elkap a kreatívkodás, és van is némi időm. Mondanám, hogy ez az egyik szenvedélyem, de mivel, bár imádom, csak néhanapján jut rá időm és nem is lesznek elvonási tüneteim, ha pár hónapig nem jutok hozzá, inkább azt mondanám, hogy hobbi. Ismertebb (és magyarabb) nevén szalvétatechnika, az eredeti név a francia nyelvből származik. Legalábbis úgy néz ki, mint egy francia eredetű szó, anno Belgiumban ugyanis megtudtam, hogy ilyen szó nem létezik. Csakúgy, ahogyan nincs pl. dekoltázs sem, az náluk décolleté. A jelek szerint a magyarok a szavak formálásában is kreatívak voltak, vettek egy másik francia végződést, és hozzátoldották a szótőhöz. Mondjuk a franciák nem panaszkodhatnak, náluk szokás az angol nyelvű filmeknek másik angol címet adni (a legutóbbi ilyen gyöngyszem pl.: "Unmade Beds" helyett "London nights").

Visszatérve a szalvétatechnikához, érdekesség, hogy nyugaton annyira nem felkapott, mint Közép-Kelet-Európában, ill. az igazi "otthona" Németország, ott rendkívül népszerű, és nálunk is német hatásra honosodott meg. Amint divatba jött itthon, azonnal megszerettem, legfőképp azért, mert alapvetően faanyagra lehet vele a legjobban dolgozni, a fát pedig minden formájában imádom (sima, lyukas, kerek, szögletes, fehér... ja, nem, az más :P). Természetesen az idők során sok-sok újabb lehetőséggel gazdagodott a szalvétatechnikázók tárháza, pl. a textil- vagy az üvegdecoupage-zsal, én viszont maradok a fánál. Szerencsére rengeteg különböző fából készült tárgyat lehet kapni, a zsebkendőtartótól egészen a falióráig, és mivel mostanában folyamatosan terítéken van a lakberendezés és a pakolás (elsősorban szóban, bár lassan-lassan elkezdek a tettek mezejére lépni), elkezdtem irattartó papucsokat gyártani. Általában olyasmit szeretek découpage-olni, ami aztán valamilyen szinten hasznosítható is, a porfogóktól igyekszem megkímélni az ajándékozottaimat, saját magamat meg aztán pláne. Az irattartó kiváló jelölt, abból ugyanis soha nem elég (és tényleg!).

A trükk az egészben az, hogy a végeredmény esztétikai minősége tulajdonképpen nem is a kézügyességen múlik, hanem elsősorban a választott szalvétán, szépséges mintákból pedig nincs ám hiány, sőt! Egyik gyengém a szalvéta, ma is csak fedőlakkért és kék meg fehér festékért ugrottam be a hobbiboltba, aztán persze három plusz szalvétát is vettem, de ez kizárólag lenyűgöző önmegtartóztatásomnak volt köszönhető. Általánosságban akármit szeretnék is vásárolni, a végén mindig egy szakajtó szalvétával jövök ki. :-)

Némi vizuális illusztráció a fentiekhez (és igen, még Rémys szalvéta is volt!! :-)). A Klimtes és a párizsi sütis mai termés:

Cannes hatvanharmadszor is

És igen, tegnap megkezdődött Cannes! Hatvanharmadik alkalommal. Nagy öröm először is, hogy a Cannes-i klasszikusok szekcióban vetítik majd a Tristanát, így szívem csücske, Mádmázell Dönöv is ott lesz majd (csak még nem néztem utána, melyik nap). Előtte persze még beugrott tegnap Monacóba megnyitni valami kócerájt, mert hát miért ne, még a végén kiesne a gyakorlatból. :D

A megnyitó viszonylag gyorsan lezajlott (vagy csak a Canal+ vágta meg :)), Kristin Scott Thomas pedig szokásához híven gyönyörű, szellemes, vidám és sugárzó volt.

Ráadásul nagyon aranyosakat mondott az angolosan tört franciájával, de a közönség kissé talán elpunnyadt a kényelmes vörös fotelekben, vagy túl intelligens volt nekik a humor, mintha nem vették volna le.

Meglepődtem, de Cate Blanchett is franciául szólalt meg, Russel Crowe viszont már nem vállalkozott ilyen mutatványra. Ma reggel nyitotta a filmek özönét a Robin Hood, aminek a premierjén Helen is megjelent, és csodaszép volt, mint mindig (csak az a fránya frufru :P). Szegény Ridley Scott bácsi meg félrelépett és meg kellett operálni a lábát, így ő nem lehet ott a pálmafák között (najó, nem is, hivatalosan csak annyit tudok, hogy térdműtéten esett át). Igaz, csak Cate miatt érdekelne ez a feldolgozás, de végül ha már ilyen szép világprömiert kaptunk az itthoni mozikban is, még lehet, hogy rászánom magam, és megnézem. Utóbb láttam, hogy Hurty szívem is szerepel benne, túl nagy lesz a kísértés, azt hiszem. :-) Egyébként Mesterházy Lili pozitívan nyilatkozott a filmről, ami elvileg a lélektani szempontokat helyezte előtérbe, és ez is jó ajánlólevél, még az azóta olvasott sok lehúzó kritika ellenére is.

Nagyon kíváncsi leszek a végeredményre, még ha a versenyfilmeket nem láthatom is, Tim Burton mint zsűrielnök szolgálhat érdekességekkel. Nagyon szeretem az ő kicsit meseszerű, kicsit hátborzongató és sokszor meglehetősen lökött :)) világát, alig várom, melyik alkotásra esik a választása (persze, nem egyedül, de mint tudjuk, a döntő szó mégiscsak az övé).

Idén ráadásul rengeteg magyar is szerepel a programban ilyen vagy olyan módon, Mundruczó Kornél alkotása pl. két év után most a versenyfilmek között, igaz, a vetítés a legutolsó nap lesz, ami talán nem a legjobb leosztás, de persze várjuk ki a végét. Ha már itt vagyunk, témájánál és előzetesénél fogva, de egyelőre látatlanban a Frankenstein-terv még passzolhat is Tim Burton ízlésvilágához.

Mivel én már megint hiányzom Cannes-ból (jövőre ezt orvosolni kell), így azzal "ünnepeltem" meg az idei fesztivál kezdetét, hogy frizurát csináltattam (nem kell ehhez vörös szőnyeg :)), és nekiláttam rendezgetni-pakolgatni a dvd-imet, na meg persze a Canal+-nek és a hivatalos Cannes-i webszájtnak köszönhetően laptopom szép kis képernyőjén követem az eseményeket. Na és persze várom a Cannes-i klasszikusokat. Nagyon! ♥

Akit érdekel, és lemaradt volna, íme a megnyitó.

Kókusz

Pár napja lelkesen vettem egy egész kókuszdiót, mondván, még sosem csináltam ilyet, hát kipróbálnám, milyen a kókusz úgy igazándiból, nem csak reszelékként. Ma jutottam el odáig, h gondoltam, hozzáfogok, és akkor szembesültem vele, h ez bizony nem dió vagy mogyoró, nem tudom feltörni. Ehelyett törtem kicsit a fejem, hogyan boldogulhatnék vele (rájöttem, h sosem tanította meg nekem senki, hogyan kell kókuszdiót törni), és végül jobb híján a kalapács mellett döntöttem. Úgy látszik viszont, nem tagadhatom meg alapvetően jó szándékú és jámbor természetemet, ami abban nyilvánul meg, hogy senkit sem szeretek bántani, pláne nem egy szegény kókuszdiót. Nem tett velem semmi rosszat, ok nélkül pedig senkit nem ütlegelek kalapáccsal, pláne, amikor úgyis arra vár, hogy felfaljam - így aztán az ütések nem bizonyultak hatékonynak. Pedig beleadtam mindent, amit bírtam, de úgy látszik, ez nem elég.

Ezután úgy döntöttem, beírom Google-be, hogy "kókuszdió feltörése", és mit ad isten, már adta is ki a javaslatot, még be sem fejeztem a gépelést. Az első ezzel foglalkozó oldalon valóban a kalapácsot ajánlják, tehát ösztönösen legalább jóra gondoltam, azon viszont a net sem segít, hogy nem jutottam vele semmire. Elvileg be kell csavarni egy konyharuhába, és kalapáccsal egy jó nagyot ráütni, ettől eltörik a héja. Hát az enyémé nem. Kemény fából faragták ezt a kókuszt, nem hagyja magát. Olyan kis helyes egyébként, még sokáig nézegetem-ütögetem, és a végén megsajnálom, h nem is kéne megenni. Asszem, kerítenem kell egy férfiembert, mielőtt túlságosan kötődni kezdek hozzá... :D