Amikor egy jóképű ÉS szimpatikus pasi...

látványosan a próbafülkén kívül próbálgatja a pulcsikat (oké, tényleg mind foglalt volt), és megkérdezi tőled, hogy szerinted melyik a jobb, az L-es, vagy az XL-es-e, mert ugye az L-es jobban passzol (és ezt heves bólogatással megerősíted), de hát gyapjú, és az mindig összemegy, majd miután felszabadul a próbafülke, beenged, hogy csak nyugodtan - ő itt elvan, és amúgy strandra is jár -, de amikor kijössz, még mindig ott van, és közli, hogy igazából nem azóta vár itt, csak már kétszer felvette mindkettőt, mert nem tud dönteni, akkor mi az úristent kell csinááááááááálniiiiiiiiii?? Ááááááááááááááááááá!!!

Hamis barátok

Így hívják azokat a szavakat, amelyek két különböző nyelvben alakilag vagy tükörfordításban megegyeznek, mégsem ugyanazt jelentik, használatuk pedig nem kevés derültséget tud okozni az érintettek számára. Vagy éppen fejfájást, mint ezúttal gyanítom, a francia elnöknek, aki több értelemben is egy hamis "barát(ság(osság))" áldozatául esett.

Francois Hollande levélben gratulált Obama elnök újraválasztásához. Ezzel önmagában nem is volt semmi gond, de valószínűleg nagy lelkesedés fűtötte, hogy valami személyessel is kiegészítse az előregépelt (egyébként franciául írt) levelet, ezért kézírással kanyarított közvetlenebb megszólítást és - angol nyelvű - elköszönést a megfelelő helyekre. 

A levelet természetesen azonnal felkapta a francia sajtó, ugyanis Hollande a franciául nem tudók számára elsőre teljesen érthetetlen "friendly" kifejezéssel búcsúzott az (újdon is sült) amerikai elnöktől. Rögtön értelmet nyer azonban a tévedés, ha rájövünk (vagy megmondják nekünk :)), hogy a francia "amicalement" szót próbálta ily módon átültetni angolra. A két szó egyébként még csak nem is azonos jelentésű, mivel a "barátságos" franciául az amical(e), az amicalement angolul inkább "in a friendly way" lehetne, a valós jelentése pedig kb. "Baráti üdvözlettel". A lényeg tehát az, hogy míg a francia levelekben ez bevett elköszönési forma, az angolban nem létezik, megfelelője inkább a Yours sincerely vagy esetleg a Kind regards/Best regards. Azt - sok franciától eltérően - nem hinném, hogy diplomáciai incidensként vagy egész Franciaország lejáratásaként kellene felfogni az esetet (persze én könnyen beszélek, francia ajkúként biztosan másképp érezném), viszont elkerülhetetlenül megfogalmazódik a fejemben, ami hasonló, többnyire kisebb horderejű és kevesebb nyilvánosságot kapó ügyeknél is mindig: egyetlen olyan ember sem volt Hollande elnök úr közelében a levél aláírásakor, akitől egy ilyen alapvető szófordulatot illetően tanácsot kérhetett volna? 

Persze, értem én, bármi előfordulhat, lehet, hogy már indult volna az Elysée-ből a postásfiú, és még rá kellett sózni ezt a levelet, hiszen ilyen jelentős esemény azonnali gratulációt kíván, egyszerű halandóként mégis azt gondolnám, hogy felelős pozícióban nem ennyire óvatlan az ember. Nyilván az is elképzelhető, hogy meggyőződésből írta az említetteket, bár talán ez a rosszabbik eset. Nem azért, mert egy elnöktől elvárható ilyen szintű angol nyelvtudás, természetesen még nyelvtanárként és fordítóként sem gondolom, hogy ez követelmény lenne. Ellenben az igen, hogy tisztában legyen a saját hiányosságaival, vagy legalább a tévedés lehetőségével. Ha ugyanis nincs, egy könnyen mémmé váló üdvözlő levélnél még sokkal kínosabb helyzetekkel is szembe kellhet néznie, azt pedig aztán már nem biztos, hogy csak a büszkesége sínyli meg.

Amikor a tanár diák, avagy egy kiábrándult tanuló panaszai

Váltani fogok, méghozzá francia tanfolyamot. Egy ideje már érlelődött ez bennem, aztán természetesen kellett még egy-két konkrétabb fenékberúgás, hogy meglegyen a kezdő lökés. Holnap megyek szintfelmérni és beiratkozni a Francia Intézetbe, remélem, lesz megfelelő csoport, és végre minden igényemnek meg fog felelni a kurzus.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer akadékoskodó és elégedetlen nyelvtanuló lesz belőlem, korábban ugyanis mindent és bárhogy megtanultam, amit elém tettek, mert ez volt a dolgom (még suliban), vagy csak mert szükségem volt rá, és amúgy is imádom a nyelvet (mellesleg meg azért, mert így utólag látom, hogy mindig jól tanítottak. Azért ez elég nagy mázli). Na már most, e tényezők közül mára egyedül az maradt meg, hogy imádom a nyelvet, és ez bizony a jelenlegi életmódom és munkaterhem mellett nem sokra elég. 

Jó ideje tudom magamról, hogy a csoportos nyelvtanulás számomra jobban működik, mint az egyéni - egyszerűen kell a "happening", hogy történjenek a dolgok órán, na meg persze a társaság is. Később arra is rájöttem, hogy szeretem a tankönyveket - mert színesek, szagosak, összetettek, változatosak. Tudom, hogy sokan éppen az ellenkezőjét gondolják a könyvekről, de én mindig is érdekesnek találtam a bennük lévő dolgokat, a mostani, az AlterEgo pedig kifejezetten jónak mondható, tanári szemmel nézve is.

Amikor tavaly novemberben elkezdtem, elsőre ugrásszerűen éreztem a javulást, nagyon sokat fejlődtem írásban, főként magabiztosabb lettem és sikerült leredukálnom a francia levelek írásához szükséges óraszámot. Bár ez talán nem tűnik olyan komolynak, számomra rettentően fontos volt, ugyanis emiatt nem írtam néha hónapokig a belgáknak-franciáknak. Persze, elvileg "túlképzett" voltam a csoporthoz, de igazándiból ez csak annyit jelentett, hogy az egy év Belgium miatt jártasabb voltam a nyelvben és jobban tudtam beszélni, de voltak olyan hiányosságaim, amik miatt nem akartam magasabb csoportba menni. Ráadásul az egyetlen alternatíva egy nyelvvizsga-előkészítő lett volna, azzal pedig úgysem mentem volna semmire - le tudtam volna már akkor is tenni a nyelvvizsgát, de nekem a munkámhoz tudnom kell a nyelvet, nem az számít, hány pontot adnak bizonyos feladatokra, amiket már csak azért is meg tudok csinálni, mert angol verzióban évekig tanítottam őket. Szóval az elején nem volt gond, úgy kb. januárig éreztem, hogy kapok valamit. Aztán elkezdődtek a problémák, vagyis azt hiszem, akkor kezdtem észrevenni őket.

A legfeltűnőbb az volt, hogy nem használjuk a könyvet. Az elején 1-2 olvasmányt még vettünk belőle, aztán egy idő után már csak azt vettem észre, hogy két könyvnyi fénymásolt lapunk van random mindenféle szókincses feladatokkal, szövegekkel, és mellette a könyvet és a munkafüzetet csak dísznek hordjuk - sőt, hozzáteszem, e 100 kg fénymásolt lap egy részét is csak dísznek kaptuk, ugyanis soha többet nem foglalkoztunk velük. Ráadásul amikor elolvastunk is valamit a könyvből, egyszerűen nem kezdtünk semmit a szövegekkel. Az elején volt még, hogy írni kellett egy-két fogalmazást háziként kapcsolódó témában, de aztán ez is elmaradt. 

Itt merül fel két másik problémám: az egyik, hogy a szavakat, amiket egyébként ömlesztve kaptunk a fénymásolt lapokon, a tanárnő, G. egyáltalán nem kérdezi vissza tőlünk. És akármekkora is a motivációm, arra nem elég, hogy tonnaszám magoljam be a szavakat minden kontextus nélkül, úgy, hogy semmiféle rendező elv nincs abban, ahogy ezeket a lapokat egymás után kapjuk. Ha pedig aztán soha vissza sem kérdezik, nem is nagyon érzem értelmét. Persze, jó lenne csak úgy simán TUDNI őket, de a módszertanban "recycling"-nek nevezett fázis (azaz a szavak visszaforgatása, felhasználása, gyakoroltatása) teljes kimaradásával (úgy, hogy gyakran azon kívül, hogy én leülök otthon, és megtanulom a szavakat, a szótanítás összes többi fázisa is kimaradt) egyszerűen nem hatékony a tanulás. Arra pedig így 30 fölött nincs időm, hogy megtanuljak azért 150-200 szavakat, hogy aztán 2-3 rám ragadjon belőlük. 

A másik, hogy a beadott házi feladatokat, fogalmazásokat irdatlan késésekkel kapjuk vissza. Mindig, kivétel nélkül. Azt mindig is tudtam, hogy egy idő után a feladatok és a belőlük származó tanulságok "elévülnek", éppen ezért ildomos időben kijavítani és visszaszolgáltatni a tanulók irományait. Ehhez tanárként egyébként mindig tartottam magam, azt hiszem, a leghosszabb javítási idő, amit egyszer kénytelen voltam beiktatni, másfél hét (azaz három tanfolyami alkalom) volt. Tartozott viszont ide egy másik érv is, amit sosem sikerült teljesen megértenem, mégpedig az, hogy amellett, hogy módszertanilag rossz, egyúttal demotiváló is, ha elhúzzuk a javítást. Hát most megkaptam, úgy telibe, hogy ezután mindig értsem. Pontosan ez történt: egy idő után egyszerűen nem éreztem késztetést arra, hogy bármilyen feladatot megcsináljak, bármit írjak, ugyanis ha nem jön rá visszajelzés, akkor minek töltöm vele az időt? Egészen konkrétan azért is, mert az írásbeli feladatoknál a javításokból lehet igazán sokat tanulni. Ez egyébként a múlt héten kulminált, amikor G. kiosztott néhány régóta a lakásában kallódó házi feladatot, és az egyik csoporttárs egy májusi háziját látta viszont így laza 5 hónap után. Mondanom sem kell, mennyit ér ez így már. 

Azt egészen hamar elkezdtem érezni, hogy G. nem igazán szereti, ha sokat beszélek egyfolytában. Először azt hittem, paranoiás vagyok, sőt, akkor még próbáltam is visszafogni magam, mert tudtam, hogy könnyebben beszélek a többieknél, és úgy könyörögtem be magam az "alacsonyabb" szintű csoportba, ne vegyem hát el a rivaldafényt a többiek elől. A gond az volt, amikor rájöttem, hogy ilyenről szó sincs, ezért inkább próbáltam beszélni, ha senki sem vállalkozott, hátha úgy beindul a beszélgetés. De egyszerűen éreztem, hogy két folyamatos, összetett mondat után G. már mintha le akarna állítani, és tudom, hogy ezek az érzések nem csalnak. Ha valamit, a nonverbális jeleket tűpontosan tudom olvasni, az intuícióm pedig gyakorlatilag mindig tévedhetetlen, akkor is, ha néha nem hiszek neki. Ez pedig azért kezdett iszonyúan irritálni (amellett, hogy önmagában is rettentően frusztráló és érthetetlen, hogy miért nem hagyják beszélni az embert egy nyelvtanfolyamon, ahol ez lenne a dolga), mert lassanként megvilágosodtam, hogy én nem beszélhetek, ellenben G. minden órán hosszú percekig adja elő, hogy éppen mi történt vele az iskolában, ahol tanít. Mindannyiunk közül ő beszélt a legtöbbet.

Itt jön tehát a TTT, azaz a teacher talk time, ami nagyon belém égett egyetemen, ugyanis egyrészt külön pontozandó tétel az óramegfigyelési íveken, tehát nem mindegy, mit alkot ezen a téren az ember lánya. Másrészről én kifejezetten hajlamos vagyok sokat beszélni, ha valami érdekel, vagy valamiben érintett vagyok, vagy ha csak egyszerűen idegen nyelven kell megszólalni (erre pedig ugye angol tanárként elég sokszor adódik alkalom) - tehát felfogtam, hogy tanárként ezt a késztetésemet tudatosan vissza kell szorítanom. Nem véletlenül. Lehet, hogy az iskolában kedvetlen, unott gyerekek ülnek, akiket szórakoztatni kell, mert akkor sem hajlandók közreműködni, ha van rá lehetőségük, de a tanfolyamon ki kell húzni az emberekből a beszédet, akkor is, ha látszólag nehezen megy, vagy félénkek, és nem mernek megnyilatkozni. Akkor talán nem jutunk el oda, hogy elvben középfokúra készülünk, és senki nem tud két mondatnál hosszabban megszólalni folyamatosan, azt is többnyire olyan nyelvtannal, hogy ne is említsük (köztük egyébként igen, még én is néha).  Erről A. (pszichológus) egyik hasonlata jut eszembe: ha megtanulok lassan zongorázni, és már szinte virtuózan játszom minden darabot, csak éppen lassan, akkor ha elmegyek egy koncertre és megpróbálom ugyanezt gyorsan, nem fog sikerülni. Mert gyors zongorázást nem lehet lassan gyakorolni. Ahogyan a hosszú és folyamatos beszédet sem lehet ötszavas tőmondatok megfogalmazásával gyakorolni. Épp tegnapról származik ehhez is egy szemléletes példa - egyik csoporttársunk személyi asszisztens, és a párizsi Hotel Intercontinentalban kellett foglalnia szállást a főnökének. Mesélte, hogy "Bonjour"-ral mutatkozott be, és ugyanígy a végén lelkesen "Merci"-vel köszönte meg az ügyintéző fáradozását - de a kettő között angolul beszélt. Oké, nem kell bemutatni nekem, mennyire hajlamos az ember még akkor is az első idegen nyelvén megszólalni, ha már tudja a másikat is, csak alacsonyabb szinten. De azt gondolom, hogy 3 évi francia tanulás után ennyit lazán el kellene bírni a telefonban is. Engem tanárként mélységesen lesújtana, ha megtudnám ezt valamelyik tanítványomról. Akkor is, ha benne van a parafaktor, amit megértek. Kellene annyit tudni, hogy egy szállodai foglalást be merjen vállalni az ember ennyi idő után. És a saját tapasztalataim szerint ez itt és most nem feltétlenül a diák hibája, sőt.

Ami még idővel feltűnt, és nem nagy örömömre, az az, hogy soha semmilyen aktuális témával nem foglalkozunk, illetve olyasmivel sem, ami esetleg minket, diákokat érdekel. Egyetlen egyszer kellett még a legelején a kedvenc filmünkről beszélni, az alapján nagy reményeket fűztem a dologhoz, mert hát pont film, az nagyon beletalált. De kiderült, hogy ez a kivétel, és soha nem volt szó arról, hogy mi zajlik épp aktuálisan Franciaországban vagy a frankofón országokban - kulturális, politikai, zenei, bármilyen téren. Ha nincs az internet, november óta jóformán képet is alig láttam volna Franciaországról (nem véletlenül vannak ugye a tankönyvek, ismét csak). Pedig ezen a szinten annyi lehetőség lenne benne. Kiselőadásokat csináltatni, amikről utána beszélgetünk, vitázunk - erre még csak nagyon készülni sem kellene, ezért gondolom, hogy nem a "megúszás" motiválta az ilyenek hiányát. Ahogy látom, G. egyszerűen nem érzi úgy, hogy ez érdekes vagy fontos lenne. Ami nagy baj, mert téved. Az eddigi talán legértelmesebb feladat még így is az volt, amikor mindenki kapott egy cikket, amiből fel kellett készülnie, összefoglalni a tartalmát a többieknek szóban, kiszedni belőle 15-20 szót és azt kiosztani a csoporttársaknak is. Ezeket megbeszéltük, és aztán (elvben) meg is kellet őket tanulni. Ez az egy olyan feladat volt, ami viszonylag fel volt építve, és lett volna értelme, ha mondjuk elvárják, hogy meg is csináljuk (talán ketten készültünk fel belőle végül), és aztán a szavakat is visszakérdezik (soha nem történt meg). De azért azt hozzá kell tennem, hogy különböző észak-afrikai országok sajátos kulturális jelenségei volt a téma, ami mondjuk egynek jó, de ugyanebből a könyvből ugyanezt pl. meg lehetett volna csinálni Belgiummal, és akkor talán máris mindenki egy kicsit közelebb érzi magához az egészet (most kivételesen nem hazabeszélek, vagy csak egy kicsit, de ugye a frankofón országok közül talán még ez az, ami viszonylag kevésbé ismert, tehát van értelme róla olvasni, de még kellően közel áll a gondolkodásunkhoz ahhoz, hogy igazán érdekes legyen). Ráadásul igen, ha a mögöttes koncepciót keressük, akkor az is számít, hogy az ilyen-olyan afrikai törzsek viseletét meg hangszereinek a neveit, törzsi hierarchiáját és még bánat tudja mit valóban "fölösleges" megtanulni vagy akár megtanítani, és én aztán nem egy könnyen használom ezt a szót idegen szavak elsajátításával kapcsolatban.

Szóval, "dióhéjban" ennyi. Ha tanfolyamra megyek, elvárom, hogy a tanár odategye magát, hogy rugdosson, nógasson, ösztönözzön, húzzon maga után, hogy olyat is kihozzon belőlem, amire éppen adott pillanatban nem érzem magam képesnek vagy amihez épp nincs kedvem. Ez a dolga. Akkor is (vagy talán főleg akkor), ha valamiben jobb vagyok a csoportnál. A szakmai tudásán kívül leginkább ezt fizetem meg egy tanfolyamon. Azért nem autodidakta módon tanulok, hogy az ő részét, azt izzadja ki ő, és ne nekem kelljen. Nagyon nagy tévedés azt hinni, hogy mivel a felnőttek tisztában vannak vele, hogy az ő érdekük a tanulás, hát úgyis megtanulják, nem kell őket ezért hajcsárként hajtani. Vagyis ez igaz, de korántsem a teljes kép. A teljes kép úgy néz ki, hogy a gyereknek a tanulás a munkája, ő az, aki előbb-utóbb úgyis megtanulja, amit kell, ha másért nem, azért, mert neki biztos, hogy ha röpdoga nincs is, előbb-utóbb jön egy felmérő, meg mindenképp érettségizni kell, és előfordulhat, hogy akár még érdekli is a dolog. Ezzel szemben a felnőttnek száz más dolga van, neki nem fér bele az, hogy a tanár helyett is dolgozzon. Nekem legalábbis nem. És ezt a felnőtt tanítványaimnál tanárként értettem meg először. Pontosan náluk nem lehetett leadni a heti egy szódolgozatból, a folyamatos kikérdezésből, mert bár sokszor alig tudtak valamit írni, ha még ez sem lett volna, annyit sem tanulnak. Hiába alakult úgy az életem, hogy felfogom, hogy szükségem lenne a magasabb szintű nyelvtudásra, valójában nagyon is jól elvagyok az eddigi szintemen, hiszen bármit ki tudok fejezni (így vagy úgy), és végeredményben eddig még mindig megértettem valahogy azokat a fránya fordítandó szövegeket (merci, Google Translator), az agyam pedig kegyetlenül jól tudja ezt, és kíméletlenül kikapcsol. Amikor havi 80-100 ezer szó fut át rajta a munka keretében, úgy veti ki magából azt, aminek a megtartására nem ostorral kényszerítik, mint a huzat. Nekem pedig nincs energiám (lásd pl. előző poszt), sőt, nem is vagyok hivatott arra, hogy tanulóként a tanár módszertani hiányosságait próbáljam ellensúlyozni. Az elvárás nem egyenlő a nyomasztással, sőt - a Pygmalion-effektus óta tudjuk, hogy a diák azzá lesz, amit elvárunk tőle. Ha tehát a tanár nem várja el igazán, hogy tudjuk is, amit "lead", és igazából ezért a gyakorlatban sem tesz semmit, akkor az lenne a csoda, ha fejlődnénk. 

Az elején azt gondoltam, hogy csak számomra nem jó ez így, mivel a csoport többi tagja valójában hobbinyelvként tanul franciát, de azóta már beszélgettünk többekkel, és kiderült, hogy szinte mindenben egyetértünk. Ők is szeretnék a könyvet használni, szeretnék, ha megtanítanák nekik a szavakat, ha lenne koncepció az órákban, ha a tanár helyett ők beszélhetnének. És valóban frusztrálja őket, hogy nem így van. Én mostanra eljutottam odáig, hogy sajnálok rá annyi pénzt is kiadni, amibe kerül, mert semmi, de semmi értelme. És megpróbálnám elmondani a nyomoromat, mert néma gyereknek, mint tudjuk, ugye anyja se, de nem tudom, hogy mondhatnám meg valakinek, hogy figyelj, szerintem mindent rosszul csinálsz. Mert összegezve a végső mérleg úgy hangzik, hogy amit módszertanilag el lehet rontani, azt G. elrontja - mindezt pedig úgy, hogy ő alapból egy haladó szellemű és jófej tanár (az is). És igen, nem tanultam sokat tőle, de nem azért, mert én már olyan magas szinten vagyok, hogy nem tud nekem újat mondani. De még mennyire, hogy tud, mondott is. De elmondani nem elég, meg is kell tanítani. Így viszont úgy érzem, hogy nagyobb erőkkel mennék szembe, mint holmi módszertan, és arra nincs időm, hogy kivárjam G. személyiségfejlődési állomásait. Így aztán inkább váltok. Kicsit még így is nehezen, mert szeretem a csoportot, tényleg jó a hangulat és jó köztük lenni is, de egyre elviselhetetlenebb bennem a kognitív disszonancia amiatt, hogy elpocsékolom az időmet, holott 1 év alatt már messze nem itt kellene tartanom. 

Annak örülök, hogy sikerült beszélni, és még időben elmondani, mert természetesen fedi egymást a két tanfolyam, tehát mi már elkezdtük a héten az újat, a Francia Intézetben pedig csak jövő héten indul, de ami fontosabb, hogy csak péntekre derül ki, hogy lesz-e egyáltalán. Bízom benne, hogy ott megtalálom a számításomat. Mert tényleg tudni szeretném a nyelvet. De ez alkalommal csak a diák vagyok. A másik oldalon csak egy tanár kell, semmi más. De az kell.

(Nem)alvásnak sütés a vége

Nem igazán írok mostanában, több okból is. Egyrészt mert amúgy sem igazán írok, másrészt mert megint előjött az alvásprobléma, amit most már konkrétan nem bírok tovább. Így aztán amikor néha még a munka is megszalad, végképp csak a túlélésre marad energiám. Miután csütörtökről péntekre virradóra konkrétan 0 percet aludtam, majd pénteken sikerült valamit, amire mondjuk ráfogom, hogy alvás volt, szombat éjjel egy hajnali fél 3-as lefekvés után 5:23-kor felkeltem, mert megelégeltem az agonizálást, és inkább dolgoztam, amíg szó szerint be nem fordultam az asztal alá. Így aztán vasárnapra datálódik a legszebb 3 óra, amit az elmúlt egy évben az ágyikómban töltöttem: 12:50-kor úgy riadtam fel, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, tehát igazán, mélyen aludtam úgy, hogy elveszítettem az időérzékemet, rémálmom sem volt, a gyomrom sem vacakolt - szerintem nagyjából ilyen lehet a megváltás érzése. Persze maradtam teljesen kóma egész nap, de muszáj volt felkelnem befejezni a munkát. Aznap este nem is vártam meg, hogy nagyobb baj legyen, hajnali 3-kor úgy döntöttem, kiérdemeltem egy Xanaxot, ami legalább még mindig megbízható, végre tudtam aludni. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy nem akartam összeesni este a hétfői (vagy a szerdai) franciaórán.

Sőt, tegnap óra után még sütnöm is sikerült, méghozzá nagy tételben. Már 1 hónapja csücsült a hűtőben két csomag réteslap, ezért úgy döntöttem, ha még életben van, gyorsan megcsinálom az összeset. Lett is belőle 4 rúd, kivételesen majd megpróbálom beosztani. A törökmogyorós töltelék almával nem bizonyult jó döntésnek - nem illik ez a két íz egymáshoz. Valójában sosem dolgoztam még törökmogyoróval (mert ugye összesen is mennyit sütöttem, főleg az elmúlt 15 évben...), és rá kellett jönnöm, hogy egyszerre ennyi nagyon tömény belőle. Inkább valami kakaós egyvelegbe kellene beledolgozni, és akkor kapnék egy igazi Nutella-ízű krémet, az lenne az igazi. Vagy talán muffinban, tésztába sütve fincsi lehet. Legközelebb kipróbálom így, a rétesbe pedig marad a jól bevált alma-dió kombináció. 

Annyira lendületbe jöttem, hogy gondoltam, ha már a rétes 40 percig sül, összeütök egy adag muffint is, hátha ez alkalommal nem buggyan meg a mandulatej (ami ahhoz kissé sokba kerül, hogy a tej szokásos sorsára, azaz a kukába jusson). Ez egyébiránt egy új keletű és fenntartható megoldást kívánó probléma, ugyanis bár a mandulatej laktózmentes, meginni egyáltalán nem lehet (legalábbis nekem nem megy le a torkomon, és amúgy sem szoktam tejet inni), tehát csak és kizárólag sütésre használom. Az egy liter viszont 5 adag muffinra elég, így akkor tudnám biztosan elkerülni a megromlás veszélyét, ha folyamatosan muffinon élnék. És bármilyen csábító is a gondolat, mégsem tehetem meg. Könnyebb dolgom lenne persze, ha főznék, de minden már nem megy egyszerre, ráadásul sütni is csak saját mércével mérve sütök gyakran, tehát ki kell találnom valami innovatívat. Átmenetileg megoldást jelent, hogy I. mindig elviszi a sütik felét, így gyorsabban merül fel az igény az újabb adagra. :)

A lelkesedésem miatt kicsit előre is szaladtam, így szépen kimértem és összekevertem a szárazanyagokat, amikorra rájöttem, hogy nincs itthon kókuszreszelék (ami a kikísérletezett kakaós-kókuszos muffinunk egyik igen lényeges hozzávalója). Nem volt más választásom, kísérletezni kellett. Improvizálásban híresen gyenge vagyok, de ez a helyzet szerencsére semmilyen kockázatot nem rejtett magában, hiszen egy muffint biztosan nem tudok úgy elrontani, hogy ehetetlen legyen. Rájöttem, hogy van meggybefőtt, készítek akkor csupacsokis-meggyes változatot. A "csupacsokis"-t úgy sikerült elérni, hogy további szárazanyagok híján a szokásos 3 helyett 10 deka kakaót döntöttem a tésztába - mi tagadás, olyan sima, krémes, habos tésztát kaptam, hogy megszólalt, és megsülve is iszonyú jó állaga lett, szinte olvad az ember szájában. Egyetlen hátulütője talán, hogy minőségi holland kakaóporból készítve cseppet sem pénztárcakímélő megoldás, de úgy vagyok vele, hogy laktózmentes sütit sütni már eleve anyagi csőd, úgyhogy ez már nem oszt, nem szoroz. A konyhatündérkedés közben nem fotóztam, de a kész remekműveket megörökítettem, mert valami mesésen néztek ki. A fénykép talán nem adja vissza teljesen, de a hatalmasra emelkedő félgömbök, a sima, fényes felületen futó repedések és a néhol kikandikáló meggyek tényleg olyanok voltak, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Még majd talán annyit lehetne rajta tökéletesíteni, hogy jobban érvényesüljön a meggy íze, de így kakaótúladagolással is mennyei. :)

Katedra

Tegnap francián előjött a "je m'en fous" kifejezés, és G. elmagyarázta, hogy ez a "foutre" ige ragozott alakja, ebből ered pl. az a kifejezés is, hogy "je suis foutu(e)", vagyis kb. totál kész vagyok. Én meg halkan hozzátettem, hogy igen, meg a Va(s) te faire foutre (kb. = Go fuck yourself; magyarul még leírni sem igazán akaródzik :-)). Erre kiderült, hogy a többiek nem ismerik, sőt, G. sem (ezen meglepődtem, de úgy látszik, ő nagyon illedelmes körökben forog, amikor Franciaországban tartózkodik :-)). Úgyhogy fel kellett írnom a táblára.

Kiszaladtam, felemeltem a krétát, és elöntött valami hihetetlen nosztalgia. Igazából annyira, de annyira szerettem tanítani! Ennél hasznosabb dolgokat is. :-) Számomra kulcsinger ott állni és "dirigálni" :P, látni, hallgatni, ahogy óráról órára egyre többet tudnak a tanítványaim, a könyv illata, a képek, az olvasmányok, a szódolgozatok készítése, ááá, egyszerűen imádom. Ahogy a tanítványokkal folytatott beszélgetéseket is. Most, hogy belegondolok, jó pár barátság született ezekből az évekből, és már-már hajlamos vagyok elfelejteni, hogy egy-egy embert anno "órán" ismertem meg (csak a miheztartás végett: felnőttekről van szó :-)). Nem tudom, ebben az életben megengedhetem-e majd még valaha magamnak, hogy visszatérjek a tábla elé, de ez a tegnapi mindenesetre jó kis közjáték volt. 

Állásbörze

Mai párbeszéd:
I (HVG állásajánlatok között tallózva): Etikus hacker. Ez egy állás.
Én: O.o ... Etikus adócsaló nincs?

Szerdán

elmesélhetem francián az előző posztomat - franciául. A lelkesedésem és a véleményem mindenképp megvan, már csak a szükséges szókincset kellene birtokolnom.

Emancipáció és családon belüli erőszak

"Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak" - Varga István, Fidesz

Ilyen és ehhez hasonló velős gondolatok láttak napvilágot vezető politikusainktól egy csokorba szedve. És akkor ne szitkozódjak, ahogy a torkomon kifér. Hát nem fogok. Ellenben továbbra is mérhetetlenül felháborít, hogy valaki, aki annyira sötét és korlátolt, hogy még csak fel sem fogja, mit mond ki, az ma emberekről döntéseket hozhat. Számolatlan ponton bicsaklik meg a logika ebben az egy mondatban, első pillantásra az alábbiak szúrják ki a szememet:

1. Köztudott, hogy családon belüli erőszak csak és kizárólag gyermektelen családokban történik. Soha, sehol nem hallottunk még olyanról, hogy aki a társát veri vagy terrorizálja, az veri vagy terrorizálja a gyerekét is, illetve fordítva. Továbbá olyanról sem, ahol mindkét szülő veri vagy terrorizálja a gyereket. 

2. Mindennek a rákfenéje az, hogy a nők nem hajlandók gyereket szülni, nevelni. Ezért nem lehet őket megbecsülni. Vagyis egy nő önmagáért, önmagában nem érdemel megbecsülést: ha nem szüli meg a kellő számú gyereket, szinte törvényszerű, hogy majd jól megalázzák, félelemben tartják, talán még el is agyabugyálják. De hát ha egyszer nem szült gyereket, mégis mire számított?

3. Tegyük fel, hogy akad olyan nő, akinek az az álma, hogy otthon maradjon a 4-5 gyerekével és nevelje őket - ilyen ugyanis biztosan létezik, hiszen sokfélék vagyunk, és ez így is van rendjén. Mégis ki az, aki ma ezt megteheti Magyarországon? A konkrétumok szintjén maradva ez ugyanis azt jelentené, hogy a férfinek 6-7 fős családot kellene egy fizetésből eltartani (plusz családi pótlék, de akkor is). Elhiszem, hogy van, aki megengedheti ezt magának, de arra pontos statisztikák nélkül is mérget veszek, hogy nem a nagy többség. Odáig már szinte el sem merészkedem, hogy mindennek nem csupán a nőkhöz van köze - a férfiakat sem kérdezi meg senki, hogy van-e kedvük a szülőgép mellett eltartógépet játszani.

4. Tegyük fel, hogy az előző forgatókönyv mindenki teljes megelégedésére megvalósítható, majd az anyuka a 4-5 gyermek megszülése után - egy másik, hasonlóan lényeglátó fideszes politikusi megjegyzéssel összhangban - úgy dönt, hogy most már jöhet az önmegvalósítás. Mondjuk, hogy egyetemet még végzett, tehát úgy 23-24 éves kora körül szülte az első gyerekét. 3-4-5 gyereknél is reális kb. 10 év otthonmaradással számolni, de 7-8 egészen biztosan összejön. Nos, az is köztudott, hogy a munkaerőpiacon kapkodnak a nulla munkatapasztalattal rendelkező - és nem csak hogy papíron tapasztalatlan, hanem konkrétan soha még nem dolgozó - 32-34 éves sokgyermekes anyukákért.

Csak hogy egyértelmű legyen, nem az a baj, hogy beszélünk a népességfogyásról, ez ugyanis valós probléma, és érthető, ha megpróbálnak valami megoldást találni rá. A gond ott van, hogy - a jelek szerint gondolkodással nem megerőltetve magukat - az érintett honatyák megmondják a tutit, ez így van, ez ezért van, és ezért mindenkinek ezt KELL tennie. Nem strukturális változásban gondolkodnak, hanem egyszerű választ adnak, ami éppen azért necces, mert a probléma viszont egyáltalán nem egyszerű. Beleszólnak a magánéletembe, sarokba állítanak, köteleznek, parancsolnak, egyszóval úgy bánnak a társadalom tagjaival - nőkkel és férfiakkal egyaránt, egyébként -, mint egy gyerekkel. Fekete és fehér. Nincsenek kompromisszumok, nincsenek árnyalatok, nincs stratégia, csak kinyilatkoztatások és instant megoldások.

Mindebben pedig az a legveszélyesebb, hogy keverik a szezont a fazonnal. Az mindig gyanús, ha valaki meg van győződve róla, hogy ő a végső és egyetemes igazság birtokosa, de az idézett kijelentések szerzőinél még egy giliszta is nagyobb pszichológiai intelligenciával rendelkezik. Összekutyulják az emancipációt, a népességfogyást és a családon belüli erőszakot - ami nyilvánvalóan súlyos következményekkel járhat. Merthogy a nőket, vagy ha úgy tetszik, akkor a nők önmegvalósítását teszik felelőssé a népességfogyásért, de nem csak azért, hanem egyenesen a családon belüli erőszakért is - retorikával olyan összefüggéseket teremtve jelenségek között, amelyek nem léteznek, ne adj' isten éppen a sugallttal ellentétes módon érvényesülnek (lásd önmegvalósítás és családon belüli erőszak). És nem fogják fel, hogy ez már önmagában erőszakos kommunikáció. Itt kezdődik a nők elleni erőszak (átfogóbb szinten pedig a bárki elleni erőszak). Merthogy az elhangzott mondat - számító gonoszság helyett szimpla korlátoltságot feltételezve a háttérben - óriási tévedés. A családon belüli erőszak okai ennél jóval összetettebbek, és ahogy idézett politikusaink közelítik meg, abban a formában annak semmi köze sincs ahhoz, ki hány gyereket vállal. Ellenben lehet köze hozzá, méghozzá akkor, ha önálló, felnőtt, független embereket belekényszerítenek olyan helyzetbe, amit nem akarnak, és amelyben tehetetlennek érzik magukat, ezért a frusztrációjukat - a legkisebb ellenállás elve szerint - azokon vezetik le, akik a legközelebb állnak hozzájuk. Hány ilyen esetet látunk, csak azért, mert becsúszik a gyerek, vagy mert amikor két ember rájön, hogy együtt nem működnek tovább, akkor az anyagi korlátok miatt nem tudnak emberi módon szétválni, hanem benne ragadnak egy mindenkit mérgező kapcsolatban. Fontos persze, hogy az erőszakhoz kell valaki, aki erőszakos személyiség, tehát nem törvényszerű, hogy rossz helyzetben kialakul a családon belüli erőszak. Csupán sokkal, sokkal nagyobb az esély rá, tekintve, hogy nagyon kevés a mentálisan maradéktalanul kiegyensúlyozott személy, és szélsőséges helyzetekben még azoknál is elszakadhat a cérna, akik egyébként viszonylag normálisak. A fenti fantasztikusan alaposan átgondolt kijelentés tehát önmagát cáfolja meg - minél több gyereke van ugyanis egy nőnek, annál kiszolgáltatottabb a helyzete, és annál jobban terrorizálható. Tehát ha a körülmények és az érintettek személyisége miatt létrejöhet az erőszakos családi környezet, azt akárhány gyerek szülésével sem lehet meggátolni, sőt. Az erőszak definíció szerint a másik fél elnyomásán alapul - a megoldást éppen ezért kizárólag az jelentheti, ha önmagukat megfelelően ismerő, megvalósító, független és lelkileg egészséges emberek saját, önálló elhatározásból alapítanak családot. Az elnyomás, az elfojtás, a kényszer erőszakot szül. Pun intended.

Hasonlóképpen - örök téma, de akkor ismét elmondom -, millió ezer oka lehet és van annak, ha egy nő nem szül rögtön 20 évesen 2-3, de inkább 4-5 gyereket, vagy esetleg sosem szül ennyit, esetleg egyet sem szül. SZEMÉLYES okok, amibe az államnak semmi beleszólása. Mert például nincs kitől, nincs kinek, nincsenek meg hozzá a körülmények, a nő (vagy ha már itt tartunk, a férfi) nincs felkészülve még a szülőszerepre, az érintett erőszakos családból jött és soha az életben nem kockáztatná meg, hogy hasonló élményeket kelljen átélnie, egyszerűen csak nem akar gyereket stb. stb. A testem és az életem felett én rendelkezem, az egyetlen ember, aki érdemben befolyásolhatja az ezzel kapcsolatos döntésemet, az a másik érintett, a párom, aki részt fog venni a gyermek nevelésében, senki más. Az erőszakos kommunikációhoz visszatérve - ez is az, társadalmi szinten. Azt közvetíteni, hogy az egyes ember elszámolással tartozik az államnak azzal, hány gyereket pottyant ki a nagy magyar haza megmentésére. Hát nem tartozik. Ellenben lehetne arról beszélni, hogyan ösztönözhetők gyermekvállalásra azok, akik ezt igazán szeretnék, hogyan segíthet nekik abban az állam, hogy megteremti az ehhez szükséges körülményeket. Arra mindig lehet hivatkozni, hogy ez csak kifogás, de felesleges, ugyanis ha valaki utánaszámol, be fogja látni, hogy Magyarországon nem egyértelmű ma még 2-3 gyereket sem vállalni, nemhogy 4-5-öt. Persze, ez nehezebb, mint ráfogni az egész jelenséget a nőkre. A nő maradjon a kályhánál, szüljön, neveljen, fogja be a száját. Nem azért, mert egy önmegvalósító nő nem képes egyidejűleg gyermeket is nevelni, hanem mert ez jóval bonyolultabb helyzetet teremt, ami a férfiaktól is áldozatot kíván, és mert nem feltétlenül lesz belőle egy alomnyi utód, hogy a magyar haza is jól járjon. Tehetetlen, lusta, vak és nem mellesleg önmagukat felsőbbrendűnek gondoló (ám valószínűleg kisebbségi komplexusokkal küzdő) férfiak örök fegyvere kikiáltani a nőket bűnbakká ebben a kérdésben. Mert szülni nem tudnak helyettünk. Kár, hogy éppen ilyenek ülnek a döntéshozói székekben. És kár, hogy még mindig nem tudják megérteni, attól, hogy mi tudunk, nem ebben merül ki minden érdemünk.

Pink stilettos

Kell. Az. A cipő. O.o :)

Mellesleg Catherine Deneuve ma Velencében van. Én nem. 

Azt hiszem, most egyéb érdekességről továbbra sem tudok beszámolni.

Akkor is hülye ez a telefon! x-(

Az éterbe kiáltok segítségért bárkinek, aki tud ezzel mit kezdeni: az igaz lehet, hogy a Samsung Galaxy Ace-en az sms-hang megegyezik a különféle értesítések hangjelzésével??? O.o 

Talán nem túlzó és egyedi kívánság: NEM óhajtanám, hogy minden egyes e-mail érkezésekor pingeléssel cseszegessen a telefonom, ellenben az sms-t, ha lehet, szeretném meghallani. Ergo, ha mégis úgy van, hogy a kettő egy és ugyanaz (erre utal az is, hogy ez idáig sem találtam külön sms hangbeállítást), akkor az nem működik, hogy csendesre állítom az értesítési hangot, hiszen akkor az sms-t sem fogom hallani. Alternatív megoldásként esetleg nem lehet valahogy kikapcsolni az értesítéseket?

Vagy most komolyan én vagyok széles-e világon az egyetlen, aki nem akarja, hogy a telefonja folyamatosan minden hülyeséggel izélgesse, de mondjuk annak örülne, ha a hagyományos telefonfunkciói normálisan működnének? Az "okosság" szempontjából is minimumnak tűnne, hogy a különböző hangokat külön lehessen beállítani. Annyi fölösleges bizbaszra van lehetőség, ez pont miért nem fért már bele? #eldobomazagyam

Csajos vegyes

Ma megcsináltam magamnak az alábbi sminket, persze csak olyan Stahl Judit-módon. Felhasználtam mindent, ami volt itthon. :) Tegnap vettem egy Rimmel Union Jack szemhéjpúdert, egész hasonló színekkel ahhoz a Chanelhez, amit Lisa a videóban használ. Bár kb. a Chanel árának tizedébe kerül, nagyon jó minőségű és szépen pigmentált termék (két hete még fogalmam sem lett volna róla, mit jelent ez, de hát jó pap holtig tanul). Jó néhány alapdarab még így is hiányzik a sminkkészletemből, többnyire olyasmik, amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Korábban a sminkelés kimerült nálam a szemceruza-szempillaspirál-esetleges alapozó háromszögben, így a kétféle korrektor, púder, kontúr, pirosító, szempilla-göndörítő és egyéb csodák még beszerzésre várnak, a millió lehetséges színárnyalatról nem is beszélve. Most először készítettem előtte-utána képet is, és meglepően látványos a változás. Nem azért, mert az á la natúr kinézetemet nehéz lenne feljavítani szépészeti technikákkal (merthogy nagyon is könnyű), hanem mert fényképen az erőfeszítéseim ellenére sem szokott igazán átütni a smink.

Ezenkívül mától csatlakoztam az okostelefon-tulajdonosok táborához, ezt a szépséget vehettem a gondjaimba:

Persze a beállítások során máris eljutottam odáig, hogy anyáztam, mennyire hülye ez a készülék. :) Nyilvánvalóan, mint ahogy az már lenni szokott, nem ő a hülye, csak alábecsültem a képességeit. Kiderült, hogy a bluetooth mappába bekerült képeket és zenéket automatikusan átteszi a Galériába, illetve a Zenék mappába. Azt ugyan már nem kérdezem meg, hogy ha a képeket a bluetooth mappából is be lehet állítani háttérképnek, akkor a zenét miért nem lehet ugyaninnen csengőhangnak, mert úgyis tudom, hogy van rá válasz, és a telefon helyett csak én fogok még hülyébbnek tűnni. :) 

Ráadásul tegnap engedtem a csábításnak, és megrendeltem Alizée új albumának limitált kiadású díszdobozát. Magyar pénztárcához viszonyítva kissé sokat kóstál (69 EUR), de még soha nem vettem ilyesmit, és nagyon tetszik a dizájn, sőt, a belbecs is. M. franciaországi címét adtam meg, mert hozzánk 20 EUR lett volna a kiszállítás, ezt majd még közölnöm kell vele, hogy ne érje váratlanul. :) Persze a megjelenés október 1., szóval még van időm, de nem árt, ha legalább időben állítom kész tények elé..

Mostanában jóval kevesebb a munka, és helyette (a fentiek mellett) éppen Iris Murdoch-ot olvasok (An Accidental Man). Imádom. Olyan jó végre falni egy könyvet, szinte nem bírom letenni. Folyamatosan szellemi munkát végzek, ez mégis úgy hat rám, mintha az agyam régóta rozsdásodó részeit kezdeném újra dolgoztatni. Kíváncsi leszek majd másra is tőle.

Mai tanulság

Ha full sminkben szárítok hajat, úgy nézek ki, mint a magazinokban a szélgép előtt pózoló modellek (avagy egyéb női fényképalanyok).

Plusz felismerés: 31 év alatt még soha nem szárítottam a hajam full sminkben. :-)

Principessa veut la lune?

A Sony - nagyon helyesen, hiszen konkrétan még forgalomba nem hozott tartalomról volt szó  - minden videót eltávolított a YT-ról, amiben Alizée új dala volt hallható, így aztán gondolom, sokan türelmetlenül várták, hogy megjelenjen letölthető formában is. :) Ez ma meg is történt, és máris 3. helyre ugrott a francia iTunes-on, Céline Dion és Shy'm új dala mögött. Jó kezdet. Bizonyára nem volt véletlen, hogy Alizée éppen a Moi Lolita c. szám 12 éves évfordulójára időzítette a megjelenést. Vagy lehet, hogy az volt, de akkor ennyi meg jár. :)

Egyelőre még csak Franciaországban elérhető a szám, de ígéretek szerint nemsokára a világ összes pontján letölthető lesz. Miután tegnap óta három különböző fórumon (Amazon, Fnac, iTunes) próbáltam interneten keresztül megvásárolni MP3 formátumban néhány dalt, és az összes kísérletem csúfos kudarcba fulladt, ajánlom is, hogy mihamarabb ideérjen legális formában. Az Amazon legalább tájékoztatott, hogy mea culpa, de a partnereikkel kötött jogi megállapodás értelmében egyelőre csak franciahonból lehet letölteni tartalmakat, és külön létezik már oldal az amerikai, osztrák, svájci és német zenerajongóknak. A Fnac ezzel szemben két kártyámat háromszor utasította vissza, és aztán tájékoztatott arról, hogy ilyenkor rendszerint a rosszul megadott adatok vagy a hitelkeret kimerülése a probléma. Ezzel már csak az nem stimmelt, hogy 1,29 EUR még mindegyik számlámon van, az egyik kártya adatait kétszer is megadtam, és összesen három tranzakciót indítottam, ergo az összesnél már csak nem ütöttem félre valamit. Komolyan megfogalmazódott bennem, hogy ha nem viselném a szívemen az érintett szerzők sorsát (és persze nem lenne alapértelmezett beállításom, hogy ha valamit veszek, azért kifizetem az árát), már biztos felmásztam volna a Torrentre.

Persze mindez még így is kismiska volt ahhoz képest, amit ma az iTunes produkált. Az tény, hogy mire átverekszi magát az ember a telepítés és az ismerkedés fázisán, valóban egész egyszerűen használható, na de addig! Elképesztő, hogy nem tud ez könnyebben menni, pedig továbbra sem tartom magam digitális analfabétának. A telepítés még viszonylag zökkenőmentesen lezajlott, még ha kicsit hosszadalmas volt is. Jó, rendben, azt nem tudtam, hogy Alizée dala csak Franciaországban elérhető, így hát próbálkoztam. A dal linkjére kattintva a program gálánsan felajánlotta, hogy ha ezt a számot akarom, akkor ahhoz áruházat kell váltani, mert a magyar store-ban nem kapható. Váltok? Naná. Ott kiderült, hogy bármiféle tranzakcióhoz kell egy Apple ID. Jó, hát csináljunk. Adatok megadása, új jelszó kiötlése, felírása. Telefonszám területkódja háromszor visszautasítva, mondván, oda három számjegy kell. De hát vazze, ha Magyarország 36, és a +jelet nem fogadod el, akkor mit írjak?? Beírtam, hogy 036. Ez így ugyan használhatatlan, de átment a rostán. Bankkártya. Ki lehet választani, hogy melyik országban bocsátották ki a kártyát - akkor megadom már, hogy Hongrie. Örül is a program, de tájékoztat, hogy emiatt módosítja a nyelvet (de nem magyarra, hanem angolra). Ezzel egyidejűleg visszaléptetett vagy három mezővel, hogy újra végig kelljen ugrálnom rajtuk (angolul immár), de nem veszítettem a lelkesedésemből. Végre sikerült, Apple ID kész, visszaigazolás e-mailben, e-mail cím megerősítés, minden klappol, akkor hát kattintsunk újra a dal közvetlen linkjére (mert ugye ha az áruházban rákeresek, csak a Magyarországon elérhető számokat adja ki). Újra áruházváltási kérdés, majd vásárlás gomb megnyomása a dal mellett, bejelentkezés az újdonsült Apple ID-vel, éééééééééés: üzenet a falon: ezzel az ID-vel csak a magyarországi áruházban vásárolhatsz. AAAAAARRRRGGHHHHHHH. Főlövés. Ezért tökre megérte, de tényleg. 

Szerencsére aztán megláttam Twitteren, hogy a dal csak később lesz nálunk elérhető, ez a viszontagságok oka. Na meg az, hogy sokat vártam az iTunes-zal való első találkozásunktól. Persze, amilyen nyögvenyelősre sikeredett, annál magabiztosabb vagyok most, hiszen úgy érzem, ami befuccsolhat a program használata során, az nálam egyszer már befuccsolt. :) Ráadásul ezen felbuzdulva meg is néztem, hogy az Alain Chamfort - Alizée duett (Clara veut la lune - Clara a holdat akarja, azaz semmi nem elég neki) megtalálható-e, és lám, az nálunk is kapható, így sikerült végül 2 számot megvásárolnom, ez rendkívül megnyugtatott. Sőt, fel is dobott, innentől csak türelem kérdése az egész, és egyszer az új single is megérkezik.

A cause de l'automne :)

Az előző bejegyzés címét megtehetném akár a blog alcímének is, kicsit elmaradtam az írással. Még Cannes-ról sem számoltam be, egyszerűen nem maradt rá energiám, meg főleg időm, közben pedig persze veszített némileg az aktualitásából. 

Most viszont nem kell hosszú beszámolót összehoznom, tehát jó hír: megjelent Alizée első dala az új albumáról. Maga a korong majd csak szeptemberben kerül a (virtuális) boltokba, de a múlt héten hirtelen kiderült, hogy az első single már a héten várható, így nagy volt az izgalom. Azt lehetett tudni, hogy az előző két lemez kicsit elektrósabb (egyedibb, érdekesebb, művészibb, nekem-jobban-tetszik) vonala után Alizée visszatér a populárisabb műfajhoz. Én ugyan messze jobban szerettem az utolsó két albumát, mint a Mylene Farmer-féléket, de megértem, hogy így döntött, mert sajnos nem sokan osztották a véleményemet (legalábbis az eladási statisztikák szerint). 

Egyelőre Alizée hivatalos oldalán lehet meghallgatni a dalt (előtte e-mailt kell megadni a hírlevélre való feliratkozáshoz), de persze a rajongók rögtön fel is töltötték mindenféle formában YouTube-ra, úgyhogy már ott is hallgatható (erről majd egy későbbi posztban, ha lesz rá időm, meg energiám). Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a teljes album, fura így nyárra egy melankolikus számmal előrukkolni, aminek még a címében is szerepel az "ősz". Azért persze tetszik, naná. :) 

[audio] Alizée - A cause de l'automne (nouveau... by alizee-official

And the rest is silence

Az imént olvastam, hogy elhunyt Géher István. Annyira sokkoló, mert teljesen váratlanul ért. Itt pityergek, hogy megtörtént a lehetetlen. Az egyetemen, amikor ilyen tanárok vettek körül, még igazából fel sem fogtam, milyen nagy dolog, hogy egyszerű kis lényem is ott ülhet és tőlük tanulhat. Közben persze mégis egyfajta félistenként tekintettem ezekre a nagy elmékre, és kialakult bennem az érzés, hogy ők soha nem szűnhetnek meg létezni. Voltak, vannak és lesznek, mindig is. Géher István pedig különösen olyan volt számomra, mint egyfajta intézmény, az intézmények pedig örökre fennmaradnak, nem igaz? Imádtam az óráit, még a péntek este 6-kor kezdődő Shakespeare filmen kurzusára is lelkesen jártam, ahol rendszerint dugig megtelt a Dürer Café, pedig normális esetben egyetemista abban az időpontban már nem tette be a lábát az épületbe (legfeljebb bulizni, de a bulikat meg általában csütörtökön rendezték). Máig emlékszem, amikor a Vízkeresztet néztük, és megjegyezte, hogy Helena Bonham Carter egyébiránt sokkal szebb, mint Imogen Stubbs. :-)) Amikor pedig az Eötvös Collegiumban Kállay Gézával együtt felvételiztettek, az már önmagában is egy élmény volt (és még csak fel sem vettek :)). Persze ennél sokkal többet adott. Hálás vagyok, hogy volt szerencsém részt venni a szemináriumain. Nyugodjon békében. 

Hangolás Cannes-ra

Meg az aranyló napsütésre, ezzel:

EHHEZ

(a képen pirosnak tűnő vonalak igazándiból tüzes narancssárgák, mint az ujjaimon :-))

Vegware

Cikk és interjú Lucyval, a Vegware egyik alapítójával. Érdemes elolvasni.

Ha valaki nem tudná - bár simán tudhatja, hiszen a Vegware kis hazánkban is képviselteti magát -, a cég 100%-ban természetes, biológiailag lebomló anyagból készít eldobható evőeszközöket, poharakat, tárolódobozokat, tasakokat, azaz mindent, amire az "egyszerhasználatos" vendéglátásban szükség lehet. Az ötlet Lucy bátyjától, Joe-tól származott, aki kitalálta, hogy kukoricakeményítőből kellene előállítani magas hőfokot is kibíró anyagot, amit aztán a szennyező papír- és műanyagáruk helyett lehetne használni, jelentősen csökkentve így a szénlábnyomunkat. Az ötlet zseniális, bár nyilván kellett hozzá a szakértelem is, mert az én fejemből például biztosan nem pattant volna ki, hogy a kukoricakeményítő alkalmas lehet ilyesmire. A cikkből is kiderül, hogy a még csak 6 éves cég villámgyorsan több millió fontos forgalomra tett szert, és ma már Európa-szerte, sőt az Egyesült Államokban is jelen vannak. A vállalkozásnak viszont ennek ellenére van egyfajta "helyi" jellege, mert a környezettudatosság mellett nagy hangsúlyt helyeznek arra is, hogy kisvállalkozásokkal is együttműködjenek. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a megoldás kicsiben és nagyban egyaránt működőképes.

Ilyen sikertörténeteket persze tucatjával olvashatunk, ha jobban utánanézünk, hiszen a világméretű eredmények is indultak valahonnan - általában egy egyszerű, de nagyszerű ötletből. Amiért ez számomra mégis fontosabb a többinél, az az, hogy ott voltam - ha nem is a születésénél, de mondjuk úgy, hogy - amikor a projekt még gyerekcipőben járt. Szinte pontosan négy évvel ezelőtt szokás szerint csoportosan tömörültünk az egyetem udvarán az egyik szünetben, beszélgettünk, és Lucy - aki akkor külföldi lektorként egyengette tolmáccsá válásunk útját - említette, hogy van ez a cégük, amiben a bátyjával dolgoznak, mert Joe kitalálta, hogy környezetbarát eldobható evőeszközöket fog gyártani, és most éppen forgalmazókat keresnek. Kiderült, hogy a szinkronosok közül valaki már érdeklődik is az ügy iránt, úgyhogy elképzelhető, hogy nálunk egész hamar kaphatók lesznek a Vegware termékei. Emlékszem az általános derültségre, amikor Lucy hozzátette, hogy "I'm next in line for a salary", vagyis hogy ő a következő a sorban a fizetésért, tehát ha kicsit beindul az üzlet, akár már pénzre is számíthat. Már akkor is csodáltam az ambíciójukat, hogy belevágnak egy ilyen komoly dologba, talán mert valahol éreztem, hogy nagyot fog ez durranni, és így is lett. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna (lehet, hogy ők sem), hogy négy év múlva 4 millió fontos forgalommal és nemzetközi forgalmazói hálózattal működnek majd. Szinte sajnálom, hogy semmiféle vendéglátói összeköttetésem nincs, mert bárkinek szívesen ajánlanám a Vegware-t. Furcsa és minden bizonnyal hülyeség is, de valahogy amiatt az egyetemi beszélgetés - no meg persze a személyes ismeretség - miatt kicsit a magaménak is érzem ezt a történetet. Nem elhanyagolható szempont, hogy maximálisan egyetértek a kezdeményezéssel, és ezért valószínűleg teljes kívülállóként is lelkesen rajonganék érte, de így valahogy mégis más.

Ez lehet az ún. "grassroot" kezdeményezések erejének a valódi titka: hogy az emberek a magukénak érzik. Ha pedig ebből olyasmi jön létre, ami világszerte használható, annál jobb. A Vegware ma az Egyesült Királyságban már fogalom, teljesen egyedülálló, és nincs benne semmi turpisság: valóban környezetbarát, működik és elérhető.    

Tisztaság fél egészség?

Ezt egy barátnőm rakta ma ki facebookon, és hozzá hasonlóan én is elmondhatom, hogy ez az életfilozófiám. De csak félig viccesen. Ugyanis nálam ez a gyakorlatban pontosan így működik. Illetve, no, szóval ezen az elven, de fordítva. Csak nagyon ritkán jutok el a takarításig, egyszerűen - még ha időm lenne is rá, ami egyébként nincs - nem bírom rávenni magam, hogy rendszeres heti programot csináljak belőle, mert úgy érzem, elveszik az életemből egy csomó olyan idő, amit értelmes, értékes tevékenységekre fordíthatnék. Te jó ég, hát még hajat sem sikerül minden héten mosnom, nem jutok el hetente moziba, a legtöbbször nincs legalább heti egy nap, amikor kialszom magam, és franciára sem tudok legalább hetente tanulni - akkor pont a takarításnak szorítanék helyet? Persze nálam is megvan azért az a határ, amikor már átbillen a belső mérce, és muszáj ráncba szednem a körülöttem kialakult disznóólat, csak ez a szint valószínűleg messze esik az átlagemberétől (a tiptop és a ragad-minden-a-mocsoktól skálán utóbbi pólus felé eltolódva :)). Szerintem takarítani akkor érdemes, amikor már van mit, az, hogy folyamatosan makulátlan legyen a lakás, nem vonz, sőt, azt sem hiszem, hogy bármiféle elismerést érdemel, ha enni lehet a padlóról. A legfontosabb a hatékonyság: dömping- és kampányszerűen beiktatni akkor, amikor már érzésre is megéri rááldozni azokat a bizonyos órákat, hogy ne váljon az ember lánya a hajléka rabszolgájává. Nos, azt hiszem, ettől esetemben egyáltalán nem kell tartani. :)

Óriás mikróbák :-)

A megbízhatatlan narrátornál ráleltem egy fantasztikusan vicces oldalra (még régebben, de nem posztolhattam, mert olvasó személyek ajándékozás szempontjából érintettek voltak :)). Különböző baktériumok, vírusok és hasonló kis élő szervezetek plüssből. Ilyen lehet, ha néhány kreativitással megáldott, pályaelhagyó biológus akcióba kezd. :)

Persze nem tudom pontosan, hogy keletkezett az ötlet, de teljesen kész vagyok! Egy-egy ajándékba adott mikróba akár mélyenszántó gondolatokkal is felruházható (mint pl. az őssejt, a test álmodozója, aki ugye felnőve az lesz, ami csak szeretne :P), de engem alapvetően ismét a cukiságfaktor vezérel. Ilyen alapon pedig kedvencem a petesejt. :o)

De a zsírsejt is édes (ezt kapta Z., hogy a pótoljuk a kitartó edzés következtében elveszített sajátjait :D).

A következő ajándék pedig egy kedves franciaországi barátnőt illeti majd, akit egy fórumon ismertem meg, "martienne" nicknéven. Ezért születésnapjára mi mást is kaphatna, mint a marsi élet előfutárának sejtett kis baktériumot.

Titanic (3D)

Tegnap találkoztam G-vel (barátnő, épp brazíliai önkénteskedésből tért haza - kis időre), és szóba került a Titanic - meglepetésemre azt mondta, ő unta, szerinte nem is volt hihető, hogy majd pont egy hajón találkozik ez a két fiatal, meg amúgy is, ásítozott és a végét várta, amikor anno megnézte. Mindig meglepődöm, amikor valaki katasztrófafilmként vagy (nyálas) romantikus filmként aposztrofálja ezt az alkotást, pedig a legtöbben valamelyik kategóriába esnek  - egy ismerősöm egyenesen úgy fogalmazott, hogy számára a Hugh Grant- és Julia Roberts-féle mozik után következik, ami már-már felfoghatatlan. G. saját bevallása szerint az utóbbi kategóriába tartozik, ráadásul még a történet sem kötötte le, így aztán persze nem nagyon tudta hová tenni, amikor elmeséltem neki, számomra mit jelent a film.

2005-ben láttam először, így nem kellett megküzdenem a korábbi tinédzserkori értelmezéssel, lehet, hogy ez is segített. Londonban néztük I-vel, ahová átruccantam Belgiumból, de csak úgy, ahogy szokás, amikor megy a tévé, de közben beszélgetünk: az elejét még nem igazán követtük, aztán a felétől szépen lassan beszippantott minket a történet, a (nagyon) kistévé és a felirat nélküli eredeti nyelv ellenére, amit nyilvánvalóan nem értettünk tökéletesen. Akkoriból egyetlen kép maradt bennem, és a hozzá tartozó érzés: amikor Rose felfedezi, hogy a palánkba kapaszkodó Jack már nem él, és végül elengedi, le a mély vízbe. Ott és akkor úgy éreztem, meghasad nemcsak a szívem, hanem az egész tudatom, hogy ezt az egyet képtelen lennék kibírni, ott helyben belehalnék a fájdalomba, vagy beleőrülnék, de ép ésszel, felfogva, hogy az, akit nekem szánt az ég, a szemem láttára pusztult el, úgy nincs tovább. Pedig nem sokkal később meg kellett tennem, hacsak szimbolikusan is, és talán elképzelhető, hogy éppen azért gyakorolt ekkora hatást rám a jelenet, mert valahol nagyon mélyen már akkor éreztem, nem fogom megúszni.

 

Aztán talán 2 éve A. hozta fel a filmet a gyász kapcsán -teljesen megdöbbentett, hogy számára ez maradt meg a Titanicból - az újrakezdés lehetősége, az, hogy amíg én úgy éltem meg, hogy a történetnek ott van vége az óceán közepén, az valójában csak a kezdete volt - Rose életében legalábbis. Elvileg meg is kellett volna néznem házi feladatként, de kicsit tartottam tőle, mert az a jelenet és az érzések még mindig erősen munkáltak bennem. Aztán a dvd-rendelési procedúra is elhúzódott, így mire kb. 2-3 hónappal később megkaptam a lemezt, már nem volt aktuális.

Még szerencse, hogy James Cameronnak ilyen fantasztikus ötletei támadnak, hogy készít egy 3D-s verzót, mert, nos, valljuk be, ha valamelyik film, hát a Titanic pont megérdemli. Odáig is elmerészkednék, hogy ezúttal a technológia hozzátesz az élményhez, bár az átéléssel számomra a miniképernyőn sem volt gond. De most éreztem, itt az ideje, újra kell nézni, ha már adódott ez az alkalom, legalább végre látok egy olyan 3D-s alkotást, amelyiknél értelme lesz a szemüveggel bajlódni. És tényleg volt.

Furcsamód kb. a tizedik perctől rám tört az a fojtogató, végtelen, kibírhatatlan veszteségélmény, amit anno éreztem, és Jack még meg sem nyerte a jegyét pókeren, már borított volna el a zokogás, mert tudtam előre, hogy cirka három órán belül ez a hatalmas, lenyűgöző építmény, rajta ezernyi élet, remény, mind-mind szertefoszlik és a tengerbe vész. Persze ez később, amikor elindult a történet, alábbhagyott, csak néha-néha jött újra elő. A film most is teljesen magával ragadott, és bár továbbra is úgy gondolom, hogy elsősorban a zseniális forgatókönyv és az alakítások, na meg a rendezés felel azért, hogy minden idegszálammal megfeszülve az ismert tények ellenére is újra elhiszem, hogy ezúttal talán másképp ér majd véget a sztori, a 3D-nek annyit biztosan a javára lehet írni, hogy még sokkal-sokkal átélhetőbbé teszi a vásznon látottakat. A vizet mindig is valami földöntúli módon imádtam (lehet valami abban, hogy vízjegy vagyok), a nyílt víztől viszont ezzel együtt is irracionális módon rettegek (talán túl korán láttam a Cápát, meg a Baywatch-ok sem segítettek). A filmet nézve meg kellett állapítanom, hogy ebből a két ellentétes hatásból táplálkozva szinte perverz módon vonz az a hatalmas kék-fekete mélység ott a vásznon, a végeláthatatlan óceán, a lételemem, ami egyben pusztító. És közben valahol olyan is, mintha ott lennék, a halál torkában, kristálytisztán felfogva a helyzet súlyosságát, azt, hogy cselekedni kell - de hogyan? 

Legközelebb az ominózus jelenetnél eszméltem magamra, hogy tudniillik moziban ülök, ugyanis hirtelen ráébredtem, hogy valahol elmúlt belőlem a kezdeti fojtogató érzés. Nem értettem, és próbáltam visszakutatni az emlékeimben, pontosan hol és mikor történt. Persze, az elengedés, ahogy azt végig kell nézni, továbbra is szívfacsaró, nyeltem is a könnyeimet a 3D-szemüveg jótékony takarásában, de már nem éreztem, hogy ebbe bele kell halni. És akkor rájöttem. 

Régen, főleg még gyerekként, amikor arról hallottam, hogy emberek a "hazájukért" kivonulnak az utcára forradalmat csinálni (azaz halomra lövetni magukat, mert számomra ez azzal volt egyenlő), vagy az életüket kockáztatva segítenek az égő házban vagy a süllyedő hajón maradtaknak, bármilyen nehéz volt is szembesülnöm vele, be kellett vallanom magamnak, hogy ilyen helyzetben kíméletlenül praktikus, magyarán szólva gyáva lennék: dehogy mennék ki az utcára, szépen a négy fal közt maradnék, hogy ne érhessen puskagolyó, dehogy mennék vissza egy égő házba vagy egy süllyedő hajóra! Hiába tudtam kicsiként, hogy ez lenne a "nemes" cselekedet, kis naiv világomban értelmezhetetlen volt ilyen "hülyeséget" csinálni. Szépen húznám el a csíkot, mint a Titanic tervezője is a filmben. Lesülne a képemről a bőr, valószínűleg egy ideig nem tudnék tükörbe nézni, de beülnék abba a mentőcsónakba. 

Aztán eltelt jó néhány év, és kiderült számomra, hogy az ilyen döntések nem a gyávaságról vagy a bátorságról szólnak. Amikor Rose-nak felajánlják, hogy üljön a mentőcsónakba, és Jack is erre biztatja (márpedig benne 100 százalékig bízik), ezért meg is teszi, minden normális ember azt gondolná, hogy ez egy no brainer, hiszen mik a lehetőségek? A (viszonylag biztos) halál és a (többé-kevésbé biztos) élet. Nincs az az épelméjű ember, aki akármilyen nagy szerelem miatt a biztos végzetbe rohanna. Én mégis úgy éreztem (bár azt le kell szögezzem, nem tartom magam sem épelméjű, sem normális embernek, tehát ez a mentségem megvan), hogy ez így nem stimmel. Aztán Rose egyszer csak fogja magát, és az ereszkedő mentőcsónakból visszaugrik a hajóra - bennem pedig bumm, egy szempillantás alatt megszűnik a kibírhatatlan (megelőlegezett) gyászélmény. Ez volt az a pillanat, és most már az is egyértelmű, hogy miért. Mert a választás nem az élet és a halál között van, hanem aközött, hogy a saját utamat járom-e, vagy sem. Jelenthet bármit racionálisan egy döntés, ha az út, amin el kell indulni hozzá, nem az enyém, akkor az soha nem lehet a helyes döntés. Hülye az az ember, aki a mentőcsónakból visszaugrik a süllyedő hajóra? Elvakítja a szerelem? Hamis biztonságérzet keríti a hatalmába, mert úgy érzi, amíg a szeretett személlyel van, nem történhet semmi baj, de ha történik, nem is számít? Dehogyis. Éppen ellenkezőleg. Kristálytisztán látja - hát hol máshol, ha nem ebben a helyzetben -, hogy merre kell mennie. Az egyik irány pontosan kirajzolódik előtte, és tudja, hogy azt az életet képtelen lenne leélni, ezért muszáj visszafordulnia. Mindegy, hogy azután mi történik, mert a saját útját választotta, akármi következik is, az már valóban az Ő élete. És akkor belefér a halál is, a gyász is, akkor bármit túl lehet élni - persze, kegyetlenül nehéz, és igazságtalan, és fájdalmas, de van belőle felépülés, mert igazi.

 

Ez pedig messze nem romantikus-nyálas túlzás, az életben is milliószor kerülünk kicsiben ilyen döntéshelyzetbe, és én még igyekszem is mindig a belső iránytűm szerint fordulni, mégis döbbenetes felismerés volt ez a film. Néha kell, hogy ilyen mérhetetlenül felnagyítva és kiélesítve (mondhatnám, 3D-ben) a képünkbe nyomják az igazságot, hogy fel is fogjuk és szavakba tudjuk önteni. Amikor A. két éve előadta a saját értelmezését, azt hittem, persze, ő pszichológus, nyilván másképp látja a filmet, mint egy egyszerű halandó. De meg kell követnem, ugyanis egészen konkrétan is benne van a filmben az, amiről ő beszélt. James Cameron zseniális: 3 órán keresztül nézzük az elkerülhetetlen pusztulást, majd jön egyetlen képsor, csupán fél percnyi talán, és diadalmaskodik. Mert a vizet lehet úgy is értelmezni, hogy pusztító, de ezzel szemben életet is ad. És a film pontosan ezt valósítja meg: úgy szól a halálról, hogy közben megalkuvás nélkül az életről szól.

60+

Végre egyszer sikerült részt vennem egy nemes, világméretű kezdeményezésben. Mióta elkezdték, ez még egyetlen egyszer sem jött össze, pedig semmi különösen megerőltetőt nem kell hozzá tenni. Mindössze egy órára le kell oltani a villanyt és kihúzni a konnektorból az összes (fölöslegesen csatlakoztatott) elektronikus kütyüt. Ez idáig ezt leginkább is a munkára szolgáló számítógéppel még nem tudtam abszolválni. De az idei nem véletlenül a nagy változások éve! Persze most is olvasni, tanulni vagy dolgozni kellett volna (tehát a változások egyelőre csak lépésben haladnak), ezért inkább beterveztem némi vásárlást erre a holt időre, és sötétbe borítva magára hagytam a lakást. Éppen akkor értem a Tesco elé, amikor ők is félárbocra eresztették a fényeket: kikapcsolták a hatalmas kivilágított feliratot az épület tetején.

A cél persze - erre utal a "+"-jel - az lenne, hogy ezen a 60 percen túl is figyeljünk a környezetre és igyekezzünk takarékoskodni bolygónk véges energiaforrásaival. Tant mieux! Még egy érv a hajnalig tartó munkavégzés ellen. :)

Kedvenc királynőm Budapesten :)

Nagyon eltűntem innen, pedig lett volna mit írni. El is kezdtem, szép részletesen, de aztán nem volt időm befejezni, és elszállt a pillanat aktualitása. Pedig azért igencsak erős volt ez az aktualitás, meg kell hagyni. Találkoztam élőben A királynővel, aki egyébként éppen olyan, mint amilyennek a képernyőn keresztül vagy az interjúkból tűnik: poénos, bohókás, még mindig csinos nőce, aki egyszerre áll két (saját bevallása szerint igen vastag :)) lábbal a földön, és mégis valami teljesen éteri benyomást kelt. Nem véletlenül játssza ugyanolyan hitelesen a vérbeli parasztasszonyt és II. Erzsébetet. Már azon fölül, hogy piszok jó színésznő, persze. Két hete itt járt Helen Mirren, én pedig ott jártam, ahol ő, aminek gyümölcse egy autogramos fotó, egy darab feledhetetlen élmény, pontosan két váltott mondat angolul, amelyek közül az egyik L-t illeti, és tonnányi sajtós fotó, amin ott vigyorgunk, lévén végre "páholyjegyünk" volt a vörös szőnyegen. Egy hónapon belül élőben találkoztam a három legeslegkedvencebb színésznőm közül kettővel - hiába, mégiscsak az élet a legjobb forgatókönyvíró. És hogy megadjam neki az esélyt a történet lekerekítésére, már latolgatom, hogy Cannes-ba is el kéne látogatni. Persze mindent csak apránként, majd ha eljön az ideje.

Addig is, íme egy kiváló fotó Mészáros Márton jóvoltából, aki ugyan nem tudom, hogy került a hátam mögé, mindenesetre sikerült egy tökéletes képet elkapnia, pont amilyet szerettem volna, csak hát egyszerre ugye nem tudok fényképezni és autogramot kérni is. Az a legjobb benne, hogy blogkompatibilis: csak a kezem látszik, de a lényeg így is rajta van. :)

Forrás

Az utóbbi egy hónap sűrű történéseit pedig igen jól példázza az a párbeszéd, ami pár nappal a Helen-féle bemutató után zajlott le köztünk I-vel:

Én: Kedden nem érek rá.
I.: Miért, Judi Dench Magyarországra jön?

Ja, egynek jó. :D És apropó, tessék "Az ajtó"-t olvasni és nézni. Zseniálisak a nők. Szabó Magda, Helen Mirren és Martina Gedeck egytől egyig.

Napi bölcsesség

A facebook üzenőfalán a legtöbb esetben áradnak az életbölcsességek, amelyek közül nem mindet szoktam elolvasni, és még ritkábban történik meg, hogy úgy érzem, igazi üzenete van számomra a látottaknak. Talán ezért van, hogy amikor néha rátéved a tekintetem valamire, az többnyire nem véletlen. Az elmúlt bő egy hét tanakodására azt hiszem, frappáns válasz volt az élettől ez a kis szösszenet, különösen annak első két sora - a többi logikusan nem releváns. Note duly taken.

Akinek tetszel... Megjegyez !
Akit érdekelsz... Megkeres !
Aki szeretne veled lenni... Szakít Rád időt !
Aki látni akar téged az... Látni is fog !
Aki vágyik Rád.. Bizonyít !
Aki szeret... Megbecsül !
A többi csak kifogás !!

Láss is, ne csak nézz

Mielőtt átkeresztelhetem a blogot Meryl Streep fanbloggá, leírom, hogy voltam jobb agyféltekés rajztanfolyamon, és bizony, hölgyeim és uraim nem csalás, nem ámítás, tényleg MŰKÖDIK! És ezt olyasvalaki mondja, akinek nagyon nem jönnek be a mindenféle sikertanfolyamok és a "minden jó lesz, mert azt mondom hogy jó lesz" mentalitású kurzusok. Ebben éppen az a lényeg, hogy nem kábítanak, hanem tények vannak, és ezek valóban mindenkire érvényesek. Melegen ajánlom. Az eredményt (amint elkészül, mert lassú vagyok, mint állat) nem teszem fel ide, mert annyira élethű, hogy felismerhető vagyok rajta :P. De ha esetleg lesz időm mást rajzolni, azért majd talán valamelyiket megosztom, bizonyítékképp.

Kb. másfél éve munkál bennem, hogy szinte zsigeri igényem a rajzolás - de amint kezembe fognám a ceruzát, beleütközöm a saját korlátaimba, hogy tudniillik nem tudok rajzolni. Nem tud kijönni, ami ott buzog bennem, mert nincs hozzá tudásom, hogy megjelenítsem. És íme, megtaláltam a megoldást. Annyira felszabadító, el nem tudom mondani! Hogy még ha sok időbe telik is (egyelőre), és van is még mit gyakorolni, akkor is TUDOK rajzolni! Nem kívánom ezzel keresni a kenyerem, tökéletesen kielégít, hogy végre tudok jobb agyféltekével látni, és papírra vetni, amire alkalmasint kedvem támad.

♥

Olyan nagyon, nagyon igaz Colin minden szava. Unreasonably good.

OMG, it happened

Devon rettentően vicces és egyben megható, "kandi kamerával" felvett reakciója Meryl győzelmekor. Hát ez valahogy hasonlóképpen nézett ki itthon is, csak több volt a bőgés és az ugrálás, de nagyjából a helyén van. :) És a legfontosabb mondat a végén: "OMG. It happened."

Ott a harmadiiiiiiiiiiiiiiiik!!!!!!!!!!!!!!!

Igen, igen, igen és ezerszer is IGEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEENNNNNNN!! Megvan, sikerült, és élőben láttam végig, minden egyes pillanatát!!

Ez olyan, mint a lottó ötös, vagy az egyéb csodák: ilyen az én életemben, az én koordinátarendszeremben nem történik. Mert még sosem történt. Tudom, láttam, hogy pontosan 29 éve utoljára még létezett a jelenség, akkor utoljára még láthattuk, mindenféle audiovizuális hordozóeszközökön rögzített képek bizonyítják, hogy a pillanat valóságos volt. De azóta - rengeteg lehetőség és valószínűség és megérdemeltség ellenére - többé nem történt meg. De ma, ahogy Colin kinyitotta a száját és kimondta azt az "M" betűt, megfordult kettőt a világ. Meryl Streep HARMADIK OSCAR-ja, ezért a fantasztikus alakításért, annyira, annyira de annyira boldog vagyok!!!

Azt hittem, Berlint nem lehet majd egyhamar túlszárnyalni, és lám, Merylnek két héten belül sikerült! Az utóbbi időben nem szenvedek endorfinhiányban. :-) És most elmegyek lefeküdni, már ha az adrenalin tombolása engedi. :-)

Az ünnepelt: pici könnyek a szemében, hatalmas boldog vigyor, szívmelengető, őszinte beszéd, Oscar és szemüveg a kézben (és ami nem látszik: pántos cipő): hát mi kell még? :o) Nekem semmi. Perfect, just perfect. :)

Ahogy a face-en írták: 29 years is well worth the wait. Hell yeah.

Liz Lemon is kiakadna

Az egyik ismerősöm face-en (akivel igazából személyesen nem is ismerjük egymást, csak kézen-közön), miután kiposztoltam az összes Berlinalés képet, na meg két napja csak erről „beszélek” az üzenőfalon, egyébként meg fent van millió kép a Vaslady londoni és budapesti vetítéseiről is, amin ott díszelgek, és mellesleg halálra dicsérem a filmet, kérés nélkül kiírja az ÉN falamra, hogy javasolja, hogy "A hatalom árnyékában"-t és a "Vaslady"-t ne nézzÜK meg, mert borzasztóan unalmasak, ellenben a Sherlock Holmes 2. nagyon izgi.

Erre csak Liz Lemont tudom idézni: WHO DOES THAT?????

Semmi bajom az eltérő véleményekkel, hiszen embere válogatja, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, vagy ugyanúgy. De most ezt komolyan, minek? És egyáltalán, tényleg, WHO DOES THAT??? O.O

Kalandtúra a Berlinalén, avagy a leghosszabb (Valentin-)nap

Hát hol is kezdjem? Talán a végén, mert az a legkézenfekvőbb, és mert a Columbo is izgalmas attól még, hogy mindig tudjuk, ki a gyilkos. :) . Mentem, láttam, és visszamennék, nagyon. Mármint feltéve, hogy élőben láthatom Merylt, és ezúttal még egy aláírásra is szert tennék. De nem vagyok telhetetlen, mert még mindig hol elbőgném magam, hol ujjongva ugrándoznék, de leginkább is mindkettőt egyszerre, mert életre szóló élményben volt részem - sikerült, bejutottam, ama kifürkészhetetlen utakon kanyarogva végül élőben asszisztáltam végig, ahogy Meryl átveszi az Arany Medvét! :-)

No, de kanyarodjunk vissza az elejére, mert a Columbo is attól lesz izgi, hogy össze kell kötni a történet két végét. Egy hete rábukkantam a Berlinale honlapjára, ami az utóbbi évekkel ellentétben az őskáosz helyett villámgyorsan átlátható, rendkívül felhasználóbarát és könnyen kezelhető oldalként mutatkozott be előttem, holott emlékeim szerint semmi nem változott rajta. Lehet, hogy én tanultam meg időközben használni a netet? Ott kiderült, hogy lehet majd online foglalni a vetítésekre, és köztük az életműért járó Arany Medve átadásával egybekötött Vaslady-előadásra is. Persze, legkorábban három nappal a vetítés előtt nyitották meg a foglalást, délelőtt 10-kor. Több se kellett nekem, élesbe állítottam a keresőt, fél órán belül volt repülőjegyem és szállásom 14-ére, és viszonylag magabiztosan vártam a 11-e reggel 10 órát, amikor is majd lecsapok egy internetes belépőre. Mint az azóta írt posztokból kiderült, sokan lehettek még ezzel így, ugyanis néhány másodpercen belül az összes neten meghirdetett jegy elkelt, és onnantól kezdve nem lehetett mit tenni. Bánatomban majdnem kardomba dőltem, de a kintiek talán megsejtették, és újra megnyitották a foglalást a Kramer kontra Kramer vetítésére, ami szintén aznap, este 6-kor kezdődött. Foglaltam is rögtön, hogy ha már Berlinale, legyen Meryl, és különben is, 20 óra és 22:30 között még bármi megtörténhet, legalábbis ebben reménykedtem.

Nos, átruccantam tehát Berlinbe, Malév híján Lufthansával, és hosszú fapados időszak után először volt részem olyan kényelmekben, hogy fincsi étel és ital a gépen, ablak melletti ülőhely előre kiválasztva (ergo nincs tolongás, könyöklés), ráadásul még a landolás is olyan simán sikerült, mintha vízre szálltunk volna. Mármint úgy érzésre, amúgy sejtem, hogy ha a repülő vízre kényszerül szállni, az nem ennyire zökkenőmentes. Pedig a berlini repülőtér ijesztően későn jelent meg, már meg voltam róla győződve, hogy néhány másodpercen belül a kerekeink súrolni fogják a házak tetejét, de aztán egyszer csak hopp, előtermett egy leszállópálya a semmiből, és azon nyomban földet értünk. Meglepően kevesen, kb. 25-30-an utaztunk oda is, vissza is, így a taps elmaradt, pedig megérdemelte volna a kapitány. Aki visszafelé hozott, ő meg jófejségből, mert az angol mondókája elején belevisított a mikrofonba, hogy Good morning, ladies and gentlemen, sziasztoook! :D

Berlin hangulata egyébként teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem. Van benne valami komorság, főleg ilyenkor, szürke, esős éggel felette; nem feltétlenül szép, inkább valami erő sugárzik belőle. És sztereotípiák ide vagy oda, bizony a német precizitás már abban megmutatkozott, hogy minden gond nélkül, nyílegyenesen eljutottam a városközpontba, pedig félúton át is kellett szállni. A metrótérképen szereplő bemutatkozó szerint a berlini tömegközlekedést meglehetősen egyszerű használni, és ezzel maximálisan egyet kell, hogy értsek. Például azt hinném, nem nagy elvárás, hogy a jegyek annyiba kerüljenek, amennyit a neten írnak, hogy a városba közlekedő busz pont a repülőtér kijárata elől induljon és hogy még mindig a reptéren kérés nélkül a kezedbe nyomjanak egy metrótérképet a jegyvásárláskor, ahol egyébként kivetítő közli az induló járatok adatait, de a legtöbbször ez mégsem így van.

A Potsdamer Platz-ra elérve meg kellett keresnem a helyi Árkádot (tényleg ez a neve, Arkaden am Potsdamer Platz :-)), de persze már az első nagyobb épületen hirdették a Berlinalét. Sőt, igazándiból már a reptéren is pont egy ilyen reklám díszelgett a csomagszállító szalagunk előtti hirdetőtáblán, meg is örökítettem. A Potsdamer Platz-on kicsit sok időbe telt, amíg a jegyemhez jutottam, mert végigvártam egy sort, mire kiderült, hogy az internetes jegyeket 50 méterrel hátrébb adják ki egy standnál (a bevásárlóközpont egész földszintjét a fesztiválnak szentelt lobogók és installációk, kanapék, kivetítők és egyebek tarkították). Az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem azért, van-e még halvány esély jegyet szerezni a ma esti díjátadóra (aznap már csak a helyszínen lehet vásárolni), de persze azt mondták, hogy valószínűleg nehéz lesz. Az azonban bizakodásra adott okot, hogy sorban állás közben (mindkettő közben :)) több ember is megfordult több jeggyel, hogy valaki igényt tart-e rájuk. Természetesen mindet átnyálaztam, de sajnos a díjátadóra szóló nem volt köztük. Gondoltam tehát, haladjunk is át a Berlinale Palasthoz a Marlene Dietrich Platz-ra, és csekkoljuk, mi a helyzet.

Az épület egyébiránt a helyi Árkádból kilépve már látható is, ha tudja az ember lánya, merre nézzen. Én természetesen teljesen fordítva tájoltam be magam a térképen, mint ahogy voltam, így először rossz irányban indultam, de gyorsan korrigáltam, és máris megérkeztem az áhított helyre, ahol már kigurították a vörös szőnyeget, beállítottak egy fiatal zenekart hangulatot csinálni, és beüzemelték a szigorú újságírólesőket, akik a berlini leszállópályához hasonlóan a semmiből ugrottak elém, amikor be akartam lépni az ajtón, mondván, igazolványt vagy életet. Najó, nem így, de már nem lehetett bemenni a "palotába", a szemközt található jegyirodánál kellett beállni a kígyózó sorba. (A Berlinalén rettentő szigorúan veszik a sajtós szabályokat, ennek kulcsszerepe lesz a történetben). Itt megjegyezném, hogy a németek nagy többsége beszél angolul, de még aki nem tud igazán jól, az is próbálkozik, szavakkal, félmondatokkal, némettel keverve, még az idősek is, borzasztóan segítőkészek.:) Így össze is barátkoztam rögtön a körülöttem állókkal, akik - minő meglepetés - mind a Vasladyre akartak volna még jegyet szerezni (vagy legalábbis arra is). Amikor bejutottunk az épületbe, kiderült, hogy oldalra állítják azokat, akik csak erre a vetítésre kíváncsiak, és ha várnak (mondjuk úgy este 10-ig), akkor lehet, hogy lesz majd számukra jegy. Tanakodtunk a többiekkel, és végül úgy döntöttem, hogy a szállodába mindenképp be kéne jelentkeznem, letenni a cuccomat, kicsit lemosni magamról az út porát (havát, fagyát stb.), és akkor a 6 órási vetítés előtt még visszanézek, változott-e a tényállás.

Gyalog kellett a hotelig menni, kb. negyedórás volt az út, így közel fél 5-re sikerült felkecmeregnem a szobámba, ahol azonmód konstatáltam, hogy teljesen felesleges volt sminkarzenált és hajsütővasat meg csinos ruhát betennem, mert 1. akármi van, a két órát végig kell majd állnom a vörös szőnyeg előtt a metsző hidegben és 2. arra is alig lesz időm, hogy kicsit rendbe szedjem magam az érkezés után, és ismét nyakamba vegyem Berlint (illetve a Potsdamer Platz - Marlene Dietrich Platz - Unter den Linden háromszöget :P), 3. a kutya nem lesz rá kíváncsi, hogy nézek ki. Azért érezni, repjegy, szállás, ünneplő ruha, full sminkszett van, már jó, hogy csak fodrászt nem egyeztettem a környéken; jegyem nincs. Persze így legalább folytattam a hagyományt, miszerint a magammal vitt cuccok fele minden esetben fölöslegesnek bizonyul, akár egy napra megyek, akár két hétre.

Visszaügettem a Berlinale Palasthoz, konstatáltam, hogy nyugaton a helyzet változatlan, majd vártam, amíg lehetett, és végül elindultam a Zeughauskino felé (ahová a Krameres jegyem szólt). Fontos tudni, hogy mielőtt jöttem, csak úgy követték egymást a fejemben a jobbnál jobb és főképp irreálisabbnál irreálisabb forgatókönyvek arról, hogyan is jutok én majd jegyhez. Volt többek között olyan, hogy a Kramer kontra Kramer vetítésén a mögöttem ülők arról vitatkoznak, hogy van jegyük, de mégsem tudnak menni, aztán olyan is, hogy a mellettem ülő illetővel beszédbe elegyedve megtudom, igazándiból két jegyet vett, mert hát úgyis Valentin nap van, hátha el tud hívni valakit, és most megragadná az alkalmat (képzeletemben egy igazán helyes fickó volt az illető, de ez mellékes :D); valamint beugrott a klasszikus, hogy lepillantok a földre és ott hever egy jegy a lábam előtt, illetve még az is, hogy a hotelben elújságolom a recepciósnak, miért is vagyok itt, mire előhúz két jegyet, hogy ja, hát ők kaptak innen és innen, de nem tudnak elmenni, meg amúgy sem érdekli őket, szívesen odaadja. Végül pedig nyilvánvaló esélyesként indultak a jegyüzérek. Szokták mondani, vigyázz, mit kívánsz, mert a végén valóra válik, de most az egyszer borzasztóan örülök a "jegyüzérek ne kíméljenek" óhajomnak, aminek hangot is adtam. Egyébiránt még itthon összeállt bennem, nem is annyira megérzés, inkább logika alapján, hogy ha valaki valóban üzérkedni akar a jeggyel, 50 eurót fog kérni érte. 13,50-be kerültek a jegyek, 50-nél kevesebbért bárki megveszi, ennél többet pedig nem lehet elkérni. Az ideális lélektani határ az 50 euró. Ennek ellenére mégsem váltottam pluszban a 30 eurócskámhoz, mondván... nem is tudom, mit mondván, így visszanézve fogalmam sincs, micsoda őrült magabiztosság szállt meg, főleg azzal az online foglalási fiaskóval a hátam mögött.

Eljutottam tehát a célként kijelölt metrómegállóba, ahol feljőve meglepve tapasztaltam, hogy a szükséges 2-es helyett bizony itt 67-es a szám, tehát akárhogy számolom, biztosan nem itt kezdődik az utca. Hozzátenném, 17:45 körül járt az idő, 18:00-kor már kezdődött volna a vetítés. Jól elkáromkodtam magam, hogy mégis meg kellett volna győznöm magam otthon az okostelefonról, és venni egyet, akkor most nem lennék bajban (mellesleg nem minden kéréssel Z-t hívogatnám, aki okostelefonként funkcionálva megkeresi nekem a szükséges infókat a neten). Kétségbeesésemben megszólítottam egy fiatal párt a buszmegállóban, hogy hol van a Zeughauskino. Naná, hogy nem tudták. Mint kiderült, ez egy egytermes mozi, ahol általában régi filmeket, nagy klasszikusokat adnak, tehát kb. mint nálunk az Örökmozgó. Így végiggondolva, én sem tudnám, hol van az, még akkor sem, ha csak egyenesen kellene menni előre azon az úton, ahol állok. Srác előrántja az okostelefonját (na, mondom, helyben vagyunk), gyorsan megnézi, és azt javasolja, hogy menjek tovább, kb. 500 méter. Hát, mondom, én így este 6 óra felé közeledve inkább felpattannék egy buszra, ha már itt állunk a megállóban - kiderült, azt is lehet, úgy két megálló, balra lesz a Deutsches Historisches Museum (vagyhogyvaneznémetül) épületében. Okés, busz jön, én fel, majd utánam felpattant egy hórihorgas német figura, és a következő kérdést intézte a vezetőhöz: Kwlharhoaaéfstfs Zeughauskino asféaserfklduat? (Ebben ugye a lényeg benne van, órán is mindig azt tanultuk, h a nyelvtudásban az a fontos, átjön-e az üzenet, és az átjött.) Vezető persze nem tudta, hol és hány megállóra van a Zeughauskino, én meg mint általában, lelkesen, hogy segíthetek, leszólítottam a pasit, hogy beszél-e angolul (mert ugye egyéb nyelven nem vagyok hajlandó segíteni *gonosz kacaj*). Mondta, picit, erre közöltem vele, hogy én is oda tartok, és hogy miket tudtam meg az útvonalról, így már ő is be tudta azonosítani a helyet. Megörülve, hogy egy a célállomásunk, tovább folytattuk a beszélgetést, amiben első mondatomként persze előjött, hogy csak és kizárólag Meryl miatt repültem Berlinig, erre az egy napra, de nincs jegyem estére, mert másodpercek alatt lerabolták az online készletet. Erre rámnéz, hogy hát jaj, nem mondom, neki van egy jegye, és nem biztos, hogy el akar menni a vetítésre. Itt konkrétan annyi érzés ütközött egymásba bennem, és próbált kiutat találni magának, hogy köpni-nyelni nem tudtam, mondom magamban, ilyen nincs (és mégis van, persze, fő a pozitív gondolkodás). Húúú, mondom, ez komoly?? Szempillarebegtetés, ártatlan bociszemek, neeeeeemakarom máris kitépni a belső zsebedből, ugyanmár, de úúúúristen, hát ez, jaj, hát mennyire fantasztikus lenne, ha mégis... Beszéljünk a vetítés után, mondja ő, addig kitalálja. Jó, hát beszéljünk. De innentől valami eszméletlen nyugalom ült rajtam. Először is visszafelé lejátszódtak a fejemben az elmúlt egy óra történései, mint a Benjamin Buttonban, amikor Cate az autó elé lép, hogy ha csak 1-1 momentum másképp alakul, akkor ez a találkozás sosem jön össze. Micsoda fantasztikus egybeesés, és lám, bejött az egyik forgatókönyvem. Az elkövetkező 2 órában folyamatosan küzdöttem azzal, hogy a növekedni vágyó reményeimet visszatuszkoljam normális kereteik közé, és közben ne akarjon már ötödször is kitörni belőlem, hogy jaaaaj, a Vaslady olyan fantasztikus film, már HÁROMSZOR láttam!! Még jó, hogy nem kérdezte, nem kellett hazudnom. Nem szívesen csináltam volna magamnak ellenkampányt.

A Kramer, mint mindig, fenomenális volt, hosszú idő óta most láttam először, és nagyon megfogott. Meryl mellett az sem ártott persze, hogy szívem másik csücske, Dustin is szerepelt benne (elhaló sóhaj...). Az úriemberről, akibe belefutottam a buszon, kiderült, hogy filmrendező (igen, beletenyereltem, kaptam névjegykártyát is), és van egy 14 éves lánya, aki nem fogadja el őt apjának, erről forgat majd most egy filmet, ehhez nézi inspirációként a Kramert. Próbáltam együttérzőnek mutatkozni, mert persze alapból is az voltam, de most fontos volt, hogy ez látszódjon is. A vetítés után még csevegtünk kicsit, bájosan kérdezgettem, hogy tetszett, szerinte fog-e segíteni a filmjéhez, mert ugye az alapszituáció más stb., stb., közben meg az zakatolt bennem, hogy nemrákérdezni, nemrákérdezni, nemrákérdezni. Aztán egyszercsak kimondta: Á, odaadom neked a jegyet, csak ezért jöttél Magyarországról, remélem, jól fogsz szórakozni.

AAAAAAAAAAAAAAAAAARRRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGHHHHHHHHH!!!!!!!!!!!! Ott és akkor lélekben a nyakába ugrottam és szerelmet vallottam egy ismeretlen pasinak (egyébként meg Valentin-nap volt, szóval...), kívül meg hálálkodás, lehidalás, mindjártelbőgömmagam, danke schön, danke schön, danke nagyon schön. Gyalog jöttünk el, megígértette velem, hogy megírom, milyen volt a film, á, mondom, feltétlenül, ha már megnéztem (magamban: negyedszer). Persze mondta, hogy csak sajtójegye van, reméli, nem kérnek hozzá újságíró-igazolványt, de hát miért is kérnének. Amikor elváltunk, úgy kilőttem, hogy szerintem megdöntöttem valamilyen csúcsot 100 méteres síkfutásban, de hát valahol le kellett vezetni az érzelmeket. Egyszerűen alig hittem el, hogy sikerült, ott volt a kezemben a jegy, most már látni fogom A NŐ-t, megnyugodhatok. Meg is nyugodtam hát, írtam üzenetet I-nek, hogy megvan, bent leszek, majd immár töklazán, aznap számolatlanadik alkalommal visszatértem a Marlene Dietrich Platz-ra.

Ott azonban jött a következő csapás: a kiírás szerint sajtójeggyel csak hozzá tartozó személyi igazolvány felmutatásával lehet belépni, mivel a sajtós jegy akkreditációhoz kötött. Egyszerűen nem hittem el, hogy van egy érvényes jegy a kezemben, és nem fognak beengedni vele, úgyhogy az eset megoldását "nem sürgős"-nek minősítettem, és elnapoltam. Este fél 9-kor meglepően kevesen voltak a Berlinale Palast előtt, oldalt senki, de már állt minden kordon, és természetesen a bejárattal szemben, középen (mint kiderült, az egyetlen értelmes helyen) már letelepedett a helyi Meryl-klub, lepedőkre festett We ♥ you Meryl feliratok kíséretében. Készítettem is róluk egy képet, de a legjobb feliratot egy másik csoport követte el, akik az oldalkordonra szavaztak - viszont meglepő módon aztán nem terítették ki, csak akkor egyszer fellobogtatták némi ordítás kíséretében, az ott lévők nagy derültségére. Innen lehetett tudni, hogy akkor szinte még csak igazi Meryl-fanek álltak a terepen, a lepedőn ugyanis ez állt: Welcome to Berlin, Cinderella! :-)) Aki nem érti, az a megfejtéshez itt talál segítséget. Én aztán úgy döntöttem, hogy "szemben" jobb, mint oldalt, még ha kicsit jobbra vagyok is, 1-2 ember mögött, mert na, hátha. Pedig oldalt az első sorban álltam volna, és noha így is vagy 3 méter választott el Meryltől a sajtósok miatt, talán jobb lett volna a rálátás szöge, bár azt nem tudom, hogy effektíve a hivatalos fotósok tömegétől mit lehetett látni. Mindenesetre jó sok idő volt még hátra, elfoglaltuk magunkat az óriáskivetítő szemlélésével, és próbáltunk nem megfagyni. Nekem ez elég nehezen ment, mert egész nap kint rohangáltam, bár a Kramer közben némileg felmelegedtem, reméltem, ez kitart még két óráig. A kivetítőn többször is megjelent Meryl, ezt egyébként onnan is lehetett tudni, hogy a(z akkor még nem túl nagyszámú) tömeg minden alkalommal felsikított. :-) Annyira élveztem, hogy hasonszőrűek vesznek körül. Még a nálunk "ha jó a kedved, üsd a tenyered" szöveggel meghonosodott dallamos mondókát is átköltötték, és úgy szavalták, hogy "If you're a Meryl Streep fan clap your hands". :D

Végigfagyoskodtunk tehát másfél órát, én néhány pillanatban határon voltam, hogy nem bírom tovább, teljesen átfagytam, nem melegít, ha mozgok, ha ugrálok, ha elterelem a gondolataimat, de szerencsére idővel elkezdett gyűlni a tömeg, és némi meleget biztosított. Fél 10-től a fotósok is gyülekezőre vették, egy tévétársaság még interjút is készített a hardcore rajongókkal, kezdett élénkülni az élet, egyre nőtt a feszültség, majd befutottak az első elsötétített ablakú fekete Mercedesek. Előttünk haladtak el, jobbról a bejáratig, ott tették ki a vörös szőnyegre az utasaikat. Először mindenféle ismert német személyiségek érkeztek meg, akik számomra ugye ismeretlenek voltak, de nagy ováció fogadta őket, innen tudtam, hogy komolyodik a helyzet. Ekkor a kivetítő már "minket" mutatott, jobbára a lepedős Meryl-faneket. :) Leleplezték a tőlünk balra álló kamerát is, mindjárt jobban lehetett látni (korábban egy nejlont húztak a "fejére" a havas eső ellen). Kb. 21:55 lehetett, amikor megérkezett Phyllida Lloyd és Jim Broadbent, elindult a sikítozás, sejtéseim szerint részben azért, mert már érezni lehetett, hogy közeleg a célszemély (amivel nem kisebbítem Jim és Phyllida érdemeit, akik közül az elsőt imádom, a másodiknak meg mindkét eddigi filmjét, amit volt szerencsém megtekinteni tőle. :)).

És akkor egyszer csak megérkezett. Szürreális volt. :-) Persze próbáltam ágaskodni, de addigra a tömeg annyira összetömörült, hogy levegőt is alig lehetett kapni (Shakira-koncert 2., aki ott volt, tudja, milyen ez), konkrétan alig bírtam felemelni a kezem, hogy lőjek egy-egy random képet bele a vakvilágba, hátha egy legalább sikerül. Szerencsére Merylről sikerült, de csak egy, és az is csak "jó", tehát szépen lehet rajta látni, de azt nem mondanám, hogy éles, és pont így képzeltem el. Itt több képet nem tudtam csinálni, mert mint ekkorra már várható volt, felénk már nem jött el Meryl, a "középső" rajongói csoporthoz is le kellett lépnie a vörös szőnyegről, a sajtó képviselői meg mind ott voltak, közel a bejárathoz, tehát érthető volt, hogy távolabb nem fog jönni. Előttem úgyis kilométer hosszú objektívos gépekkel hadonásztak, inkább próbáltam elkapni néhány pillanatot élőben, és persze a kivetítőn folyamatosan követni Merylt (és a többieket is). Az oldalsó csoport egyszercsak elkezdett skandálni valamit (nem Me-ryl, Me-ryl volt, de vmi hasonló :P), ekkor Meryl már interjúkat adott, és miközben beszélt az egyik riporterhez, elkezdett a skandálás ütemére rugózni. :D Kitört persze a vihogás közönségkörökben, mivel már amúgy is jó volt a hangulat (tudatmódosítók nélkül, illetve csak egy, ámde igen hatásos tudatmódosítóval :)).

Aláírásra így nem is volt esély, de nem bántam, ekkor már az foglalkoztatott, hogy fogok beslisszolni a jegyemmel. Úgy éreztem, olyan nincs, hogy most veszik vissza tőlem a lehetőséget. Akárhogy is, de kidumálom magam (amiről egyébként tudom, hogy nem vagyok képes rá, de valahogy azt éreztem, fogalmam sincs, hogy, de muszáj bejutnom). 22:15-kor elkezdtem kihámozni magam a tömegből, hát nem volt egyszerű. Odajárultam a srácokhoz, és mutattam a jegyet, próbáltam nem nagyon lelassítani, hátha nem lesz szívük megtörni a lépteim ritmusát, de természetesen kérték az ID-t. Elmondtam, hogy egy barátom (sic!) adta ide a jegyét, mert ő nem tudott eljönni, és hogy megvette, kérem, ez egy érvényes jegy, nem is pluszban megyek, hanem valaki helyett, tessék engem beengedni. Erre ők, de hát sajtójegyhez kell az akkreditáció, sajnálják, nem lehet. Zöld jeggyel csak akkreditált tagok mehetnek be, rózsaszín jeggyel beengednének. Erre én, de hát kérem stb. stb. Kb. 2-3 percig folytattuk ezt a csehovi dialógust, mikor közölték, hogy beengedhetnek, de van még 4 ellenőrzés bent, nem fogok átjutni. Akkor összeállt bennem, hogy ez így esélytelen, elfordultam, és magamba zuhantam, de közben egyszerűen nem hittem el, hogy ez van. Kegyelemdöfésként még odajárult hozzám egy újságírónő, aki valószínűleg végignézte a jelenetet, hogy ha már így alakult, odaadnám-e neki a jegyemet, mert akkreditációja neki speciel van, jegye ellenben nincs. Néztem bambán a zöld papírdarabot, 22:20-kor, hogy ha én ezt most itt kiadom a kezemből, mindennek vége. Persze tudtam, hogy így sincs már esély, úgyhogy odaadtam neki - annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy borsos áron megszámítsam (ja, azt el is felejtettem írni, hogy D., a filmrendező nem hagyta ám, hogy pénzt adjak érte).

Nem is tudom, milyen állapotban voltam, amikor kifordultam a járdára, nem éreztem semmit, csak azt, hogy nincs még vége. És akkor megláttam ŐT. Ott lobogtatta a gyönyörű, rózsaszínű jegyet, végre az volt ráírva, hogy Iron Lady, szerintem a lottó ötöst nézném ilyen csodálattal vegyes hitetlenséggel, meg még legfeljebb az Isten lábát, ha egyszer megfognám. Többen megfordulnak a jegyet áruló hölgy körül, kérdezem, mennyi. Németül mondja, fünfcih ojró, most az egyszer, mióta megérkeztem, azt kívánom, bárcsak ne jól érteném, mondom, nem beszélek németül, mondja angolul, és imádkozom, hogy ne 50 legyen, pedig tudom, amit már két nappal előtte is tudtam legbelül, hogy debizony 50, amikor ennek ellenére nem váltottam elég pénzt. Mondtam magamban, ilyen nincs. Mondom neki is, hogy nagyon szeretném, de nincs összesen 50 euróm, nő flegmázik, kábé, hát ez van kisanyám, erről nem tehetek, tessék a jegyet 50 euróért! Persze mindenki hátrahőköl az ár hallatán, és nem értem őket, hogy akarhatnak egy jegyet annyira, hogy eljöjjenek érte a vetítés elejére a zimankóban, de annyira nem, hogy ennyit megérjen nekik? Persze ez nem az én problémám, morfondír kikapcs, teljes homály a fejemben, kapkodok, nem is tudom, van-e benne ráció, de kérdezem, tud-e itt valahol ATM-et. Kérdezzük meg azt az öltönyös biztonsági embert, ATM? Igen, ott a bevásárlóközpont alagsorában. (Imádlak, helyi Árkáááád!!!). Szuper. Nő hozzám: tényleg komolyan érdekel? Hát mondom mégis mit gondol, mi az úristent csinálok itt 22:22-kor még, ha nem? Mert akkor vár itt még 15 percig, rohanjak el pénzért. Mondom, 15 perc múlva Meryl már a poénjait fogja szórni ott bent, addigra bőven itt leszek. Nyúlcipő fel, Árkádba be, mozgólépcsőn le, és igen, ott van az automata. Futás közben cikáznak a gondolataim, utolsó pillanatban mégis beraktam azt a kártyát, amin van elég pénz, és elvben még használható is külföldön, de nem vagyok biztos benne, csak rohanok, kártya be, elfogadja, Pin, összeg - 50 euró, nem számolgatok, hogy mennyi van még nálam - vegye el a pénzét, danke schön, rohanás vissza, a nő már jön elém. Odaadom a pénzt, ő a jegyet, úgy mondom azt a Thank you-t, mintha az életemet mentette volna meg (végül is...), ő meg szerintem röhög a markába, hogy legombolt rólam 50 eurót, és még én hálálkodom. De aztán láttam, hogy ekkora rajongás láttán visszavett az arcából, és őszintén örült neki, hogy mennyit segíthetett (meg nyilván a kezében lévő ötvenes sem zavarta nagyon :)). Kb. 10 perc telt el azóta, hogy a srácokkal alkudoztam, erre repülök ismét, kezemben a rózsaszín jeggyel, és szinte elröhögöm magam, mekkora abszurd helyzet már, filmre kéne vinni, ahogy mondják, hogy de kérem, belépés csak rózsaszín jeggyel, én meg villámgyorsan ott termek, hogy jaj, pupákok, hát miért nem szóltatok előőőőbb, akkor nem zöld jegyet hoztam volna ám!! Simán átengednek, meg sem lepődnek, honnan újítottam be a jegyet, azt mondták, rózsaszín kell, hát van az is! És száguldok keresztül a vörös szőnyegen, be a liftbe, ott ellenőrzés, mondják, fel kell menni az ötödikre, ekkor van 22:31, liftből I-nek egy sms, csak ennyi: Bent vagyooooooook!!!!!!, de persze még jönnek sokan, nem vagyunk elkésve. Fent nincs hely, átirányítanak a bal oldalra, ott már van - kismilliomodik emelet, karzat, utolsó sor, de a legjobb hely, amit valaha valahol kaptam. Ráadásul fel lehet állni, kedvemre fényképezni, mert nem ülnek mögöttem, üvölteni, tapsolni (bár ezzel messze nem vagyok egyedül). Az érzelmi hullámvasút megteszi a hatását, bejelentik, hogy Meine Damen und Herren, Meryl Streep, én meg elbőgöm magam, mint egy ötéves gyerek. És olyan boldog vagyok, mint még csak egykezemenmegtudomszámolnieddighányszorazéletben.

Szerencsére a kivetítőn minden jól látszik, mert a kakasülőről az arcvonásokat nem lehet igazán kivenni (legalábbis nem az én vaksi szememmel). Innentől kezdve, amikor csak lehet, visítok és tapsolok, és senki még csak rám sem néz, pedig a többi fan a másik oldalon van, ott körülöttem csak én vagyok ilyen hangos. :) Akartam írni a díjátadóról, de azóta már megvan a videó, úgyhogy érdemes azt megnézni. (Ez most itt spoiler, videó megtekintése javasolt előtte, ami meg persze spoilerezni fogja, amit írok, mert nem lesz benne semmi új, de inkább így, mint fordítva. :)) Meg akartam többek közt említeni, hogy mennyire vicces volt Jake Gyllenhaal (akinek egyébként szintén erőteljes és hangos a rajongótábora, közvetlenül előttem :)), amikor arról beszélt, hogy Meryl gyerekként megrémítette, és hogy sült el a "közös" jelenetük a Renditionben, hogy Meryl megkönnyezte az álló ovációt, és hogy amikor nem akart szűnni a taps, bebújt a Berlinalés pult mögé, ahová követte őt a Berlinale igazgatója, hogy külön köszönetet mondott a rajongóinak, na meg az ő férjeiknek és barátaiknak, akik néha valószínűleg kénytelenek beülni egy-két filmjére (majd persze úgy jönnek ki, hogy hé, ez itt-ott egész jó volt! :-)), hogy a Bafta után külön fejezetet szánt a sminkesének, és megparancsolta neki, hogy álljon fel, és szokja csak a tapsot. Ide tartozik, hogy szuper közönségnek lehettem tagja aznap este, minden poént levettek az elsőre nem épp vidám filmként aposztrofálható Vasladyből, majd a végén tapsoltak is. Persze, ez nyilvánvaló volt, de bennem még mindig ütközik a tapsra való késztetés, és az, hogy a film végének a hangulata ehhez egyáltalán nem illik. Egyszerre hagynám, hogy folyjanak csak csendben a könnyeim, és ugranék fel, üvöltve, hogy bravó, bravó!!, Meryl parádés alakítása miatt. A taps egyébiránt kijárt a rendezőnek is, amikor kiírták a nevét, majd a sminkesnek. Azt hiszem, őt bőven kárpótolta ez az este azért, hogy Meryl elfelejtkezett róla a Baftán (na, nem mintha azt hinném, hogy neheztelt, de Merlyben egyértelműen érezni lehetett a tudatosságot, amikor így kiemelte az ő szerepét). A vetítés végén a stáb még egyszer színpadra vonult, egy utolsó ováció erejéig, természetesen azt is állva, majd elindultunk lefelé. Elég sokáig tartott lejönni az ötödikről, közben csodáltam a palotát belülről, és természetesen megálltunk lefotózni Meryl, Phyllida és Jim Broadbent frissen a falra kikerült és dedikált képét (ami sajnos az én gépemen elmosódott, mert ő időközben úgy döntött, hogy áttekeredik éjszakai üzemmódra, amiben nem képes normális képet csinálni, én meg nem vettem észre :( ). Kifelé már a főbejáraton jöhettünk, azért jól megálltam, és topogtam néhányat azon a helyen, ahol pár órával azelőtt még Meryl lépdelt, hogy megadjam a módját. Ténferegtem kicsit ott, hogy lehetőleg minden lábnyomába belelépjek. :-) Ezek után, hajnali 1 órakor fülig érő szájjal hazaszökdécseltem a havas parkon át, mint Micimackó (és Micimackó bizony fázott, mert addigra jeges szél kerekedett, és hullt a hó és hózott).

Hát, mondanám, "dióhéjban" ennyi a történet, de a fenti eposz legfeljebb egy génmódosított dió héjába férne bele. Életem egyik leghosszabb napja telt el, bár nem D-day, hanem a hangzás miatt legfeljebb B-day, de leginkább is M-day. D-dayem egyébként még lehet, csak ahhoz a francia ajkú nagyasszonynak kell elérhetővé tennie magát. Ehhez kapcsolódóan pedig az első tanulság az, hogy tájékozódni kell előre, mert az ilyen eseményeken rettentően szűk az idő- és a térkeret. Teljesen felesleges abban reménykedni, hogy az ember összefut a rajongása tárgyával, mert erre semmi esély. Meryl Streepek és Catherine Deneuve-ök nem rohangálnak az utcán, legfőképp azért nem, mert program van, amit szinte percről-percre kell követniük. Akkor és ott vannak jelen, máskor nem, a kínálkozó lehetőséggel kell tehát élni. A 2. tanulság az, úgy tűnik, valóban nincs szükségem okostelefonra, a történtek újabb ellenérvként szolgálnak. Persze, tudom én, hogy az élet idomul a műszaki fejlődéshez, és bizonyos találkozások a technikai csodák ellenére is létrejönnek, de ez alkalommal így jártam jobban. A 3. tanulság, hogy a könyöklést még gyakorolni kell, a vörös szőnyegen ugyanis legfeljebb az első sor ér valamit, annál hátrébb esélytelen a dolog, legalábbis 160 centinél.

A 4. és végső tanulság pedig az, hogy nem kell azon aggodalmaskodni, helyes-e, ha ennyire „elvetemülten” tudok rajongani. Amikor az utazásom előtti nap elmeséltem neki, hogy már napok óta nem alszom az izgalomtól, Á. azt mondta, milyen kár, hogy felnőve már semmiért sem tud úgy lelkesedni, mint gyerekként. És valóban, nem is emlékszem, gyerekkorom óta mikor örültem utoljára ennyire őszintén. Teljesen igaznak érzem, ha kimondom, boldog vagyok, hogy átélhettem ezt az élményt. Elképzelhető, hogy elfogadóbb lettem a boldogság fogalmával, de kezdek rájönni, attól, hogy valami nem élet-halál kérdése, még lehet ugyanolyan meghatározó, ha pedig az élmény pozitív, akkor még inkább.

Hálás vagyok a sok-sok itthon szurkolónak, rám gondolónak, I-nek és a filmrendező D-nek, akik nélkül ez a műsor nem jöhetett volna létre. :-) Ami nem sikerült, az 20 centire megközelíteni Merylt és aláírást szerezni. Na meg puszit. Az, úgy tűnik, egyelőre K. privilégiuma marad. De azok után, amiken keresztülmentem, úgy érzem, tökéletesen alakult ez a nap, és tény, ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki.

Azok a bizonyos utak valóban kifürkészhetetlenek, hiszen ha akkor reggel abban az 5-10 másodpercben az én rendelésem is átfut az online rendszeren, bizonyára sokkal egyszerűbb, nyugodtabb és kevésbé fagyoskodó napom lett volna, egyúttal azonban feltehetően nem vált volna belőle életem leghosszabb és eddigi egyik legboldogabb napja (najó, talán ez utóbbi mégis :-)). Így viszont felejthetetlen volt, telis-tele élményekkel, érzésekkel, hangokkal, találkozásokkal, színekkel, amik bevésődtek az emlékezetembe. És hogy adjunk a keretes szerkezetnek, bizonyára a Columbo egy-egy részét is el lehetne intézni 10 percben, de akkor hová lenne az izgalom varázsa?