Kedvenc királynőm Budapesten :)

Nagyon eltűntem innen, pedig lett volna mit írni. El is kezdtem, szép részletesen, de aztán nem volt időm befejezni, és elszállt a pillanat aktualitása. Pedig azért igencsak erős volt ez az aktualitás, meg kell hagyni. Találkoztam élőben A királynővel, aki egyébként éppen olyan, mint amilyennek a képernyőn keresztül vagy az interjúkból tűnik: poénos, bohókás, még mindig csinos nőce, aki egyszerre áll két (saját bevallása szerint igen vastag :)) lábbal a földön, és mégis valami teljesen éteri benyomást kelt. Nem véletlenül játssza ugyanolyan hitelesen a vérbeli parasztasszonyt és II. Erzsébetet. Már azon fölül, hogy piszok jó színésznő, persze. Két hete itt járt Helen Mirren, én pedig ott jártam, ahol ő, aminek gyümölcse egy autogramos fotó, egy darab feledhetetlen élmény, pontosan két váltott mondat angolul, amelyek közül az egyik L-t illeti, és tonnányi sajtós fotó, amin ott vigyorgunk, lévén végre "páholyjegyünk" volt a vörös szőnyegen. Egy hónapon belül élőben találkoztam a három legeslegkedvencebb színésznőm közül kettővel - hiába, mégiscsak az élet a legjobb forgatókönyvíró. És hogy megadjam neki az esélyt a történet lekerekítésére, már latolgatom, hogy Cannes-ba is el kéne látogatni. Persze mindent csak apránként, majd ha eljön az ideje.

Addig is, íme egy kiváló fotó Mészáros Márton jóvoltából, aki ugyan nem tudom, hogy került a hátam mögé, mindenesetre sikerült egy tökéletes képet elkapnia, pont amilyet szerettem volna, csak hát egyszerre ugye nem tudok fényképezni és autogramot kérni is. Az a legjobb benne, hogy blogkompatibilis: csak a kezem látszik, de a lényeg így is rajta van. :)

Forrás

Az utóbbi egy hónap sűrű történéseit pedig igen jól példázza az a párbeszéd, ami pár nappal a Helen-féle bemutató után zajlott le köztünk I-vel:

Én: Kedden nem érek rá.
I.: Miért, Judi Dench Magyarországra jön?

Ja, egynek jó. :D És apropó, tessék "Az ajtó"-t olvasni és nézni. Zseniálisak a nők. Szabó Magda, Helen Mirren és Martina Gedeck egytől egyig.

Kalandtúra a Berlinalén, avagy a leghosszabb (Valentin-)nap

Hát hol is kezdjem? Talán a végén, mert az a legkézenfekvőbb, és mert a Columbo is izgalmas attól még, hogy mindig tudjuk, ki a gyilkos. :) . Mentem, láttam, és visszamennék, nagyon. Mármint feltéve, hogy élőben láthatom Merylt, és ezúttal még egy aláírásra is szert tennék. De nem vagyok telhetetlen, mert még mindig hol elbőgném magam, hol ujjongva ugrándoznék, de leginkább is mindkettőt egyszerre, mert életre szóló élményben volt részem - sikerült, bejutottam, ama kifürkészhetetlen utakon kanyarogva végül élőben asszisztáltam végig, ahogy Meryl átveszi az Arany Medvét! :-)

No, de kanyarodjunk vissza az elejére, mert a Columbo is attól lesz izgi, hogy össze kell kötni a történet két végét. Egy hete rábukkantam a Berlinale honlapjára, ami az utóbbi évekkel ellentétben az őskáosz helyett villámgyorsan átlátható, rendkívül felhasználóbarát és könnyen kezelhető oldalként mutatkozott be előttem, holott emlékeim szerint semmi nem változott rajta. Lehet, hogy én tanultam meg időközben használni a netet? Ott kiderült, hogy lehet majd online foglalni a vetítésekre, és köztük az életműért járó Arany Medve átadásával egybekötött Vaslady-előadásra is. Persze, legkorábban három nappal a vetítés előtt nyitották meg a foglalást, délelőtt 10-kor. Több se kellett nekem, élesbe állítottam a keresőt, fél órán belül volt repülőjegyem és szállásom 14-ére, és viszonylag magabiztosan vártam a 11-e reggel 10 órát, amikor is majd lecsapok egy internetes belépőre. Mint az azóta írt posztokból kiderült, sokan lehettek még ezzel így, ugyanis néhány másodpercen belül az összes neten meghirdetett jegy elkelt, és onnantól kezdve nem lehetett mit tenni. Bánatomban majdnem kardomba dőltem, de a kintiek talán megsejtették, és újra megnyitották a foglalást a Kramer kontra Kramer vetítésére, ami szintén aznap, este 6-kor kezdődött. Foglaltam is rögtön, hogy ha már Berlinale, legyen Meryl, és különben is, 20 óra és 22:30 között még bármi megtörténhet, legalábbis ebben reménykedtem.

Nos, átruccantam tehát Berlinbe, Malév híján Lufthansával, és hosszú fapados időszak után először volt részem olyan kényelmekben, hogy fincsi étel és ital a gépen, ablak melletti ülőhely előre kiválasztva (ergo nincs tolongás, könyöklés), ráadásul még a landolás is olyan simán sikerült, mintha vízre szálltunk volna. Mármint úgy érzésre, amúgy sejtem, hogy ha a repülő vízre kényszerül szállni, az nem ennyire zökkenőmentes. Pedig a berlini repülőtér ijesztően későn jelent meg, már meg voltam róla győződve, hogy néhány másodpercen belül a kerekeink súrolni fogják a házak tetejét, de aztán egyszer csak hopp, előtermett egy leszállópálya a semmiből, és azon nyomban földet értünk. Meglepően kevesen, kb. 25-30-an utaztunk oda is, vissza is, így a taps elmaradt, pedig megérdemelte volna a kapitány. Aki visszafelé hozott, ő meg jófejségből, mert az angol mondókája elején belevisított a mikrofonba, hogy Good morning, ladies and gentlemen, sziasztoook! :D

Berlin hangulata egyébként teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem. Van benne valami komorság, főleg ilyenkor, szürke, esős éggel felette; nem feltétlenül szép, inkább valami erő sugárzik belőle. És sztereotípiák ide vagy oda, bizony a német precizitás már abban megmutatkozott, hogy minden gond nélkül, nyílegyenesen eljutottam a városközpontba, pedig félúton át is kellett szállni. A metrótérképen szereplő bemutatkozó szerint a berlini tömegközlekedést meglehetősen egyszerű használni, és ezzel maximálisan egyet kell, hogy értsek. Például azt hinném, nem nagy elvárás, hogy a jegyek annyiba kerüljenek, amennyit a neten írnak, hogy a városba közlekedő busz pont a repülőtér kijárata elől induljon és hogy még mindig a reptéren kérés nélkül a kezedbe nyomjanak egy metrótérképet a jegyvásárláskor, ahol egyébként kivetítő közli az induló járatok adatait, de a legtöbbször ez mégsem így van.

A Potsdamer Platz-ra elérve meg kellett keresnem a helyi Árkádot (tényleg ez a neve, Arkaden am Potsdamer Platz :-)), de persze már az első nagyobb épületen hirdették a Berlinalét. Sőt, igazándiból már a reptéren is pont egy ilyen reklám díszelgett a csomagszállító szalagunk előtti hirdetőtáblán, meg is örökítettem. A Potsdamer Platz-on kicsit sok időbe telt, amíg a jegyemhez jutottam, mert végigvártam egy sort, mire kiderült, hogy az internetes jegyeket 50 méterrel hátrébb adják ki egy standnál (a bevásárlóközpont egész földszintjét a fesztiválnak szentelt lobogók és installációk, kanapék, kivetítők és egyebek tarkították). Az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem azért, van-e még halvány esély jegyet szerezni a ma esti díjátadóra (aznap már csak a helyszínen lehet vásárolni), de persze azt mondták, hogy valószínűleg nehéz lesz. Az azonban bizakodásra adott okot, hogy sorban állás közben (mindkettő közben :)) több ember is megfordult több jeggyel, hogy valaki igényt tart-e rájuk. Természetesen mindet átnyálaztam, de sajnos a díjátadóra szóló nem volt köztük. Gondoltam tehát, haladjunk is át a Berlinale Palasthoz a Marlene Dietrich Platz-ra, és csekkoljuk, mi a helyzet.

Az épület egyébiránt a helyi Árkádból kilépve már látható is, ha tudja az ember lánya, merre nézzen. Én természetesen teljesen fordítva tájoltam be magam a térképen, mint ahogy voltam, így először rossz irányban indultam, de gyorsan korrigáltam, és máris megérkeztem az áhított helyre, ahol már kigurították a vörös szőnyeget, beállítottak egy fiatal zenekart hangulatot csinálni, és beüzemelték a szigorú újságírólesőket, akik a berlini leszállópályához hasonlóan a semmiből ugrottak elém, amikor be akartam lépni az ajtón, mondván, igazolványt vagy életet. Najó, nem így, de már nem lehetett bemenni a "palotába", a szemközt található jegyirodánál kellett beállni a kígyózó sorba. (A Berlinalén rettentő szigorúan veszik a sajtós szabályokat, ennek kulcsszerepe lesz a történetben). Itt megjegyezném, hogy a németek nagy többsége beszél angolul, de még aki nem tud igazán jól, az is próbálkozik, szavakkal, félmondatokkal, némettel keverve, még az idősek is, borzasztóan segítőkészek.:) Így össze is barátkoztam rögtön a körülöttem állókkal, akik - minő meglepetés - mind a Vasladyre akartak volna még jegyet szerezni (vagy legalábbis arra is). Amikor bejutottunk az épületbe, kiderült, hogy oldalra állítják azokat, akik csak erre a vetítésre kíváncsiak, és ha várnak (mondjuk úgy este 10-ig), akkor lehet, hogy lesz majd számukra jegy. Tanakodtunk a többiekkel, és végül úgy döntöttem, hogy a szállodába mindenképp be kéne jelentkeznem, letenni a cuccomat, kicsit lemosni magamról az út porát (havát, fagyát stb.), és akkor a 6 órási vetítés előtt még visszanézek, változott-e a tényállás.

Gyalog kellett a hotelig menni, kb. negyedórás volt az út, így közel fél 5-re sikerült felkecmeregnem a szobámba, ahol azonmód konstatáltam, hogy teljesen felesleges volt sminkarzenált és hajsütővasat meg csinos ruhát betennem, mert 1. akármi van, a két órát végig kell majd állnom a vörös szőnyeg előtt a metsző hidegben és 2. arra is alig lesz időm, hogy kicsit rendbe szedjem magam az érkezés után, és ismét nyakamba vegyem Berlint (illetve a Potsdamer Platz - Marlene Dietrich Platz - Unter den Linden háromszöget :P), 3. a kutya nem lesz rá kíváncsi, hogy nézek ki. Azért érezni, repjegy, szállás, ünneplő ruha, full sminkszett van, már jó, hogy csak fodrászt nem egyeztettem a környéken; jegyem nincs. Persze így legalább folytattam a hagyományt, miszerint a magammal vitt cuccok fele minden esetben fölöslegesnek bizonyul, akár egy napra megyek, akár két hétre.

Visszaügettem a Berlinale Palasthoz, konstatáltam, hogy nyugaton a helyzet változatlan, majd vártam, amíg lehetett, és végül elindultam a Zeughauskino felé (ahová a Krameres jegyem szólt). Fontos tudni, hogy mielőtt jöttem, csak úgy követték egymást a fejemben a jobbnál jobb és főképp irreálisabbnál irreálisabb forgatókönyvek arról, hogyan is jutok én majd jegyhez. Volt többek között olyan, hogy a Kramer kontra Kramer vetítésén a mögöttem ülők arról vitatkoznak, hogy van jegyük, de mégsem tudnak menni, aztán olyan is, hogy a mellettem ülő illetővel beszédbe elegyedve megtudom, igazándiból két jegyet vett, mert hát úgyis Valentin nap van, hátha el tud hívni valakit, és most megragadná az alkalmat (képzeletemben egy igazán helyes fickó volt az illető, de ez mellékes :D); valamint beugrott a klasszikus, hogy lepillantok a földre és ott hever egy jegy a lábam előtt, illetve még az is, hogy a hotelben elújságolom a recepciósnak, miért is vagyok itt, mire előhúz két jegyet, hogy ja, hát ők kaptak innen és innen, de nem tudnak elmenni, meg amúgy sem érdekli őket, szívesen odaadja. Végül pedig nyilvánvaló esélyesként indultak a jegyüzérek. Szokták mondani, vigyázz, mit kívánsz, mert a végén valóra válik, de most az egyszer borzasztóan örülök a "jegyüzérek ne kíméljenek" óhajomnak, aminek hangot is adtam. Egyébiránt még itthon összeállt bennem, nem is annyira megérzés, inkább logika alapján, hogy ha valaki valóban üzérkedni akar a jeggyel, 50 eurót fog kérni érte. 13,50-be kerültek a jegyek, 50-nél kevesebbért bárki megveszi, ennél többet pedig nem lehet elkérni. Az ideális lélektani határ az 50 euró. Ennek ellenére mégsem váltottam pluszban a 30 eurócskámhoz, mondván... nem is tudom, mit mondván, így visszanézve fogalmam sincs, micsoda őrült magabiztosság szállt meg, főleg azzal az online foglalási fiaskóval a hátam mögött.

Eljutottam tehát a célként kijelölt metrómegállóba, ahol feljőve meglepve tapasztaltam, hogy a szükséges 2-es helyett bizony itt 67-es a szám, tehát akárhogy számolom, biztosan nem itt kezdődik az utca. Hozzátenném, 17:45 körül járt az idő, 18:00-kor már kezdődött volna a vetítés. Jól elkáromkodtam magam, hogy mégis meg kellett volna győznöm magam otthon az okostelefonról, és venni egyet, akkor most nem lennék bajban (mellesleg nem minden kéréssel Z-t hívogatnám, aki okostelefonként funkcionálva megkeresi nekem a szükséges infókat a neten). Kétségbeesésemben megszólítottam egy fiatal párt a buszmegállóban, hogy hol van a Zeughauskino. Naná, hogy nem tudták. Mint kiderült, ez egy egytermes mozi, ahol általában régi filmeket, nagy klasszikusokat adnak, tehát kb. mint nálunk az Örökmozgó. Így végiggondolva, én sem tudnám, hol van az, még akkor sem, ha csak egyenesen kellene menni előre azon az úton, ahol állok. Srác előrántja az okostelefonját (na, mondom, helyben vagyunk), gyorsan megnézi, és azt javasolja, hogy menjek tovább, kb. 500 méter. Hát, mondom, én így este 6 óra felé közeledve inkább felpattannék egy buszra, ha már itt állunk a megállóban - kiderült, azt is lehet, úgy két megálló, balra lesz a Deutsches Historisches Museum (vagyhogyvaneznémetül) épületében. Okés, busz jön, én fel, majd utánam felpattant egy hórihorgas német figura, és a következő kérdést intézte a vezetőhöz: Kwlharhoaaéfstfs Zeughauskino asféaserfklduat? (Ebben ugye a lényeg benne van, órán is mindig azt tanultuk, h a nyelvtudásban az a fontos, átjön-e az üzenet, és az átjött.) Vezető persze nem tudta, hol és hány megállóra van a Zeughauskino, én meg mint általában, lelkesen, hogy segíthetek, leszólítottam a pasit, hogy beszél-e angolul (mert ugye egyéb nyelven nem vagyok hajlandó segíteni *gonosz kacaj*). Mondta, picit, erre közöltem vele, hogy én is oda tartok, és hogy miket tudtam meg az útvonalról, így már ő is be tudta azonosítani a helyet. Megörülve, hogy egy a célállomásunk, tovább folytattuk a beszélgetést, amiben első mondatomként persze előjött, hogy csak és kizárólag Meryl miatt repültem Berlinig, erre az egy napra, de nincs jegyem estére, mert másodpercek alatt lerabolták az online készletet. Erre rámnéz, hogy hát jaj, nem mondom, neki van egy jegye, és nem biztos, hogy el akar menni a vetítésre. Itt konkrétan annyi érzés ütközött egymásba bennem, és próbált kiutat találni magának, hogy köpni-nyelni nem tudtam, mondom magamban, ilyen nincs (és mégis van, persze, fő a pozitív gondolkodás). Húúú, mondom, ez komoly?? Szempillarebegtetés, ártatlan bociszemek, neeeeeemakarom máris kitépni a belső zsebedből, ugyanmár, de úúúúristen, hát ez, jaj, hát mennyire fantasztikus lenne, ha mégis... Beszéljünk a vetítés után, mondja ő, addig kitalálja. Jó, hát beszéljünk. De innentől valami eszméletlen nyugalom ült rajtam. Először is visszafelé lejátszódtak a fejemben az elmúlt egy óra történései, mint a Benjamin Buttonban, amikor Cate az autó elé lép, hogy ha csak 1-1 momentum másképp alakul, akkor ez a találkozás sosem jön össze. Micsoda fantasztikus egybeesés, és lám, bejött az egyik forgatókönyvem. Az elkövetkező 2 órában folyamatosan küzdöttem azzal, hogy a növekedni vágyó reményeimet visszatuszkoljam normális kereteik közé, és közben ne akarjon már ötödször is kitörni belőlem, hogy jaaaaj, a Vaslady olyan fantasztikus film, már HÁROMSZOR láttam!! Még jó, hogy nem kérdezte, nem kellett hazudnom. Nem szívesen csináltam volna magamnak ellenkampányt.

A Kramer, mint mindig, fenomenális volt, hosszú idő óta most láttam először, és nagyon megfogott. Meryl mellett az sem ártott persze, hogy szívem másik csücske, Dustin is szerepelt benne (elhaló sóhaj...). Az úriemberről, akibe belefutottam a buszon, kiderült, hogy filmrendező (igen, beletenyereltem, kaptam névjegykártyát is), és van egy 14 éves lánya, aki nem fogadja el őt apjának, erről forgat majd most egy filmet, ehhez nézi inspirációként a Kramert. Próbáltam együttérzőnek mutatkozni, mert persze alapból is az voltam, de most fontos volt, hogy ez látszódjon is. A vetítés után még csevegtünk kicsit, bájosan kérdezgettem, hogy tetszett, szerinte fog-e segíteni a filmjéhez, mert ugye az alapszituáció más stb., stb., közben meg az zakatolt bennem, hogy nemrákérdezni, nemrákérdezni, nemrákérdezni. Aztán egyszercsak kimondta: Á, odaadom neked a jegyet, csak ezért jöttél Magyarországról, remélem, jól fogsz szórakozni.

AAAAAAAAAAAAAAAAAARRRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGHHHHHHHHH!!!!!!!!!!!! Ott és akkor lélekben a nyakába ugrottam és szerelmet vallottam egy ismeretlen pasinak (egyébként meg Valentin-nap volt, szóval...), kívül meg hálálkodás, lehidalás, mindjártelbőgömmagam, danke schön, danke schön, danke nagyon schön. Gyalog jöttünk el, megígértette velem, hogy megírom, milyen volt a film, á, mondom, feltétlenül, ha már megnéztem (magamban: negyedszer). Persze mondta, hogy csak sajtójegye van, reméli, nem kérnek hozzá újságíró-igazolványt, de hát miért is kérnének. Amikor elváltunk, úgy kilőttem, hogy szerintem megdöntöttem valamilyen csúcsot 100 méteres síkfutásban, de hát valahol le kellett vezetni az érzelmeket. Egyszerűen alig hittem el, hogy sikerült, ott volt a kezemben a jegy, most már látni fogom A NŐ-t, megnyugodhatok. Meg is nyugodtam hát, írtam üzenetet I-nek, hogy megvan, bent leszek, majd immár töklazán, aznap számolatlanadik alkalommal visszatértem a Marlene Dietrich Platz-ra.

Ott azonban jött a következő csapás: a kiírás szerint sajtójeggyel csak hozzá tartozó személyi igazolvány felmutatásával lehet belépni, mivel a sajtós jegy akkreditációhoz kötött. Egyszerűen nem hittem el, hogy van egy érvényes jegy a kezemben, és nem fognak beengedni vele, úgyhogy az eset megoldását "nem sürgős"-nek minősítettem, és elnapoltam. Este fél 9-kor meglepően kevesen voltak a Berlinale Palast előtt, oldalt senki, de már állt minden kordon, és természetesen a bejárattal szemben, középen (mint kiderült, az egyetlen értelmes helyen) már letelepedett a helyi Meryl-klub, lepedőkre festett We ♥ you Meryl feliratok kíséretében. Készítettem is róluk egy képet, de a legjobb feliratot egy másik csoport követte el, akik az oldalkordonra szavaztak - viszont meglepő módon aztán nem terítették ki, csak akkor egyszer fellobogtatták némi ordítás kíséretében, az ott lévők nagy derültségére. Innen lehetett tudni, hogy akkor szinte még csak igazi Meryl-fanek álltak a terepen, a lepedőn ugyanis ez állt: Welcome to Berlin, Cinderella! :-)) Aki nem érti, az a megfejtéshez itt talál segítséget. Én aztán úgy döntöttem, hogy "szemben" jobb, mint oldalt, még ha kicsit jobbra vagyok is, 1-2 ember mögött, mert na, hátha. Pedig oldalt az első sorban álltam volna, és noha így is vagy 3 méter választott el Meryltől a sajtósok miatt, talán jobb lett volna a rálátás szöge, bár azt nem tudom, hogy effektíve a hivatalos fotósok tömegétől mit lehetett látni. Mindenesetre jó sok idő volt még hátra, elfoglaltuk magunkat az óriáskivetítő szemlélésével, és próbáltunk nem megfagyni. Nekem ez elég nehezen ment, mert egész nap kint rohangáltam, bár a Kramer közben némileg felmelegedtem, reméltem, ez kitart még két óráig. A kivetítőn többször is megjelent Meryl, ezt egyébként onnan is lehetett tudni, hogy a(z akkor még nem túl nagyszámú) tömeg minden alkalommal felsikított. :-) Annyira élveztem, hogy hasonszőrűek vesznek körül. Még a nálunk "ha jó a kedved, üsd a tenyered" szöveggel meghonosodott dallamos mondókát is átköltötték, és úgy szavalták, hogy "If you're a Meryl Streep fan clap your hands". :D

Végigfagyoskodtunk tehát másfél órát, én néhány pillanatban határon voltam, hogy nem bírom tovább, teljesen átfagytam, nem melegít, ha mozgok, ha ugrálok, ha elterelem a gondolataimat, de szerencsére idővel elkezdett gyűlni a tömeg, és némi meleget biztosított. Fél 10-től a fotósok is gyülekezőre vették, egy tévétársaság még interjút is készített a hardcore rajongókkal, kezdett élénkülni az élet, egyre nőtt a feszültség, majd befutottak az első elsötétített ablakú fekete Mercedesek. Előttünk haladtak el, jobbról a bejáratig, ott tették ki a vörös szőnyegre az utasaikat. Először mindenféle ismert német személyiségek érkeztek meg, akik számomra ugye ismeretlenek voltak, de nagy ováció fogadta őket, innen tudtam, hogy komolyodik a helyzet. Ekkor a kivetítő már "minket" mutatott, jobbára a lepedős Meryl-faneket. :) Leleplezték a tőlünk balra álló kamerát is, mindjárt jobban lehetett látni (korábban egy nejlont húztak a "fejére" a havas eső ellen). Kb. 21:55 lehetett, amikor megérkezett Phyllida Lloyd és Jim Broadbent, elindult a sikítozás, sejtéseim szerint részben azért, mert már érezni lehetett, hogy közeleg a célszemély (amivel nem kisebbítem Jim és Phyllida érdemeit, akik közül az elsőt imádom, a másodiknak meg mindkét eddigi filmjét, amit volt szerencsém megtekinteni tőle. :)).

És akkor egyszer csak megérkezett. Szürreális volt. :-) Persze próbáltam ágaskodni, de addigra a tömeg annyira összetömörült, hogy levegőt is alig lehetett kapni (Shakira-koncert 2., aki ott volt, tudja, milyen ez), konkrétan alig bírtam felemelni a kezem, hogy lőjek egy-egy random képet bele a vakvilágba, hátha egy legalább sikerül. Szerencsére Merylről sikerült, de csak egy, és az is csak "jó", tehát szépen lehet rajta látni, de azt nem mondanám, hogy éles, és pont így képzeltem el. Itt több képet nem tudtam csinálni, mert mint ekkorra már várható volt, felénk már nem jött el Meryl, a "középső" rajongói csoporthoz is le kellett lépnie a vörös szőnyegről, a sajtó képviselői meg mind ott voltak, közel a bejárathoz, tehát érthető volt, hogy távolabb nem fog jönni. Előttem úgyis kilométer hosszú objektívos gépekkel hadonásztak, inkább próbáltam elkapni néhány pillanatot élőben, és persze a kivetítőn folyamatosan követni Merylt (és a többieket is). Az oldalsó csoport egyszercsak elkezdett skandálni valamit (nem Me-ryl, Me-ryl volt, de vmi hasonló :P), ekkor Meryl már interjúkat adott, és miközben beszélt az egyik riporterhez, elkezdett a skandálás ütemére rugózni. :D Kitört persze a vihogás közönségkörökben, mivel már amúgy is jó volt a hangulat (tudatmódosítók nélkül, illetve csak egy, ámde igen hatásos tudatmódosítóval :)).

Aláírásra így nem is volt esély, de nem bántam, ekkor már az foglalkoztatott, hogy fogok beslisszolni a jegyemmel. Úgy éreztem, olyan nincs, hogy most veszik vissza tőlem a lehetőséget. Akárhogy is, de kidumálom magam (amiről egyébként tudom, hogy nem vagyok képes rá, de valahogy azt éreztem, fogalmam sincs, hogy, de muszáj bejutnom). 22:15-kor elkezdtem kihámozni magam a tömegből, hát nem volt egyszerű. Odajárultam a srácokhoz, és mutattam a jegyet, próbáltam nem nagyon lelassítani, hátha nem lesz szívük megtörni a lépteim ritmusát, de természetesen kérték az ID-t. Elmondtam, hogy egy barátom (sic!) adta ide a jegyét, mert ő nem tudott eljönni, és hogy megvette, kérem, ez egy érvényes jegy, nem is pluszban megyek, hanem valaki helyett, tessék engem beengedni. Erre ők, de hát sajtójegyhez kell az akkreditáció, sajnálják, nem lehet. Zöld jeggyel csak akkreditált tagok mehetnek be, rózsaszín jeggyel beengednének. Erre én, de hát kérem stb. stb. Kb. 2-3 percig folytattuk ezt a csehovi dialógust, mikor közölték, hogy beengedhetnek, de van még 4 ellenőrzés bent, nem fogok átjutni. Akkor összeállt bennem, hogy ez így esélytelen, elfordultam, és magamba zuhantam, de közben egyszerűen nem hittem el, hogy ez van. Kegyelemdöfésként még odajárult hozzám egy újságírónő, aki valószínűleg végignézte a jelenetet, hogy ha már így alakult, odaadnám-e neki a jegyemet, mert akkreditációja neki speciel van, jegye ellenben nincs. Néztem bambán a zöld papírdarabot, 22:20-kor, hogy ha én ezt most itt kiadom a kezemből, mindennek vége. Persze tudtam, hogy így sincs már esély, úgyhogy odaadtam neki - annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy borsos áron megszámítsam (ja, azt el is felejtettem írni, hogy D., a filmrendező nem hagyta ám, hogy pénzt adjak érte).

Nem is tudom, milyen állapotban voltam, amikor kifordultam a járdára, nem éreztem semmit, csak azt, hogy nincs még vége. És akkor megláttam ŐT. Ott lobogtatta a gyönyörű, rózsaszínű jegyet, végre az volt ráírva, hogy Iron Lady, szerintem a lottó ötöst nézném ilyen csodálattal vegyes hitetlenséggel, meg még legfeljebb az Isten lábát, ha egyszer megfognám. Többen megfordulnak a jegyet áruló hölgy körül, kérdezem, mennyi. Németül mondja, fünfcih ojró, most az egyszer, mióta megérkeztem, azt kívánom, bárcsak ne jól érteném, mondom, nem beszélek németül, mondja angolul, és imádkozom, hogy ne 50 legyen, pedig tudom, amit már két nappal előtte is tudtam legbelül, hogy debizony 50, amikor ennek ellenére nem váltottam elég pénzt. Mondtam magamban, ilyen nincs. Mondom neki is, hogy nagyon szeretném, de nincs összesen 50 euróm, nő flegmázik, kábé, hát ez van kisanyám, erről nem tehetek, tessék a jegyet 50 euróért! Persze mindenki hátrahőköl az ár hallatán, és nem értem őket, hogy akarhatnak egy jegyet annyira, hogy eljöjjenek érte a vetítés elejére a zimankóban, de annyira nem, hogy ennyit megérjen nekik? Persze ez nem az én problémám, morfondír kikapcs, teljes homály a fejemben, kapkodok, nem is tudom, van-e benne ráció, de kérdezem, tud-e itt valahol ATM-et. Kérdezzük meg azt az öltönyös biztonsági embert, ATM? Igen, ott a bevásárlóközpont alagsorában. (Imádlak, helyi Árkáááád!!!). Szuper. Nő hozzám: tényleg komolyan érdekel? Hát mondom mégis mit gondol, mi az úristent csinálok itt 22:22-kor még, ha nem? Mert akkor vár itt még 15 percig, rohanjak el pénzért. Mondom, 15 perc múlva Meryl már a poénjait fogja szórni ott bent, addigra bőven itt leszek. Nyúlcipő fel, Árkádba be, mozgólépcsőn le, és igen, ott van az automata. Futás közben cikáznak a gondolataim, utolsó pillanatban mégis beraktam azt a kártyát, amin van elég pénz, és elvben még használható is külföldön, de nem vagyok biztos benne, csak rohanok, kártya be, elfogadja, Pin, összeg - 50 euró, nem számolgatok, hogy mennyi van még nálam - vegye el a pénzét, danke schön, rohanás vissza, a nő már jön elém. Odaadom a pénzt, ő a jegyet, úgy mondom azt a Thank you-t, mintha az életemet mentette volna meg (végül is...), ő meg szerintem röhög a markába, hogy legombolt rólam 50 eurót, és még én hálálkodom. De aztán láttam, hogy ekkora rajongás láttán visszavett az arcából, és őszintén örült neki, hogy mennyit segíthetett (meg nyilván a kezében lévő ötvenes sem zavarta nagyon :)). Kb. 10 perc telt el azóta, hogy a srácokkal alkudoztam, erre repülök ismét, kezemben a rózsaszín jeggyel, és szinte elröhögöm magam, mekkora abszurd helyzet már, filmre kéne vinni, ahogy mondják, hogy de kérem, belépés csak rózsaszín jeggyel, én meg villámgyorsan ott termek, hogy jaj, pupákok, hát miért nem szóltatok előőőőbb, akkor nem zöld jegyet hoztam volna ám!! Simán átengednek, meg sem lepődnek, honnan újítottam be a jegyet, azt mondták, rózsaszín kell, hát van az is! És száguldok keresztül a vörös szőnyegen, be a liftbe, ott ellenőrzés, mondják, fel kell menni az ötödikre, ekkor van 22:31, liftből I-nek egy sms, csak ennyi: Bent vagyooooooook!!!!!!, de persze még jönnek sokan, nem vagyunk elkésve. Fent nincs hely, átirányítanak a bal oldalra, ott már van - kismilliomodik emelet, karzat, utolsó sor, de a legjobb hely, amit valaha valahol kaptam. Ráadásul fel lehet állni, kedvemre fényképezni, mert nem ülnek mögöttem, üvölteni, tapsolni (bár ezzel messze nem vagyok egyedül). Az érzelmi hullámvasút megteszi a hatását, bejelentik, hogy Meine Damen und Herren, Meryl Streep, én meg elbőgöm magam, mint egy ötéves gyerek. És olyan boldog vagyok, mint még csak egykezemenmegtudomszámolnieddighányszorazéletben.

Szerencsére a kivetítőn minden jól látszik, mert a kakasülőről az arcvonásokat nem lehet igazán kivenni (legalábbis nem az én vaksi szememmel). Innentől kezdve, amikor csak lehet, visítok és tapsolok, és senki még csak rám sem néz, pedig a többi fan a másik oldalon van, ott körülöttem csak én vagyok ilyen hangos. :) Akartam írni a díjátadóról, de azóta már megvan a videó, úgyhogy érdemes azt megnézni. (Ez most itt spoiler, videó megtekintése javasolt előtte, ami meg persze spoilerezni fogja, amit írok, mert nem lesz benne semmi új, de inkább így, mint fordítva. :)) Meg akartam többek közt említeni, hogy mennyire vicces volt Jake Gyllenhaal (akinek egyébként szintén erőteljes és hangos a rajongótábora, közvetlenül előttem :)), amikor arról beszélt, hogy Meryl gyerekként megrémítette, és hogy sült el a "közös" jelenetük a Renditionben, hogy Meryl megkönnyezte az álló ovációt, és hogy amikor nem akart szűnni a taps, bebújt a Berlinalés pult mögé, ahová követte őt a Berlinale igazgatója, hogy külön köszönetet mondott a rajongóinak, na meg az ő férjeiknek és barátaiknak, akik néha valószínűleg kénytelenek beülni egy-két filmjére (majd persze úgy jönnek ki, hogy hé, ez itt-ott egész jó volt! :-)), hogy a Bafta után külön fejezetet szánt a sminkesének, és megparancsolta neki, hogy álljon fel, és szokja csak a tapsot. Ide tartozik, hogy szuper közönségnek lehettem tagja aznap este, minden poént levettek az elsőre nem épp vidám filmként aposztrofálható Vasladyből, majd a végén tapsoltak is. Persze, ez nyilvánvaló volt, de bennem még mindig ütközik a tapsra való késztetés, és az, hogy a film végének a hangulata ehhez egyáltalán nem illik. Egyszerre hagynám, hogy folyjanak csak csendben a könnyeim, és ugranék fel, üvöltve, hogy bravó, bravó!!, Meryl parádés alakítása miatt. A taps egyébiránt kijárt a rendezőnek is, amikor kiírták a nevét, majd a sminkesnek. Azt hiszem, őt bőven kárpótolta ez az este azért, hogy Meryl elfelejtkezett róla a Baftán (na, nem mintha azt hinném, hogy neheztelt, de Merlyben egyértelműen érezni lehetett a tudatosságot, amikor így kiemelte az ő szerepét). A vetítés végén a stáb még egyszer színpadra vonult, egy utolsó ováció erejéig, természetesen azt is állva, majd elindultunk lefelé. Elég sokáig tartott lejönni az ötödikről, közben csodáltam a palotát belülről, és természetesen megálltunk lefotózni Meryl, Phyllida és Jim Broadbent frissen a falra kikerült és dedikált képét (ami sajnos az én gépemen elmosódott, mert ő időközben úgy döntött, hogy áttekeredik éjszakai üzemmódra, amiben nem képes normális képet csinálni, én meg nem vettem észre :( ). Kifelé már a főbejáraton jöhettünk, azért jól megálltam, és topogtam néhányat azon a helyen, ahol pár órával azelőtt még Meryl lépdelt, hogy megadjam a módját. Ténferegtem kicsit ott, hogy lehetőleg minden lábnyomába belelépjek. :-) Ezek után, hajnali 1 órakor fülig érő szájjal hazaszökdécseltem a havas parkon át, mint Micimackó (és Micimackó bizony fázott, mert addigra jeges szél kerekedett, és hullt a hó és hózott).

Hát, mondanám, "dióhéjban" ennyi a történet, de a fenti eposz legfeljebb egy génmódosított dió héjába férne bele. Életem egyik leghosszabb napja telt el, bár nem D-day, hanem a hangzás miatt legfeljebb B-day, de leginkább is M-day. D-dayem egyébként még lehet, csak ahhoz a francia ajkú nagyasszonynak kell elérhetővé tennie magát. Ehhez kapcsolódóan pedig az első tanulság az, hogy tájékozódni kell előre, mert az ilyen eseményeken rettentően szűk az idő- és a térkeret. Teljesen felesleges abban reménykedni, hogy az ember összefut a rajongása tárgyával, mert erre semmi esély. Meryl Streepek és Catherine Deneuve-ök nem rohangálnak az utcán, legfőképp azért nem, mert program van, amit szinte percről-percre kell követniük. Akkor és ott vannak jelen, máskor nem, a kínálkozó lehetőséggel kell tehát élni. A 2. tanulság az, úgy tűnik, valóban nincs szükségem okostelefonra, a történtek újabb ellenérvként szolgálnak. Persze, tudom én, hogy az élet idomul a műszaki fejlődéshez, és bizonyos találkozások a technikai csodák ellenére is létrejönnek, de ez alkalommal így jártam jobban. A 3. tanulság, hogy a könyöklést még gyakorolni kell, a vörös szőnyegen ugyanis legfeljebb az első sor ér valamit, annál hátrébb esélytelen a dolog, legalábbis 160 centinél.

A 4. és végső tanulság pedig az, hogy nem kell azon aggodalmaskodni, helyes-e, ha ennyire „elvetemülten” tudok rajongani. Amikor az utazásom előtti nap elmeséltem neki, hogy már napok óta nem alszom az izgalomtól, Á. azt mondta, milyen kár, hogy felnőve már semmiért sem tud úgy lelkesedni, mint gyerekként. És valóban, nem is emlékszem, gyerekkorom óta mikor örültem utoljára ennyire őszintén. Teljesen igaznak érzem, ha kimondom, boldog vagyok, hogy átélhettem ezt az élményt. Elképzelhető, hogy elfogadóbb lettem a boldogság fogalmával, de kezdek rájönni, attól, hogy valami nem élet-halál kérdése, még lehet ugyanolyan meghatározó, ha pedig az élmény pozitív, akkor még inkább.

Hálás vagyok a sok-sok itthon szurkolónak, rám gondolónak, I-nek és a filmrendező D-nek, akik nélkül ez a műsor nem jöhetett volna létre. :-) Ami nem sikerült, az 20 centire megközelíteni Merylt és aláírást szerezni. Na meg puszit. Az, úgy tűnik, egyelőre K. privilégiuma marad. De azok után, amiken keresztülmentem, úgy érzem, tökéletesen alakult ez a nap, és tény, ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki.

Azok a bizonyos utak valóban kifürkészhetetlenek, hiszen ha akkor reggel abban az 5-10 másodpercben az én rendelésem is átfut az online rendszeren, bizonyára sokkal egyszerűbb, nyugodtabb és kevésbé fagyoskodó napom lett volna, egyúttal azonban feltehetően nem vált volna belőle életem leghosszabb és eddigi egyik legboldogabb napja (najó, talán ez utóbbi mégis :-)). Így viszont felejthetetlen volt, telis-tele élményekkel, érzésekkel, hangokkal, találkozásokkal, színekkel, amik bevésődtek az emlékezetembe. És hogy adjunk a keretes szerkezetnek, bizonyára a Columbo egy-egy részét is el lehetne intézni 10 percben, de akkor hová lenne az izgalom varázsa?

A mai nap tanulságai

1. Ne folyassuk szét a körömlakkot a szállodai szoba éjjeli szekrényén, és utána főleg ne próbálkozzunk (körömlakklemosó hiányában) azt parfümmel eltávolítani.

2. Ne utólag jöjjünk rá, hogy krémes volt a körmünk lakkozás előtt, majd idézzük fel élénken általános iskolai kémiatanulmányainkat, és ne igyekezzünk vízzel eltávolítani a körömlakkot (itt a parfüm mondjuk segít).

3. Ne másfél órával a megbeszélt találka előtt - és a hajsütővassal való háromnegyed óra próbálkozás után - találjuk ki, hogy le kell menni az üzletbe hajhabot venni.

4. Ne égessük össze a kezünket a hajsütővassal, főleg mivel már egyszer rájöttünk, hogy magunknak úgyis képtelenség rendesen megformálni azokat a hullámokat.

5. Ne babráljuk annyit a Panyizsuzsi gyűrűnket idegességünkben, hogy az életre szóló garanciával bíró ragasztás ellenére lefejtjük az üveget a fémről.

6. Vegyük kicsit lazábban a szépítkezést, még akkor is, ha a végén eléri a kívánt hatást (utóbbi esetben viszont sütkérezzünk teljes nyugalommal az elismerő pillantások és megjegyzések tüzében :D).

Hogyan lehetséges

képpel, hanggal, zenével így átadni a szenvedélyt a filmvásznon? Sőt, A SZENVEDÉLYT. Nagybetűvel. Hogy képes sejtszinten ilyen erővel felidézni, szinte szavak nélkül? Azt, hogy érdemes, hogy csak így érdemes, soha másképp, még ha egy picit elfelejtettük is már, hogy valaha pont ilyen volt, hogy valaha még mi is hittünk benne. A hatalmába kerített, és nem ereszt. Io sono l'amore, Én vagyok a szerelem.*

*Sajnos a hivatalos magyar fordítás (Szerelmes lettem) - ebben az esetben egyet kell értsek az azt kifogásolókkal - egyáltalán nem közvetíti azt a szépséget, amit az olasz eredeti, pedig egyszerűen megoldható lett volna tükörfordítással.

Párizsi napló 2.

Az első fáradságos este után hiába keltünk délben, valami nem klappolt, nem tudtam rendesen aludni és kicsit le voltam amortizálva vasárnap, pedig szép napos idő volt, 26 fokkal és néha széllel. Kihasználva, hogy "csak" múzeumba megyünk, gondoltam, felöltöm az új Zagabo-együttesemet, mert már kezdett összeállni bennem, hogy az egész napos városnézést sehogyan sem fogom tudni megoldani másban, mint farmerban és bakancsban. A magassarkú csizma még a Louvre-ba is soknak bizonyult, kábé szét akart menni a lábam a végére, de akkor ez annyira nem bántott. :)

Elindultunk tehát nappali világosságban, és körül is néztünk a környéken. Mármint inkább körbenéztünk, ott, ahol álltunk, amúgy egyenesen mentünk le a metróhoz. :) Kiderült, hogy a sarkon, tényleg egy köpésre tőlünk található egy Monoprix, az a szupermarket, ahol mindenki szerint érdemes vásárolni, és ennek meg is örültünk, lévén az a néhány alma, amit magunkkal vittünk, nem volt elég, és vasárnap délre már igencsak kopogott a szemünk. De hát a vasárnap, az a franciáknál már csak ilyen ünnepnap, hogy nincsenek nyitva a szupermarketek. Le is vontuk a tanulságot: nem tanácsos szombaton késő este érkezni Párizsba, legalábbis nem kaja nélkül, mert hétfő reggelig nem lehet nagyobb nyitva tartó boltot találni. Még mielőtt lementünk volna a metróhoz, a Monoprix-vel átellenben megláttam egy Donnant Donnant plakátot (ez Daniel Auteuil új filmje, amiről a szombat esti tévéműsorban kiderült, hogy éppen azon a héten szerdán lesz a premierje), ezzel gyorsan készíttettem is egy képet magamról. Reméltem, hogy ilyen egyszerűen belebotlunk majd egy Potiche-plakátba is, de az sajnos aztán egész ottlétünk alatt nem jött össze.

Azt már előre lecsekkoltuk, hogy a bérlet, vagyis az ún. Paris Visite kártya csak úgy vásárolható meg, hogy az automatából vett jegyhez egy jegyárusító irodában kell kérni névre szóló kártyát, tehát tudtuk, hogy miután vasárnap látszólag leállt az élet Párizsban, tuti nem tudunk majd venni. Persze aztán nem tudtunk eligazodni az automatán, nem találtunk ilyen jegyet, ezért vettünk egy vonaljegyet, és csak utána kérdeztük meg az információnál (ahol vasárnap ellenére mégiscsak ült egy hölgyemény), hogy hogy is van ez. (Igen, második nagy L betű a homlokra.) Kiderült, hogy ő is tud adni kártyát, de a jegyet előbb meg kell venni, és természetesen van is ilyen az automatában, csak úgy hívják, hogy Paris + Ile de France. Ja, oké. Köszönjük. Persze, hogy minden lehetőséget át kellett volna bogarászni, de hadd legyek már hülye turista, és hadd kérjem, hogy az ilyet valaki írja le nekem egy nyomorult weboldalon, ne nekem kelljen már kitalálni, hogy éppen ez a kategória lesz az én Paris Visite jegyem. No, mindegy, nem volt vészes a jegyár, csak az elv. És persze előbb is kérdezhettünk volna, ez igaz.

Megkezdtük hát második utunkat a metróval, immár gyakorlottan róva le a kilométernyi járást a 8-as és az 1-es vonal közötti átszállásnál, valamint csomagok nélkül meglehetősen könnyeben is. Sőt, hála a metróban minden állomáson elhelyezett automatáknak, vettünk egy kis zacskó chipset és rávetettük magunkat. Alapból is szeretem a chipset, de már régen nem esett olyan jól, mint aznap, közel másfél napnyi koplalás után. :) Az útikönyvet azóta sem (és ezután sem :P) tanulmányoztuk bővebben, megtette a turistatérkép, amelyen feltüntették a metróvonalakat és a főbb látványosságokat. A Louvre-nál kiszállva a metróból alulról közelítettük meg a múzeumot, tehát egyenesen bent találtuk magunkat, fölöttünk pedig magasodott a híres piramis, amiről I. azonnal készített is pár szép fotót. Tartottunk az ingyenes vasárnaptól, de lévén már délután volt, reméltük, hogy az ingyenes bebocsátás jogával élni kívánó elszántabb látogatók már rég bent sétálnak, és nagyjából igazunk is lett. Kb. negyed óra sorállás után bejutottunk, onnantól pedig szabad volt a vásár. Vettünk múzeumtérképet (I. angolul, én csakazértis franciául), és miután nagynehezen bemértük, melyik fél vagy negyed emeleten is vagyunk, nekiindultunk. Alapból megbeszéltük, hogy a festmények elsőbbséget élveznek a szobrokkal szemben (ebben abszolút egyetértettünk :)), így főként képeket néztünk, köztük a térképen ajánlott legtöbb híres művet. Láttunk viszont pl. Napóleon és XIV. Lajos korabeli enteriőröket is, amik káprázatosak voltak. Természetesen, mint minden turista számára, egy kötelező körünk nekünk is akadt, mégpedig nem más, mint a Mona Lisa.

Ez viszont kissé csalódást okozott. Nem elsősorban amiatt, hogy a brüsszeli Manneken Pishez hasonlóan ez is egy viszonylag kisméretű kép, hanem mert egy hatalmas terem kellős közepén helyezték el, ahol miriádnyi turista állja körül és fotózza, de csak tisztes távolból, ugyanis úgy kb. 2 méteres sugárban körbe van kerítve. Ekkora felhajtást csapni egy kép miatt, amit aztán nem is láthatunk! Őszintén, rám akkor már sokkal nagyobb hatással volt a hatalmas falikép a Giocondával szemben, ami legalább indokolta a terem méretét. Persze nem maradt bennem emiatt hiányérzet, csak nem értem, miért ne lehetne közelebbről is megnézni, ha úgyis üvegfal mögött tartják a festményt. Amennyit így láttam, annyit egy képeslap is mutat, sőt; legfeljebb most már elmondhatom, hogy ott álltam két méterre az eredeti képtől és a fényképezőgépen keresztül csodáltam. :)

Jellemző egyébként, hogy pl. a Milói Vénuszba úgy botlottunk bele, hogy már kifelé jövet mosdót kerestünk, de annak nagyon örültünk, mert ez egy szép szobor, és ha csak úgy rábukkan az ember lánya, az olyan kellemes meglepetés tud lenni. A legjobban a németalföldi festők tetszettek, meg aztán később az olasz reneszánsz alkotók, de előbbieknél jóval több időt töltöttünk. A gyűjtemény valóban rettentő gazdag, úgyhogy szelektálni kell, de ha valaki egy adott korszakban szeretne elmélyedni, arra is tökéletes, csak legyen rá idő. Ami a Louvre-ban még csodálható, az maga az épület, a belső terek kialakítása, díszítése, sőt, még egy belső udvara is van, amelyet ugyanolyan megoldással alakítottak "belső" térré, mint az ELTE angol-amerikai intézetének könyvtárát (valószínűleg a Louvre volt előbb :D). Természetesen épületszinten a legnagyobb attrakció az üvegpiramis, ami belülről talán még lenyűgözőbb, mint kívülről, mert látni rajta minden kis szerkezeti elemet, a világítótesteket, mindent. Az udvarban hemzsegtek a piramis csúcsát virtuálisan megérinteni próbáló fotózkodó turisták, és mi is beálltunk a sorba, bár látva, hogy ez a mutatvány csak a külön erre a célra szolgáló emelvényről hajtható végre, ahol pedig sokan várakoztak, inkább lemondtunk erről, és csodáltuk a szökőkutakat, élvezve a meleget és a szellőt. Gusztit persze azért megörökítettük a piramis előtt. :)

Miután lelazítottuk a lábunkat, elindultunk kifelé a városközpontba, és mivel a 22,5 gramm chips hatása, ami fejenként jutott, már kezdett elpárologni, eldöntöttük, hogy akkor most kirúgunk a hámból és eszünk valamit valahol. A Bastille-nál találtunk egy Subwayt (meg millió palacsintázót, egyéb szendvicses és más étkezőhelyeket is, de mivel I. speciális szükségletei miatt ezek kiestek, maradt a Subway), és szerencsére sikerült elmagyaráznunk a pult mögött álló srácnak, hogy mit szeretnénk. (Így megtudtuk pl., hogy a wrapben és a pitában nincs semmiféle tejes dolog, azt bátran lehet enni.) Gusztinak is ízlett:


Eszméletlen jó érzés volt ülni és majszolni, lábat lógatni, nézni, ahogy sötétedik, és vasárnap van, de holnap nincs munka, és nincs semmi, ami kötelező, csak a hatalmas Párizs, amelynek minden szeglete felfedezésre vár. A Bastille környékén ezenkívül még találtunk egy kisboltot is, ahol bevásároltunk mindenféle egyéb, normálisnak mondható étket (itt pedig kiderült, hogy 1) lehet kapni franciaországban Liege-i gorfit és 2) a Liege-i gofrit zavaró összetevők híján I. is megeheti). Aztán még tébláboltunk ott a Bastille megálló környékén, megnézegettük az éttermeket, hallgattuk a kiszűrődő zenét, felfedeztünk egy csodás patisserie-t, amelynek a kirakatában mindenféle ínycsiklandozó finomság kellette magát, többek között élénk színű macaronok, amikről el is döntöttem, hogy olyat mindenképpen enni fogok. A francia Deneuve-fórumosok ajánlása nyomán, megörülve egy nyitvatartó újságosnak, megvásároltuk a Pariscope nevű kiadványt (ez a francia Pesti est :)), ami még keddig érvényes volt, és nem mellesleg a címlapján annak a színdarabnak a meghosszabbítását hirdették, amelyben Christian Vadim (C. Deneuve fia) is játszik. Sajnos a jegyárak miatt ez most kimaradt, és kultúra tekintetében inkább a mozira koncentráltunk.

Hazafelé már éreztem a fáradságot, az alváshiányt, meg kicsit le is hűlt a levegő, valószínű e több tényező együttállásából következett, hogy hétfő reggelre bedurrant torokkal és lázasan ébredtem. A második napunk tehát azzal kezdődött, hogy fogalmam sem volt, hogy fogok tudni várost nézni, mert kellően rosszul voltam. Mindenesetre hétfő lévén dél körül leugrottunk a Monoprix-be, és azt is felfedeztük, hogy közvetlenül a szomszédságunkban van egy ruhabolt (meg aztán sorban még jó néhány), ahol rendkívül stílusos cuccokat árulnak - egy ruhát ki is néztem magamnak azonnal. Az a későbbiekben is megállt, hogy Párizsban egyetlen olyan kirakatot sem láttam, ahol a kiállított darabok ne lettek volna egytől egyig egyediek, különlegesek, ízlésesek, sikkesek. A név és a hírnév kötelez, ezt tudjuk, de volt már olyan, hogy egy ország ún. specialitásaiban csalódtam - jól esett, hogy Franciaország és a divat esetében ez egyáltalán nem így volt.

Ott tartózkodásunk során vsz. többször néztek minket ütődöttnek a helyiek, erre először akkor nyílt alkalmuk, amikor a Monoprix-ben megláttuk a Galler csokoládés kínálóállványt, és elkezdtünk éljenezni meg ugrálni. Amikor már a csokikat nézegettük, eszembe is jutott, hogy a francoknál egészen biztosan lehet kapni a legfinomabb belga csokoládét, és igazam is lett. Azonnal be is vásároltam magamnak egy fehércsokis-kókuszosat, és fejben már kezdtük gyártani a listát, kinek is viszünk majd ajándékba. Sajnos I. ebből sem ehetett, de megnyugtattam, hogy a minőség továbbra is a régi. :P Mindenféle egyéb jóval felszerelkezve visszatértünk a lakásba, feltöltöttük a hűtőt, utána pedig én bezuhantam aludni, mert immár nagyon rosszul voltam, I. pedig követte a példámat. Ezt kedden ugyanígy folytattuk, és hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól végigaludni a napot. Persze nálam ez betegségből adódó szükséglet volt, I. viszont hosszú hónapok alváshiányát pótolta így némiképp.

Éber időszakjainkban mindenféle vetélkedőket, főleg nyelvi játékokat néztünk a francia tévében, este pedig sorozatokat, amelyeket rendre tolmácsoltam, olyan összefoglaló jelleggel, I-nek. Nagy bánatára mindemellett tömtem magamba a fokhagymát és a C-vitamint, hogy szerdára jobban legyek, és szerencsére ez össze is jött, így szerda reggel nekiindulhattunk és estére egy meglehetősen sűrű napot tudtunk magunk mögött.

Párizsi napló 1.

Hazatértem. Már tegnap, de mivel sikerült egy múlt hétfői megfázást félig tüdőgyulladássá mélyítenem a folyamatos mászkálással, na meg persze maradt befejezendő munkám, még nem volt időm írni. Tudom, a naplónak általában úgy van értelme, ha minimálisan valós időben, tehát mondjuk legalább naponta íródik, de már többször kiütközött az a konfliktus az életemben (korábban még a papíralapú naplók idején), hogy ha valami nagyon jó dolog történik, akkor azt elsősorban teljes elánnal megélni akarom, és nincs időm leírogatni. Jellemző, anno Helsinkiben hagytam először abba a naplóírást erasmusos cserediákként, aztán Belgiumban teljesen (comeniusos cseretanárként :-)). Ez történt a párizsi kirándulással is. Hihetetlenül élveztem, hogy a laptopnak még csak közelébe sem mentem, ha mégis, akkor is csak azért, hogy megnézzem az e-mailjeimet, de ennyi. Viszont annyi élményben volt részem, hogy utólag kikívánkozik belőlem egy beszámoló - ami így az elején úgy tűnik, több részes lesz, mert nem lehet mindent egy posztba belesűríteni.

Már az utazás "jól" indult, miután a készülődés miatt alig ettem egész nap, de persze gondoltam, nem baj, majd a repülőn kapunk vacsorát - sok éve először ugyanis megint Malévvel utaztunk. Vagyis AirFrance-szal, de ez most lényegében mindegy. A légiutas-kísérők rendkívül aranyosak voltak, készségesen elmagyarázták a mögöttünk ülőknek, amikor előtolták az italos zsúrkocsit, és sós vagy édes kekszet kínáltak mellé, ezúttal miért is nem kapunk rendesen enni. Sajnos a magyarázatot nem értettem, és a berozsdásodott franciatudásommal örültem, hogy kértem egy teát, nem firtattam tovább a dolgot. Sós kekszet választottam, mert addigra iszonyú hányingerem lett, és olyankor az édes nem tesz jót, de egyrészt nem tudom, miből készítették, mert ehetetlenül szörnyű volt, másrészt ismét fejünkre írhattuk a nagy L betűt, amikor I-nek viszont nem kértünk semmit, mivel ugye tejcukor-érzékenységgel nem ehet ilyeneket. De azért egy cookie-t kérhettünk volna későbbre, nekem. A nagy L betűvel ellentétben a laktózérzékenység nincs az ember homlokára írva. :P

Túltéve magunkat eme bénázáson, elkezdtünk fényképezni, és kezdetét vette - igazából már a reptéren - a "Guszti-sorozat". Elhatároztuk, hogy kedvenc plüssegerünket, Gusztit (aki az Ikeából származik, ezért svéd nevet kapott), minden fontosabb helyen és látnivaló előtt lekapjuk majd géppel. A repülőn készült róla egy übercuki fotó:

Eseménymentesen és időben megérkeztünk a Charles De Gaulle repülőtérre, ahol a kapitány közölte velünk, hogy Párizsban 20 fok van. Ez úgy este fél 9 körül igen sok bizakodásra adott okot az elkövetkező napok időjárását illetően. Kiszálláskor rájöttünk, hogy elfelejtettük legalább minimálisan áttanulmányozni a birtokunkban lévő három különböző útikönyvet (értsd: elő sem vettük őket), de végül is akkor elég volt az, hogy ilyen röpke időn belül már párizsi levegőt szívhatunk, nem is foglalkoztunk még a továbbiakkal. Nem sejtettük még, hogy az eseménymentesség abban a pillanatban, amikor leszálltunk franciahonban, véget ért.

A CDG reptér tényleg nagyon nagy. Ami önmagában egyáltalán nem lett volna gond, sőt. Némi ide-oda kóválygás után végül megkérdeztük, merre van az RER (a párizsi HÉV, vagyis tkp. vonat), amit készségesen meg is mutatott az információban ülő hölgy. Arról ugyan már fogalmam sincs, miért felejtette el közölni velünk, hogy az RER Párizs felé felújítási munkák miatt hétvégén (egyébként már hónapok óta) nem jár. Lövésem nincs, miért gondolták, hogy ez evidens. Hát jól van, elolvastuk szépen, hogy egy ún. CDG VAL nevű közlekedési eszközzel kell elmennünk a 3-as terminálra (Roissy), ahonnan pedig pótlóbusz indul az RER B vonal másik végállomására (a vonal Párizsból kifelé kettéválik, az egyik végállomás a reptér, amerre és ahonnan ugye most nem járt), és onnan - kb. az eredeti menetidő másfélszerese alatt - bevonatozhatunk majd Párizsba. Ezek a részletek persze csak közben váltak ilyen világossá, örültünk, hogy kétszer le, kétszer fel mozgólépcsőzés után végre megtaláltuk ezt a CDG VAL nevű járművet (a VAL részéről máig nem tudom, mire utal). Alkalmam nyílt tovább olajozni a franciámat, ami nem ment olyan zökkenőmentesen, mint gondoltam, de jól megértettek, ez volt a lényeg.

A 3-as terminálig gyorsan el is jutottunk, ott megtaláltuk, honnan indul a pótlóbusz, vettünk jegyet, ami fillérre annyiba került, mint amit az interneten olvastunk, tehát már-már megnyugodtunk, hogy nem is lesz ez olyan vészes. Kár volt. A pótlóbuszra millió ember várt már akkor is, amikor mi odaértünk a megállóhoz, illetve egészen pontosan bent állt egy busz, ami tele volt emberrel, és azon felül még várakozó is sok akadt. Láttuk, hogy legfeljebb a következőre férünk majd fel, de nem idegeskedtünk, 10 perc ide vagy oda nem számít. Viszont egyszer csak - a várakozó tömeg teljes értetlenkedése mellett - elkezdtek leszállingózni az emberek a bent álló buszról, majd az üresen odébbállt. A nagy tumultusban sikerült kiderítenem, hogy műszaki hiba történt, meg kell várni a következő buszt. Még itt sem dőltünk a kardunkba, hiszen a BKV-s metrópótlóbuszos tapasztalatainkból kiindulva (más tapasztalatból nem tudtunk kiindulni), evidensnek véltük, hogy 1 percen belül két buszt küldenek majd, és hamarosan itt lesz már a harmadik is, hiszen az egyik tervezett busz meghibásodott. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Időközben csapódtak még a csoporthoz további érkezők, a neonkabátos repülőtéri munkatársak pedig próbálták kordában tartani a tömeget. Aztán feltűnt egy busz, mindenki megörült, ám gyorsan közölték, hogy ez a Novotel szálloda busza (totálisan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik busz, kiírás rajta semmi, csak oldalt, amit a legtöbben nem láttunk), és ez az elkövetkező 40 percben még vagy 3x megismétlődött. Totális lincshangulat kezdett kerekedni; kissé mi is elveszítettük a lelkesedésünket, és konstatáltuk, hogy ha egy pozitívumot kellene mondani kies hazánkról, az ebben a pillanatban kétségtelenül a budapesti tömegközlekedés szervezettsége lenne. Otthon ilyen egyszerűen csak nincs, még váratlan esemény esetén sem, de még ha akad is, legalább tájékoztatják a szerencsétlen várakozókat a kilátásokról. Azt meg aztán végképp nem fogtam fel, hogy alakulhat ki ilyen helyzet egy repülőtéren, pláne, amikor elvileg már hónapok óta minden szombat-vasárnap ugyanez a forgatókönyv?

Mindenesetre 40 perc múlva közölték, hogy akkor át kell menni máshová, onnan indulnak a pótlóbuszok, amire a franciák többsége elkezdett különféle szidalmakat szórni a repülőtéri munkatársakra (megjegyzem, ők vsz. nem igazán tehettek semmiről). Ekkor már mindenki felfért a 3 induló buszra, el is érkeztünk Mitry-Claye-be, ahol gyorsan felszálltunk a vonatra, teljes meggyőződéssel a tekintetben, hogy a nehezén már túlvagyunk. Közben folyamatos sms-kommunikációt folytattam "Joey"-val, aki a szállásunkon várt minket (úgy kb. két órával azelőttre, mint hogy tényleg megérkeztünk), és tájékoztattam az eseményekről. Chatelet Les Halles megállónál leugrottunk a vonatról, uzsgyi a metróba, amit viszonylag gyorsan megtaláltunk. De itt jött a következő probléma. Mivel ekkor már 1/4 12 felé járt az idő, nyilvánvalóan egy jegyiroda sem volt nyitva, de hát erre készültünk is, gondoltunk, majd veszünk jegyet automatából. Chatelet-nél azonban, ismét csak nem tudom, milyen francia logika alapján, egyetlen jegyárusító automatát sem találtunk (fényképezőgépből Dunát lehetett rekeszteni az egyébként igen nagy állomáson). A metró persze elektronikus kapuval működik, tehát így bejutni sem tudtunk. Amiatt aggódtunk, nehogy elmenjen az utolsó, de mint kiderült, a párizsi metró hétvégén nagyon későig jár, az ominózus szombat ráadásul éppen az ottani Múzeumok éjszakája volt, ami miatt pedig még a szokásosnál is tovább közlekedtek. Egy kedves fiatalember mondta ezt el, aki felajánlotta, hogy beenged bennünket a kapun a bérletével, aztán menjünk tovább. Csakhogy - egyéb nyugati tapasztalatokból kiindulva (értsd: London) - meg voltunk győződve róla, hogy kifelé is kell majd a jegy, és ha ellenőr nem jön is, azért bent rekedni nem akartunk. Az mondjuk ismét csak érthetetlen, miért nem tudott az a srác annyit elmondani (ill. láthatóan nem tudta, mivel rákérdeztem), hogy kifelé lehet-e majd menni jegy nélkül. Végül egy másik emberke mégis beengedett bennünket, és ő biztosan állította, hogy kijövetelhez nem kell a jegy. Persze nem bíztunk benne teljesen, de gondoltuk, most már menni kell, majd meglátjuk, mi lesz. És láss csodát, az elektronikus kapun belül ott sorakoztak a jegyautomaták, szép rendben, nyugodtan, várva, hogy igénybe vegyük őket. Hát ott akkorát káromkodtam, hogy nagyon örültem, hogy senki sem érti, és totál elcsigázva, leizzadva, kimerülve, rojtos idegekkel nekiálltunk jegyet vásárolni (ez persze utólag feleslegesnek bizonyult, mert kifelé valóban nem kell a jegyet használni, de legalább elmondhatjuk, hogy Párizsban nem blicceltünk). Bár onnantól már érthető volt a dolog, egy lány nagyon kedvesen magától odajött, kérdezte, hová megyünk, és segített jegyet venni, nagyon kellemes meglepetés volt ez. Nem is kértük, és magától szólított meg bennünket, ráadásul angolul, úgyhogy egyúttal megcáfolta azokat a híreszteléseket is, hogy a franciák nem hajlandók angolul szóba állni a külföldiekkel.

Elrobogtunk tehát metróval a Bastille-ig, ott pedig átszálltunk a mi vonalunkra, a 8-asra, amelyikkel még egy megállót kellett mennünk. Hamar rájöttünk, hogy a párizsi metróhálózat méretei szintén másik dimenzióba tartoznak, mint a budapestiéi. A Bastille-os átszállás (amelyet egyébként a legtöbbször végre kellett hajtanunk) - bár stopperrel nem mértük le - egy laza öt perces séta, lépcsőkön le és fel, ami önmagában nem probléma, de ilyen előzmények után, bőröndökkel felszerelkezve nem volt éppen sétagalopp.

Amikor már azt fontolgattam, hogy én ugyan fel nem veszem a "Je t'aime Paris"-s pólómat (I. meg azt, hogy amint hazaér, leveszi, és sutba vágja, rajta ugyanis rajta volt), végül mégis megérkeztünk a szállásunkra, ami valóban 2 perc sétára volt található a metrótól, és amint felszínre kerültünk, a boulangerie-k, a kiülős éttermek és a szombat esti forgatag láttán megcsapott a párizsi hangulat, ami majdnem feledtetni tudta, hogy mindjárt éjfél van, patakban folyik rólam a víz, egész nap nem ettem semmit és még fel kell mászni a hatodik emeletre. Szerencsére Joey - akiről kiderült, hogy azért van ilyen érdekes neve, mert egyébként kínai - segített felvinni a cuccokat, és beléptünk kis apartmanunkba, amely fehér és csokibarna falaival igen dizájnos és jól felszerelt volt, még ha egy icipicivel több takarítás azért ráfért is volna. Ezt speciel gyorsan orvosoltuk, és kb. negyed óra alatt be is laktuk az egészet (tehát széthánytuk az összes holminkat, és a szoba máris úgy nézett ki, mint tájkép csata után). Közben a tévében gyorsan megkerestem a France2 csatornát, ahol az On n'est pas couché c. adás ment többek között Daniel Auteuil-jel, és örömmel nyugtáztam, hogy még csak le sem maradtam arról a részről, ahol ő és a rendezőnő az új filmjéről beszélt. Odafigyelni persze már nem sikerült, ahhoz túlságosan fáradt voltam, de nagyon jól esett sok idő után ismét francia tévéműsort hallgatni háttérzajként.

I. birtokba vette a laptopot, ami sajnos mikroszkopikus méretei miatt dvd-nézésre nem volt alkalmas, pedig bepakoltam egy filmválogatást, hogy majd stílusosan 8 nőt és Je veux voirt nézünk a párizsi estéken. Ez így ugrott, de sebaj, programban így sem volt hiány. :) Nem maradt más aznapra, mint hogy egy gyors zuhany után bedőljünk az ágyba. A lakásban egyébként szinte minden az Ikeából származott, így fordulhatott elő, hogy a törölközőmön magyarul is fel volt tüntetve, hogy ez egy "törölköző", amit meg is örökítettünk. :)

Mivel adva volt, hogy másnap, a hónap első vasárnapján ingyenesek a múzeumok, félálomban megbeszéltük, hogy a másnapi menetrend szerint kialusszuk magunkat, majd a maradék időben bevesszük magunkat a Louvre-ba, és ami belefér, azt megnézzük. Már itt eldöntöttük, hogy nem akarunk teljesítendő feladatot látni Párizsban, tehát nem fogunk checklisttel mászkálni, és pipálgatni, hogy "mi volt meg". Elsősorban pihenni akartunk, és hagyni, hogy átjárjanak bennünket a párizsi hangulatok, érzések, illatok és fények. A Louvre-ban legalább már úgyis az esélytelenek nyugalmával indulhattunk, hiszen az ottani gyűjtemény igazán részletes megtekintése több napos program.