Titanic (3D)

Tegnap találkoztam G-vel (barátnő, épp brazíliai önkénteskedésből tért haza - kis időre), és szóba került a Titanic - meglepetésemre azt mondta, ő unta, szerinte nem is volt hihető, hogy majd pont egy hajón találkozik ez a két fiatal, meg amúgy is, ásítozott és a végét várta, amikor anno megnézte. Mindig meglepődöm, amikor valaki katasztrófafilmként vagy (nyálas) romantikus filmként aposztrofálja ezt az alkotást, pedig a legtöbben valamelyik kategóriába esnek  - egy ismerősöm egyenesen úgy fogalmazott, hogy számára a Hugh Grant- és Julia Roberts-féle mozik után következik, ami már-már felfoghatatlan. G. saját bevallása szerint az utóbbi kategóriába tartozik, ráadásul még a történet sem kötötte le, így aztán persze nem nagyon tudta hová tenni, amikor elmeséltem neki, számomra mit jelent a film.

2005-ben láttam először, így nem kellett megküzdenem a korábbi tinédzserkori értelmezéssel, lehet, hogy ez is segített. Londonban néztük I-vel, ahová átruccantam Belgiumból, de csak úgy, ahogy szokás, amikor megy a tévé, de közben beszélgetünk: az elejét még nem igazán követtük, aztán a felétől szépen lassan beszippantott minket a történet, a (nagyon) kistévé és a felirat nélküli eredeti nyelv ellenére, amit nyilvánvalóan nem értettünk tökéletesen. Akkoriból egyetlen kép maradt bennem, és a hozzá tartozó érzés: amikor Rose felfedezi, hogy a palánkba kapaszkodó Jack már nem él, és végül elengedi, le a mély vízbe. Ott és akkor úgy éreztem, meghasad nemcsak a szívem, hanem az egész tudatom, hogy ezt az egyet képtelen lennék kibírni, ott helyben belehalnék a fájdalomba, vagy beleőrülnék, de ép ésszel, felfogva, hogy az, akit nekem szánt az ég, a szemem láttára pusztult el, úgy nincs tovább. Pedig nem sokkal később meg kellett tennem, hacsak szimbolikusan is, és talán elképzelhető, hogy éppen azért gyakorolt ekkora hatást rám a jelenet, mert valahol nagyon mélyen már akkor éreztem, nem fogom megúszni.

 

Aztán talán 2 éve A. hozta fel a filmet a gyász kapcsán -teljesen megdöbbentett, hogy számára ez maradt meg a Titanicból - az újrakezdés lehetősége, az, hogy amíg én úgy éltem meg, hogy a történetnek ott van vége az óceán közepén, az valójában csak a kezdete volt - Rose életében legalábbis. Elvileg meg is kellett volna néznem házi feladatként, de kicsit tartottam tőle, mert az a jelenet és az érzések még mindig erősen munkáltak bennem. Aztán a dvd-rendelési procedúra is elhúzódott, így mire kb. 2-3 hónappal később megkaptam a lemezt, már nem volt aktuális.

Még szerencse, hogy James Cameronnak ilyen fantasztikus ötletei támadnak, hogy készít egy 3D-s verzót, mert, nos, valljuk be, ha valamelyik film, hát a Titanic pont megérdemli. Odáig is elmerészkednék, hogy ezúttal a technológia hozzátesz az élményhez, bár az átéléssel számomra a miniképernyőn sem volt gond. De most éreztem, itt az ideje, újra kell nézni, ha már adódott ez az alkalom, legalább végre látok egy olyan 3D-s alkotást, amelyiknél értelme lesz a szemüveggel bajlódni. És tényleg volt.

Furcsamód kb. a tizedik perctől rám tört az a fojtogató, végtelen, kibírhatatlan veszteségélmény, amit anno éreztem, és Jack még meg sem nyerte a jegyét pókeren, már borított volna el a zokogás, mert tudtam előre, hogy cirka három órán belül ez a hatalmas, lenyűgöző építmény, rajta ezernyi élet, remény, mind-mind szertefoszlik és a tengerbe vész. Persze ez később, amikor elindult a történet, alábbhagyott, csak néha-néha jött újra elő. A film most is teljesen magával ragadott, és bár továbbra is úgy gondolom, hogy elsősorban a zseniális forgatókönyv és az alakítások, na meg a rendezés felel azért, hogy minden idegszálammal megfeszülve az ismert tények ellenére is újra elhiszem, hogy ezúttal talán másképp ér majd véget a sztori, a 3D-nek annyit biztosan a javára lehet írni, hogy még sokkal-sokkal átélhetőbbé teszi a vásznon látottakat. A vizet mindig is valami földöntúli módon imádtam (lehet valami abban, hogy vízjegy vagyok), a nyílt víztől viszont ezzel együtt is irracionális módon rettegek (talán túl korán láttam a Cápát, meg a Baywatch-ok sem segítettek). A filmet nézve meg kellett állapítanom, hogy ebből a két ellentétes hatásból táplálkozva szinte perverz módon vonz az a hatalmas kék-fekete mélység ott a vásznon, a végeláthatatlan óceán, a lételemem, ami egyben pusztító. És közben valahol olyan is, mintha ott lennék, a halál torkában, kristálytisztán felfogva a helyzet súlyosságát, azt, hogy cselekedni kell - de hogyan? 

Legközelebb az ominózus jelenetnél eszméltem magamra, hogy tudniillik moziban ülök, ugyanis hirtelen ráébredtem, hogy valahol elmúlt belőlem a kezdeti fojtogató érzés. Nem értettem, és próbáltam visszakutatni az emlékeimben, pontosan hol és mikor történt. Persze, az elengedés, ahogy azt végig kell nézni, továbbra is szívfacsaró, nyeltem is a könnyeimet a 3D-szemüveg jótékony takarásában, de már nem éreztem, hogy ebbe bele kell halni. És akkor rájöttem. 

Régen, főleg még gyerekként, amikor arról hallottam, hogy emberek a "hazájukért" kivonulnak az utcára forradalmat csinálni (azaz halomra lövetni magukat, mert számomra ez azzal volt egyenlő), vagy az életüket kockáztatva segítenek az égő házban vagy a süllyedő hajón maradtaknak, bármilyen nehéz volt is szembesülnöm vele, be kellett vallanom magamnak, hogy ilyen helyzetben kíméletlenül praktikus, magyarán szólva gyáva lennék: dehogy mennék ki az utcára, szépen a négy fal közt maradnék, hogy ne érhessen puskagolyó, dehogy mennék vissza egy égő házba vagy egy süllyedő hajóra! Hiába tudtam kicsiként, hogy ez lenne a "nemes" cselekedet, kis naiv világomban értelmezhetetlen volt ilyen "hülyeséget" csinálni. Szépen húznám el a csíkot, mint a Titanic tervezője is a filmben. Lesülne a képemről a bőr, valószínűleg egy ideig nem tudnék tükörbe nézni, de beülnék abba a mentőcsónakba. 

Aztán eltelt jó néhány év, és kiderült számomra, hogy az ilyen döntések nem a gyávaságról vagy a bátorságról szólnak. Amikor Rose-nak felajánlják, hogy üljön a mentőcsónakba, és Jack is erre biztatja (márpedig benne 100 százalékig bízik), ezért meg is teszi, minden normális ember azt gondolná, hogy ez egy no brainer, hiszen mik a lehetőségek? A (viszonylag biztos) halál és a (többé-kevésbé biztos) élet. Nincs az az épelméjű ember, aki akármilyen nagy szerelem miatt a biztos végzetbe rohanna. Én mégis úgy éreztem (bár azt le kell szögezzem, nem tartom magam sem épelméjű, sem normális embernek, tehát ez a mentségem megvan), hogy ez így nem stimmel. Aztán Rose egyszer csak fogja magát, és az ereszkedő mentőcsónakból visszaugrik a hajóra - bennem pedig bumm, egy szempillantás alatt megszűnik a kibírhatatlan (megelőlegezett) gyászélmény. Ez volt az a pillanat, és most már az is egyértelmű, hogy miért. Mert a választás nem az élet és a halál között van, hanem aközött, hogy a saját utamat járom-e, vagy sem. Jelenthet bármit racionálisan egy döntés, ha az út, amin el kell indulni hozzá, nem az enyém, akkor az soha nem lehet a helyes döntés. Hülye az az ember, aki a mentőcsónakból visszaugrik a süllyedő hajóra? Elvakítja a szerelem? Hamis biztonságérzet keríti a hatalmába, mert úgy érzi, amíg a szeretett személlyel van, nem történhet semmi baj, de ha történik, nem is számít? Dehogyis. Éppen ellenkezőleg. Kristálytisztán látja - hát hol máshol, ha nem ebben a helyzetben -, hogy merre kell mennie. Az egyik irány pontosan kirajzolódik előtte, és tudja, hogy azt az életet képtelen lenne leélni, ezért muszáj visszafordulnia. Mindegy, hogy azután mi történik, mert a saját útját választotta, akármi következik is, az már valóban az Ő élete. És akkor belefér a halál is, a gyász is, akkor bármit túl lehet élni - persze, kegyetlenül nehéz, és igazságtalan, és fájdalmas, de van belőle felépülés, mert igazi.

 

Ez pedig messze nem romantikus-nyálas túlzás, az életben is milliószor kerülünk kicsiben ilyen döntéshelyzetbe, és én még igyekszem is mindig a belső iránytűm szerint fordulni, mégis döbbenetes felismerés volt ez a film. Néha kell, hogy ilyen mérhetetlenül felnagyítva és kiélesítve (mondhatnám, 3D-ben) a képünkbe nyomják az igazságot, hogy fel is fogjuk és szavakba tudjuk önteni. Amikor A. két éve előadta a saját értelmezését, azt hittem, persze, ő pszichológus, nyilván másképp látja a filmet, mint egy egyszerű halandó. De meg kell követnem, ugyanis egészen konkrétan is benne van a filmben az, amiről ő beszélt. James Cameron zseniális: 3 órán keresztül nézzük az elkerülhetetlen pusztulást, majd jön egyetlen képsor, csupán fél percnyi talán, és diadalmaskodik. Mert a vizet lehet úgy is értelmezni, hogy pusztító, de ezzel szemben életet is ad. És a film pontosan ezt valósítja meg: úgy szól a halálról, hogy közben megalkuvás nélkül az életről szól.

Kalandtúra a Berlinalén, avagy a leghosszabb (Valentin-)nap

Hát hol is kezdjem? Talán a végén, mert az a legkézenfekvőbb, és mert a Columbo is izgalmas attól még, hogy mindig tudjuk, ki a gyilkos. :) . Mentem, láttam, és visszamennék, nagyon. Mármint feltéve, hogy élőben láthatom Merylt, és ezúttal még egy aláírásra is szert tennék. De nem vagyok telhetetlen, mert még mindig hol elbőgném magam, hol ujjongva ugrándoznék, de leginkább is mindkettőt egyszerre, mert életre szóló élményben volt részem - sikerült, bejutottam, ama kifürkészhetetlen utakon kanyarogva végül élőben asszisztáltam végig, ahogy Meryl átveszi az Arany Medvét! :-)

No, de kanyarodjunk vissza az elejére, mert a Columbo is attól lesz izgi, hogy össze kell kötni a történet két végét. Egy hete rábukkantam a Berlinale honlapjára, ami az utóbbi évekkel ellentétben az őskáosz helyett villámgyorsan átlátható, rendkívül felhasználóbarát és könnyen kezelhető oldalként mutatkozott be előttem, holott emlékeim szerint semmi nem változott rajta. Lehet, hogy én tanultam meg időközben használni a netet? Ott kiderült, hogy lehet majd online foglalni a vetítésekre, és köztük az életműért járó Arany Medve átadásával egybekötött Vaslady-előadásra is. Persze, legkorábban három nappal a vetítés előtt nyitották meg a foglalást, délelőtt 10-kor. Több se kellett nekem, élesbe állítottam a keresőt, fél órán belül volt repülőjegyem és szállásom 14-ére, és viszonylag magabiztosan vártam a 11-e reggel 10 órát, amikor is majd lecsapok egy internetes belépőre. Mint az azóta írt posztokból kiderült, sokan lehettek még ezzel így, ugyanis néhány másodpercen belül az összes neten meghirdetett jegy elkelt, és onnantól kezdve nem lehetett mit tenni. Bánatomban majdnem kardomba dőltem, de a kintiek talán megsejtették, és újra megnyitották a foglalást a Kramer kontra Kramer vetítésére, ami szintén aznap, este 6-kor kezdődött. Foglaltam is rögtön, hogy ha már Berlinale, legyen Meryl, és különben is, 20 óra és 22:30 között még bármi megtörténhet, legalábbis ebben reménykedtem.

Nos, átruccantam tehát Berlinbe, Malév híján Lufthansával, és hosszú fapados időszak után először volt részem olyan kényelmekben, hogy fincsi étel és ital a gépen, ablak melletti ülőhely előre kiválasztva (ergo nincs tolongás, könyöklés), ráadásul még a landolás is olyan simán sikerült, mintha vízre szálltunk volna. Mármint úgy érzésre, amúgy sejtem, hogy ha a repülő vízre kényszerül szállni, az nem ennyire zökkenőmentes. Pedig a berlini repülőtér ijesztően későn jelent meg, már meg voltam róla győződve, hogy néhány másodpercen belül a kerekeink súrolni fogják a házak tetejét, de aztán egyszer csak hopp, előtermett egy leszállópálya a semmiből, és azon nyomban földet értünk. Meglepően kevesen, kb. 25-30-an utaztunk oda is, vissza is, így a taps elmaradt, pedig megérdemelte volna a kapitány. Aki visszafelé hozott, ő meg jófejségből, mert az angol mondókája elején belevisított a mikrofonba, hogy Good morning, ladies and gentlemen, sziasztoook! :D

Berlin hangulata egyébként teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem. Van benne valami komorság, főleg ilyenkor, szürke, esős éggel felette; nem feltétlenül szép, inkább valami erő sugárzik belőle. És sztereotípiák ide vagy oda, bizony a német precizitás már abban megmutatkozott, hogy minden gond nélkül, nyílegyenesen eljutottam a városközpontba, pedig félúton át is kellett szállni. A metrótérképen szereplő bemutatkozó szerint a berlini tömegközlekedést meglehetősen egyszerű használni, és ezzel maximálisan egyet kell, hogy értsek. Például azt hinném, nem nagy elvárás, hogy a jegyek annyiba kerüljenek, amennyit a neten írnak, hogy a városba közlekedő busz pont a repülőtér kijárata elől induljon és hogy még mindig a reptéren kérés nélkül a kezedbe nyomjanak egy metrótérképet a jegyvásárláskor, ahol egyébként kivetítő közli az induló járatok adatait, de a legtöbbször ez mégsem így van.

A Potsdamer Platz-ra elérve meg kellett keresnem a helyi Árkádot (tényleg ez a neve, Arkaden am Potsdamer Platz :-)), de persze már az első nagyobb épületen hirdették a Berlinalét. Sőt, igazándiból már a reptéren is pont egy ilyen reklám díszelgett a csomagszállító szalagunk előtti hirdetőtáblán, meg is örökítettem. A Potsdamer Platz-on kicsit sok időbe telt, amíg a jegyemhez jutottam, mert végigvártam egy sort, mire kiderült, hogy az internetes jegyeket 50 méterrel hátrébb adják ki egy standnál (a bevásárlóközpont egész földszintjét a fesztiválnak szentelt lobogók és installációk, kanapék, kivetítők és egyebek tarkították). Az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem azért, van-e még halvány esély jegyet szerezni a ma esti díjátadóra (aznap már csak a helyszínen lehet vásárolni), de persze azt mondták, hogy valószínűleg nehéz lesz. Az azonban bizakodásra adott okot, hogy sorban állás közben (mindkettő közben :)) több ember is megfordult több jeggyel, hogy valaki igényt tart-e rájuk. Természetesen mindet átnyálaztam, de sajnos a díjátadóra szóló nem volt köztük. Gondoltam tehát, haladjunk is át a Berlinale Palasthoz a Marlene Dietrich Platz-ra, és csekkoljuk, mi a helyzet.

Az épület egyébiránt a helyi Árkádból kilépve már látható is, ha tudja az ember lánya, merre nézzen. Én természetesen teljesen fordítva tájoltam be magam a térképen, mint ahogy voltam, így először rossz irányban indultam, de gyorsan korrigáltam, és máris megérkeztem az áhított helyre, ahol már kigurították a vörös szőnyeget, beállítottak egy fiatal zenekart hangulatot csinálni, és beüzemelték a szigorú újságírólesőket, akik a berlini leszállópályához hasonlóan a semmiből ugrottak elém, amikor be akartam lépni az ajtón, mondván, igazolványt vagy életet. Najó, nem így, de már nem lehetett bemenni a "palotába", a szemközt található jegyirodánál kellett beállni a kígyózó sorba. (A Berlinalén rettentő szigorúan veszik a sajtós szabályokat, ennek kulcsszerepe lesz a történetben). Itt megjegyezném, hogy a németek nagy többsége beszél angolul, de még aki nem tud igazán jól, az is próbálkozik, szavakkal, félmondatokkal, némettel keverve, még az idősek is, borzasztóan segítőkészek.:) Így össze is barátkoztam rögtön a körülöttem állókkal, akik - minő meglepetés - mind a Vasladyre akartak volna még jegyet szerezni (vagy legalábbis arra is). Amikor bejutottunk az épületbe, kiderült, hogy oldalra állítják azokat, akik csak erre a vetítésre kíváncsiak, és ha várnak (mondjuk úgy este 10-ig), akkor lehet, hogy lesz majd számukra jegy. Tanakodtunk a többiekkel, és végül úgy döntöttem, hogy a szállodába mindenképp be kéne jelentkeznem, letenni a cuccomat, kicsit lemosni magamról az út porát (havát, fagyát stb.), és akkor a 6 órási vetítés előtt még visszanézek, változott-e a tényállás.

Gyalog kellett a hotelig menni, kb. negyedórás volt az út, így közel fél 5-re sikerült felkecmeregnem a szobámba, ahol azonmód konstatáltam, hogy teljesen felesleges volt sminkarzenált és hajsütővasat meg csinos ruhát betennem, mert 1. akármi van, a két órát végig kell majd állnom a vörös szőnyeg előtt a metsző hidegben és 2. arra is alig lesz időm, hogy kicsit rendbe szedjem magam az érkezés után, és ismét nyakamba vegyem Berlint (illetve a Potsdamer Platz - Marlene Dietrich Platz - Unter den Linden háromszöget :P), 3. a kutya nem lesz rá kíváncsi, hogy nézek ki. Azért érezni, repjegy, szállás, ünneplő ruha, full sminkszett van, már jó, hogy csak fodrászt nem egyeztettem a környéken; jegyem nincs. Persze így legalább folytattam a hagyományt, miszerint a magammal vitt cuccok fele minden esetben fölöslegesnek bizonyul, akár egy napra megyek, akár két hétre.

Visszaügettem a Berlinale Palasthoz, konstatáltam, hogy nyugaton a helyzet változatlan, majd vártam, amíg lehetett, és végül elindultam a Zeughauskino felé (ahová a Krameres jegyem szólt). Fontos tudni, hogy mielőtt jöttem, csak úgy követték egymást a fejemben a jobbnál jobb és főképp irreálisabbnál irreálisabb forgatókönyvek arról, hogyan is jutok én majd jegyhez. Volt többek között olyan, hogy a Kramer kontra Kramer vetítésén a mögöttem ülők arról vitatkoznak, hogy van jegyük, de mégsem tudnak menni, aztán olyan is, hogy a mellettem ülő illetővel beszédbe elegyedve megtudom, igazándiból két jegyet vett, mert hát úgyis Valentin nap van, hátha el tud hívni valakit, és most megragadná az alkalmat (képzeletemben egy igazán helyes fickó volt az illető, de ez mellékes :D); valamint beugrott a klasszikus, hogy lepillantok a földre és ott hever egy jegy a lábam előtt, illetve még az is, hogy a hotelben elújságolom a recepciósnak, miért is vagyok itt, mire előhúz két jegyet, hogy ja, hát ők kaptak innen és innen, de nem tudnak elmenni, meg amúgy sem érdekli őket, szívesen odaadja. Végül pedig nyilvánvaló esélyesként indultak a jegyüzérek. Szokták mondani, vigyázz, mit kívánsz, mert a végén valóra válik, de most az egyszer borzasztóan örülök a "jegyüzérek ne kíméljenek" óhajomnak, aminek hangot is adtam. Egyébiránt még itthon összeállt bennem, nem is annyira megérzés, inkább logika alapján, hogy ha valaki valóban üzérkedni akar a jeggyel, 50 eurót fog kérni érte. 13,50-be kerültek a jegyek, 50-nél kevesebbért bárki megveszi, ennél többet pedig nem lehet elkérni. Az ideális lélektani határ az 50 euró. Ennek ellenére mégsem váltottam pluszban a 30 eurócskámhoz, mondván... nem is tudom, mit mondván, így visszanézve fogalmam sincs, micsoda őrült magabiztosság szállt meg, főleg azzal az online foglalási fiaskóval a hátam mögött.

Eljutottam tehát a célként kijelölt metrómegállóba, ahol feljőve meglepve tapasztaltam, hogy a szükséges 2-es helyett bizony itt 67-es a szám, tehát akárhogy számolom, biztosan nem itt kezdődik az utca. Hozzátenném, 17:45 körül járt az idő, 18:00-kor már kezdődött volna a vetítés. Jól elkáromkodtam magam, hogy mégis meg kellett volna győznöm magam otthon az okostelefonról, és venni egyet, akkor most nem lennék bajban (mellesleg nem minden kéréssel Z-t hívogatnám, aki okostelefonként funkcionálva megkeresi nekem a szükséges infókat a neten). Kétségbeesésemben megszólítottam egy fiatal párt a buszmegállóban, hogy hol van a Zeughauskino. Naná, hogy nem tudták. Mint kiderült, ez egy egytermes mozi, ahol általában régi filmeket, nagy klasszikusokat adnak, tehát kb. mint nálunk az Örökmozgó. Így végiggondolva, én sem tudnám, hol van az, még akkor sem, ha csak egyenesen kellene menni előre azon az úton, ahol állok. Srác előrántja az okostelefonját (na, mondom, helyben vagyunk), gyorsan megnézi, és azt javasolja, hogy menjek tovább, kb. 500 méter. Hát, mondom, én így este 6 óra felé közeledve inkább felpattannék egy buszra, ha már itt állunk a megállóban - kiderült, azt is lehet, úgy két megálló, balra lesz a Deutsches Historisches Museum (vagyhogyvaneznémetül) épületében. Okés, busz jön, én fel, majd utánam felpattant egy hórihorgas német figura, és a következő kérdést intézte a vezetőhöz: Kwlharhoaaéfstfs Zeughauskino asféaserfklduat? (Ebben ugye a lényeg benne van, órán is mindig azt tanultuk, h a nyelvtudásban az a fontos, átjön-e az üzenet, és az átjött.) Vezető persze nem tudta, hol és hány megállóra van a Zeughauskino, én meg mint általában, lelkesen, hogy segíthetek, leszólítottam a pasit, hogy beszél-e angolul (mert ugye egyéb nyelven nem vagyok hajlandó segíteni *gonosz kacaj*). Mondta, picit, erre közöltem vele, hogy én is oda tartok, és hogy miket tudtam meg az útvonalról, így már ő is be tudta azonosítani a helyet. Megörülve, hogy egy a célállomásunk, tovább folytattuk a beszélgetést, amiben első mondatomként persze előjött, hogy csak és kizárólag Meryl miatt repültem Berlinig, erre az egy napra, de nincs jegyem estére, mert másodpercek alatt lerabolták az online készletet. Erre rámnéz, hogy hát jaj, nem mondom, neki van egy jegye, és nem biztos, hogy el akar menni a vetítésre. Itt konkrétan annyi érzés ütközött egymásba bennem, és próbált kiutat találni magának, hogy köpni-nyelni nem tudtam, mondom magamban, ilyen nincs (és mégis van, persze, fő a pozitív gondolkodás). Húúú, mondom, ez komoly?? Szempillarebegtetés, ártatlan bociszemek, neeeeeemakarom máris kitépni a belső zsebedből, ugyanmár, de úúúúristen, hát ez, jaj, hát mennyire fantasztikus lenne, ha mégis... Beszéljünk a vetítés után, mondja ő, addig kitalálja. Jó, hát beszéljünk. De innentől valami eszméletlen nyugalom ült rajtam. Először is visszafelé lejátszódtak a fejemben az elmúlt egy óra történései, mint a Benjamin Buttonban, amikor Cate az autó elé lép, hogy ha csak 1-1 momentum másképp alakul, akkor ez a találkozás sosem jön össze. Micsoda fantasztikus egybeesés, és lám, bejött az egyik forgatókönyvem. Az elkövetkező 2 órában folyamatosan küzdöttem azzal, hogy a növekedni vágyó reményeimet visszatuszkoljam normális kereteik közé, és közben ne akarjon már ötödször is kitörni belőlem, hogy jaaaaj, a Vaslady olyan fantasztikus film, már HÁROMSZOR láttam!! Még jó, hogy nem kérdezte, nem kellett hazudnom. Nem szívesen csináltam volna magamnak ellenkampányt.

A Kramer, mint mindig, fenomenális volt, hosszú idő óta most láttam először, és nagyon megfogott. Meryl mellett az sem ártott persze, hogy szívem másik csücske, Dustin is szerepelt benne (elhaló sóhaj...). Az úriemberről, akibe belefutottam a buszon, kiderült, hogy filmrendező (igen, beletenyereltem, kaptam névjegykártyát is), és van egy 14 éves lánya, aki nem fogadja el őt apjának, erről forgat majd most egy filmet, ehhez nézi inspirációként a Kramert. Próbáltam együttérzőnek mutatkozni, mert persze alapból is az voltam, de most fontos volt, hogy ez látszódjon is. A vetítés után még csevegtünk kicsit, bájosan kérdezgettem, hogy tetszett, szerinte fog-e segíteni a filmjéhez, mert ugye az alapszituáció más stb., stb., közben meg az zakatolt bennem, hogy nemrákérdezni, nemrákérdezni, nemrákérdezni. Aztán egyszercsak kimondta: Á, odaadom neked a jegyet, csak ezért jöttél Magyarországról, remélem, jól fogsz szórakozni.

AAAAAAAAAAAAAAAAAARRRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGHHHHHHHHH!!!!!!!!!!!! Ott és akkor lélekben a nyakába ugrottam és szerelmet vallottam egy ismeretlen pasinak (egyébként meg Valentin-nap volt, szóval...), kívül meg hálálkodás, lehidalás, mindjártelbőgömmagam, danke schön, danke schön, danke nagyon schön. Gyalog jöttünk el, megígértette velem, hogy megírom, milyen volt a film, á, mondom, feltétlenül, ha már megnéztem (magamban: negyedszer). Persze mondta, hogy csak sajtójegye van, reméli, nem kérnek hozzá újságíró-igazolványt, de hát miért is kérnének. Amikor elváltunk, úgy kilőttem, hogy szerintem megdöntöttem valamilyen csúcsot 100 méteres síkfutásban, de hát valahol le kellett vezetni az érzelmeket. Egyszerűen alig hittem el, hogy sikerült, ott volt a kezemben a jegy, most már látni fogom A NŐ-t, megnyugodhatok. Meg is nyugodtam hát, írtam üzenetet I-nek, hogy megvan, bent leszek, majd immár töklazán, aznap számolatlanadik alkalommal visszatértem a Marlene Dietrich Platz-ra.

Ott azonban jött a következő csapás: a kiírás szerint sajtójeggyel csak hozzá tartozó személyi igazolvány felmutatásával lehet belépni, mivel a sajtós jegy akkreditációhoz kötött. Egyszerűen nem hittem el, hogy van egy érvényes jegy a kezemben, és nem fognak beengedni vele, úgyhogy az eset megoldását "nem sürgős"-nek minősítettem, és elnapoltam. Este fél 9-kor meglepően kevesen voltak a Berlinale Palast előtt, oldalt senki, de már állt minden kordon, és természetesen a bejárattal szemben, középen (mint kiderült, az egyetlen értelmes helyen) már letelepedett a helyi Meryl-klub, lepedőkre festett We ♥ you Meryl feliratok kíséretében. Készítettem is róluk egy képet, de a legjobb feliratot egy másik csoport követte el, akik az oldalkordonra szavaztak - viszont meglepő módon aztán nem terítették ki, csak akkor egyszer fellobogtatták némi ordítás kíséretében, az ott lévők nagy derültségére. Innen lehetett tudni, hogy akkor szinte még csak igazi Meryl-fanek álltak a terepen, a lepedőn ugyanis ez állt: Welcome to Berlin, Cinderella! :-)) Aki nem érti, az a megfejtéshez itt talál segítséget. Én aztán úgy döntöttem, hogy "szemben" jobb, mint oldalt, még ha kicsit jobbra vagyok is, 1-2 ember mögött, mert na, hátha. Pedig oldalt az első sorban álltam volna, és noha így is vagy 3 méter választott el Meryltől a sajtósok miatt, talán jobb lett volna a rálátás szöge, bár azt nem tudom, hogy effektíve a hivatalos fotósok tömegétől mit lehetett látni. Mindenesetre jó sok idő volt még hátra, elfoglaltuk magunkat az óriáskivetítő szemlélésével, és próbáltunk nem megfagyni. Nekem ez elég nehezen ment, mert egész nap kint rohangáltam, bár a Kramer közben némileg felmelegedtem, reméltem, ez kitart még két óráig. A kivetítőn többször is megjelent Meryl, ezt egyébként onnan is lehetett tudni, hogy a(z akkor még nem túl nagyszámú) tömeg minden alkalommal felsikított. :-) Annyira élveztem, hogy hasonszőrűek vesznek körül. Még a nálunk "ha jó a kedved, üsd a tenyered" szöveggel meghonosodott dallamos mondókát is átköltötték, és úgy szavalták, hogy "If you're a Meryl Streep fan clap your hands". :D

Végigfagyoskodtunk tehát másfél órát, én néhány pillanatban határon voltam, hogy nem bírom tovább, teljesen átfagytam, nem melegít, ha mozgok, ha ugrálok, ha elterelem a gondolataimat, de szerencsére idővel elkezdett gyűlni a tömeg, és némi meleget biztosított. Fél 10-től a fotósok is gyülekezőre vették, egy tévétársaság még interjút is készített a hardcore rajongókkal, kezdett élénkülni az élet, egyre nőtt a feszültség, majd befutottak az első elsötétített ablakú fekete Mercedesek. Előttünk haladtak el, jobbról a bejáratig, ott tették ki a vörös szőnyegre az utasaikat. Először mindenféle ismert német személyiségek érkeztek meg, akik számomra ugye ismeretlenek voltak, de nagy ováció fogadta őket, innen tudtam, hogy komolyodik a helyzet. Ekkor a kivetítő már "minket" mutatott, jobbára a lepedős Meryl-faneket. :) Leleplezték a tőlünk balra álló kamerát is, mindjárt jobban lehetett látni (korábban egy nejlont húztak a "fejére" a havas eső ellen). Kb. 21:55 lehetett, amikor megérkezett Phyllida Lloyd és Jim Broadbent, elindult a sikítozás, sejtéseim szerint részben azért, mert már érezni lehetett, hogy közeleg a célszemély (amivel nem kisebbítem Jim és Phyllida érdemeit, akik közül az elsőt imádom, a másodiknak meg mindkét eddigi filmjét, amit volt szerencsém megtekinteni tőle. :)).

És akkor egyszer csak megérkezett. Szürreális volt. :-) Persze próbáltam ágaskodni, de addigra a tömeg annyira összetömörült, hogy levegőt is alig lehetett kapni (Shakira-koncert 2., aki ott volt, tudja, milyen ez), konkrétan alig bírtam felemelni a kezem, hogy lőjek egy-egy random képet bele a vakvilágba, hátha egy legalább sikerül. Szerencsére Merylről sikerült, de csak egy, és az is csak "jó", tehát szépen lehet rajta látni, de azt nem mondanám, hogy éles, és pont így képzeltem el. Itt több képet nem tudtam csinálni, mert mint ekkorra már várható volt, felénk már nem jött el Meryl, a "középső" rajongói csoporthoz is le kellett lépnie a vörös szőnyegről, a sajtó képviselői meg mind ott voltak, közel a bejárathoz, tehát érthető volt, hogy távolabb nem fog jönni. Előttem úgyis kilométer hosszú objektívos gépekkel hadonásztak, inkább próbáltam elkapni néhány pillanatot élőben, és persze a kivetítőn folyamatosan követni Merylt (és a többieket is). Az oldalsó csoport egyszercsak elkezdett skandálni valamit (nem Me-ryl, Me-ryl volt, de vmi hasonló :P), ekkor Meryl már interjúkat adott, és miközben beszélt az egyik riporterhez, elkezdett a skandálás ütemére rugózni. :D Kitört persze a vihogás közönségkörökben, mivel már amúgy is jó volt a hangulat (tudatmódosítók nélkül, illetve csak egy, ámde igen hatásos tudatmódosítóval :)).

Aláírásra így nem is volt esély, de nem bántam, ekkor már az foglalkoztatott, hogy fogok beslisszolni a jegyemmel. Úgy éreztem, olyan nincs, hogy most veszik vissza tőlem a lehetőséget. Akárhogy is, de kidumálom magam (amiről egyébként tudom, hogy nem vagyok képes rá, de valahogy azt éreztem, fogalmam sincs, hogy, de muszáj bejutnom). 22:15-kor elkezdtem kihámozni magam a tömegből, hát nem volt egyszerű. Odajárultam a srácokhoz, és mutattam a jegyet, próbáltam nem nagyon lelassítani, hátha nem lesz szívük megtörni a lépteim ritmusát, de természetesen kérték az ID-t. Elmondtam, hogy egy barátom (sic!) adta ide a jegyét, mert ő nem tudott eljönni, és hogy megvette, kérem, ez egy érvényes jegy, nem is pluszban megyek, hanem valaki helyett, tessék engem beengedni. Erre ők, de hát sajtójegyhez kell az akkreditáció, sajnálják, nem lehet. Zöld jeggyel csak akkreditált tagok mehetnek be, rózsaszín jeggyel beengednének. Erre én, de hát kérem stb. stb. Kb. 2-3 percig folytattuk ezt a csehovi dialógust, mikor közölték, hogy beengedhetnek, de van még 4 ellenőrzés bent, nem fogok átjutni. Akkor összeállt bennem, hogy ez így esélytelen, elfordultam, és magamba zuhantam, de közben egyszerűen nem hittem el, hogy ez van. Kegyelemdöfésként még odajárult hozzám egy újságírónő, aki valószínűleg végignézte a jelenetet, hogy ha már így alakult, odaadnám-e neki a jegyemet, mert akkreditációja neki speciel van, jegye ellenben nincs. Néztem bambán a zöld papírdarabot, 22:20-kor, hogy ha én ezt most itt kiadom a kezemből, mindennek vége. Persze tudtam, hogy így sincs már esély, úgyhogy odaadtam neki - annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy borsos áron megszámítsam (ja, azt el is felejtettem írni, hogy D., a filmrendező nem hagyta ám, hogy pénzt adjak érte).

Nem is tudom, milyen állapotban voltam, amikor kifordultam a járdára, nem éreztem semmit, csak azt, hogy nincs még vége. És akkor megláttam ŐT. Ott lobogtatta a gyönyörű, rózsaszínű jegyet, végre az volt ráírva, hogy Iron Lady, szerintem a lottó ötöst nézném ilyen csodálattal vegyes hitetlenséggel, meg még legfeljebb az Isten lábát, ha egyszer megfognám. Többen megfordulnak a jegyet áruló hölgy körül, kérdezem, mennyi. Németül mondja, fünfcih ojró, most az egyszer, mióta megérkeztem, azt kívánom, bárcsak ne jól érteném, mondom, nem beszélek németül, mondja angolul, és imádkozom, hogy ne 50 legyen, pedig tudom, amit már két nappal előtte is tudtam legbelül, hogy debizony 50, amikor ennek ellenére nem váltottam elég pénzt. Mondtam magamban, ilyen nincs. Mondom neki is, hogy nagyon szeretném, de nincs összesen 50 euróm, nő flegmázik, kábé, hát ez van kisanyám, erről nem tehetek, tessék a jegyet 50 euróért! Persze mindenki hátrahőköl az ár hallatán, és nem értem őket, hogy akarhatnak egy jegyet annyira, hogy eljöjjenek érte a vetítés elejére a zimankóban, de annyira nem, hogy ennyit megérjen nekik? Persze ez nem az én problémám, morfondír kikapcs, teljes homály a fejemben, kapkodok, nem is tudom, van-e benne ráció, de kérdezem, tud-e itt valahol ATM-et. Kérdezzük meg azt az öltönyös biztonsági embert, ATM? Igen, ott a bevásárlóközpont alagsorában. (Imádlak, helyi Árkáááád!!!). Szuper. Nő hozzám: tényleg komolyan érdekel? Hát mondom mégis mit gondol, mi az úristent csinálok itt 22:22-kor még, ha nem? Mert akkor vár itt még 15 percig, rohanjak el pénzért. Mondom, 15 perc múlva Meryl már a poénjait fogja szórni ott bent, addigra bőven itt leszek. Nyúlcipő fel, Árkádba be, mozgólépcsőn le, és igen, ott van az automata. Futás közben cikáznak a gondolataim, utolsó pillanatban mégis beraktam azt a kártyát, amin van elég pénz, és elvben még használható is külföldön, de nem vagyok biztos benne, csak rohanok, kártya be, elfogadja, Pin, összeg - 50 euró, nem számolgatok, hogy mennyi van még nálam - vegye el a pénzét, danke schön, rohanás vissza, a nő már jön elém. Odaadom a pénzt, ő a jegyet, úgy mondom azt a Thank you-t, mintha az életemet mentette volna meg (végül is...), ő meg szerintem röhög a markába, hogy legombolt rólam 50 eurót, és még én hálálkodom. De aztán láttam, hogy ekkora rajongás láttán visszavett az arcából, és őszintén örült neki, hogy mennyit segíthetett (meg nyilván a kezében lévő ötvenes sem zavarta nagyon :)). Kb. 10 perc telt el azóta, hogy a srácokkal alkudoztam, erre repülök ismét, kezemben a rózsaszín jeggyel, és szinte elröhögöm magam, mekkora abszurd helyzet már, filmre kéne vinni, ahogy mondják, hogy de kérem, belépés csak rózsaszín jeggyel, én meg villámgyorsan ott termek, hogy jaj, pupákok, hát miért nem szóltatok előőőőbb, akkor nem zöld jegyet hoztam volna ám!! Simán átengednek, meg sem lepődnek, honnan újítottam be a jegyet, azt mondták, rózsaszín kell, hát van az is! És száguldok keresztül a vörös szőnyegen, be a liftbe, ott ellenőrzés, mondják, fel kell menni az ötödikre, ekkor van 22:31, liftből I-nek egy sms, csak ennyi: Bent vagyooooooook!!!!!!, de persze még jönnek sokan, nem vagyunk elkésve. Fent nincs hely, átirányítanak a bal oldalra, ott már van - kismilliomodik emelet, karzat, utolsó sor, de a legjobb hely, amit valaha valahol kaptam. Ráadásul fel lehet állni, kedvemre fényképezni, mert nem ülnek mögöttem, üvölteni, tapsolni (bár ezzel messze nem vagyok egyedül). Az érzelmi hullámvasút megteszi a hatását, bejelentik, hogy Meine Damen und Herren, Meryl Streep, én meg elbőgöm magam, mint egy ötéves gyerek. És olyan boldog vagyok, mint még csak egykezemenmegtudomszámolnieddighányszorazéletben.

Szerencsére a kivetítőn minden jól látszik, mert a kakasülőről az arcvonásokat nem lehet igazán kivenni (legalábbis nem az én vaksi szememmel). Innentől kezdve, amikor csak lehet, visítok és tapsolok, és senki még csak rám sem néz, pedig a többi fan a másik oldalon van, ott körülöttem csak én vagyok ilyen hangos. :) Akartam írni a díjátadóról, de azóta már megvan a videó, úgyhogy érdemes azt megnézni. (Ez most itt spoiler, videó megtekintése javasolt előtte, ami meg persze spoilerezni fogja, amit írok, mert nem lesz benne semmi új, de inkább így, mint fordítva. :)) Meg akartam többek közt említeni, hogy mennyire vicces volt Jake Gyllenhaal (akinek egyébként szintén erőteljes és hangos a rajongótábora, közvetlenül előttem :)), amikor arról beszélt, hogy Meryl gyerekként megrémítette, és hogy sült el a "közös" jelenetük a Renditionben, hogy Meryl megkönnyezte az álló ovációt, és hogy amikor nem akart szűnni a taps, bebújt a Berlinalés pult mögé, ahová követte őt a Berlinale igazgatója, hogy külön köszönetet mondott a rajongóinak, na meg az ő férjeiknek és barátaiknak, akik néha valószínűleg kénytelenek beülni egy-két filmjére (majd persze úgy jönnek ki, hogy hé, ez itt-ott egész jó volt! :-)), hogy a Bafta után külön fejezetet szánt a sminkesének, és megparancsolta neki, hogy álljon fel, és szokja csak a tapsot. Ide tartozik, hogy szuper közönségnek lehettem tagja aznap este, minden poént levettek az elsőre nem épp vidám filmként aposztrofálható Vasladyből, majd a végén tapsoltak is. Persze, ez nyilvánvaló volt, de bennem még mindig ütközik a tapsra való késztetés, és az, hogy a film végének a hangulata ehhez egyáltalán nem illik. Egyszerre hagynám, hogy folyjanak csak csendben a könnyeim, és ugranék fel, üvöltve, hogy bravó, bravó!!, Meryl parádés alakítása miatt. A taps egyébiránt kijárt a rendezőnek is, amikor kiírták a nevét, majd a sminkesnek. Azt hiszem, őt bőven kárpótolta ez az este azért, hogy Meryl elfelejtkezett róla a Baftán (na, nem mintha azt hinném, hogy neheztelt, de Merlyben egyértelműen érezni lehetett a tudatosságot, amikor így kiemelte az ő szerepét). A vetítés végén a stáb még egyszer színpadra vonult, egy utolsó ováció erejéig, természetesen azt is állva, majd elindultunk lefelé. Elég sokáig tartott lejönni az ötödikről, közben csodáltam a palotát belülről, és természetesen megálltunk lefotózni Meryl, Phyllida és Jim Broadbent frissen a falra kikerült és dedikált képét (ami sajnos az én gépemen elmosódott, mert ő időközben úgy döntött, hogy áttekeredik éjszakai üzemmódra, amiben nem képes normális képet csinálni, én meg nem vettem észre :( ). Kifelé már a főbejáraton jöhettünk, azért jól megálltam, és topogtam néhányat azon a helyen, ahol pár órával azelőtt még Meryl lépdelt, hogy megadjam a módját. Ténferegtem kicsit ott, hogy lehetőleg minden lábnyomába belelépjek. :-) Ezek után, hajnali 1 órakor fülig érő szájjal hazaszökdécseltem a havas parkon át, mint Micimackó (és Micimackó bizony fázott, mert addigra jeges szél kerekedett, és hullt a hó és hózott).

Hát, mondanám, "dióhéjban" ennyi a történet, de a fenti eposz legfeljebb egy génmódosított dió héjába férne bele. Életem egyik leghosszabb napja telt el, bár nem D-day, hanem a hangzás miatt legfeljebb B-day, de leginkább is M-day. D-dayem egyébként még lehet, csak ahhoz a francia ajkú nagyasszonynak kell elérhetővé tennie magát. Ehhez kapcsolódóan pedig az első tanulság az, hogy tájékozódni kell előre, mert az ilyen eseményeken rettentően szűk az idő- és a térkeret. Teljesen felesleges abban reménykedni, hogy az ember összefut a rajongása tárgyával, mert erre semmi esély. Meryl Streepek és Catherine Deneuve-ök nem rohangálnak az utcán, legfőképp azért nem, mert program van, amit szinte percről-percre kell követniük. Akkor és ott vannak jelen, máskor nem, a kínálkozó lehetőséggel kell tehát élni. A 2. tanulság az, úgy tűnik, valóban nincs szükségem okostelefonra, a történtek újabb ellenérvként szolgálnak. Persze, tudom én, hogy az élet idomul a műszaki fejlődéshez, és bizonyos találkozások a technikai csodák ellenére is létrejönnek, de ez alkalommal így jártam jobban. A 3. tanulság, hogy a könyöklést még gyakorolni kell, a vörös szőnyegen ugyanis legfeljebb az első sor ér valamit, annál hátrébb esélytelen a dolog, legalábbis 160 centinél.

A 4. és végső tanulság pedig az, hogy nem kell azon aggodalmaskodni, helyes-e, ha ennyire „elvetemülten” tudok rajongani. Amikor az utazásom előtti nap elmeséltem neki, hogy már napok óta nem alszom az izgalomtól, Á. azt mondta, milyen kár, hogy felnőve már semmiért sem tud úgy lelkesedni, mint gyerekként. És valóban, nem is emlékszem, gyerekkorom óta mikor örültem utoljára ennyire őszintén. Teljesen igaznak érzem, ha kimondom, boldog vagyok, hogy átélhettem ezt az élményt. Elképzelhető, hogy elfogadóbb lettem a boldogság fogalmával, de kezdek rájönni, attól, hogy valami nem élet-halál kérdése, még lehet ugyanolyan meghatározó, ha pedig az élmény pozitív, akkor még inkább.

Hálás vagyok a sok-sok itthon szurkolónak, rám gondolónak, I-nek és a filmrendező D-nek, akik nélkül ez a műsor nem jöhetett volna létre. :-) Ami nem sikerült, az 20 centire megközelíteni Merylt és aláírást szerezni. Na meg puszit. Az, úgy tűnik, egyelőre K. privilégiuma marad. De azok után, amiken keresztülmentem, úgy érzem, tökéletesen alakult ez a nap, és tény, ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki.

Azok a bizonyos utak valóban kifürkészhetetlenek, hiszen ha akkor reggel abban az 5-10 másodpercben az én rendelésem is átfut az online rendszeren, bizonyára sokkal egyszerűbb, nyugodtabb és kevésbé fagyoskodó napom lett volna, egyúttal azonban feltehetően nem vált volna belőle életem leghosszabb és eddigi egyik legboldogabb napja (najó, talán ez utóbbi mégis :-)). Így viszont felejthetetlen volt, telis-tele élményekkel, érzésekkel, hangokkal, találkozásokkal, színekkel, amik bevésődtek az emlékezetembe. És hogy adjunk a keretes szerkezetnek, bizonyára a Columbo egy-egy részét is el lehetne intézni 10 percben, de akkor hová lenne az izgalom varázsa?

Szilveszter éjjel

Nem romlott el az időérzékem, de a filmforgalmazóké egy picit elcsúszott, így már tegnap megtekinthettük a moziban az azonos címet viselő alkotást. New York iránti olthatatlan vágyam ideig-óráig történő csillapítására pont tökéletes volt.

Néhány tanulság:

A Nathaniel által (méltón) csak La Pfeifferként emlegetett hölgyemény két pillantásával a film első 2 percében lejátszotta a színről az összes többi színészt, amikor pedig őket még nem is igazán láthattuk. Mintha egy nehézsúlyú keveredett volna a pillesúlyú mezőnybe.

Hatalmas meglepetésként viszont Zac Efron felnőtt a feladatához, pont neki sikerült megugrania a Michelle által állított lórácsot (és kivételesen ebben a jó szinkron is segített).

Az utóbbi évek tapasztalataitól teljességgel eltérően egészen vállalhatóra sikerült a szinkron, néhány helyen (legfőképp La Pfeiffer, De Niro és Efron - azaz Kovács Nóra, Reviczky Gábor és Markovics Tamás) még akár remeknek is mondanám.

Sajnos az egész film felemelő jellege ellenére még én is konstatáltam azokat a hibákat, amelyek miatt az imdb-s értékelés már az 5/10-es lélektani határon is alulbillent. A forgatókönyv egész szerkezete, meg aztán egy-egy jelenet is ordítóan koppintja a Love Actually-t (keretes elmélkedés a szeretet [illetve itt a szilveszteri ünneplés mint a szeretet egyetemes megnyilatkozása] fontosságáról, sok-sok egymásba kapcsolódó történetszál, megérkeztem a buliba, de máris mennem kell az ottmaradók nagy-nagy csalódására stb.), és ez annál is rosszabbul sül el számára, mivel még jobban kiemeli a két alkotás színvonala közötti óriási különbséget. A Love Actually egész egyszerűen egy másik kategória (és ráadásul ő volt előbb!). Itt a párbeszédek sokszor klisészerűek (pedig ez engem annyira nem szokott érdekelni, ha amúgy megérint a mondanivaló, de itt néha emiatt nem tudott), illetve a nagyobb baj talán az, hogy az egyes történetszálak maguk is gyakran "been there, seen it" jellegűek, teljesen kiszámíthatók. Kiemelkedik a már említett Pfeiffer-Efron páros minisztorija, ami a legeredetibben megírt, legérdekesebb (és a legjobban kivitelezett) az összes közül.

A klisék megkoronázása Sofia Vergara szerepe, aki a szenvedélyes, kissé tenyeres-talpas, dúskeblű latina figuráját alakítja (mert hát mi mást?). Ez persze önmagában még nem lenne gond, ám azokkal a mondatokkal, amiket a szájába adnak, teljesen belefullad a közhelyekbe. Pedig aki nézi a Modern Családot, az tudja, hogy Sofia irtó tehetséges, és vérbeli komika.

Aranyos az újévi babáért járó pénznyereményért küzdő két mindenórás kismama is, meg persze a férjek, akik a fájások megindulása után versenyzés terén átveszik a stafétát a nőktől (nekik ekkor értelemszerűen már kisebb gondjuk is nagyobb a pénznél).

A valamilyen keleti országban (Irak, Afganisztán stb.) szolgálatot teljesítő katona és felesége skype-os (és természetesen rendkívül könnyes) "Boldog új év"-kívánsága egyáltalán nem érint meg. Pedig tudom, hogy ez számukra hétköznapi valóság, mégsem megy. Már a Bombák földjén is emiatt hagyott hidegen - végigizgultam, mert tökéletesen megcsinált film, de nem jutott közel hozzám.

Bon Jovi egyre inkább úgy néz ki, mint G. Komolyan, már csak a fekete haj hiányozna... ááááá.

Lea Michele ismét csak ugyanolyan, mint eddig mindenhol, ahol láttam, bár mentségére legyen mondva, megint a fiatal-és-rendkívül-tehetséges-vagyok-adjanak-nekem-egy-esélyt-mert-lehengerlem-a-közönséget énekesnő szerepét kell eljátszania. Viszont még mindig valóban rendkívül szépen énekel. :)

És hogy valami jót is mondjak: azért egészében véve a film kellemes kikapcsolódás, sokszor vicces, végül felemelő, és az első észrevételem ellenére felvonultat néhány igen jó színészt és alakítást (De Niro, Hilary Swank, Halle Berry, Jessca Biel, Sarah Jessica Parker, Josh Dushamel stb.). Ráadásul a Pfeiffer-Efron-féle részért már önmagában is érdemes megnézni. Na meg persze a legfontosabb szereplőért, aki nem más, mint a Nagy Alma, azaz New York.

Még nincs is késő egy spontán New York-i szilveszterhez... :)

Those actors... :-)

Lábadozásom jegyében Inside the Actors Studio felvételeket nézek. Ezek egyórás beszélgetések a Pace Universityn, színésztanoncok részvételével és a rendkívül brit nevű, de egyébként amerikai James Lipton vezetésével. A filmrészleteket szerzői jogi okok miatt kivágták, így általában 40-45 percesek a videók, és elképesztően érdekesek. Végigveszik benne az adott színész egész pályáját, én meg itt ülök, és csodálkozom, hogyhogy még ennyi mindent nem láttam? Akarom őket, most azonnal. Jodie Foster, Julianne Moore és Laura Linney volt soron, illetve utóbbit most nézem. Komolyan meg kell szereznem ezeket a filmeket, egy csomó teljesen alap, el sem hiszem, hogy még nem láttam őket. Kell (random sorrendben): Boogie Nights, Stand By Me, Safe, Tales of the City, Magnolia, The Big Lebowski, Surviving Picasso, Taxi Driver, Oscar and Lucinda, Primal Fear, Vanya on 42nd Street, Shortcuts, Cookie's Fortune, The Accused, John Adams, Kinsey.

OMG, az imént hangzott el:
Lipton: "You said on several occasions about actors that 'there are those of us who are good and there are the touched ones. The ones who live on another planet'. Like who?"
Laura: "Meryl." (Azzal a hangsúllyal, mintha erre a kérdésre ez lenne a világon az egyedül elképzelhető válasz.) "Merly Streep, I think. Daniel Day-Lewis, Judi Dench, Sean Penn." :-) Laura, imádlak! :)

Vegyes felvágott

Már megint annyira zajlanak az események, hogy levegőt venni is alig tudok, nem még írni róluk. Hazatérésem után 9 nap alatt abszolváltam 63 ezer szót, majd a tizedik napon még 12 ezer szónyi tételes lektorálást, ami 12 óráig tartott, és ezután jött az, hogy megtudtam, a csütörtöki Lohengrin-előadás délután 4-től negyed 11-ig fog tartani, mindeközben pedig el kellett kezdeni kipakolni az egész lakást. Mert persze már megint nem mi költözünk, de mi költöztetünk, ráadásul ennek örömére félnomád állapotok álltak be itthon (kongó szobák, asztalhiány, ágyhiány, szekrényhiány, viszont jóóóóó nagy tér, és rengeteg kiló feltakarított por). Mindegy, tökéletes az a matrac, még jó, hogy nyár van, télre csak sikerül beszerezni egy rendes, négylábú ágyikót. Szerencse, hogy Z.-vel a korábbi Ikeás akciók nyomán már annyira jó szerelőpárost alkotunk, hogy a darabokban álló íróasztalomat hipp-hopp összeraktuk, így legalább azzal most nincs gond, mert rá valóban szükségem is van. Najó, igazándiból Z. szerelt, én néztem, és volt még egy kis segítségünk is: :-)

Guszti, az ezermester

Ha minden jól megy, nagy átalakulások várhatók a lakásban, és szeretnék majd előtte-utána posztot, ha már aktuális lesz. Néhány kegyetlen előtte kép már el is készült. :P Egyelőre az a terv, hogy jobb híján néhány tescós dobozt teszek meg szekrénynek, hogy elérhető formában tudjam tárolni a ruháimat.

A Lohengrint különben nagyon élveztem, eltekintve attól, hogy a több hetes nemalvás miatt az első két felvonás alatt konkrétan le-lecsukódott a szemem, és ásítoztam folyamatosan. Egyszer még egy olyan kontrollálatlan rúgást is produkáltam, ami akkor fordul elő, amikor elbóbiskol az ember. :D De ez tényleg nem Wagnert minősíti, nagyon tetszett az opera, és még azt is megtudtam, hogy a Hattyúk tava legismertebb dallama alapvetően a Lohengrinből származik, csak Csajkovszkij tovább szőtte. Így kicsit frusztráló volt, hogy akárhányszor elkezdődött, nem fejeződött be (már legalábbis nem az általam ismert formában :)), de ez volt az egyetlen negatívum, amit el tudok róla mondani. Illetve az időzítés elég rosszkor jött, ha tudom előre, hogy hétköznap délután 4 és 11 között lefoglal ez a program, tuti nem veszem meg a jegyet, de persze szükség törvényt bont alapon megoldottam a helyzetet, csak az alvásidőm átlaga romlott tovább - már számolatlanadik alkalommal.

Ma viszont nem voltam hajlandó semmi kötelezőt csinálni, este még a Love in the Afternoont is megnéztem Audrey Hepburnnel, ami külön jól esett, tekintve, hogy legalább egy hónapja egy árva filmet sem láttam. Ráadásul ez a mozi eszméletlen jó, vicces és romantikus, mindezzel együtt azonban rettentő intelligens is, főleg a párbeszédek, azok zseniálisak! Nem is beszélve a három főszereplő (Audrey, Gary Cooper és a fantasztikus Maurice Chevalier) elképesztő alakításáról. Kellett ez most a kis lelkecskémnek, megnevettetett, meghatott, feltöltött, egyszóval pont tökéletes volt. :)

Egyébként pedig, ha még nem mondtam volna, úúúútálom, amikor az emberek készpénznek vesznek, készpénznek veszik, hogy bármikor ugrom és megoldom minden felmerült problémájukat, mondjuk csak azért, mert nem munkahelyen dolgozom kötött munkaidőben. Ráadásul anélkül, hogy erre előre megkérnének, és esetleg megkérdeznék, belefér-e az most nekem, hogy megint én vegyem a nyakamba a problémát. Ami, by the way, nem az én problémám, csak az érintettek önmaguktól még minimális kompromisszumra sem hajlandók, holott elvben tisztában vannak vele, hogy a saját életemre is nehezen találok időt. És persze még én érzem szarul magam, hogy nem próbálok megint csapot-papot otthagyva, a saját életemet háttérbe szorítva mindent elintézni helyettük, de nem fogom hagyni, hogy ez eluralkodjon rajtam, mert igenis jogom van nemet mondani. Punktum.

És mivel ebben az írásban szinte szempont, hogy az egyes bekezdések között semmiféle összefüggés ne legyen, elmondom, hogy ma mindent összevetve talán egy egész percig tartottam a karomban egy határtalanul cuki babát, illetve az ölemben üldögélt, és azt hiszem, ettől semmi maradandó károsodást nem szenvedett, sőt, talán még jól is érezte magát. Nagyon, nagyon furi érzés volt, de persze mindenképpen pozitív. A cukorfalat úriember előnyére vált, hogy nem az enyém, ez igaz, és továbbra is ámulattal tekintek azokra, akiknek ez az érzés természetes, de valahol el kell kezdeni.

Most pedig megyek, és eszkábálok magamnak két dobozból átmeneti ruhásszekrényt. :-)

Bréking

Wohoooo, Catherine Deneuve hivatalosan is Budapesten van!!! Hogy fogjuk bevenni azt a stúdiót? Meg egyáltalán, mikor? Ejjj, miért nincs legalább egy nyomorult forgatási menetrend... kellenének a magánnyomozóink, na meg ugye a nem létező szabadidő. Valamit kiötlünk. :-))

Black Swan

Tegnap moziban voltam. 3 perccel fél hét előtt értem oda a foglalt jegyemért, amit az előadás kezdete előtt legkésőbb fél órával át kell venni. A 19 órási Fekete hattyút kívántam megnézni, és igencsak leesett az állam, amikor érkeztemkor, pontosan 18:27-kor a Puskin mozi teljes előterében kígyózott a sor. Rengetegen voltak. Halványan elfogott az aggodalom, hogy elektronikus foglalásról lévén szó, ez is automatikusan törlődik majd e röpke három perc elteltével, de megnyugtattam magam, hogy biztosan tudják, hogy még sokan állhatnak a sorban foglalt jegyért. Így is volt, sőt, kiderült, hogy többen a 18:45-ös King's Speech-re is pályáztak volna - a körülöttem állók többsége már hiába.

Így járt a közvetlenül mögöttem várakozó srác és lány is, akik, amikor már elegendő közelségben jártunk a háromnegyed héthez, a jegyárusító ablakához azonban még korántsem, elkezdték bőszen bújni a Pesti Estet, van-e más lehetőség, így rá is bukkantak a Black Swanra. Kiderült, a srác már látta, így hogy elüssék az időt, na meg persze gondolom azért, hogy meggyőzze a lányt arról, mennyire érdemes megnézni, elkezdte fennhangon mesélni a sztorit. Egy cseppet elkezdett felfelé emelkedni a vérnyomásom, mert filmeknél alapelv nálam (csakúgy, mint a könyveknél), hogy előre minél kevesebbet tudok meg róluk, hogy a túl sok információ ne rontsa el a befogadás élményét. Az előzetest általában csak egyszer-kétszer nézem meg, az alapján eldöntöm, hogy érdekel-e, és mire a mozikba eljut, nagyjából el is felejtem a konkrét elemeket, így tökéletes tudatlansággal ülök be a vetítésre.

Azóta vagyok óvatos a kritika- és fülszövegolvasással, amikor is évekkel ezelőtt a Howard's End hátulján elolvastam a kis összefoglalót, majd a könyvnek nekikezdve idővel rájöttem, hogy amit a hátoldalon kiindulópontként tüntettek fel, valójában kb. a 130. oldalon történik, és már fordulópontot jelent az előzőekhez képest. Azt gondolom ezért, hogy könyves és filmes körökben a "spoiler alert" az alapvető kulturáltság jele, mert ha az ember megtud valamit, itt nincs "undo" gomb. Kikutatni mindig ki tudjuk a hiányzó adatokat, ha valami még homályos, vagy eddig nem hallottunk róla, de azt, amit elmondtak nekünk, nem lehet szándékosan "elfelejteni". Visszatérve tehát a Puskin előterébe, mi a fenét csináljon az ember lánya, amikor ott áll a tekergőző sorban, kiállni nincs lehetősége, mert egyedül van, 1 percen belül várhatóan nem ér el az ablakig, hogy átvegye a jegyét, és gyors ütemben hallótávolságon kívülre kerüljön, be meg mégsem foghatja a fülét, az "erősen másra koncentrálok" pedig azért nem megoldás, mert minél jobban el akarom terelni a gondolataimat, annál inkább csak a srác hangjára vagyok képes figyelni... Fontolgattam, hogy udvariasan hátrafordulok, és megkérem, mellőzze már a mesélést, amíg be nem jutok a terembe, ha már idáig kibírtam, ne a célegyenesben lőjék le a poént. Aztán persze a nyusziság győzött megint, nem fordultam, hanem elkezdtem dúdolni magamban, ami viszont nem segített. Hál'istennek mikor már vagy két perce mondta a magáét, és szerencsére csak egy olyan lényegi infót és néhány viszonylag ártalmatlan körülményt árult el, amiről addig nem hallottam, közölte, hogy "hát a végét nem mondom el", én meg örömmel konstatáltam, hogy megúsztam. Utána kicsit kárörömmel hallottam, hogy mire odaértek a jegyárushoz, a King's Speech-re már minden jegy elfogyott, a Fekete hattyúra pedig végül nem kértek.

Ezután beálltam a tömegbe, kivárni a soromat, amíg beengednek a terembe. És annyira, de annyira jól éreztem magam. Néztem a gyönyörű belső teret, a zsibongó előcsarnokot, a sok filmszerető embert, és azt éreztem, hogy ide tartozom, hogy jó helyen vagyok. Egyetemista koromban éreztem ezt utoljára, akkor szinte konstansan, és szenzációs, ahogy ez a megnyugtató bizonyosság és derűs hangulat visszatér egy-egy pillanatra. Örültem, hogy kifogtam egy ilyen estét, mert ritkán megyek "főműsoridőben" moziba - vagy túl korán, vagy túl későn, ami a legtöbbeknek nem ideális. De tegnap szinte telt ház volt, alig 1-2 szék maradt üresen a nagyteremben.

És a film meg is érte az érdeklődést. Most az egyszer igazán nagy örömmel tölt el, hogy nem tudok szakmai kifogásokat emelni, mert amit emberileg kap tőle a néző, az lenyűgöző. Persze valószínűleg számít, hogy a néző nő, hogy valaha táncos és a fehérnél is fehérebb hattyú volt, és hogy ugyanúgy végigjárta önmagában a saját fekete hattyú lényét kutató utat, mint Nina a vásznon. Hajszálpontos lélekábrázolás, mesteri feszültségkeltés és természetesen Natalie Portman zseniális alakítása. Bujdosó Bori kritikájával - történelmi pillanat - az utolsó szóig egyetértek (a leadben is figyelmeztet rá, de azért szólok, hogy ezt csak az olvassa, aki látta már a filmet). Szerinte nehéz nem párhuzamot vonni Nina és Natalie önmagára találása között, és a film végén én is pontosan ezt éreztem. Natalie-t az életben mindig nagyon jelentéktelennek tartottam, nem is értettem, miért van úgy oda tőle mindenki. Helyes lány, persze, de totálisan szürke és tucat, ha csak úgy meglátnám valahol, egyáltalán fel sem tűnne, mert annyira semmilyen. Ebben a filmben viszont olyan, mintha ő maga is átlényegülne, egyszerűen gyönyörű és sugárzik, ami egészen biztosan hozzátett ahhoz, hogy ilyen erős és hiteles lett a végső alkotás. Olyan élmény ez ismét, ami felette áll a csillagozásos, pontrendszeres értékelésnek, a strigulázásnak, a "filmnyelvi" elemzésnek. Csak újra és újra hallani akarom A hattyúk tavát, nézni a piruetteket, a balettcipőket, ezt a világot, amit imádok, és legfőképp Nina megrendítő és felemelő átalakulását.

Az, hogy valójában egy "erotikus thrillerről" van szó, fel sem merült bennem, én az elejétől a végéig egy lélektani drámát láttam. Az mondjuk igaz, hogy az utolsó fél órában annyira lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy meg sem moccantam, és csak a vége főcímnél vettem észre, hogy a keresztbe tett lábam teljesen beállt és csak nagy fájdalmasan tudtam kiegyengetni. Pedig filmes L. barátnőm szerint ennél Aronofsky összes filmje jobb. Kétlem ugyan, hogy egyetértenék vele, de azért azt mondom, akkor hajrá, meg kell nézni mindet. :)

Persepolis

Nincs időm írni. Ez önmagában jó, mert kivételesen nem csak a munka miatt, de annyira zajlanak az események, hogy beszámolót már nem tudok készíteni róluk. Persze alapvetően azért, mert a sok történést mind a munka mellé kell bepréselni, így aztán krónikus időhiány alakul ki, ami pedig krónikátlansághoz vezet.

De, ma például munka helyett elolvastam Marjane Satrapi három képregényét. Ma hoztam el őket a "postáról" (kiszállítási pontról), és amikor hazaértem, kinyitottam az elsőt - aztán nem is bírtam többé letenni, és egy ültő helyemben végigolvastam mind a három könyvet. Kettő a Persepolis, a harmadik pedig "Asszonybeszéd" névre hallgat, és a Persepolishoz hasonlóan szókimondó, őszinte és persze hangosan vihogós. Figyelemreméltó egyébként, hogy ennyire lenyűgözött, lévén a rajzfilmet már vagy négyszer láttam, úgyhogy azt hiszem, határozottan megállapíthatom, hogy ez egy bitangjó alkotás.

Mellesleg a képregény részletesebb is, mint a film volt, így ez esetben, ha valaki még egyikkel sem találkozott, kivételesen a film majd könyv sorrendet ajánlanám. Érdekesség még, hogy a fordító Bertrand Cantat magyar ex-neje; ez a Persepolis 2. fordítói utószavából derül ki, már azok számára, akik a nevéből nem jöttek rá (mint pl. én). És még egy érdekesség, hogy anno pont ugyanabban az utcában találkoztak Marjane-nal a fordítás részleteinek megbeszéléséhez, ahol októberben megszálltunk Párizsban. :)

Most akkor talán vissza kellene térnem a francia munkámhoz, ami a szokásos módon véres verejtékkel készül. Igaz, ez megint egy újabb szint, de néha értékelném, ha felülről megközelítenénk azt a k+1-es szintet.*

*A módszertanban a k+1 az az optimális szint, ami épp annyival haladja meg a tanuló képességeit, ami már kihívást jelent számára, de még nem annyira nehéz, hogy elmenjen a kedve a tanulástól, debilizáló szorongás legyen úrrá rajta, vagy legalábbis bele kelljen szakadnia a feladat elvégzésébe.

Nyertem!

Bizony, ma esti rövidfilmvetítésre belépési jogot, másodmagammal. Így kell ezt csinálni. Utolsó nap láttam meg, hogy egy könnyed kérdésre (Melyik filmfesztiválon debütált nemzetközi porondon az "Itt vagyok" c. rövidfilm) adott helyes válasszal lehet pályázni, úgyhogy gondoltam, ezen ne múljon, menjen az e-mail. Valamiért éreztem, hogy ezennel szembemegyek majd a jövendőmondó cigányasszony által 3 éve a tenyeremből kiolvasott megállapítással, és magam mellé szegődtetem a szerencsét.

Hozzáteszem, nagy motiváló erőt jelentett, hogy 80 résztvevőt sorsoltak, így gondoltam, ez talán még az én alacsony fortunafaktorom mellett is meglehetősen tág keret. Aztán persze kiderült, hogy I. is játszott, ő viszont nem volt a nyertesek között. Duzzogva megjegyezte, hogy meg van sértődve, és tuti, hogy 81-en küldtek be helyes megfejtést. *röhög*

The Social Network

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy tegnap láttam 2010 legjobb filmjét. Végre valóban jogosak a tirádák, végre nem kellett csalódni. Ez a film, amikben a főszerep egy rakat 20 év körüli srácé és a számítógépeké, tehát amelyik elvben távolabb nem is állhatna tőlem, az első perctől az utolsóig lebilincselő. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy megszűnt körülöttem a mozi, az emberek, tkp. minden, és amikor az utolsó képkockára elkezdték kiírni, hogy mi lett a történet szereplőinek sorsa, úgy éreztem, mintha álomból ébrednék. Ebben bizonyára sokat segített, hogy olyan pörgős volt a szöveg és az események, hogy minden idegszálammal figyelnem/olvasnom/hallgatnom kellett, de a titok talán mégsem ebben rejlik.

Hanem abban, hogy a főszerep valójában az emberi kapcsolatokon, az egyetemi élet jellegzetességein és egy olyan világjelenség születésén van, amivel - ha másért nem, azért, mert ő is felhasználó - tkp. bárki tud azonosulni. Jót tesz, ha valaki nem ismeri a történetet - én rájöttem, hogy a nevén kívül többnyire semmit sem tudtam Zuckerbergről, a Facebook kialakulásáról pedig azon túl, hogy eszméletlen váratlanul és gyorsan lett belőle világsiker, szintén nem sokat - így az egész történetszinten is nagyon izgalmas és fordulatos. Emellett lenyűgözött, ahogyan a film az egyetemet ábrázolta, olyan helyként, amely tele van eszméletlen okos fiatalokkal, és ahol igazi, nagyszabású, jelentős dolgok történnek - hiszen az egyetem valahol erről is kellene, hogy szóljon, nem igaz?

Fincher rendezése hibátlan, nem is hiszem el, hogy ugyanez az ember csinálta a Benjamin Buttont is. Ha az azt ért kicsit felemás kritikák után ezt visszatérésnek szánta, nagyon odatette, és bőségesen megérdemel minden díjat, amit ezért bezsebel. Szakmai értékítéletet ugyan nem vagyok hivatott mondani, de annyit én is látok, hogy a film lendületes, összetett, magába szippant és a néha már vágtató üteme ellenére is tökéletesen érthető, tehát a rendező nagyon magabiztosan kezeli a párhuzamos idősíkokat, és pontosan tudja, mit és hogyan akar elmesélni.

Mindezek mellett hab a tortán a színészek játéka - ezek előtt a srácok előtt mindenképp nagy jövő áll még. Jesse Eisenberg briliáns, bár azt nem tudom, hogy az igazi Zuckerberg is olyan-e, mint az általa megformált karakter - tehát zseni, ezzel együtt viszont (vagy épp ezért) annyira antiszociális, hogy a legtöbb esetben egy high-functioning autista benyomását kelti. Andrew Garfield új kedvencem, pedig isten látja lelkem, nem szoktam 22 évesnek kinéző 27 éves kisfiúkért rajongani, de ő az első pillanatban meggyőzött és levett a lábamról. Ha pedig még azt is hozzáveszem, hogy egyébként brit, esélyem sincs ellenkezni. :-) Említést kell tenni még a Sean Parkert játszó férfiúról, aki az első perctől kezdve rettentően ismerősnek tűnt, és konstatáltam is, hogy eszméletlen jól játszik, majd itthon az imdb-n csekkoltam, és kiderült, hogy ez bizony Justin Timberlake... Aha. Khm. Igen. Hát mondtam én, hogy ismerős.

Összességében mindenkinek ajánlom, geekeknek különösen, mert mint kiderült, ők még a terminus-technikusokat is érteni fogják (Z-vel mentünk, ő értette őket :)). A filmet megnézve talán a Facebookkal való viszonyunk is átértékelődik picit. Nyilván ezek után is ugyanúgy fogom használni a webhelyet, mint eddig, de mostantól mindig ott lesz a háttérben az a tudás, hogy mindennek mi volt az ára (amit szerény véleményem szerint nem is kellett volna feltétlenül megfizetni, de hát ez legyen már az érintettek problémája). A film szlogenje (lásd a képen) találóbb, mint gondolnánk.

Golden Globes 2011

Idén nem maradtam fent, azt hiszem, ezt a luxust az Oscarra fogom tartogatni. Évente egy ilyen éjszaka bőven elég. :) Viszont végre volt sok kellemes eredmény (meglepetésnek nem mondanám, de hát nem is baj. Sandra Bullock-féle meglepikre egyáltalán nincs szükség).

Amiket szerettem:

A nyertesek: Colin Firth (természetesen, az elsőszámú), "A" Bening (még ha őrült haja volt is), Laura Linney (aki sajnos nem lehetett jelen, pedig szívesen hallottam volna egy "Big C"-s beszédet tőle) és Jane Lynch, aki a sorozatok között verhetetlen a női mellékszereplő kategóriában. Valamint a Toy Story 3., mert tökéletesen megérdemelt volt (még ha fáj is egy picit a szívem Az illuzionistáért).

Ricky Gervais, full stop. A pasit nem lehet überelni. Néhány poénja kicsit határon táncol, de összességében egyszerűen csak brilliáns! (Pl. "Úgy tűnik, idén minden háromdimenziós volt ... Az utazó karaktereinek kivételével. ... Hé, én csak csatlakozom a többség véleményéhez, hiszen még csak nem is láttam Az utazót. ... De hát ki látta, ugye?" XD)

Colin megjegyzése, hogy az ő korában törvényszerűen bekövetkező kapuzárási pánikkal szemben nagyon jól jött ez a kis elismerés, így most a GG az egyetlen, ami elválasztja egy Harley Davidsontól. :)

Helena Bonham-Carter öltözéke: két különböző színű cipő! Amikor azt hiszi az ember, hogy nem bírja felülmúlni önmagát, még akkor is van valami a tarsolyában.

Robert Downey Jr. színésznőket felkonferáló beszéde. :D Zseniális az ürge. :)

Tilda Swinton rózsaszín cipője. Az öltözéke többi része olyan, amilyen általában, extravagáns és legtöbbször nem lehet hová tenni, de az a halvány rózsaszín cipő, álomszép volt!

Tina Fey és Steve Carrell, amint a legjobb forgatókönyv díját prezentálják. Rájuk egyszerűen mindig lehet számítani, intelligens, szellemes, könnyfakasztó poénokat bírnak ellőni, és nem kell attól tartani, hogy nevetés helyett csak kínos csend ül a teremre.

Helen Mirren, mint a The King's Speech konferátora. Annyira jó beszédeket mond mindig, és még ebbe a fél percbe is bele tudott sűríteni valami érdekeset.

Claire Danes és Temple Grandin összeölelkezése, aki személyesen is ott volt a díjátadón. Egyszerűen csak megható.

Catherine Zeta-Jones lélegzetelállítóan gyönyörű zöld ruhája. Tökéletes.

Matt Damon megjegyzése, miszerint De Niro egy igazi kaméleon, például a Taxisofőr szőke 13 éves prostijaként sem lehetett ráismerni. :D

Michael Douglas megjegyzése, miszerint biztos van könnyebb módja is annak, hogy az embert álló ovációban részesítsék. Gondolom, ő is tudta, hogy ez nagyrészt a felépülésének szólt, de igazán jól reagálta le, és így még vicces is lett. Ráadásul aztán rendkívül őszintén megjegyezte, igazán nagyon örül, hogy ott lehet, ami még emberibbé tette a dolgot. Elámultam, hogy bírta minden érzelgősségtől mentesen, tök őszintén ezt így egy mondatban összefoglalni.

Rájöttem, hogy rengeteg filmet kell bepótolnom, kezdve pl. már a tavalyiakkal. Holnap Social Network, aztán van még Inception, ill. a Szerelem és más drogok azok közül, amiket már játszanak, majd jön még a Black Swan és A király beszéde. Nem beszélve a tv-sorozatokról. Már akkor is sűrű lenne a program az Oscarig, ha nem kéne dolgozni, pedig kell.

Mozi(s)ünnep

Az elmúlt öt napban pótoltam kicsit az elmúlt közel egyéves totális lemaradásomból filmek és sorozatok terén. Kedden 2 filmet láttam premier előtt, ami külön jól jön, tekintve, hogy januártól megint keményen dolgozni kell, és remélhetőleg jönnek azok a filmek, amelyekről már vagy 11 hónapja folyamatosan hallani a médiában, csak épp hozzánk mostanra esnek be.

Tamara Drewe – rendkívül groteszk alkotás, amire némi magyarázatot kínál, hogy képregényből készült. Utólag osztottunk-szoroztunk, és úgy ítéltük meg, hogy inkább nem tetszett, mint tetszett. Persze, voltak benne vicces részek, meg egy egészen szépen kidolgozott történetszál is (nem Tamaráé, hanem Beth-é, akit az öntelt és persze rettentő népszerű krimiíró férje folyamatosan csal), valamennyi dráma, érdekes és vicces mellékszereplők (pl. Dominic Cooper emós kinézetű rocksztárja, meg az érte rajongó 15 éves leányzó, Jodie alakja zseniális), az egész mégsem vezet sehová.

Azt hiszem, most értettem meg, mit értenek azon a filmkritikusok, hogy egy rendező "nem tudja eldönteni, mit akar a filmjével". Itt szerintem pont erről volt szó. A végére a sok minden inkább szétesett, ahhoz meg túlságosan komolyan volt összerakva, hogy egyfajta életképként funkcionáljon. Ez nem egészen az a Stephen Frears, aki A királynőt vagy a Veszedelmes viszonyokat készítette.

Bright Star (Fényes csillag) – ha valaki még nem tudná, a film John Keats és Fanny Brawne szerelméről szól. Gyönyörű, érzelmekkel teli film, ahogyan azt Jane Campiontól megszoktuk, és amiért mellesleg az összes filmjét imádom, amiket eddig láttam. Külön említést érdemel a színvonalas színészi játék (főleg Abbie Cornish részéről), és persze már maga a casting is – Ben Wishaw-t mintha az ég is arra teremtette volna, hogy eljátssza ezt a fiatal, ábrándos, érzelmes és persze tüdőbajos, ezért pillesúlyú angol költőt. Tökéletes választás volt.


A film maga nem kapott eget rengető kritikákat, de engem teljesen elvarázsolt. Olyannyira, hogy bár már az elején ki volt írva, hogy 1818-ban kezdünk, tehát irodalmi emlékeim alapján tudtam, hogy szegény Keatsnek mindössze három éve van hátra, az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy mégsem hal meg. Hiába, a „suspension of disbelief”, az nagyon könnyen ment. :)

Io sono l'amore (Szerelmes lettem) - erről már írtam egy hirtelen felindulásból fakadó rövid posztot. Annyira a hatása alá kerültem és úgy felkavart, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni, miket indított el bennem. Messze magasan üt mindent, amit eddig film ki tudott váltani belőlem, pedig általában olyan alkotásokat nézek, amik megérintenek. A történet szerint egy dúsgazdag olasz család tagjaként élő, egyébként orosz származású nő beleszeret a fia egyik barátjába, de ez csak egy szóbeli összefoglaló, hiszen az írott sajtóban muszáj verbálisan ajánlani a filmeket. Ennél viszont sokkal többről van szó. Az ősi, a mindent elsöprő, a megkérdőjelezhetetlen erejű szenvedélyről – ami, és ez aztán végképp autentikussá teszi a filmet – nem őrült és lehetetlen, hanem éppen azt hirdeti, hogy lehet vele, benne, általa élni. És hogy kell is. Tilda Swinton lenyűgöző alakítást nyújt, ez vitathatatlan (mondhatni, nála már alapvetés), most mégis úgy érzem, hogy élményszinten a film egésze hat rám – a vizuális megoldások, a hangok és a csend, de mindenekelőtt az elképesztő, kivételesen gyönyörű és szuggesztív zenei aláfestés. Ami valójában nem is aláfestés, hanem a film szerves része, ahogy minden más alkotóelem is – ezért nem tudok egyetlen egyet kiemelni. A filmhu szerint Fillenz Ádám, a Pál Adrienn operatőre is ezt az alkotást nevezte meg az idei kedvenceként, az alábbi szavakkal:

„Szerintem egy nagyon különleges, stílusos és elgondolkodtató film, az elképesztően jó Tilda Swintonnal, csodálatos zenékkel, jelmezekkel, és vágásokkal. Valamint megrázó és egyben felemelő befejezéssel.” Valahogy így. Pontosan így.

Verdák (Cars) – Jelentem, mostanra jutottam el odáig, hogy megtekintsem a Pixar eme klasszikusát, bár vannak, akik szerint ez a stúdió eddigi egyik leggyengébb alkotása. Persze csak a saját mércéjükkel mérve, ami azért így is elég jó eredmény. Én élveztem, a történet a megszokott módon nagyon vicces és a mélyebb értelem is jelen van, bár nem szájbarágós módon. A kocsik cukik, a magyar fordítás pedig egészen egyszerűen zseniális, főleg, ahogy az autós szókincset beleszövi az egész szövegbe (pl. "Benzincső!" - mint elköszönés :)). Az animáció a tökéletesség határát súrolja, de ez szintén nem újdonság, a Pixarnál legfeljebb annyi történt, hogy azóta már majdhogynem el is érte azt. Saját felülmúlhatatlan kedvencem tőlük így is a L'ecsó, ami Rémy által képviselt cukiságfaktor, Párizs és az ínycsiklandó animált ételek miatt valószínűleg igen nehezen talál majd kihívóra.


Távol a mennyországtól (Far from Heaven) - Az ötvenes évek Amerikájában egy mintafeleség rájön, hogy a férje homoszexuális. Mivel a "szörnyű igazságot" titokban kell tartania, belső vívódásai közben egyre inkább megtalálja a közös hangot fekete kertészükkel, ezt a kapcsolatot azonban a kisvárosi közösség meglehetősen rossz szemmel nézi. Igazán emberi dráma, nagyon tetszik, hogy az összes érintett fél nehézségeit, fájdalmait hitelesen mutatja be, érzékeltetve, hogy ebben a korban és környezetben jó megoldás nincs, talán csak kevésbé rossz. A happy end elmarad, csupán szomorú megállapítás ez az adott korszakról, amelyet a szegregáció, illetve a mesterséges társadalmi korlátok és ítéletek. határoztak meg Mindezt Julianne Moore Oscar-t érdemlő, de azt végül nem kapó alakításával.


A filmeken túl megnéztük egy új BBC-s kosztümös sorozat, a Downton Abbey első évadját – nem lehetett abbahagyni. :-) A történet 1912-ben, a Titanic elsüllyedésének idején kezdődik, és azt mutatja be, hogyan hat ez egy korabeli angol úri család és természetesen a náluk szolgáló cselédség életére. Sok humorral átszőtt dráma, mintha a Csengetett, Mylord? és a Napok romjai keresztezéséből született volna, egy kis Gosford Parkkal fűszerezve.


Fontos, hogy a szereplőket egytől-egyig érdekessé tudják tenni, mindenki teljesen kiforrott, ún. "round" karakter, amiben a kiváló alakítások is biztosan nagy szerepet játszanak. Külön ki kell emelni Maggie Smith-t, akinek a karaktere és a beszólásai a sorozat egyik fő humorforrása. :)

Szintén BBC volt a „csupán” három részes minisorozatként elkészített Értelem és Érzelem. Nagyszerű feldolgozás, legfőképp a Willoughby/Marianne/Colonel Brandon szálnak tesz jót az a plusz egy óra – van idejük kibontakozni a változó érzelmeknek. Mindezek ellenére számomra továbbra is a 95-ös változat az első – hiába jók az újban is a színészek, Kate Winslet Marianne-jét vagy Hugh Laurie Mr. Palmerjét (és még sokakat említhetnék) lehetetlen túlszárnyalni.


Psychoville – harmadszor is BBC. :) Ezt mára sikerült beiktatnunk, az első évad mind a hét epizódját, és egyelőre még emésztgetem. Kétségtelen, hogy nem volt semmi, akinek az agyából ez kipattant. Nem is igazán tudom, mit mondjak róla, mivel alapvetően kb. a 3. részig tartott, mire nagyjából össze tudtuk rakni, miről is lehet szó, de néhány kulcskérdés egészen az utolsó részig nem tisztázódik. Tekintve, hogy a szerzőknek nyilvánvalóan ez is volt a szándékuk, nem lőnék le előre semmit. Az első részt talán úgy a egyszerűbb végignézni, ha elolvassuk az imdb-n szereplő összefoglalót:

"A group of seemingly unrelated strangers all receive a mysterious note stating ’I know what you did’, it sends their lives into a downward spiral. They include a birthing coach nurse who believes her practice doll is a real baby; an alcoholic, one-handed clown; a young man obsessed with serial killers; a telekinetic dwarf; and a miserly old man with the world's biggest Beanie Baby collection."


Akit érdekel, annak talán később érdemes nekiállnia, mivel bár az első évad 2009-es volt, a második csak 2011-ben várható, a befejezés pedig egészen sok kérdőjelet vet fel, ami halálosan idegesítő lehet. :)

Ezenkívül tegnap este óévbúcsúztatóként megnéztem a Mennyei teremtményeket, (jobban mondva az utolsó negyedóra átcsúszott idénre), ez viszont mindenképpen külön bejegyzést kíván és érdemel.