Hm.. ez érdekes kérdés, mivel több mint tíz éve dolgozom keményen azon, hogy szeretni tudjam magam. Úgy egyben. Nem csak ezt vagy azt a tulajdonságomat, hanem alapvetően azt, aki vagyok. Így aztán a megfogalmazás sem a legjobb, mert ez számomra valami olyasmit feltételez, hogy van egy bosszantó tulajdonságom, és azt ugyanúgy "utálom" magamban, mint mondjuk másban, egyfajta kívülállóként. Inkább úgy érzem, hogy sok mindent szeretnék még magamon alakítani, változtatni, fejleszteni, javítani, ez viszont teljesen természetes, nincs bennem utálat ezekkel a jobbításra szoruló vonásokkal szemben.
Ha viszont már meg kell nevezni, nagyon le szeretnék szokni arról, hogy halogatom a dolgokat. Ez valóban néha már magam számára is idegesítő. :) Ésszerűen ránézve a helyzetre egyértelmű, hogy minden szempontból jobb lenne, ha adott feladatokat azonnal elvégeznék, de valahogy addig sokszor nem akaródzik, amíg nem vagyok ténylegesen rákényszerítve.
Ezenkívül pedig nem szeretem, hogy nagyon nehezen önérvényesítek, tehát például nemet mondani vagy konfliktust felvállalni csak irdatlan nehézségek árán tudok, szinte minden egyes ilyen alkalommal újra meg kell születnem. Ebből következően tehát én vagyok az, aki előreengedi a sorban azt, aki siet; aki inkább megvárja a következő villamost, ha nagyon könyökölni kellene, hogy felférjen rá; aki ha mondjuk a színházban bakizik egy színész, nem bekiabál vagy felnevet, hanem úgy tesz, mintha mi sem történt volna stb. Ráadásul emiatt borzasztó ügyfél vagyok, alapvetően egyáltalán nem tudom jogosnak érezni, hogy miattam valaki extra erőfeszítéseket tegyen, még akkor sem igazán, amikor pedig fizetek egy szolgáltatásért...
Ahogy elnézem, jobb is, ha folyamatosan barkácsolgatom a pszichémet. Van még hová.
Ha viszont már meg kell nevezni, nagyon le szeretnék szokni arról, hogy halogatom a dolgokat. Ez valóban néha már magam számára is idegesítő. :) Ésszerűen ránézve a helyzetre egyértelmű, hogy minden szempontból jobb lenne, ha adott feladatokat azonnal elvégeznék, de valahogy addig sokszor nem akaródzik, amíg nem vagyok ténylegesen rákényszerítve.
Ezenkívül pedig nem szeretem, hogy nagyon nehezen önérvényesítek, tehát például nemet mondani vagy konfliktust felvállalni csak irdatlan nehézségek árán tudok, szinte minden egyes ilyen alkalommal újra meg kell születnem. Ebből következően tehát én vagyok az, aki előreengedi a sorban azt, aki siet; aki inkább megvárja a következő villamost, ha nagyon könyökölni kellene, hogy felférjen rá; aki ha mondjuk a színházban bakizik egy színész, nem bekiabál vagy felnevet, hanem úgy tesz, mintha mi sem történt volna stb. Ráadásul emiatt borzasztó ügyfél vagyok, alapvetően egyáltalán nem tudom jogosnak érezni, hogy miattam valaki extra erőfeszítéseket tegyen, még akkor sem igazán, amikor pedig fizetek egy szolgáltatásért...
Ahogy elnézem, jobb is, ha folyamatosan barkácsolgatom a pszichémet. Van még hová.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése