Kassa 2013 és Zagabo divatbemutató

2013-ban Kassa Európa egyik kulturális fővárosa. A másik Marseille, ahol tegnap nagy valószínűség szerint jobb idő volt, mint Kassán, de imádom az igazi téli időt, főleg, amikor a nap közepén kezd el havazni, és válik az egész város mézeskalácsház-faluhoz hasonlóvá, így nem bántam, hogy utóbbi közelebb esett tegnap. Persze nem a földrajzi fekvés döntött arról, hogy hová látogatok, sokkal inkább a program. Marseille ugyanis nem rendezett olyan dizájn- és divathétvégét, ahová kedvenc magyar tervezőmet, a Zagabót is meghívták. Amit valójában meg is kellene köszönnöm nekik, mert Kassába nagyobb esélyem volt eljutni egy laza vasárnapi kiruccanásra. 

No, de kezdjük az elején: 6:30-as vonatindulás, 5 órási kelés, előző nap fél 11-es fekvés, 0 perc alvás (szokás szerint. Note to self: orvoshoz menni, demostmártényleg!). 3,5 óra édes szendergés a vonaton, ahol helyjegy nélkül sikerült elsőre olyan helyet választanom, ahová azután Kassáig nem akart senki leülni. És bár G. barátnőmnek köszönhetően, aki a magyar mellett szlovákul és csehül is tud, az állomásról is eljutottam volna könnyen a helyszínre, egy bőbeszédű fiatalember az utolsó negyed órában beszédbe elegyedett velem, és kiderült, hogy ő is nagyjából arra tart, amerre én, így aztán még ennyit sem kellett volna előre idegeskednem. Még mindig meglepődöm, hogy az ilyenek bejönnek, pedig bejönnek. Mindig. Kassa egyébként szép kis város, a templommal és a sétálóutcákkal valóban mesebeli hangulata lett a téli belvárosnak.

A galériába tehát gyorsan betaláltam, majd némi telefonos navigálás után fel a kiállítótermekhez is. Ez a helyes megnevezés, ugyanis míg én inkább a Wamphoz hasonló vásárjellegű rendezvényre számítottam, addig a szervezők elképzelése szerint sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a kiállítási szempont - nem volt például próbafülke sem. Talán így tudták áthidalni az alkalmazott művészetek és a képzőművészetek közötti kisebbfajta szakadékot, mivel egyes tervezők valóban inkább műalkotásnak beillő, és ebből következően hordhatatlan darabokkal képviseltették magukat - amelyek ettől még igazán érdekesek, izgalmasak, sőt szépek is voltak, de őket nehezebb lett volna beilleszteni a vásár keretébe, mint fordítva. Mi azért G-ékkel körbenéztünk, és sikerült vennünk kb. A0-ás méretű képeket falra, valamint én rögtön kiszúrtam egy olyan ruhakollekciót is (a Zagabón kívül :)), ami azonnal belopta magát a szívembe. Azt követően kiszúrtam az árakat is, amik már olyannyira nem kerültek közel hozzám (pl. 500 euró egy ruháért), mindenesetre ez cseppet sem tántorított el attól, hogy csodáljam őket (a ruhákat, nem az árakat).

A napot végül a kétóránként tartott divatbemutatók foglalták keretbe, amikre beültünk, mintegy melegítve az esti 8 órás alkalomra, merthogy ez volt a várva-várt lényeg: este 8-kor a Zagabo divatbemutatóját láthatta a közönség. A "melegítés" egyébiránt találó szó, ugyanis egész nap fagyoskodtunk. A kiállítóstandoknál sem fűtötték túl a házat, de abban a teremben, ahol a divatbemutatókat lehetett megtekinteni, konkrétan nem volt fűtés. Ráadásul olyan sok hely sem volt, hogy arra lehessen számítani, majd az emberek "belehelik", pláne, hogy kétóránként kb. negyed órára - húsz percre telt meg a helyiség egy-egy bemutató erejéig. Így aztán dél örül ebéd ürügyén átvándoroltunk a közeli plázába, ahol a szükségesnél persze több időt töltöttünk, de egyikünknek sem akarózott otthagyni a jó kis meleget. Itt sikerült beszereznem egy wedge sneaker típusú cipőt is potom 10 eurós áron. Persze G-ék hívták fel a figyelmemet rá, én meg rábeszéltem magam. Nem volt szükség túl sok győzködésre. :-) 

A divatbemutatókon megfigyeltem, hogy a modellek gyönyörű szépek, pedig nagyon vékonyak voltak, szokás szerint, de messze nem anorexiások, egyszerűen még a futurisztikus kreálmányok is fantasztikusan álltak rajtuk, akármit aggattak rájuk, az megszépült. G. persze az este előrehaladtával egyre idegesebb lett, amit teljesen át tudtam élni, sőt, mivel hajlamos vagyok átvenni más idegességét, nagy megkönnyebbüléssel emlékeztettem rá magam időről-időre, hogy nem az én vállamat nyomja a felelősség súlya, ide én élvezni jöttem a programot. :) Így inkább beszálltam B. mellé G. nyugtatásába, hogy hasznossá tegyem magam. Aztán fél 7-kor elkezdték a backstage-ben a készülődést, minden flottul ment, gyönyörűen sikerült a lányok haja, sminkje, időben voltunk. Úgy tűnt, hogy egy egész óra marad felöltöztetni a modelleket, és miután a másik tervezőt, aki G. után mutatkozott be (egyébként másodszor, az ő futurisztikus ruháit láttuk du. 3-kor is), 10 percre el tudtuk ijeszteni a vasalótól, amit már vagy 40 perce birtokolt, és még ugyanannyi nagyjából hátra lett volna neki, egy kicsit meg is nyugodtak a kedélyek. Mármint G. kedélyei. :) Mint kiderült egyébként, az idegessége a vasalót bitorló tervezőlányra is átragadt, ami viszont ez alkalommal hasznosnak bizonyult.

Újabb fordulatként azonban közölték, hogy fél 8-ig ott, ahol elvben a lányok öltöztek volna, nem kapcsolhatják fel a villanyt, mert éppen az épület előtt kapott helyet a tűzijáték, aminek nem tesznek jót a kivilágított ablakok (máig nem értjük, miért, de a parancsot teljesíteni kellett). Így végül 19:40-ig a sötétben malmoztunk, majd kb. 20 perc alatt kellett felöltöztetni mindenkit. Bár eddig a pontig nagyjából tartottuk magunkat ahhoz, hogy én nem láthatom a ruhákat, hiszen a 2013-as tavasz/nyári kollekcióról van szó, ami számomra is teljesen új, ráadásul nálunk februárig nem is debütál, amíg meg nem jelennek a hivatalos kampány- és lookbook-képek. A sötétben tulajdonképp nem is láttam belőlük semmit, bár ott álltam G. mellett a félhomályban, amikor vasalt egyet-kettőt :), és amikor villanyt kapcsoltak, diszkréten bementem a terembe helyet foglalni. Természetesen azonban nem bírtam megállni (meg hát rohadt hideg volt abban a fűtetlen helyiségben, valljuk be :D), így visszamentem még, és amikor megpillantottam pár felöltözött modellt, naná, hogy azonnal menetrendszerűen beleszerettem az összesbe! (A ruhákba, nem a modellekbe. :)) Egyszerűen lélegzetelállítóan álltak ezeken a lányokon. Gondoltam is, ha csak fele ilyen jól mutatnak majd rajtam (aminél többre úgysincs esély), már nyert ügyem van. Készítettem is egy backstage fotót (lásd fent), amiért talán nem haragszanak meg az illetékesek (ugyanis a Zagabo hívószó miatt látni fogják ezt a posztot, most már tudom :)), ha kiteszem ide. Instagramos változatban trükkösen némileg faragtam a képen és fekete-fehérre szűrve került fel, ráadásul picit homályos, szóval nagyjából semmi hasznos nem látszik rajta, de mégis megvan a fíling, hogy bepillantottunk az új kollekció divatbemutatójának háttérmunkálataiba. Mellesleg azt hiszem, azok között, akik ezt a blogot olvassák, legfeljebb reklámnak illik be, spoilernek kevésbé. :-)

Újabb idegességforrást jelentett közben, hogy a tűzijáték és a nyitóceremónia miatt lezárták a belvárost, tehát konkrétan kb. negyed 8-tól nem lehetett megközelíteni a galéria bejáratát. Ez egyrészt azért volt problémás, mert nem tudtuk, lesz-e egyáltalán ember a 8-kor kezdődő bemutatóra, másrészt G. családja jött volna közönségként, és pont erre az időre futottak be Kassára, így kétséges volt, hogy át tudják-e időben verekedni magukat a tömegen. A probléma végül mindkét oldalról úgy oldódott meg, hogy 3/4 8 körül vége lett a tűzijátéknak, és az utólagos hírek szerint a térre kivonult 40 ezer ember közül épp elegen tódultak be a galériába ahhoz, hogy tele legyen a terem, sőt, még álltak is a széksorok mögött-mellett az érdeklődők. Szerencsére velük G. nővéréék is bejutottak, és a show mindössze kb. 5 perces késéssel elindulhatott. 

Nagyon izgalmas volt végigülni az első sorban életem első igazi divatbemutatóját. :) A Zagaboé volt egyébként az összes közül a leghosszabb, 15 modellel, akik szép lassú ütemben vonultak végig a kifutón, így nyugodtan meg lehetett csodálni az öltözeteket, amiken volt is mit nézni. Próbáltam persze képeket készíteni, de a telefonom kamerájával az összes sétálós kép homályos lett. Talán nem is baj, kisebb a kognitív disszonanciám amiatt, hogy úgysem tehetem közzé őket. :) Egyedül arról az esőkabátról sikerült egy még álló képet elkapnom, amit már közben B-ék is kiposztoltak teaser gyanánt - ezt megmutattam I-nek, hogy legyen valami fogalma neki is arról, miről maradt le (és persze hogy mi vár majd rá tavasszal :)). Természetesen készült rendes fotó és profi videó is, sőt, B. is készített saját képeket és videót. Ehhez, csak úgy megjegyzem, én voltam a próbababa még a show indulása előtt, hogy stimmeljenek a fények és a beállítás. Azt hiszem, ennél soha nem fogom közelebb érezni magam egy modellhez. :D 

 Kép forrása: Zagabo

Közben persze inkább mustráltam én is a ruhákat, hiszen itt volt az alkalom, hogy kiválogassam a kedvenceimet, és kettő máris bekerült a virtuális kosaramba. G. mondta, hogy tervez még a megjelenésig további darabokat is, már előre tartok tőle, mit fogok még akarni. Na meg spórolok. :-) A végén, hivatalos divatbemutató lévén újra kivonult az összes modell - három lány kivételével, akik a következő "défilé"-ben is szerepeltek, így elrohantak átöltözni -, és legvégül a tervező is kimerészkedett a backstage rejtekéből, hogy egy meghajlás erejéig megmutassa magát a közönségnek. G-nél ez valójában inkább egy röpke "behajlás"-nak sikerült, és bár ő váltig ragaszkodott hozzá, hogy úgy érezte, mintha már órák óta ott állna, a taps pedig nem is indult el rögtön, amikor kiért, a videóról visszanézve bizonyítást nyertek a mi állításaink, miszerint olyan hirtelen ugrott ki és vissza, hogy abban sem voltunk biztosak, kijött-e egyáltalán. :) Jót nevettünk közösen a szubjektív és az objektív idő közötti alkalomszerűen óriási különbségen, és megbeszéltük, hogy majd legközelebb már G. is gyakorlottabb lesz. De ettől függetlenül, hatalmas élmény volt, és olyan, de olyan büszke voltam rá, hogy ezeket a csodákat mind ő hozta össze, én pedig úgy érzem, picit részese vagyok annak, ami ott történt, az első ilyen bemutatkozásnak, a nemzetközi közönség előtt tartott divatbemutatónak - persze, persze, ebben a pillanatban is emlékeztettem magam rá, hogy ez nem az én kollekcióm, de itt már korántsem zavart annyira az érzelemátvétel, mint az idegeskedéskor. :-)

Kalandtúra a Berlinalén, avagy a leghosszabb (Valentin-)nap

Hát hol is kezdjem? Talán a végén, mert az a legkézenfekvőbb, és mert a Columbo is izgalmas attól még, hogy mindig tudjuk, ki a gyilkos. :) . Mentem, láttam, és visszamennék, nagyon. Mármint feltéve, hogy élőben láthatom Merylt, és ezúttal még egy aláírásra is szert tennék. De nem vagyok telhetetlen, mert még mindig hol elbőgném magam, hol ujjongva ugrándoznék, de leginkább is mindkettőt egyszerre, mert életre szóló élményben volt részem - sikerült, bejutottam, ama kifürkészhetetlen utakon kanyarogva végül élőben asszisztáltam végig, ahogy Meryl átveszi az Arany Medvét! :-)

No, de kanyarodjunk vissza az elejére, mert a Columbo is attól lesz izgi, hogy össze kell kötni a történet két végét. Egy hete rábukkantam a Berlinale honlapjára, ami az utóbbi évekkel ellentétben az őskáosz helyett villámgyorsan átlátható, rendkívül felhasználóbarát és könnyen kezelhető oldalként mutatkozott be előttem, holott emlékeim szerint semmi nem változott rajta. Lehet, hogy én tanultam meg időközben használni a netet? Ott kiderült, hogy lehet majd online foglalni a vetítésekre, és köztük az életműért járó Arany Medve átadásával egybekötött Vaslady-előadásra is. Persze, legkorábban három nappal a vetítés előtt nyitották meg a foglalást, délelőtt 10-kor. Több se kellett nekem, élesbe állítottam a keresőt, fél órán belül volt repülőjegyem és szállásom 14-ére, és viszonylag magabiztosan vártam a 11-e reggel 10 órát, amikor is majd lecsapok egy internetes belépőre. Mint az azóta írt posztokból kiderült, sokan lehettek még ezzel így, ugyanis néhány másodpercen belül az összes neten meghirdetett jegy elkelt, és onnantól kezdve nem lehetett mit tenni. Bánatomban majdnem kardomba dőltem, de a kintiek talán megsejtették, és újra megnyitották a foglalást a Kramer kontra Kramer vetítésére, ami szintén aznap, este 6-kor kezdődött. Foglaltam is rögtön, hogy ha már Berlinale, legyen Meryl, és különben is, 20 óra és 22:30 között még bármi megtörténhet, legalábbis ebben reménykedtem.

Nos, átruccantam tehát Berlinbe, Malév híján Lufthansával, és hosszú fapados időszak után először volt részem olyan kényelmekben, hogy fincsi étel és ital a gépen, ablak melletti ülőhely előre kiválasztva (ergo nincs tolongás, könyöklés), ráadásul még a landolás is olyan simán sikerült, mintha vízre szálltunk volna. Mármint úgy érzésre, amúgy sejtem, hogy ha a repülő vízre kényszerül szállni, az nem ennyire zökkenőmentes. Pedig a berlini repülőtér ijesztően későn jelent meg, már meg voltam róla győződve, hogy néhány másodpercen belül a kerekeink súrolni fogják a házak tetejét, de aztán egyszer csak hopp, előtermett egy leszállópálya a semmiből, és azon nyomban földet értünk. Meglepően kevesen, kb. 25-30-an utaztunk oda is, vissza is, így a taps elmaradt, pedig megérdemelte volna a kapitány. Aki visszafelé hozott, ő meg jófejségből, mert az angol mondókája elején belevisított a mikrofonba, hogy Good morning, ladies and gentlemen, sziasztoook! :D

Berlin hangulata egyébként teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem. Van benne valami komorság, főleg ilyenkor, szürke, esős éggel felette; nem feltétlenül szép, inkább valami erő sugárzik belőle. És sztereotípiák ide vagy oda, bizony a német precizitás már abban megmutatkozott, hogy minden gond nélkül, nyílegyenesen eljutottam a városközpontba, pedig félúton át is kellett szállni. A metrótérképen szereplő bemutatkozó szerint a berlini tömegközlekedést meglehetősen egyszerű használni, és ezzel maximálisan egyet kell, hogy értsek. Például azt hinném, nem nagy elvárás, hogy a jegyek annyiba kerüljenek, amennyit a neten írnak, hogy a városba közlekedő busz pont a repülőtér kijárata elől induljon és hogy még mindig a reptéren kérés nélkül a kezedbe nyomjanak egy metrótérképet a jegyvásárláskor, ahol egyébként kivetítő közli az induló járatok adatait, de a legtöbbször ez mégsem így van.

A Potsdamer Platz-ra elérve meg kellett keresnem a helyi Árkádot (tényleg ez a neve, Arkaden am Potsdamer Platz :-)), de persze már az első nagyobb épületen hirdették a Berlinalét. Sőt, igazándiból már a reptéren is pont egy ilyen reklám díszelgett a csomagszállító szalagunk előtti hirdetőtáblán, meg is örökítettem. A Potsdamer Platz-on kicsit sok időbe telt, amíg a jegyemhez jutottam, mert végigvártam egy sort, mire kiderült, hogy az internetes jegyeket 50 méterrel hátrébb adják ki egy standnál (a bevásárlóközpont egész földszintjét a fesztiválnak szentelt lobogók és installációk, kanapék, kivetítők és egyebek tarkították). Az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem azért, van-e még halvány esély jegyet szerezni a ma esti díjátadóra (aznap már csak a helyszínen lehet vásárolni), de persze azt mondták, hogy valószínűleg nehéz lesz. Az azonban bizakodásra adott okot, hogy sorban állás közben (mindkettő közben :)) több ember is megfordult több jeggyel, hogy valaki igényt tart-e rájuk. Természetesen mindet átnyálaztam, de sajnos a díjátadóra szóló nem volt köztük. Gondoltam tehát, haladjunk is át a Berlinale Palasthoz a Marlene Dietrich Platz-ra, és csekkoljuk, mi a helyzet.

Az épület egyébiránt a helyi Árkádból kilépve már látható is, ha tudja az ember lánya, merre nézzen. Én természetesen teljesen fordítva tájoltam be magam a térképen, mint ahogy voltam, így először rossz irányban indultam, de gyorsan korrigáltam, és máris megérkeztem az áhított helyre, ahol már kigurították a vörös szőnyeget, beállítottak egy fiatal zenekart hangulatot csinálni, és beüzemelték a szigorú újságírólesőket, akik a berlini leszállópályához hasonlóan a semmiből ugrottak elém, amikor be akartam lépni az ajtón, mondván, igazolványt vagy életet. Najó, nem így, de már nem lehetett bemenni a "palotába", a szemközt található jegyirodánál kellett beállni a kígyózó sorba. (A Berlinalén rettentő szigorúan veszik a sajtós szabályokat, ennek kulcsszerepe lesz a történetben). Itt megjegyezném, hogy a németek nagy többsége beszél angolul, de még aki nem tud igazán jól, az is próbálkozik, szavakkal, félmondatokkal, némettel keverve, még az idősek is, borzasztóan segítőkészek.:) Így össze is barátkoztam rögtön a körülöttem állókkal, akik - minő meglepetés - mind a Vasladyre akartak volna még jegyet szerezni (vagy legalábbis arra is). Amikor bejutottunk az épületbe, kiderült, hogy oldalra állítják azokat, akik csak erre a vetítésre kíváncsiak, és ha várnak (mondjuk úgy este 10-ig), akkor lehet, hogy lesz majd számukra jegy. Tanakodtunk a többiekkel, és végül úgy döntöttem, hogy a szállodába mindenképp be kéne jelentkeznem, letenni a cuccomat, kicsit lemosni magamról az út porát (havát, fagyát stb.), és akkor a 6 órási vetítés előtt még visszanézek, változott-e a tényállás.

Gyalog kellett a hotelig menni, kb. negyedórás volt az út, így közel fél 5-re sikerült felkecmeregnem a szobámba, ahol azonmód konstatáltam, hogy teljesen felesleges volt sminkarzenált és hajsütővasat meg csinos ruhát betennem, mert 1. akármi van, a két órát végig kell majd állnom a vörös szőnyeg előtt a metsző hidegben és 2. arra is alig lesz időm, hogy kicsit rendbe szedjem magam az érkezés után, és ismét nyakamba vegyem Berlint (illetve a Potsdamer Platz - Marlene Dietrich Platz - Unter den Linden háromszöget :P), 3. a kutya nem lesz rá kíváncsi, hogy nézek ki. Azért érezni, repjegy, szállás, ünneplő ruha, full sminkszett van, már jó, hogy csak fodrászt nem egyeztettem a környéken; jegyem nincs. Persze így legalább folytattam a hagyományt, miszerint a magammal vitt cuccok fele minden esetben fölöslegesnek bizonyul, akár egy napra megyek, akár két hétre.

Visszaügettem a Berlinale Palasthoz, konstatáltam, hogy nyugaton a helyzet változatlan, majd vártam, amíg lehetett, és végül elindultam a Zeughauskino felé (ahová a Krameres jegyem szólt). Fontos tudni, hogy mielőtt jöttem, csak úgy követték egymást a fejemben a jobbnál jobb és főképp irreálisabbnál irreálisabb forgatókönyvek arról, hogyan is jutok én majd jegyhez. Volt többek között olyan, hogy a Kramer kontra Kramer vetítésén a mögöttem ülők arról vitatkoznak, hogy van jegyük, de mégsem tudnak menni, aztán olyan is, hogy a mellettem ülő illetővel beszédbe elegyedve megtudom, igazándiból két jegyet vett, mert hát úgyis Valentin nap van, hátha el tud hívni valakit, és most megragadná az alkalmat (képzeletemben egy igazán helyes fickó volt az illető, de ez mellékes :D); valamint beugrott a klasszikus, hogy lepillantok a földre és ott hever egy jegy a lábam előtt, illetve még az is, hogy a hotelben elújságolom a recepciósnak, miért is vagyok itt, mire előhúz két jegyet, hogy ja, hát ők kaptak innen és innen, de nem tudnak elmenni, meg amúgy sem érdekli őket, szívesen odaadja. Végül pedig nyilvánvaló esélyesként indultak a jegyüzérek. Szokták mondani, vigyázz, mit kívánsz, mert a végén valóra válik, de most az egyszer borzasztóan örülök a "jegyüzérek ne kíméljenek" óhajomnak, aminek hangot is adtam. Egyébiránt még itthon összeállt bennem, nem is annyira megérzés, inkább logika alapján, hogy ha valaki valóban üzérkedni akar a jeggyel, 50 eurót fog kérni érte. 13,50-be kerültek a jegyek, 50-nél kevesebbért bárki megveszi, ennél többet pedig nem lehet elkérni. Az ideális lélektani határ az 50 euró. Ennek ellenére mégsem váltottam pluszban a 30 eurócskámhoz, mondván... nem is tudom, mit mondván, így visszanézve fogalmam sincs, micsoda őrült magabiztosság szállt meg, főleg azzal az online foglalási fiaskóval a hátam mögött.

Eljutottam tehát a célként kijelölt metrómegállóba, ahol feljőve meglepve tapasztaltam, hogy a szükséges 2-es helyett bizony itt 67-es a szám, tehát akárhogy számolom, biztosan nem itt kezdődik az utca. Hozzátenném, 17:45 körül járt az idő, 18:00-kor már kezdődött volna a vetítés. Jól elkáromkodtam magam, hogy mégis meg kellett volna győznöm magam otthon az okostelefonról, és venni egyet, akkor most nem lennék bajban (mellesleg nem minden kéréssel Z-t hívogatnám, aki okostelefonként funkcionálva megkeresi nekem a szükséges infókat a neten). Kétségbeesésemben megszólítottam egy fiatal párt a buszmegállóban, hogy hol van a Zeughauskino. Naná, hogy nem tudták. Mint kiderült, ez egy egytermes mozi, ahol általában régi filmeket, nagy klasszikusokat adnak, tehát kb. mint nálunk az Örökmozgó. Így végiggondolva, én sem tudnám, hol van az, még akkor sem, ha csak egyenesen kellene menni előre azon az úton, ahol állok. Srác előrántja az okostelefonját (na, mondom, helyben vagyunk), gyorsan megnézi, és azt javasolja, hogy menjek tovább, kb. 500 méter. Hát, mondom, én így este 6 óra felé közeledve inkább felpattannék egy buszra, ha már itt állunk a megállóban - kiderült, azt is lehet, úgy két megálló, balra lesz a Deutsches Historisches Museum (vagyhogyvaneznémetül) épületében. Okés, busz jön, én fel, majd utánam felpattant egy hórihorgas német figura, és a következő kérdést intézte a vezetőhöz: Kwlharhoaaéfstfs Zeughauskino asféaserfklduat? (Ebben ugye a lényeg benne van, órán is mindig azt tanultuk, h a nyelvtudásban az a fontos, átjön-e az üzenet, és az átjött.) Vezető persze nem tudta, hol és hány megállóra van a Zeughauskino, én meg mint általában, lelkesen, hogy segíthetek, leszólítottam a pasit, hogy beszél-e angolul (mert ugye egyéb nyelven nem vagyok hajlandó segíteni *gonosz kacaj*). Mondta, picit, erre közöltem vele, hogy én is oda tartok, és hogy miket tudtam meg az útvonalról, így már ő is be tudta azonosítani a helyet. Megörülve, hogy egy a célállomásunk, tovább folytattuk a beszélgetést, amiben első mondatomként persze előjött, hogy csak és kizárólag Meryl miatt repültem Berlinig, erre az egy napra, de nincs jegyem estére, mert másodpercek alatt lerabolták az online készletet. Erre rámnéz, hogy hát jaj, nem mondom, neki van egy jegye, és nem biztos, hogy el akar menni a vetítésre. Itt konkrétan annyi érzés ütközött egymásba bennem, és próbált kiutat találni magának, hogy köpni-nyelni nem tudtam, mondom magamban, ilyen nincs (és mégis van, persze, fő a pozitív gondolkodás). Húúú, mondom, ez komoly?? Szempillarebegtetés, ártatlan bociszemek, neeeeeemakarom máris kitépni a belső zsebedből, ugyanmár, de úúúúristen, hát ez, jaj, hát mennyire fantasztikus lenne, ha mégis... Beszéljünk a vetítés után, mondja ő, addig kitalálja. Jó, hát beszéljünk. De innentől valami eszméletlen nyugalom ült rajtam. Először is visszafelé lejátszódtak a fejemben az elmúlt egy óra történései, mint a Benjamin Buttonban, amikor Cate az autó elé lép, hogy ha csak 1-1 momentum másképp alakul, akkor ez a találkozás sosem jön össze. Micsoda fantasztikus egybeesés, és lám, bejött az egyik forgatókönyvem. Az elkövetkező 2 órában folyamatosan küzdöttem azzal, hogy a növekedni vágyó reményeimet visszatuszkoljam normális kereteik közé, és közben ne akarjon már ötödször is kitörni belőlem, hogy jaaaaj, a Vaslady olyan fantasztikus film, már HÁROMSZOR láttam!! Még jó, hogy nem kérdezte, nem kellett hazudnom. Nem szívesen csináltam volna magamnak ellenkampányt.

A Kramer, mint mindig, fenomenális volt, hosszú idő óta most láttam először, és nagyon megfogott. Meryl mellett az sem ártott persze, hogy szívem másik csücske, Dustin is szerepelt benne (elhaló sóhaj...). Az úriemberről, akibe belefutottam a buszon, kiderült, hogy filmrendező (igen, beletenyereltem, kaptam névjegykártyát is), és van egy 14 éves lánya, aki nem fogadja el őt apjának, erről forgat majd most egy filmet, ehhez nézi inspirációként a Kramert. Próbáltam együttérzőnek mutatkozni, mert persze alapból is az voltam, de most fontos volt, hogy ez látszódjon is. A vetítés után még csevegtünk kicsit, bájosan kérdezgettem, hogy tetszett, szerinte fog-e segíteni a filmjéhez, mert ugye az alapszituáció más stb., stb., közben meg az zakatolt bennem, hogy nemrákérdezni, nemrákérdezni, nemrákérdezni. Aztán egyszercsak kimondta: Á, odaadom neked a jegyet, csak ezért jöttél Magyarországról, remélem, jól fogsz szórakozni.

AAAAAAAAAAAAAAAAAARRRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGHHHHHHHHH!!!!!!!!!!!! Ott és akkor lélekben a nyakába ugrottam és szerelmet vallottam egy ismeretlen pasinak (egyébként meg Valentin-nap volt, szóval...), kívül meg hálálkodás, lehidalás, mindjártelbőgömmagam, danke schön, danke schön, danke nagyon schön. Gyalog jöttünk el, megígértette velem, hogy megírom, milyen volt a film, á, mondom, feltétlenül, ha már megnéztem (magamban: negyedszer). Persze mondta, hogy csak sajtójegye van, reméli, nem kérnek hozzá újságíró-igazolványt, de hát miért is kérnének. Amikor elváltunk, úgy kilőttem, hogy szerintem megdöntöttem valamilyen csúcsot 100 méteres síkfutásban, de hát valahol le kellett vezetni az érzelmeket. Egyszerűen alig hittem el, hogy sikerült, ott volt a kezemben a jegy, most már látni fogom A NŐ-t, megnyugodhatok. Meg is nyugodtam hát, írtam üzenetet I-nek, hogy megvan, bent leszek, majd immár töklazán, aznap számolatlanadik alkalommal visszatértem a Marlene Dietrich Platz-ra.

Ott azonban jött a következő csapás: a kiírás szerint sajtójeggyel csak hozzá tartozó személyi igazolvány felmutatásával lehet belépni, mivel a sajtós jegy akkreditációhoz kötött. Egyszerűen nem hittem el, hogy van egy érvényes jegy a kezemben, és nem fognak beengedni vele, úgyhogy az eset megoldását "nem sürgős"-nek minősítettem, és elnapoltam. Este fél 9-kor meglepően kevesen voltak a Berlinale Palast előtt, oldalt senki, de már állt minden kordon, és természetesen a bejárattal szemben, középen (mint kiderült, az egyetlen értelmes helyen) már letelepedett a helyi Meryl-klub, lepedőkre festett We ♥ you Meryl feliratok kíséretében. Készítettem is róluk egy képet, de a legjobb feliratot egy másik csoport követte el, akik az oldalkordonra szavaztak - viszont meglepő módon aztán nem terítették ki, csak akkor egyszer fellobogtatták némi ordítás kíséretében, az ott lévők nagy derültségére. Innen lehetett tudni, hogy akkor szinte még csak igazi Meryl-fanek álltak a terepen, a lepedőn ugyanis ez állt: Welcome to Berlin, Cinderella! :-)) Aki nem érti, az a megfejtéshez itt talál segítséget. Én aztán úgy döntöttem, hogy "szemben" jobb, mint oldalt, még ha kicsit jobbra vagyok is, 1-2 ember mögött, mert na, hátha. Pedig oldalt az első sorban álltam volna, és noha így is vagy 3 méter választott el Meryltől a sajtósok miatt, talán jobb lett volna a rálátás szöge, bár azt nem tudom, hogy effektíve a hivatalos fotósok tömegétől mit lehetett látni. Mindenesetre jó sok idő volt még hátra, elfoglaltuk magunkat az óriáskivetítő szemlélésével, és próbáltunk nem megfagyni. Nekem ez elég nehezen ment, mert egész nap kint rohangáltam, bár a Kramer közben némileg felmelegedtem, reméltem, ez kitart még két óráig. A kivetítőn többször is megjelent Meryl, ezt egyébként onnan is lehetett tudni, hogy a(z akkor még nem túl nagyszámú) tömeg minden alkalommal felsikított. :-) Annyira élveztem, hogy hasonszőrűek vesznek körül. Még a nálunk "ha jó a kedved, üsd a tenyered" szöveggel meghonosodott dallamos mondókát is átköltötték, és úgy szavalták, hogy "If you're a Meryl Streep fan clap your hands". :D

Végigfagyoskodtunk tehát másfél órát, én néhány pillanatban határon voltam, hogy nem bírom tovább, teljesen átfagytam, nem melegít, ha mozgok, ha ugrálok, ha elterelem a gondolataimat, de szerencsére idővel elkezdett gyűlni a tömeg, és némi meleget biztosított. Fél 10-től a fotósok is gyülekezőre vették, egy tévétársaság még interjút is készített a hardcore rajongókkal, kezdett élénkülni az élet, egyre nőtt a feszültség, majd befutottak az első elsötétített ablakú fekete Mercedesek. Előttünk haladtak el, jobbról a bejáratig, ott tették ki a vörös szőnyegre az utasaikat. Először mindenféle ismert német személyiségek érkeztek meg, akik számomra ugye ismeretlenek voltak, de nagy ováció fogadta őket, innen tudtam, hogy komolyodik a helyzet. Ekkor a kivetítő már "minket" mutatott, jobbára a lepedős Meryl-faneket. :) Leleplezték a tőlünk balra álló kamerát is, mindjárt jobban lehetett látni (korábban egy nejlont húztak a "fejére" a havas eső ellen). Kb. 21:55 lehetett, amikor megérkezett Phyllida Lloyd és Jim Broadbent, elindult a sikítozás, sejtéseim szerint részben azért, mert már érezni lehetett, hogy közeleg a célszemély (amivel nem kisebbítem Jim és Phyllida érdemeit, akik közül az elsőt imádom, a másodiknak meg mindkét eddigi filmjét, amit volt szerencsém megtekinteni tőle. :)).

És akkor egyszer csak megérkezett. Szürreális volt. :-) Persze próbáltam ágaskodni, de addigra a tömeg annyira összetömörült, hogy levegőt is alig lehetett kapni (Shakira-koncert 2., aki ott volt, tudja, milyen ez), konkrétan alig bírtam felemelni a kezem, hogy lőjek egy-egy random képet bele a vakvilágba, hátha egy legalább sikerül. Szerencsére Merylről sikerült, de csak egy, és az is csak "jó", tehát szépen lehet rajta látni, de azt nem mondanám, hogy éles, és pont így képzeltem el. Itt több képet nem tudtam csinálni, mert mint ekkorra már várható volt, felénk már nem jött el Meryl, a "középső" rajongói csoporthoz is le kellett lépnie a vörös szőnyegről, a sajtó képviselői meg mind ott voltak, közel a bejárathoz, tehát érthető volt, hogy távolabb nem fog jönni. Előttem úgyis kilométer hosszú objektívos gépekkel hadonásztak, inkább próbáltam elkapni néhány pillanatot élőben, és persze a kivetítőn folyamatosan követni Merylt (és a többieket is). Az oldalsó csoport egyszercsak elkezdett skandálni valamit (nem Me-ryl, Me-ryl volt, de vmi hasonló :P), ekkor Meryl már interjúkat adott, és miközben beszélt az egyik riporterhez, elkezdett a skandálás ütemére rugózni. :D Kitört persze a vihogás közönségkörökben, mivel már amúgy is jó volt a hangulat (tudatmódosítók nélkül, illetve csak egy, ámde igen hatásos tudatmódosítóval :)).

Aláírásra így nem is volt esély, de nem bántam, ekkor már az foglalkoztatott, hogy fogok beslisszolni a jegyemmel. Úgy éreztem, olyan nincs, hogy most veszik vissza tőlem a lehetőséget. Akárhogy is, de kidumálom magam (amiről egyébként tudom, hogy nem vagyok képes rá, de valahogy azt éreztem, fogalmam sincs, hogy, de muszáj bejutnom). 22:15-kor elkezdtem kihámozni magam a tömegből, hát nem volt egyszerű. Odajárultam a srácokhoz, és mutattam a jegyet, próbáltam nem nagyon lelassítani, hátha nem lesz szívük megtörni a lépteim ritmusát, de természetesen kérték az ID-t. Elmondtam, hogy egy barátom (sic!) adta ide a jegyét, mert ő nem tudott eljönni, és hogy megvette, kérem, ez egy érvényes jegy, nem is pluszban megyek, hanem valaki helyett, tessék engem beengedni. Erre ők, de hát sajtójegyhez kell az akkreditáció, sajnálják, nem lehet. Zöld jeggyel csak akkreditált tagok mehetnek be, rózsaszín jeggyel beengednének. Erre én, de hát kérem stb. stb. Kb. 2-3 percig folytattuk ezt a csehovi dialógust, mikor közölték, hogy beengedhetnek, de van még 4 ellenőrzés bent, nem fogok átjutni. Akkor összeállt bennem, hogy ez így esélytelen, elfordultam, és magamba zuhantam, de közben egyszerűen nem hittem el, hogy ez van. Kegyelemdöfésként még odajárult hozzám egy újságírónő, aki valószínűleg végignézte a jelenetet, hogy ha már így alakult, odaadnám-e neki a jegyemet, mert akkreditációja neki speciel van, jegye ellenben nincs. Néztem bambán a zöld papírdarabot, 22:20-kor, hogy ha én ezt most itt kiadom a kezemből, mindennek vége. Persze tudtam, hogy így sincs már esély, úgyhogy odaadtam neki - annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy borsos áron megszámítsam (ja, azt el is felejtettem írni, hogy D., a filmrendező nem hagyta ám, hogy pénzt adjak érte).

Nem is tudom, milyen állapotban voltam, amikor kifordultam a járdára, nem éreztem semmit, csak azt, hogy nincs még vége. És akkor megláttam ŐT. Ott lobogtatta a gyönyörű, rózsaszínű jegyet, végre az volt ráírva, hogy Iron Lady, szerintem a lottó ötöst nézném ilyen csodálattal vegyes hitetlenséggel, meg még legfeljebb az Isten lábát, ha egyszer megfognám. Többen megfordulnak a jegyet áruló hölgy körül, kérdezem, mennyi. Németül mondja, fünfcih ojró, most az egyszer, mióta megérkeztem, azt kívánom, bárcsak ne jól érteném, mondom, nem beszélek németül, mondja angolul, és imádkozom, hogy ne 50 legyen, pedig tudom, amit már két nappal előtte is tudtam legbelül, hogy debizony 50, amikor ennek ellenére nem váltottam elég pénzt. Mondtam magamban, ilyen nincs. Mondom neki is, hogy nagyon szeretném, de nincs összesen 50 euróm, nő flegmázik, kábé, hát ez van kisanyám, erről nem tehetek, tessék a jegyet 50 euróért! Persze mindenki hátrahőköl az ár hallatán, és nem értem őket, hogy akarhatnak egy jegyet annyira, hogy eljöjjenek érte a vetítés elejére a zimankóban, de annyira nem, hogy ennyit megérjen nekik? Persze ez nem az én problémám, morfondír kikapcs, teljes homály a fejemben, kapkodok, nem is tudom, van-e benne ráció, de kérdezem, tud-e itt valahol ATM-et. Kérdezzük meg azt az öltönyös biztonsági embert, ATM? Igen, ott a bevásárlóközpont alagsorában. (Imádlak, helyi Árkáááád!!!). Szuper. Nő hozzám: tényleg komolyan érdekel? Hát mondom mégis mit gondol, mi az úristent csinálok itt 22:22-kor még, ha nem? Mert akkor vár itt még 15 percig, rohanjak el pénzért. Mondom, 15 perc múlva Meryl már a poénjait fogja szórni ott bent, addigra bőven itt leszek. Nyúlcipő fel, Árkádba be, mozgólépcsőn le, és igen, ott van az automata. Futás közben cikáznak a gondolataim, utolsó pillanatban mégis beraktam azt a kártyát, amin van elég pénz, és elvben még használható is külföldön, de nem vagyok biztos benne, csak rohanok, kártya be, elfogadja, Pin, összeg - 50 euró, nem számolgatok, hogy mennyi van még nálam - vegye el a pénzét, danke schön, rohanás vissza, a nő már jön elém. Odaadom a pénzt, ő a jegyet, úgy mondom azt a Thank you-t, mintha az életemet mentette volna meg (végül is...), ő meg szerintem röhög a markába, hogy legombolt rólam 50 eurót, és még én hálálkodom. De aztán láttam, hogy ekkora rajongás láttán visszavett az arcából, és őszintén örült neki, hogy mennyit segíthetett (meg nyilván a kezében lévő ötvenes sem zavarta nagyon :)). Kb. 10 perc telt el azóta, hogy a srácokkal alkudoztam, erre repülök ismét, kezemben a rózsaszín jeggyel, és szinte elröhögöm magam, mekkora abszurd helyzet már, filmre kéne vinni, ahogy mondják, hogy de kérem, belépés csak rózsaszín jeggyel, én meg villámgyorsan ott termek, hogy jaj, pupákok, hát miért nem szóltatok előőőőbb, akkor nem zöld jegyet hoztam volna ám!! Simán átengednek, meg sem lepődnek, honnan újítottam be a jegyet, azt mondták, rózsaszín kell, hát van az is! És száguldok keresztül a vörös szőnyegen, be a liftbe, ott ellenőrzés, mondják, fel kell menni az ötödikre, ekkor van 22:31, liftből I-nek egy sms, csak ennyi: Bent vagyooooooook!!!!!!, de persze még jönnek sokan, nem vagyunk elkésve. Fent nincs hely, átirányítanak a bal oldalra, ott már van - kismilliomodik emelet, karzat, utolsó sor, de a legjobb hely, amit valaha valahol kaptam. Ráadásul fel lehet állni, kedvemre fényképezni, mert nem ülnek mögöttem, üvölteni, tapsolni (bár ezzel messze nem vagyok egyedül). Az érzelmi hullámvasút megteszi a hatását, bejelentik, hogy Meine Damen und Herren, Meryl Streep, én meg elbőgöm magam, mint egy ötéves gyerek. És olyan boldog vagyok, mint még csak egykezemenmegtudomszámolnieddighányszorazéletben.

Szerencsére a kivetítőn minden jól látszik, mert a kakasülőről az arcvonásokat nem lehet igazán kivenni (legalábbis nem az én vaksi szememmel). Innentől kezdve, amikor csak lehet, visítok és tapsolok, és senki még csak rám sem néz, pedig a többi fan a másik oldalon van, ott körülöttem csak én vagyok ilyen hangos. :) Akartam írni a díjátadóról, de azóta már megvan a videó, úgyhogy érdemes azt megnézni. (Ez most itt spoiler, videó megtekintése javasolt előtte, ami meg persze spoilerezni fogja, amit írok, mert nem lesz benne semmi új, de inkább így, mint fordítva. :)) Meg akartam többek közt említeni, hogy mennyire vicces volt Jake Gyllenhaal (akinek egyébként szintén erőteljes és hangos a rajongótábora, közvetlenül előttem :)), amikor arról beszélt, hogy Meryl gyerekként megrémítette, és hogy sült el a "közös" jelenetük a Renditionben, hogy Meryl megkönnyezte az álló ovációt, és hogy amikor nem akart szűnni a taps, bebújt a Berlinalés pult mögé, ahová követte őt a Berlinale igazgatója, hogy külön köszönetet mondott a rajongóinak, na meg az ő férjeiknek és barátaiknak, akik néha valószínűleg kénytelenek beülni egy-két filmjére (majd persze úgy jönnek ki, hogy hé, ez itt-ott egész jó volt! :-)), hogy a Bafta után külön fejezetet szánt a sminkesének, és megparancsolta neki, hogy álljon fel, és szokja csak a tapsot. Ide tartozik, hogy szuper közönségnek lehettem tagja aznap este, minden poént levettek az elsőre nem épp vidám filmként aposztrofálható Vasladyből, majd a végén tapsoltak is. Persze, ez nyilvánvaló volt, de bennem még mindig ütközik a tapsra való késztetés, és az, hogy a film végének a hangulata ehhez egyáltalán nem illik. Egyszerre hagynám, hogy folyjanak csak csendben a könnyeim, és ugranék fel, üvöltve, hogy bravó, bravó!!, Meryl parádés alakítása miatt. A taps egyébiránt kijárt a rendezőnek is, amikor kiírták a nevét, majd a sminkesnek. Azt hiszem, őt bőven kárpótolta ez az este azért, hogy Meryl elfelejtkezett róla a Baftán (na, nem mintha azt hinném, hogy neheztelt, de Merlyben egyértelműen érezni lehetett a tudatosságot, amikor így kiemelte az ő szerepét). A vetítés végén a stáb még egyszer színpadra vonult, egy utolsó ováció erejéig, természetesen azt is állva, majd elindultunk lefelé. Elég sokáig tartott lejönni az ötödikről, közben csodáltam a palotát belülről, és természetesen megálltunk lefotózni Meryl, Phyllida és Jim Broadbent frissen a falra kikerült és dedikált képét (ami sajnos az én gépemen elmosódott, mert ő időközben úgy döntött, hogy áttekeredik éjszakai üzemmódra, amiben nem képes normális képet csinálni, én meg nem vettem észre :( ). Kifelé már a főbejáraton jöhettünk, azért jól megálltam, és topogtam néhányat azon a helyen, ahol pár órával azelőtt még Meryl lépdelt, hogy megadjam a módját. Ténferegtem kicsit ott, hogy lehetőleg minden lábnyomába belelépjek. :-) Ezek után, hajnali 1 órakor fülig érő szájjal hazaszökdécseltem a havas parkon át, mint Micimackó (és Micimackó bizony fázott, mert addigra jeges szél kerekedett, és hullt a hó és hózott).

Hát, mondanám, "dióhéjban" ennyi a történet, de a fenti eposz legfeljebb egy génmódosított dió héjába férne bele. Életem egyik leghosszabb napja telt el, bár nem D-day, hanem a hangzás miatt legfeljebb B-day, de leginkább is M-day. D-dayem egyébként még lehet, csak ahhoz a francia ajkú nagyasszonynak kell elérhetővé tennie magát. Ehhez kapcsolódóan pedig az első tanulság az, hogy tájékozódni kell előre, mert az ilyen eseményeken rettentően szűk az idő- és a térkeret. Teljesen felesleges abban reménykedni, hogy az ember összefut a rajongása tárgyával, mert erre semmi esély. Meryl Streepek és Catherine Deneuve-ök nem rohangálnak az utcán, legfőképp azért nem, mert program van, amit szinte percről-percre kell követniük. Akkor és ott vannak jelen, máskor nem, a kínálkozó lehetőséggel kell tehát élni. A 2. tanulság az, úgy tűnik, valóban nincs szükségem okostelefonra, a történtek újabb ellenérvként szolgálnak. Persze, tudom én, hogy az élet idomul a műszaki fejlődéshez, és bizonyos találkozások a technikai csodák ellenére is létrejönnek, de ez alkalommal így jártam jobban. A 3. tanulság, hogy a könyöklést még gyakorolni kell, a vörös szőnyegen ugyanis legfeljebb az első sor ér valamit, annál hátrébb esélytelen a dolog, legalábbis 160 centinél.

A 4. és végső tanulság pedig az, hogy nem kell azon aggodalmaskodni, helyes-e, ha ennyire „elvetemülten” tudok rajongani. Amikor az utazásom előtti nap elmeséltem neki, hogy már napok óta nem alszom az izgalomtól, Á. azt mondta, milyen kár, hogy felnőve már semmiért sem tud úgy lelkesedni, mint gyerekként. És valóban, nem is emlékszem, gyerekkorom óta mikor örültem utoljára ennyire őszintén. Teljesen igaznak érzem, ha kimondom, boldog vagyok, hogy átélhettem ezt az élményt. Elképzelhető, hogy elfogadóbb lettem a boldogság fogalmával, de kezdek rájönni, attól, hogy valami nem élet-halál kérdése, még lehet ugyanolyan meghatározó, ha pedig az élmény pozitív, akkor még inkább.

Hálás vagyok a sok-sok itthon szurkolónak, rám gondolónak, I-nek és a filmrendező D-nek, akik nélkül ez a műsor nem jöhetett volna létre. :-) Ami nem sikerült, az 20 centire megközelíteni Merylt és aláírást szerezni. Na meg puszit. Az, úgy tűnik, egyelőre K. privilégiuma marad. De azok után, amiken keresztülmentem, úgy érzem, tökéletesen alakult ez a nap, és tény, ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki.

Azok a bizonyos utak valóban kifürkészhetetlenek, hiszen ha akkor reggel abban az 5-10 másodpercben az én rendelésem is átfut az online rendszeren, bizonyára sokkal egyszerűbb, nyugodtabb és kevésbé fagyoskodó napom lett volna, egyúttal azonban feltehetően nem vált volna belőle életem leghosszabb és eddigi egyik legboldogabb napja (najó, talán ez utóbbi mégis :-)). Így viszont felejthetetlen volt, telis-tele élményekkel, érzésekkel, hangokkal, találkozásokkal, színekkel, amik bevésődtek az emlékezetembe. És hogy adjunk a keretes szerkezetnek, bizonyára a Columbo egy-egy részét is el lehetne intézni 10 percben, de akkor hová lenne az izgalom varázsa?

Egy zsúfolt nap krónikája

Harmadik napja űzöm az éjfél előtt lefekvést és a percre pontosan hétkor kelést, és már érzem az eredményét, ami annyit tesz, hogy a mai napra már egész élénken, nem a konstans alfa-állapot ködös homályával emlékszem. Ráadásul egy öt perces kidőléstől eltekintve ma már nem akartam folyamatosan beesni az asztal alá, sőt, még mindig beszámítható vagyok. :)

Ez annál is hasznosabb volt, mivel rettentő sűrűnek ígérkezett a nap, és rendhagyó módon minden teendőt kihúzhatok a listáról. Meglátogatott K. barátnőm, akit jó régóta nem láttam, még ha a Facebook azt az illúziót kelti is bennem, hogy de nem is volt az olyan rég. A nap "hopp" pillanata is ide kapcsolódik, ugyanis a vendéglátás szellemében (és az albán szupermarketre hajazó hűtőből kiindulva) leugrottam a sarki kisboltba venni valami harapnivalót, és teljesen random egy csomag kakaós győri édes kekszet választottam. K. persze aztán nem evett belőle (többek közt azért sem, mert a 40 fokban leragadtam az ásványvíznél, és elfelejtettem megkínálni :P), és már épp lelkesen felajánlottam volna a festőknek, amikor azért lecsekkoltam a hozzávalóit, és láss csodát, nincs benne tej. Így aztán a mai napi étkezésem is biztosítva volt. :P Nem tesz valami jót az étrendemnek ez a felújítás, miután a konyhát egy hete nem lehet használni, és hétvége óta tkp. Audrey-val és Cath-tal, meg a fél lakás berendezésével a szobámban rekedtem, elég limitáltak a gasztronómiai lehetőségeim. Persze csak tápanyagszempontból, az élvezeti érték így is igen magas. :o)

Megjött az új fenyőszekrényem is, isteni az illata, nopláne az űrtartalma, meg az a ruhamennyiség amit hamarosan el fog nyelni, már alig várom. Szépen letisztogattam, eltartott egy darabig, pedig őkelme hál'istennek összeszerelve érkezett, úgyhogy kalapálni nem kellett.

A délután hozta az újabb jó hírt a festők részéről, miszerint hamarabb készen lesznek a tervezettnél, akár már holnap, de ha nem is, péntekre biztosan csak nagyon kevés dolguk marad, így hát már aznap elkezdhetek nagytakarítani. Mindezen felbuzdulva rávettem magam, és befejeztem az aktuális munkámat, így holnaptól nyugodt szívvel adhatom át magam a fejtágításnak és az IQ-növelésnek (így is nagyon necces, hogy csak mostanra jutottam el idáig), no meg a szükséges időközi takarítási feladatoknak.

Holnap viszont 25-e van, és csütörtök, ha pedig csütörtök, akkor mozipremier, és ha 25-e, akkor Potiche - bevesszük a Puskint délután. :) Végre magyar felirattal, ráadásul még plázákban is adják, ennyit tesz, hogy világszerte sikeres az opusz. Remélem, minél többen megnézik, mert egyrészt fantasztikus film, másrészt mégiscsak Ozon, harmadrészt ez növeli a későbbi (gyorsabb) francia mozibemutatók esélyét kis hazánkban. Mert még ha a bő 9 hónap messze jobb is a sokévi átlagnál, egy Ozonhoz képest, valljuk be, nevetségesen hosszú idő.

Vegyes felvágott

Már megint annyira zajlanak az események, hogy levegőt venni is alig tudok, nem még írni róluk. Hazatérésem után 9 nap alatt abszolváltam 63 ezer szót, majd a tizedik napon még 12 ezer szónyi tételes lektorálást, ami 12 óráig tartott, és ezután jött az, hogy megtudtam, a csütörtöki Lohengrin-előadás délután 4-től negyed 11-ig fog tartani, mindeközben pedig el kellett kezdeni kipakolni az egész lakást. Mert persze már megint nem mi költözünk, de mi költöztetünk, ráadásul ennek örömére félnomád állapotok álltak be itthon (kongó szobák, asztalhiány, ágyhiány, szekrényhiány, viszont jóóóóó nagy tér, és rengeteg kiló feltakarított por). Mindegy, tökéletes az a matrac, még jó, hogy nyár van, télre csak sikerül beszerezni egy rendes, négylábú ágyikót. Szerencse, hogy Z.-vel a korábbi Ikeás akciók nyomán már annyira jó szerelőpárost alkotunk, hogy a darabokban álló íróasztalomat hipp-hopp összeraktuk, így legalább azzal most nincs gond, mert rá valóban szükségem is van. Najó, igazándiból Z. szerelt, én néztem, és volt még egy kis segítségünk is: :-)

Guszti, az ezermester

Ha minden jól megy, nagy átalakulások várhatók a lakásban, és szeretnék majd előtte-utána posztot, ha már aktuális lesz. Néhány kegyetlen előtte kép már el is készült. :P Egyelőre az a terv, hogy jobb híján néhány tescós dobozt teszek meg szekrénynek, hogy elérhető formában tudjam tárolni a ruháimat.

A Lohengrint különben nagyon élveztem, eltekintve attól, hogy a több hetes nemalvás miatt az első két felvonás alatt konkrétan le-lecsukódott a szemem, és ásítoztam folyamatosan. Egyszer még egy olyan kontrollálatlan rúgást is produkáltam, ami akkor fordul elő, amikor elbóbiskol az ember. :D De ez tényleg nem Wagnert minősíti, nagyon tetszett az opera, és még azt is megtudtam, hogy a Hattyúk tava legismertebb dallama alapvetően a Lohengrinből származik, csak Csajkovszkij tovább szőtte. Így kicsit frusztráló volt, hogy akárhányszor elkezdődött, nem fejeződött be (már legalábbis nem az általam ismert formában :)), de ez volt az egyetlen negatívum, amit el tudok róla mondani. Illetve az időzítés elég rosszkor jött, ha tudom előre, hogy hétköznap délután 4 és 11 között lefoglal ez a program, tuti nem veszem meg a jegyet, de persze szükség törvényt bont alapon megoldottam a helyzetet, csak az alvásidőm átlaga romlott tovább - már számolatlanadik alkalommal.

Ma viszont nem voltam hajlandó semmi kötelezőt csinálni, este még a Love in the Afternoont is megnéztem Audrey Hepburnnel, ami külön jól esett, tekintve, hogy legalább egy hónapja egy árva filmet sem láttam. Ráadásul ez a mozi eszméletlen jó, vicces és romantikus, mindezzel együtt azonban rettentő intelligens is, főleg a párbeszédek, azok zseniálisak! Nem is beszélve a három főszereplő (Audrey, Gary Cooper és a fantasztikus Maurice Chevalier) elképesztő alakításáról. Kellett ez most a kis lelkecskémnek, megnevettetett, meghatott, feltöltött, egyszóval pont tökéletes volt. :)

Egyébként pedig, ha még nem mondtam volna, úúúútálom, amikor az emberek készpénznek vesznek, készpénznek veszik, hogy bármikor ugrom és megoldom minden felmerült problémájukat, mondjuk csak azért, mert nem munkahelyen dolgozom kötött munkaidőben. Ráadásul anélkül, hogy erre előre megkérnének, és esetleg megkérdeznék, belefér-e az most nekem, hogy megint én vegyem a nyakamba a problémát. Ami, by the way, nem az én problémám, csak az érintettek önmaguktól még minimális kompromisszumra sem hajlandók, holott elvben tisztában vannak vele, hogy a saját életemre is nehezen találok időt. És persze még én érzem szarul magam, hogy nem próbálok megint csapot-papot otthagyva, a saját életemet háttérbe szorítva mindent elintézni helyettük, de nem fogom hagyni, hogy ez eluralkodjon rajtam, mert igenis jogom van nemet mondani. Punktum.

És mivel ebben az írásban szinte szempont, hogy az egyes bekezdések között semmiféle összefüggés ne legyen, elmondom, hogy ma mindent összevetve talán egy egész percig tartottam a karomban egy határtalanul cuki babát, illetve az ölemben üldögélt, és azt hiszem, ettől semmi maradandó károsodást nem szenvedett, sőt, talán még jól is érezte magát. Nagyon, nagyon furi érzés volt, de persze mindenképpen pozitív. A cukorfalat úriember előnyére vált, hogy nem az enyém, ez igaz, és továbbra is ámulattal tekintek azokra, akiknek ez az érzés természetes, de valahol el kell kezdeni.

Most pedig megyek, és eszkábálok magamnak két dobozból átmeneti ruhásszekrényt. :-)

Könyvfesztivál, és ami utána van

Nem egészen úgy alakult a hétvégém, mint terveztem, és mivel eredetileg csak munka, munka és még több munka várt (na meg egy kis WAMP vasárnapra), nagyon örülök, hogy felborult a menetrend. A legjobb az egészben az, hogy valahogy mégis sikerült befejeznem ezt a kegyetlen francia fordítást, ami pedig még eredeti felállás szerint is neccesnek tűnt (és immár csilliárdszorra megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem hagyom, hogy fizikailag ne maradjon elég időm befejezni). Úgy látszik viszont, hogy sok jó ember együtt nem csak a tér, hanem az idő fizikai törvényeit is meghazudtolja. :)

Az történt, hogy péntek délután kilátogattam a Könyvfesztiválra, ami persze szintén tervezett program volt, hiszen Kira Poutanen volt az egyik uniós díszvendég, akinek A csodálatos tenger című könyvét folyamatosan reklámozom. :) Természetesen elkéstem, meg aztán még 10 percig keringtem, mire megtaláltam, hol is az a 2-es stand, de szerencsére ez nem volt gond, a pódiumbeszélgetés további 50 perce is igen sok érdekességet tartogatott, nem utolsósorban a remek kérdéseknek köszönhetően. L. mint a könyv fordítója tolmácsolt, azt kell, hogy mondjam, sok képzett tolmácsot (de engem mindenképp :P) meghazudtoló összeszedettséggel és profizmussal, én pedig meglepődve tapasztaltam, mennyire hálás tud lenni az ember a közvetítőnek, ha valóban egy mukkot sem ért a forrásnyelvből. Vagy esetleg csak két-három szót. Ezzel együtt viszont a finn olyan hatással volt rám, mintha egy régi szerelmemmel találkoztam volna újra - megbizonyosodtam, hogy ennyi év távlatából is egyértelmű, igazi kapcsolat volt a miénk, belülről fakadt, nem volt más, csak én és a nyelv, és hogy muszáj mégis valahogy rendesen megtanulnom.

Az már csak hab volt a tortán, hogy később A., a moderátor leányzó elmondta, többek között az én blogbejegyzésemből is merített a kérdésekhez, és nagyon tetszett neki, amit a könyvről írtam. Igazán megtisztelő tudni, hogy a szórványos források között egy viszonylag magas irodalmi kritika mellett az én blogom rúg labdába, mint felhasználható alapanyag. A pódiumbeszélgetés után alá is írattam a könyvemet, és személyesen áradoztam el Kirának, mennyire nagy hatással volt rám a könyve még így ennyi év után is.

Kiráról annyit kell tudni, hogy eszméletlenül szép, 37 éves, de legfeljebb 29-nek néz ki, és mint a beszélgetés után meggyőződhettem róla, meglepően nyitott, közvetlen és nagyon-nagyon jófej. :) Mivel ugyanis L. és A. a program végeztével hivatalosan is Kirát kísérte volna, mentem én is velük, teáztunk és beszélgettünk, kitárgyaltuk - többek között - a magyar és a francia pasikat :), majd mivel az esti vacsi előtt már nem volt mit csinálni, tettünk egy laza városnéző túrát Pesten. Ennek legfeljebb a magassarkúba bújtatott lábfejem nem örült, de mi jókat csevegtünk, és L.-nek köszönhetően sok-sok ismerettel gazdagodtunk (ami mondjuk rám nem vet annyira jó fényt :)). Egyszerűen csak fenomenális élmény volt sétálni, ki tudja hány év után újra valahogy csak a jelen pillanatban lenni, nem gondolni arra, hogy mi lesz a munkával, arra sem, mi lesz 10 perc múlva, csak róni az utcákat, fényképezni, nevetni, és persze olyan helyekre eljutni, ahol legutoljára szintén egy külföldit kalauzolva jártam. Rájöttem, milyen rettentően távolinak tűnik mindez, és hogy talán nem ártana záros határidőn belül változtatni a jelenlegi életmódomon, mert bár célja van, és tisztában vagyok vele, valami mégis észrevétlenül veszik el/ki az emberből, amit jobb lenne nem 10 év után meglepődve észlelni.

E spontán vargabetűt követően (már ami a munkaterveimet illeti), a szombati dedikálásra nem mentem el, viszont a vasárnapi WAMP-ra jött újra mindenki, sőt még a másik finn írólány is (akiről kiderült, hogy nem is finn, hanem szlovák, csak írt egy könyvet finnül, ja kérem), meg aztán még a nap folyamán újabb, újabb és újabb finnek, hogy már azt sem tudtuk, honnan kerülnek elő valamennyien, és hogyhogy éppen a Gödörben tűnnek fel. Világos tehát, hogy tulajdonképpen az egész napot az ő társaságukban töltöttem, és folyamatosan szinte csak finn szót hallottam. L-t ismét nagy-nagy köszönet illeti, hogy néha segített, bár voltak még rajtam kívül tudatlanok, úgyhogy néha befigyelt egy-egy angol mondat, illetve magyar is, merthogy néhány itt élő finn bizony magyarul is kiválóan beszél. Ismét megerősödött bennem a szándék, hogy kell nekem ez a nyelv, birtokolni akarom, és aztán még olyan meglepetés is ért, hogy egy párbeszédet teljes egészében megértettem (alapvetően a jönni és a menni szavakat, a hét napjait, és bizonyos városneveket tartalmazott, de akkor is! :)).

A befejezést Kira gépének indulása határozta meg, úgyhogy még vettünk neki bkv-jegyet automatából (ami már pénteken is lenyűgözte, teljes áhítattal nézte a narancssárga jegyet, hogy milyen kis cuki :)), és a metróban elköszöntünk. L. elkísérte a szállodáig, viszont nekem itt már muszáj volt hazafelé vennem az irányt, mert a munka az mégiscsak munka, sőt, egy kihagyott nap után az csak igazán. Olyan furcsa, hogy néhány pillanat alatt ilyen nagy horderejű ismeretségeket lehet kötni, már legalábbis számomra meghatározó volt. Persze a könyv miatt sejtettem, hogy nem csak akármilyen találkozás lesz majd ez, de még így is meglepődtem. Talán mert testközelből láttam valakit, aki tényleg meggyógyult. Nem az anorexiából, hanem a mögöttes problémákból, és aki valahol alapvetően tök rendben van. Most feltöltekeztem egy időre, az biztos. :)

Mozi(s)ünnep

Az elmúlt öt napban pótoltam kicsit az elmúlt közel egyéves totális lemaradásomból filmek és sorozatok terén. Kedden 2 filmet láttam premier előtt, ami külön jól jön, tekintve, hogy januártól megint keményen dolgozni kell, és remélhetőleg jönnek azok a filmek, amelyekről már vagy 11 hónapja folyamatosan hallani a médiában, csak épp hozzánk mostanra esnek be.

Tamara Drewe – rendkívül groteszk alkotás, amire némi magyarázatot kínál, hogy képregényből készült. Utólag osztottunk-szoroztunk, és úgy ítéltük meg, hogy inkább nem tetszett, mint tetszett. Persze, voltak benne vicces részek, meg egy egészen szépen kidolgozott történetszál is (nem Tamaráé, hanem Beth-é, akit az öntelt és persze rettentő népszerű krimiíró férje folyamatosan csal), valamennyi dráma, érdekes és vicces mellékszereplők (pl. Dominic Cooper emós kinézetű rocksztárja, meg az érte rajongó 15 éves leányzó, Jodie alakja zseniális), az egész mégsem vezet sehová.

Azt hiszem, most értettem meg, mit értenek azon a filmkritikusok, hogy egy rendező "nem tudja eldönteni, mit akar a filmjével". Itt szerintem pont erről volt szó. A végére a sok minden inkább szétesett, ahhoz meg túlságosan komolyan volt összerakva, hogy egyfajta életképként funkcionáljon. Ez nem egészen az a Stephen Frears, aki A királynőt vagy a Veszedelmes viszonyokat készítette.

Bright Star (Fényes csillag) – ha valaki még nem tudná, a film John Keats és Fanny Brawne szerelméről szól. Gyönyörű, érzelmekkel teli film, ahogyan azt Jane Campiontól megszoktuk, és amiért mellesleg az összes filmjét imádom, amiket eddig láttam. Külön említést érdemel a színvonalas színészi játék (főleg Abbie Cornish részéről), és persze már maga a casting is – Ben Wishaw-t mintha az ég is arra teremtette volna, hogy eljátssza ezt a fiatal, ábrándos, érzelmes és persze tüdőbajos, ezért pillesúlyú angol költőt. Tökéletes választás volt.


A film maga nem kapott eget rengető kritikákat, de engem teljesen elvarázsolt. Olyannyira, hogy bár már az elején ki volt írva, hogy 1818-ban kezdünk, tehát irodalmi emlékeim alapján tudtam, hogy szegény Keatsnek mindössze három éve van hátra, az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy mégsem hal meg. Hiába, a „suspension of disbelief”, az nagyon könnyen ment. :)

Io sono l'amore (Szerelmes lettem) - erről már írtam egy hirtelen felindulásból fakadó rövid posztot. Annyira a hatása alá kerültem és úgy felkavart, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni, miket indított el bennem. Messze magasan üt mindent, amit eddig film ki tudott váltani belőlem, pedig általában olyan alkotásokat nézek, amik megérintenek. A történet szerint egy dúsgazdag olasz család tagjaként élő, egyébként orosz származású nő beleszeret a fia egyik barátjába, de ez csak egy szóbeli összefoglaló, hiszen az írott sajtóban muszáj verbálisan ajánlani a filmeket. Ennél viszont sokkal többről van szó. Az ősi, a mindent elsöprő, a megkérdőjelezhetetlen erejű szenvedélyről – ami, és ez aztán végképp autentikussá teszi a filmet – nem őrült és lehetetlen, hanem éppen azt hirdeti, hogy lehet vele, benne, általa élni. És hogy kell is. Tilda Swinton lenyűgöző alakítást nyújt, ez vitathatatlan (mondhatni, nála már alapvetés), most mégis úgy érzem, hogy élményszinten a film egésze hat rám – a vizuális megoldások, a hangok és a csend, de mindenekelőtt az elképesztő, kivételesen gyönyörű és szuggesztív zenei aláfestés. Ami valójában nem is aláfestés, hanem a film szerves része, ahogy minden más alkotóelem is – ezért nem tudok egyetlen egyet kiemelni. A filmhu szerint Fillenz Ádám, a Pál Adrienn operatőre is ezt az alkotást nevezte meg az idei kedvenceként, az alábbi szavakkal:

„Szerintem egy nagyon különleges, stílusos és elgondolkodtató film, az elképesztően jó Tilda Swintonnal, csodálatos zenékkel, jelmezekkel, és vágásokkal. Valamint megrázó és egyben felemelő befejezéssel.” Valahogy így. Pontosan így.

Verdák (Cars) – Jelentem, mostanra jutottam el odáig, hogy megtekintsem a Pixar eme klasszikusát, bár vannak, akik szerint ez a stúdió eddigi egyik leggyengébb alkotása. Persze csak a saját mércéjükkel mérve, ami azért így is elég jó eredmény. Én élveztem, a történet a megszokott módon nagyon vicces és a mélyebb értelem is jelen van, bár nem szájbarágós módon. A kocsik cukik, a magyar fordítás pedig egészen egyszerűen zseniális, főleg, ahogy az autós szókincset beleszövi az egész szövegbe (pl. "Benzincső!" - mint elköszönés :)). Az animáció a tökéletesség határát súrolja, de ez szintén nem újdonság, a Pixarnál legfeljebb annyi történt, hogy azóta már majdhogynem el is érte azt. Saját felülmúlhatatlan kedvencem tőlük így is a L'ecsó, ami Rémy által képviselt cukiságfaktor, Párizs és az ínycsiklandó animált ételek miatt valószínűleg igen nehezen talál majd kihívóra.


Távol a mennyországtól (Far from Heaven) - Az ötvenes évek Amerikájában egy mintafeleség rájön, hogy a férje homoszexuális. Mivel a "szörnyű igazságot" titokban kell tartania, belső vívódásai közben egyre inkább megtalálja a közös hangot fekete kertészükkel, ezt a kapcsolatot azonban a kisvárosi közösség meglehetősen rossz szemmel nézi. Igazán emberi dráma, nagyon tetszik, hogy az összes érintett fél nehézségeit, fájdalmait hitelesen mutatja be, érzékeltetve, hogy ebben a korban és környezetben jó megoldás nincs, talán csak kevésbé rossz. A happy end elmarad, csupán szomorú megállapítás ez az adott korszakról, amelyet a szegregáció, illetve a mesterséges társadalmi korlátok és ítéletek. határoztak meg Mindezt Julianne Moore Oscar-t érdemlő, de azt végül nem kapó alakításával.


A filmeken túl megnéztük egy új BBC-s kosztümös sorozat, a Downton Abbey első évadját – nem lehetett abbahagyni. :-) A történet 1912-ben, a Titanic elsüllyedésének idején kezdődik, és azt mutatja be, hogyan hat ez egy korabeli angol úri család és természetesen a náluk szolgáló cselédség életére. Sok humorral átszőtt dráma, mintha a Csengetett, Mylord? és a Napok romjai keresztezéséből született volna, egy kis Gosford Parkkal fűszerezve.


Fontos, hogy a szereplőket egytől-egyig érdekessé tudják tenni, mindenki teljesen kiforrott, ún. "round" karakter, amiben a kiváló alakítások is biztosan nagy szerepet játszanak. Külön ki kell emelni Maggie Smith-t, akinek a karaktere és a beszólásai a sorozat egyik fő humorforrása. :)

Szintén BBC volt a „csupán” három részes minisorozatként elkészített Értelem és Érzelem. Nagyszerű feldolgozás, legfőképp a Willoughby/Marianne/Colonel Brandon szálnak tesz jót az a plusz egy óra – van idejük kibontakozni a változó érzelmeknek. Mindezek ellenére számomra továbbra is a 95-ös változat az első – hiába jók az újban is a színészek, Kate Winslet Marianne-jét vagy Hugh Laurie Mr. Palmerjét (és még sokakat említhetnék) lehetetlen túlszárnyalni.


Psychoville – harmadszor is BBC. :) Ezt mára sikerült beiktatnunk, az első évad mind a hét epizódját, és egyelőre még emésztgetem. Kétségtelen, hogy nem volt semmi, akinek az agyából ez kipattant. Nem is igazán tudom, mit mondjak róla, mivel alapvetően kb. a 3. részig tartott, mire nagyjából össze tudtuk rakni, miről is lehet szó, de néhány kulcskérdés egészen az utolsó részig nem tisztázódik. Tekintve, hogy a szerzőknek nyilvánvalóan ez is volt a szándékuk, nem lőnék le előre semmit. Az első részt talán úgy a egyszerűbb végignézni, ha elolvassuk az imdb-n szereplő összefoglalót:

"A group of seemingly unrelated strangers all receive a mysterious note stating ’I know what you did’, it sends their lives into a downward spiral. They include a birthing coach nurse who believes her practice doll is a real baby; an alcoholic, one-handed clown; a young man obsessed with serial killers; a telekinetic dwarf; and a miserly old man with the world's biggest Beanie Baby collection."


Akit érdekel, annak talán később érdemes nekiállnia, mivel bár az első évad 2009-es volt, a második csak 2011-ben várható, a befejezés pedig egészen sok kérdőjelet vet fel, ami halálosan idegesítő lehet. :)

Ezenkívül tegnap este óévbúcsúztatóként megnéztem a Mennyei teremtményeket, (jobban mondva az utolsó negyedóra átcsúszott idénre), ez viszont mindenképpen külön bejegyzést kíván és érdemel.

Egy klubkoncert tanulságai

Tegnapi tapasztalataimból kiindulva összeállítottam a Megasztár klubkoncertek kiskátéját. Avagy „The Dos and Donts of a Club Concert”.

1. Amennyiben a kiszemelt énekes(ek)ről fényképüzletben szeretnénk digitális képet nyomtatni, tegyük ezt bátran. Főleg, ha legfőbb kedvencünk az, aki a nézők további negyvenX százalékának, ekkor ugyanis nagy valószínűséggel a nyomtatásban segédkező középkorú hölgy, amint megpillantja a fekete-fehér művészi fotót, azonnal felsóhajt, hogy ohhhh, hát ŐT nagyon szeretem!!! :-) És persze hozzáteszi, hogy a másik képen látható, épp a múlt héten kiesett úriembert is igazán kedveli. Ez jól megalapozza a koncerthangulatot, máris feldobódva folytathatjuk utunkat.

2. Hallgassunk a megérzéseinkre. Mindenképp nézzünk körbe a bevásárlóközpontban alkalmilag felállított édességes standnál, ahol soha nem látott külföldi különlegességek kaphatók, ha valami megmagyarázhatatlan erő szinte tol felé bennünket. Azért, mert így nagy eséllyel bukkanunk rá az elképzelhetetlenre: Galler csoki Magyarországon!! :-) Ugrottam egy nagyot, mire a lány kedvesen megkérdezte, segíthet-e. :D Ámuldoztam egy sort, hogy hogy kerül ez ide, tudtommal nálunk nem forgalmazzák, ő meg csak annyit tudott mondani, hogy a nagykerben találták. Semmi gond, a miértek nem fontosak, és igaz, hogy megvan az ára, de a lényeg, hogy beszereztem Melindának egy csokiszeletet a legjobb belga márkából.

3. Semmiképpen ne menjünk egyedül. Legalábbis akkor semmiképpen se, ha először járunk az adott helyen, ráadásul tőlünk amúgy is idegen környezetben (egy ilyen klubba nem tudom még, milyen okból tettem volna be bármikor is a lábamat). Legalább néhány fanclubos ismerőssel (illetve ismeretlennel :P) egyeztessünk előtte, mert csapatba verődve hatványozottan megnő az érdekérvényesítő erő az átlag 14 éves korosztályos hadsereggel szemben. Van kivel beszélgetni, és nem kell találgatni, hogy kik lehetnek még azok, akik nem Andrásért és Tolvai Reniért sikítoznak (akiket egyébként szintén szeretek, félreértés ne essék, de mondjuk klubkoncertre miattuk nem mennék el). Ezenkívül nem kell szerencsétlenkedni azzal, hogy a körülöttünk álló 12 éves kislányrengetegből ugyan kit kérjünk már meg a rajongott személlyel való közös fotó elkattintására, miközben a TV2 kedvesen a képünkbe nyomja a kamerát (jah, hát persze, kell nekem Melindáért rajongani).

4. Ne a huszadik klubkoncertre menjünk először, ha egyáltalán. Igenis meg kell tudni oldani, már csak azért is, mert így nagyobb eséllyel lesznek ott hatalmas tömegben a fanclubos tagok, ami sokat segít a hangoskodásban, ujjongásban és tapsikolásban, ha ezek szintén nem alapvetően fejlett készségeink sorát gyarapítják. Egyébként is, ha K. barátnőnk Barcelonából előbb odaért, mint mi, ott valóban magunkba kell néznünk (még akkor is, ha tudjuk, hogy a határidő szent, tehát hiába is ugrálunk utólag, hogy pont akkor kedden nem értünk rá).

5. Sajátítsuk el a rajongói kultúra minimális alapjait. Elképzelhető, hogy ezekkel normál esetben az átlagember rendelkezik, de nem érdemes feltétlenül az éles helyzet időpontjára hagyni a felismerést, hogy mi talán mégsem. Mert akkor pont olyan idétlenül fogunk viselkedni és éppen olyan ökörségek hagyják majd el a szánkat, amilyenekről már előre megfogadtuk magunkban, hogy ezeket messze elkerüljük. Persze nagyon fura volt látni, hogy sokan a kis füzetükkel mintegy programszerűen keresték fel a megákat, és mindenkitől kértek autogramot, anélkül, hogy az adott személlyel elbeszélgettek vagy akár közös fotót készítettek volna. Én egyáltalán nem ezért mentem – egy puszta autogramot talán egy Deneuve-től vagy Streeptől tudnék értékelni, de még tőlük sem kértem postán, hiszen pont az tart vissza, hogy abban önmagában nincs semmi. Itt meg aztán végképp úgy éreztem, hogy ez a személyes találkozásról szól. Csak két emberre voltam kíváncsi, de inkább beszélgetni lett volna kedvem, kicsit megismerni belőlük azt, amit tv-n keresztül (illetve annak hiányában) nem láthatunk. De fogalmam sincs, hogy kell elindítani egy ilyen beszélgetést, és nem tudtam, hogy alapvetően bizonyítanom kell, hogy többet is szeretnék, mint egy firkantást a képre, oszt' viszlát. Giorgiónak nem mutatkoztam be, ez talán hiba volt, hiszen nyilván nem kezd el bájcsevegni, ha én sem, aztán viszont Melindán meg pont azt láttam, hogy nem tudott mit kezdeni azzal, hogy tisztelettudóan elmondtam a nevem. :) Igaz, utóbbinál az időzítés sem volt a legjobb (lásd alább).

6. NE álljunk a sor közepére, egy gyereksereggel a hátunk mögött, mert az valószínűleg nem kedvez a hosszabb távú beszélgetés kialakulásának. Pedig ebben aztán még gyakorlatom is van. Már az egyetemen is tudtam B. óráján, hogy jegybeíráskor utolsónak kell maradni ahhoz, hogy hosszabb ideig ott fogjon az irodában, és a nyelvészet rejtelmei mellett legyen esély másról is beszélgetni. Illetve minden esetben akkorra kell időzíteni a megjelenésünket, amikor a másik már éppen „végez” valahol. Ráadásul ez még be is vált! Több Dürer kávézós tejszínhabos forró csoki, szemináriumidolgozat-megbeszélés helyett hosszú lelkizés, egy közös ebéd és vacsora a tanú rá, ráadásul úgy, hogy szerencsétlen másik fél mit sem sejtett rejtett szándékaimról (amik ugyan per definitionem hátsók, ugyanakkor végtelenül tisztességesek voltak :)). Egy szó, mint száz, Melinda irtó kedves volt, csupa mosoly, élőben eszméletlen kisugárzása van. Ezzel a sok év pszichológiával a hátam mögött (a páciens oldalon) tudom, hogy a helyzet rettentő bonyolult, de ha valaki látja élőben, és azt mondja, hogy „gyámolításra szorul”, no, az a lényeget éppen elszalasztja. Persze, nagyon kis finom, törékeny nő, pontosan a francia „délicate” szó jut róla eszembe, de közben valami olyan erő sugárzik belőle, hogy még. Még ő próbálta oldani a feszültséget, és ő kérte meg az egyik fotóst is, hogy készítsen rólunk képet, nagyon feltalálta magát, egy pillanatig sem tűnt elveszettnek. Sajnos azonban egyáltalán nem adta magát a helyzet, hogy mélyebben belemenjünk a dolgokba, mivel annyian vártak a hátam mögött. Ráadásul természetesen, ahogy már írtam, egész addig sikerült elkerülnöm a kamerát, itt viszont kérlelhetetlenül vettek minket, ahogy Melinda aláírta a képemet, én meg elhabogtam neki, hogy hoztam ajándékba marcipánt meg belga csokit, és hogy iszonyúan örülök, hogy épp az All that Jazz-re sikerült ideérnem, mert imáááádom a musicaleket. Ez sem kedvezett a lélekjelenlétemnek, remélem, a Megamániába mégsem vágják be. Melinda nagyon édes volt, hatalmasakat mosolygott és megköszönte az ajándékot (olyan Melindás "igazán nem kellett volna" módon :)), de már fordult is a többiekhez, tehát a csevej elmaradt. Aztán rájöttem, hogy nem kellett volna így sietni, mivel még 40 percig nem kezdték el a koncertet, csak hát próbáltam időben lecsapni rá, lévén nagyon későn bújt elő, és féltem, hogy már nem jutok el hozzá. Ettől eltekintve nagyon pozitív élmény volt, és legközelebb már időben tudni fogom, hogy a bevált módszereket mindig érdemes alkalmazni.

7. Ha tehetjük, ne a fullextrás Zagabo-összeállításunkban menjünk. Egy klubban ugyanis vágni lehet a füstöt. Sajnos, ha mi utoljára az egyetem első évében bűzlöttünk minden nap a cigitől, mert akkor még nem volt érvényben a közintézményekben dohányzást tiltó törvény, és a bagósok épp mindig a nagyelőadónak is otthont adó első emeleti folyosó végén gyűltek össze, akkor nagy valószínűséggel nem jut majd eszünkbe, hogy bizony a klubokban még ma is láncdohányzás folyik, akár közvetlenül mellettünk is. Néha ugyan inkább attól tartottam, hogy a hajamat fel ne gyújtsák, de amikor hazafelé a trolin leültem, majd felpattantam, mert olyan bagószagot éreztem, hogy úgy gondoltam, ezt most hanyagolnám, majd hátrébb leülve konstatáltam, hogy ez belőlem árad, no, akkor azért összeállt, hogy valami másik ruhát kellett volna dohányszaggal átitatnom.

8. Ha az első sorba állunk, készüljünk fel rá, hogy bizonyos pillanatokban nem csak a dobhártyánk, de a belső szerveink is majd’ ki fognak szakadni. Azt hiszem, ez magáért beszél. Szép dolog az élő rockzenekar, de talán nem fél méteren belülről élvezhető a legjobban.

9. Ne kapcsoljuk ki mobiltelefonunkat. Legalábbis csak azért ne, amiért mondjuk egy moziban kikapcsoljuk. Az előbbihez kapcsolódóan, még ha valaki nagyon szerette volna is, hogy meghalljam, amikor rám csörög, akkor sem teljesült volna a kívánsága. A zene sokszor még az énekesek hangját is totálisan elnyomta, így szegény kis mobilom cincogásnak esélye sem volt rendet zavarni.

10. Ha fényképezőgépünkről már többször bebizonyosodott, hogy éjszaka vagy félhomályban nem tud normális képeket csinálni, ne adjunk neki ötvenedszerre is még egy esélyt. Mert sajnos a megmentett megákkal ellentétben nem fog élni a lehetőséggel, hogy bebizonyítsa, ő igenis képes erre. Nem képes. Sajnos. Így aztán a félhomály és a mozgás együttes eredményeképpen értékelhetetlen képek születtek – pedig igazán szerettem volna megörökíteni egy-két lépést, mert ezzel a leegyszerűsített koreográfiával eszméletlen klassz volt az All that Jazz.

11. És végül: NE hagyjuk az aktuálisan leadandó munka átnézését a koncert utánra. Így ugyanis elkerülhető, hogy amikor már csak hárman vannak hátra, mindenképpen távoznunk kelljen, hiszen így is egy órával maradtunk tovább, mint azt terveztük, viszont az utolsó közös produkcióról így is lemaradtunk.

Összefoglalva, a „donts” száma szignifikánsan felülmúlja a „dos”-ét, tehát megállapíthatjuk, hogy az első nekifutás kivitelezése enyhe gyermekbetegségekben szenvedett, de hát azok ugye pont arra jók, hogy aztán többet már nem kapjuk el őket. Remélhetőleg.

Párizsi napló 6.

Elérkezett az utolsó nap, amikorra már éreztette előjeleit az estére és még inkább vasárnapra teljes virágba boruló hörgőgyulladás, de azért álltam a sarat. Elvégre ez volt a vásárlás napja, ami már két okból is sokkal érdekesebb, mint otthon: 1) Párizsban lehetett vásárolni; 2) volt előre elkülönített vásárlási költségkeret, ami azt jelentette, hogy különösebb bűntudat nélkül szórhattuk a megmaradt pénzünket (a bűntudatot már a költségkeret elkülönítésekor letudtuk). Ráadásul fontos küldetésünk is volt, hiszen a korábban hazatérteknek kellett egy-két elfelejtett szuvenírt rendelésre megvásárolnunk.

Azt azonban megbeszéltük, hogy I. tanácsa alapján, aki előző nap végigjárta az ajándékos sort (ahová én az M.-mel való találka miatt már nem jutottam el), "alulról" indulunk el, ehhez pedig jó kiindulópontnak ígérkezett a Moulin Rouge, amelyet akkor még úgysem láttunk. Mivel továbbra is tombolt a tűző napsütés, belefutottunk egy halom fényképezkedő turistába, de néhány perc türelmes várakozás és határozott könyöklés után mi is követhettük a példájukat. Van a szórakozóhelynek egy kis árkádos nyitott előtere, ott körben különböző előadások fényképei láthatók, valamint elolvashatjuk az épület és a benne dolgozók történetét. Sőt, még a menüt is közszemlére tették, ami ún. "á la carte" jellegű, tehát mindegyik menün belül több lehetőség közül is választhat a kedves vendég, ha már eldöntötte, hogy 150/165/180 euro erejéig a zsebébe nyúl. Még be is merészkedtünk a teljesen elsötétített üvegajtón (már nem azért, de ez erősen hajaz a környéket egyébként nagy számban tarkító "Sex shop"-okra és hasonló létesítményekre), a benti környezet azonban már inkább színházat idéz: mindenhol plüssborítás, hangulatvilágítás, előadásképek a falon, recepciós hölgy és úr.

Guszti a Moulin Rouge előtt

Miután bent is kigyönyörködtük magunkat, elindultunk hát felfelé, ajándékboltba be, ajándékboltból ki, hogy összeszedjük a listánkon szereplő szuveníreket. Igaz, itt lejjebb valóban minden olcsóbb volt, mint a Sacré-Coeur közelében, de egy esetben azt is megtanultuk, hogy olcsó húsnak néha még Párizsban is híg a leve: vettem egy rózsaszín franciasapkát, amit azonban egy kör alakú kartonpapírra merevítettek, így nem látszott, hogy a karton körüli hajtás mentén a színe már teljesen kifakult. Kicsit elszontyolodtam, na nem azért, mert ne találtunk volna még utána vagy 20 másik helyet ugyanilyen sapkával, hanem mert ilyen bakikat még akkor sem szeretek elkövetni, ha csak 3 euróm bánja. Az olyan ajándékok viszont, mint a naptár, a képeslap vagy a hűtőmágnes, nem küzdöttek ilyen problémákkal, úgyhogy szinte minden boltocskában gazdagodtunk valamivel. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár a legtöbb helyen ugyanazokat az ajándékokat árulják, minden helynek volt valami különlegessége, amit csak ott lehetett kapni.

Még előző nap kinéztük magunknak az egyik ilyen helyet, amelyet (természetesen) nyomulós olaszok üzemeltettek, de hiába, mert csak ott árultak Eiffel-torony alakú fülbevalót, ami az egyik rendelésünk volt, így aztán oda mindenképpen vissza kellett térnünk. Előtte azonban nekem próbáltunk olyan táskát és pénztárcát venni, amit még anno a Notre Dame-nál kinéztem, csak hát természetesen rózsaszínben kerestük, és az a legtöbb helyen nem volt. Viszont az egyik helyen a két igen kommunikatív eladósrác rendkívül kedvesen és aranyosan szóba elegyedett velünk, és amíg nekünk az egyik alkalmazott kutatta a rózsaszín táskát (amilyet persze nem talált), kérdezgették, honnan jöttünk stb. Nagyon szimpatikusak voltak, pláne, amikor kiderült, hogy nincsen rózsaszín táska, még ők szabadkoztak, hogy sajnálják. Ezek után viszont kifelé menet megláttam, hogy náluk nagyon szép és jó minőségű franciasapikat lehet venni, úgyhogy visszamentem egy feketével (szintén rendelés), amire egyikük hatalmas mosoly kíséretében átadott két Eiffel-tornyos kulcstartót, hogy csak nekünk, ajándékba. Én is hatalmas mosollyal köszöntem meg, és utána még vagy öt percig hitetlenkedtem, hogy miért kell nekem állandóan több ezer kilométert utaznom ahhoz, hogy szépnek, hogy nőnek és hogy megbecsült vásárlónak vagy ügyfélnek érezzem magam... Pedig tény: Párizsban egy hét alatt több bókot, kedves megjegyzést, pillantást kaptam, mint az elmúlt öt évben itthon együttvéve. Ráadásul éreztem is, hogy így lesz, meg talán még azt is, hogy ez teljesen természetes; de abban is biztos vagyok, hogy ez mégsem teljesen a franciák érdeme és az itthoniak bűne... sokkal inkább valahol bennem van a dolog kulcsa, még mindig.

Ott persze azért olyan sokat nem gondolkodtam, inkább csak élveztem a váratlan jót, amiből aztán az olaszoknál jutott még több is. :) Ott az egyik srác külön odament I-hez, és mondta neki, hogy szép a pólója (I love Paris-es felirat), merthogy ugye I. szép, így a póló is szép. Mindezt megtetézve azzal, hogy a boltban egy másik eladó srác üzente. :D Ez ugyan kissé a tinédzserek viselkedésére hajazott, de azért jó tudni, hogy vannak még olyanok (igen, még ha olaszok is :)), akik veszik magunknak a fáradságot, hogy tudomására hozzák valakinek a pozitív véleményüket (még ha ez nekik olyan nagyon nem is esik nehezükre). Emellett persze itt vásároltunk sokat, és készségesen kutattak is nekünk egy negyedik pár Eiffel-tornyos fülbevaló után, de végül én lemondtam az enyémről (hiszen csillogó-villogó, úgysem hordok mostanában alkalmi ékszert). A hűtőmágnesek viszont annyira jók voltak, hogy legszívesebben egy szakajtóval bevásároltam volna közülük. Ebből aztán összesen talán 8 db lett, de ebből szigorúan csak 2-t szántam saját célra. Addigra viszont arról meggyőztem magam, hogy rózsaszín franciasapi márpedig kell, úgyhogy tüzetesen átnyálazva az egyes darabokat, választottam egy makulátlan rózsaszínű példányt.

A hűtőmágneseket illetően, nagyon tetszettek a különböző utcanévtáblákat megelevenítők, de mindenáron szerettem volna egy Vendome-tereset, amilyen pedig sehol nem volt. Egy helyen árválkodott egyetlen darab, de már nagyon kifakult, és valami ragaccsal is összekenték, látszott, hogy igen régóta porosodik ott szegény. Nagy szerencsénkre azonban éppen az olaszokkal szemben egy nagyobb ajándékboltban ilyet is találtunk, nem beszélve a zenedobozokról, amelyek közül egy olyat választottam, amely a "La Vie en Rose"-t játssza (azóta tekergetem itthon szorgalmasan :)).

Sajnos a látszattal ellentétben ez nem teleportálógép, csak egy hűtő

A történethez tartozik, hogy a lakásunk szomszédságában lévő ruhabolt szombat délelőtt, amikor elindultunk, még nem volt nyitva, és mivel a nyitvatartási időt sem tüntették fel sehol, elkönyveltem, hogy a hétvégén már nem nyitnak ki, így lélekben le is mondtam a ruháról, amivel egész héten minden elinduláskor összekacsintottam. Hazatérve persze természetesen a szokásos módon már kint sorakoztak a próbababák, egyikükön pedig az én szép választottam. A lelki átbillenéseket azonban sajnos nagyon nehezen billentem vissza, így aztán még jól megnéztem egyszer, és úgy döntöttem, hogy otthagyom. Este, amikor a hajókirándulásra indultunk vissza, már persze bezárt minden, de remélem, nem sír nagyon utánam. Én azért egy picit utána igen...

Még a ruhabolt előtt történt egy csodás - kellemes - véletlen is, ahogyan ugyanis feljöttünk a metróból (már a "mi" utcánkban), mielőtt átkeltünk volna a zebrán, egy idősebb hölgy odaszólt a társainak, hogy ő akkor most elmegy ide és ide, és majd a "patisserie"-nél találkoznak. A többiek áldásukat adták, és elindultak azon az oldalon tovább. Mondtam is izgatottan I-nek, hogy elvileg arrafelé kell, hogy legyen a közelben egy cukrászda, ahol talán lehet macaront kapni - hiszen addigra egyértelmű volt, hogy a Bastille-hoz már nem megyünk vissza ezért a jellegzetes francia sütiért. És mit ad isten, hazafelé sétálva a másik oldalon, felfedeztük, hogy szinte szemben a szállásunkkal egy szépséges pékség-cukrászat található, sőt, még a pultban tarkálló macaronokat is kiszúrtam, ezért gyorsan át is adtam a cuccokat I-nek, és visszaszaladtam a zebrához, hogy azonnal bevásároljak belőlük. Ez sikerült is, bár az engem kiszolgáló hölgy nem volt túl készséges (első ilyen tapasztalatom volt ott), és bár szerintem elég értelmesen magyaráztam neki, hogy egy nagy dobozba kérnék minden ízből kettőt, valamiért végig azt hitte, hogy két dobozzal szeretnék vinni, így a végén még fancsalibb képet vágott, amikor mondtam, hogy nem, csak ez az egy lesz. Csokoládés, kávés, málnás, feketeribizlis, pisztáciás, citromos és rózsás(!) ízeket kértem, itthoni fogyasztásom eredményeképpen pedig megállapítottam, hogy hiába, a klasszikusokkal semmi sem veheti fel a versenyt, a csokis a legeslegfinomabb.

Guszti is szemet vetett rájuk, de szerencsére nem tudta kibogozni a díszcsomagolást

A hajókirándulást este 8-ra időzítettük, addig kb. aludtunk és duruzsoltattuk a délutáni műsort a francia tévében - mindketten elég fáradtak voltunk már, rajtam pedig kezdett mégis elhatalmasodni a betegség, amivel egészen addig sikeresen küzdöttem. I. nagyjából összepakolt, én csak kisséből. Természetesen azonban a Trocaderón annyira elragadott bennünket a kivilágított Eiffel-torony, meg az esti hangulat (és persze megint annyira későn indultunk), hogy a tömeges sorállás miatt a 8-kor induló hajót lekéstük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a jegyárusok előtt is kígyózik a sor, de az általuk beengedettek is egy hasonló, csak hosszabb tekergő sorba állhatnak be, és két perccel indulás előtt bezárják az éppen aktuális hajó ajtaját; az több embert már nem tud fogadni. Talán mégis így jártunk jól, mivel a fél 9-kor induló hajón még alig lézengtek az emberek, amikor mi is feljutottunk, így aztán rögtön elfoglaltunk egy "ablak" melletti ülést (illetve I., én meg a mellette lévőt), hogy jól tudjunk fényképezni. Az idő kellemes volt, szél egy szál sem, ennek igazán örültem. Amíg várakoztunk, még a fényjáték is beindult az Eiffel-toronyban, I. lekapta azt a kis szeletét, amennyi a dokkról látszott. Persze aztán indulás után és érkezés előtt, meg persze hazafelé ismét a Trocaderóról még bőven megcsodálhattuk teljes pompájában is.

Eiffel-torony by night

A hajókirándulás érdekes és tanulságos volt, ahogy I. megjegyezte, egy óra alatt több adatot és tényt tudtunk meg Párizsról és nevezetességeiről, mint az előtte lévő egy hétben összesen. Mi tagadás, ez így igaz. Kiválóan teljesítettük azon célt, hogy inkább érezzük a várost, semmint számokat és neveket tudjunk felsorolni vele kapcsolatban. Ilyen arányban azért örültem a tárgyi információknak is, pl. a már említett Pont Neufről vagy arról, hogy a Louvre-t eredetileg erődként építették. A hajó személyzete igazán kedves és főképp jófej volt, végig poénkodtak és lelkesedtek, pedig valószínűleg unalomig ismerik már az elmondandó szövegeket (mint a légiutas-kísérők a repülőn). Az esti képek közül itt is leginkább az Eiffel-toronyról sikerült szépeket készíteni, na meg néhány hídról közelről, amikor áthaladtunk alattuk. A végén pedig még egy olyan tipikus sétahajós fotót is vásároltunk, amelyet rólunk készítettek útközben (utoljára Helsinkiben volt ilyen a hajón ki- és beszálláskor, onnan is megvagyok még :)). Tény, már nagyon közeledett a hazaút, nem tudtuk mire elverni a pénzünket. :-)

A Trocadero környéke egyébként ilyenkor élénkül csak meg igazán - rengetegen voltak. Utcai árusok tömkelege, az Eiffel-toronynál, ha lehet, még a napközbeninél is temérdekebb látogató, palacsinta-, gofri- és sültkrumpliillat mindenhol. Maradtunk volna még. De az óra 10-et ütött, nekünk pedig indulnunk kellett, hiszen a vonathiány miatt hajnali háromkor kellett kelnünk ahhoz, hogy éjszakai busszal időben kiérjünk a reptérre. Persze, csak mert a biztonság kedvéért nem vállaltuk be a későbbi buszt, ami - mint kiderült - szintén simán beért volna időben. A pakolás persze - bár már nagy részben kész volt - sosem megy túl gyorsan, és még el is kellett takarítani magunk után. Mivel seprű nem volt, egészen odáig nem akaródzott beüzemelnünk a porszívót, de most már nem volt kérdés, legalább nagyjából át kellett vele menni a szobán. Az alattunk lakó néni valószínűleg ezt nem értékelte annyira úgy este 11 felé, és be is kopogott, hogy túl nagy zajt csapunk. Én pont a zuhany alatt álltam, így Ildi próbálta neki angolul elmagyarázni, hogy nem beszél franciául. Állítólag a néni nagyon megértő volt, miután kézzel-lábbal és igazán élethű hangok kíséretében I. tudomására hozta, hogy NAGY A ZAJ, majd látta, hogy I. bűnbánóan szabadkozik, kedvesen távozott, és nem játszotta a hárpiát. Onnantól kezdve persze csak lábujjhegyen mertünk közlekedni, ami szintén nem tett jót a pakolás gyorsaságának.

La vie en rose - ajándékegyveleg rózsaszínben

Végül minden igyekezetünk ellenére hajnali 1-kor kerültünk ágyba, és 2 óra alvás után totál kómásan kecmeregtünk ki ismét onnan. A reggeli indulás sem az erősségünk (az éjszakairól meg nem is beszélve), így az első kinézett buszt, ami a Keleti pályaudvarra vitt volna bennünket, természetesen lekéstük (= az orrunk előtt ment el), de a következővel is odaértünk időben, és onnantól kezdve már minden flottul ment. A busz elvitt bennünket a reptérre, ahol ugyan az F terminálnál tett le, innen még át kellett érnünk a D-be, de még így is rettentően korán ott voltunk. Akkor kezdődött a check-in, kb. ötödiknek becsekkoltunk, majd el is határoztuk, hogy azonnal bevesszük magunkat a "csak utasoknak" fenntartott zónába, hogy még legyen időnk szétnézni a Duty Free Shopokban. A részletes motozást, matatást, átvilágítást és cipőlevételt követően (ez idefelé is legalább ennyire komoly volt) örömmel nyugtáztuk, hogy időnk, mint a tenger. Csakhogy, a CDG repülőtéren minden valamirevaló üzlet kívül, tehát ott található, ahol a check-in is zajlik, és amit azonban így mi szépen magunk mögött hagytunk (mert akkor szinte még semmi nem volt nyitva, így hát nem tűnt fel). Belül egyetlen pici "last minute shop"-ot találtunk, na meg egy büfét, ahol így hajnali 6 körül fel is tankoltunk egy-egy tonhalas wrappel (I. azért, mert éhes volt, én pedig a köhögésemet csillapítandó). Vásároltunk azért még csokit és dijoni mustárt, de nagyjából ennyiben kimerült a DFS - legközelebb már tudni fogjuk, hogy otthon kell sietni a biztonsági ellenőrzéssel, Párizsban nem annyira. :)

A hazaút kellemesen telt, aranyos volt a Malév-személyzet, kaptunk finom forró teát és sonkás-sajtos baguette-es szendvicset (amiben a sonka már nem volt olyan jól, de most kivételesen elnézem nekik, bár igazából tudom, hogy nem kéne). Még aludni is sikerült valamennyit a totálisan függőleges hátú székben, I. pedig egy Sudokuval harcolt, ami az út végéig sem adta meg magát. Amikor leszálltunk itthon, Ferihegyen ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint szinte bármikor, amikor hazaérkezem: szép és otthonos és ismerős, de ha lehetne, már mennék is vissza. Ez az érzés azóta folyamatosan tart, és próbálom kivonni magam a világ itthoni folyásából, amit persze egyre kevésbé lehet. Az egy hét fekvés és gyógyulás legalább arra jó volt, hogy elmerülhettem a kis ábrándjaimban és úgy tehettem, mintha nem is lennék itthon, illetve mintha nem is itthon lennék. Lassan muszáj rávennem magam, pedig nem akaródzik. Mindegy, hogy nincs vonat, nincs benzin, nincs napsütés és most már nyugdíj sincs, vive la France! (forrás: Facebook :D).