Kalandtúra a Berlinalén, avagy a leghosszabb (Valentin-)nap

Hát hol is kezdjem? Talán a végén, mert az a legkézenfekvőbb, és mert a Columbo is izgalmas attól még, hogy mindig tudjuk, ki a gyilkos. :) . Mentem, láttam, és visszamennék, nagyon. Mármint feltéve, hogy élőben láthatom Merylt, és ezúttal még egy aláírásra is szert tennék. De nem vagyok telhetetlen, mert még mindig hol elbőgném magam, hol ujjongva ugrándoznék, de leginkább is mindkettőt egyszerre, mert életre szóló élményben volt részem - sikerült, bejutottam, ama kifürkészhetetlen utakon kanyarogva végül élőben asszisztáltam végig, ahogy Meryl átveszi az Arany Medvét! :-)

No, de kanyarodjunk vissza az elejére, mert a Columbo is attól lesz izgi, hogy össze kell kötni a történet két végét. Egy hete rábukkantam a Berlinale honlapjára, ami az utóbbi évekkel ellentétben az őskáosz helyett villámgyorsan átlátható, rendkívül felhasználóbarát és könnyen kezelhető oldalként mutatkozott be előttem, holott emlékeim szerint semmi nem változott rajta. Lehet, hogy én tanultam meg időközben használni a netet? Ott kiderült, hogy lehet majd online foglalni a vetítésekre, és köztük az életműért járó Arany Medve átadásával egybekötött Vaslady-előadásra is. Persze, legkorábban három nappal a vetítés előtt nyitották meg a foglalást, délelőtt 10-kor. Több se kellett nekem, élesbe állítottam a keresőt, fél órán belül volt repülőjegyem és szállásom 14-ére, és viszonylag magabiztosan vártam a 11-e reggel 10 órát, amikor is majd lecsapok egy internetes belépőre. Mint az azóta írt posztokból kiderült, sokan lehettek még ezzel így, ugyanis néhány másodpercen belül az összes neten meghirdetett jegy elkelt, és onnantól kezdve nem lehetett mit tenni. Bánatomban majdnem kardomba dőltem, de a kintiek talán megsejtették, és újra megnyitották a foglalást a Kramer kontra Kramer vetítésére, ami szintén aznap, este 6-kor kezdődött. Foglaltam is rögtön, hogy ha már Berlinale, legyen Meryl, és különben is, 20 óra és 22:30 között még bármi megtörténhet, legalábbis ebben reménykedtem.

Nos, átruccantam tehát Berlinbe, Malév híján Lufthansával, és hosszú fapados időszak után először volt részem olyan kényelmekben, hogy fincsi étel és ital a gépen, ablak melletti ülőhely előre kiválasztva (ergo nincs tolongás, könyöklés), ráadásul még a landolás is olyan simán sikerült, mintha vízre szálltunk volna. Mármint úgy érzésre, amúgy sejtem, hogy ha a repülő vízre kényszerül szállni, az nem ennyire zökkenőmentes. Pedig a berlini repülőtér ijesztően későn jelent meg, már meg voltam róla győződve, hogy néhány másodpercen belül a kerekeink súrolni fogják a házak tetejét, de aztán egyszer csak hopp, előtermett egy leszállópálya a semmiből, és azon nyomban földet értünk. Meglepően kevesen, kb. 25-30-an utaztunk oda is, vissza is, így a taps elmaradt, pedig megérdemelte volna a kapitány. Aki visszafelé hozott, ő meg jófejségből, mert az angol mondókája elején belevisított a mikrofonba, hogy Good morning, ladies and gentlemen, sziasztoook! :D

Berlin hangulata egyébként teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem. Van benne valami komorság, főleg ilyenkor, szürke, esős éggel felette; nem feltétlenül szép, inkább valami erő sugárzik belőle. És sztereotípiák ide vagy oda, bizony a német precizitás már abban megmutatkozott, hogy minden gond nélkül, nyílegyenesen eljutottam a városközpontba, pedig félúton át is kellett szállni. A metrótérképen szereplő bemutatkozó szerint a berlini tömegközlekedést meglehetősen egyszerű használni, és ezzel maximálisan egyet kell, hogy értsek. Például azt hinném, nem nagy elvárás, hogy a jegyek annyiba kerüljenek, amennyit a neten írnak, hogy a városba közlekedő busz pont a repülőtér kijárata elől induljon és hogy még mindig a reptéren kérés nélkül a kezedbe nyomjanak egy metrótérképet a jegyvásárláskor, ahol egyébként kivetítő közli az induló járatok adatait, de a legtöbbször ez mégsem így van.

A Potsdamer Platz-ra elérve meg kellett keresnem a helyi Árkádot (tényleg ez a neve, Arkaden am Potsdamer Platz :-)), de persze már az első nagyobb épületen hirdették a Berlinalét. Sőt, igazándiból már a reptéren is pont egy ilyen reklám díszelgett a csomagszállító szalagunk előtti hirdetőtáblán, meg is örökítettem. A Potsdamer Platz-on kicsit sok időbe telt, amíg a jegyemhez jutottam, mert végigvártam egy sort, mire kiderült, hogy az internetes jegyeket 50 méterrel hátrébb adják ki egy standnál (a bevásárlóközpont egész földszintjét a fesztiválnak szentelt lobogók és installációk, kanapék, kivetítők és egyebek tarkították). Az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem azért, van-e még halvány esély jegyet szerezni a ma esti díjátadóra (aznap már csak a helyszínen lehet vásárolni), de persze azt mondták, hogy valószínűleg nehéz lesz. Az azonban bizakodásra adott okot, hogy sorban állás közben (mindkettő közben :)) több ember is megfordult több jeggyel, hogy valaki igényt tart-e rájuk. Természetesen mindet átnyálaztam, de sajnos a díjátadóra szóló nem volt köztük. Gondoltam tehát, haladjunk is át a Berlinale Palasthoz a Marlene Dietrich Platz-ra, és csekkoljuk, mi a helyzet.

Az épület egyébiránt a helyi Árkádból kilépve már látható is, ha tudja az ember lánya, merre nézzen. Én természetesen teljesen fordítva tájoltam be magam a térképen, mint ahogy voltam, így először rossz irányban indultam, de gyorsan korrigáltam, és máris megérkeztem az áhított helyre, ahol már kigurították a vörös szőnyeget, beállítottak egy fiatal zenekart hangulatot csinálni, és beüzemelték a szigorú újságírólesőket, akik a berlini leszállópályához hasonlóan a semmiből ugrottak elém, amikor be akartam lépni az ajtón, mondván, igazolványt vagy életet. Najó, nem így, de már nem lehetett bemenni a "palotába", a szemközt található jegyirodánál kellett beállni a kígyózó sorba. (A Berlinalén rettentő szigorúan veszik a sajtós szabályokat, ennek kulcsszerepe lesz a történetben). Itt megjegyezném, hogy a németek nagy többsége beszél angolul, de még aki nem tud igazán jól, az is próbálkozik, szavakkal, félmondatokkal, némettel keverve, még az idősek is, borzasztóan segítőkészek.:) Így össze is barátkoztam rögtön a körülöttem állókkal, akik - minő meglepetés - mind a Vasladyre akartak volna még jegyet szerezni (vagy legalábbis arra is). Amikor bejutottunk az épületbe, kiderült, hogy oldalra állítják azokat, akik csak erre a vetítésre kíváncsiak, és ha várnak (mondjuk úgy este 10-ig), akkor lehet, hogy lesz majd számukra jegy. Tanakodtunk a többiekkel, és végül úgy döntöttem, hogy a szállodába mindenképp be kéne jelentkeznem, letenni a cuccomat, kicsit lemosni magamról az út porát (havát, fagyát stb.), és akkor a 6 órási vetítés előtt még visszanézek, változott-e a tényállás.

Gyalog kellett a hotelig menni, kb. negyedórás volt az út, így közel fél 5-re sikerült felkecmeregnem a szobámba, ahol azonmód konstatáltam, hogy teljesen felesleges volt sminkarzenált és hajsütővasat meg csinos ruhát betennem, mert 1. akármi van, a két órát végig kell majd állnom a vörös szőnyeg előtt a metsző hidegben és 2. arra is alig lesz időm, hogy kicsit rendbe szedjem magam az érkezés után, és ismét nyakamba vegyem Berlint (illetve a Potsdamer Platz - Marlene Dietrich Platz - Unter den Linden háromszöget :P), 3. a kutya nem lesz rá kíváncsi, hogy nézek ki. Azért érezni, repjegy, szállás, ünneplő ruha, full sminkszett van, már jó, hogy csak fodrászt nem egyeztettem a környéken; jegyem nincs. Persze így legalább folytattam a hagyományt, miszerint a magammal vitt cuccok fele minden esetben fölöslegesnek bizonyul, akár egy napra megyek, akár két hétre.

Visszaügettem a Berlinale Palasthoz, konstatáltam, hogy nyugaton a helyzet változatlan, majd vártam, amíg lehetett, és végül elindultam a Zeughauskino felé (ahová a Krameres jegyem szólt). Fontos tudni, hogy mielőtt jöttem, csak úgy követték egymást a fejemben a jobbnál jobb és főképp irreálisabbnál irreálisabb forgatókönyvek arról, hogyan is jutok én majd jegyhez. Volt többek között olyan, hogy a Kramer kontra Kramer vetítésén a mögöttem ülők arról vitatkoznak, hogy van jegyük, de mégsem tudnak menni, aztán olyan is, hogy a mellettem ülő illetővel beszédbe elegyedve megtudom, igazándiból két jegyet vett, mert hát úgyis Valentin nap van, hátha el tud hívni valakit, és most megragadná az alkalmat (képzeletemben egy igazán helyes fickó volt az illető, de ez mellékes :D); valamint beugrott a klasszikus, hogy lepillantok a földre és ott hever egy jegy a lábam előtt, illetve még az is, hogy a hotelben elújságolom a recepciósnak, miért is vagyok itt, mire előhúz két jegyet, hogy ja, hát ők kaptak innen és innen, de nem tudnak elmenni, meg amúgy sem érdekli őket, szívesen odaadja. Végül pedig nyilvánvaló esélyesként indultak a jegyüzérek. Szokták mondani, vigyázz, mit kívánsz, mert a végén valóra válik, de most az egyszer borzasztóan örülök a "jegyüzérek ne kíméljenek" óhajomnak, aminek hangot is adtam. Egyébiránt még itthon összeállt bennem, nem is annyira megérzés, inkább logika alapján, hogy ha valaki valóban üzérkedni akar a jeggyel, 50 eurót fog kérni érte. 13,50-be kerültek a jegyek, 50-nél kevesebbért bárki megveszi, ennél többet pedig nem lehet elkérni. Az ideális lélektani határ az 50 euró. Ennek ellenére mégsem váltottam pluszban a 30 eurócskámhoz, mondván... nem is tudom, mit mondván, így visszanézve fogalmam sincs, micsoda őrült magabiztosság szállt meg, főleg azzal az online foglalási fiaskóval a hátam mögött.

Eljutottam tehát a célként kijelölt metrómegállóba, ahol feljőve meglepve tapasztaltam, hogy a szükséges 2-es helyett bizony itt 67-es a szám, tehát akárhogy számolom, biztosan nem itt kezdődik az utca. Hozzátenném, 17:45 körül járt az idő, 18:00-kor már kezdődött volna a vetítés. Jól elkáromkodtam magam, hogy mégis meg kellett volna győznöm magam otthon az okostelefonról, és venni egyet, akkor most nem lennék bajban (mellesleg nem minden kéréssel Z-t hívogatnám, aki okostelefonként funkcionálva megkeresi nekem a szükséges infókat a neten). Kétségbeesésemben megszólítottam egy fiatal párt a buszmegállóban, hogy hol van a Zeughauskino. Naná, hogy nem tudták. Mint kiderült, ez egy egytermes mozi, ahol általában régi filmeket, nagy klasszikusokat adnak, tehát kb. mint nálunk az Örökmozgó. Így végiggondolva, én sem tudnám, hol van az, még akkor sem, ha csak egyenesen kellene menni előre azon az úton, ahol állok. Srác előrántja az okostelefonját (na, mondom, helyben vagyunk), gyorsan megnézi, és azt javasolja, hogy menjek tovább, kb. 500 méter. Hát, mondom, én így este 6 óra felé közeledve inkább felpattannék egy buszra, ha már itt állunk a megállóban - kiderült, azt is lehet, úgy két megálló, balra lesz a Deutsches Historisches Museum (vagyhogyvaneznémetül) épületében. Okés, busz jön, én fel, majd utánam felpattant egy hórihorgas német figura, és a következő kérdést intézte a vezetőhöz: Kwlharhoaaéfstfs Zeughauskino asféaserfklduat? (Ebben ugye a lényeg benne van, órán is mindig azt tanultuk, h a nyelvtudásban az a fontos, átjön-e az üzenet, és az átjött.) Vezető persze nem tudta, hol és hány megállóra van a Zeughauskino, én meg mint általában, lelkesen, hogy segíthetek, leszólítottam a pasit, hogy beszél-e angolul (mert ugye egyéb nyelven nem vagyok hajlandó segíteni *gonosz kacaj*). Mondta, picit, erre közöltem vele, hogy én is oda tartok, és hogy miket tudtam meg az útvonalról, így már ő is be tudta azonosítani a helyet. Megörülve, hogy egy a célállomásunk, tovább folytattuk a beszélgetést, amiben első mondatomként persze előjött, hogy csak és kizárólag Meryl miatt repültem Berlinig, erre az egy napra, de nincs jegyem estére, mert másodpercek alatt lerabolták az online készletet. Erre rámnéz, hogy hát jaj, nem mondom, neki van egy jegye, és nem biztos, hogy el akar menni a vetítésre. Itt konkrétan annyi érzés ütközött egymásba bennem, és próbált kiutat találni magának, hogy köpni-nyelni nem tudtam, mondom magamban, ilyen nincs (és mégis van, persze, fő a pozitív gondolkodás). Húúú, mondom, ez komoly?? Szempillarebegtetés, ártatlan bociszemek, neeeeeemakarom máris kitépni a belső zsebedből, ugyanmár, de úúúúristen, hát ez, jaj, hát mennyire fantasztikus lenne, ha mégis... Beszéljünk a vetítés után, mondja ő, addig kitalálja. Jó, hát beszéljünk. De innentől valami eszméletlen nyugalom ült rajtam. Először is visszafelé lejátszódtak a fejemben az elmúlt egy óra történései, mint a Benjamin Buttonban, amikor Cate az autó elé lép, hogy ha csak 1-1 momentum másképp alakul, akkor ez a találkozás sosem jön össze. Micsoda fantasztikus egybeesés, és lám, bejött az egyik forgatókönyvem. Az elkövetkező 2 órában folyamatosan küzdöttem azzal, hogy a növekedni vágyó reményeimet visszatuszkoljam normális kereteik közé, és közben ne akarjon már ötödször is kitörni belőlem, hogy jaaaaj, a Vaslady olyan fantasztikus film, már HÁROMSZOR láttam!! Még jó, hogy nem kérdezte, nem kellett hazudnom. Nem szívesen csináltam volna magamnak ellenkampányt.

A Kramer, mint mindig, fenomenális volt, hosszú idő óta most láttam először, és nagyon megfogott. Meryl mellett az sem ártott persze, hogy szívem másik csücske, Dustin is szerepelt benne (elhaló sóhaj...). Az úriemberről, akibe belefutottam a buszon, kiderült, hogy filmrendező (igen, beletenyereltem, kaptam névjegykártyát is), és van egy 14 éves lánya, aki nem fogadja el őt apjának, erről forgat majd most egy filmet, ehhez nézi inspirációként a Kramert. Próbáltam együttérzőnek mutatkozni, mert persze alapból is az voltam, de most fontos volt, hogy ez látszódjon is. A vetítés után még csevegtünk kicsit, bájosan kérdezgettem, hogy tetszett, szerinte fog-e segíteni a filmjéhez, mert ugye az alapszituáció más stb., stb., közben meg az zakatolt bennem, hogy nemrákérdezni, nemrákérdezni, nemrákérdezni. Aztán egyszercsak kimondta: Á, odaadom neked a jegyet, csak ezért jöttél Magyarországról, remélem, jól fogsz szórakozni.

AAAAAAAAAAAAAAAAAARRRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGHHHHHHHHH!!!!!!!!!!!! Ott és akkor lélekben a nyakába ugrottam és szerelmet vallottam egy ismeretlen pasinak (egyébként meg Valentin-nap volt, szóval...), kívül meg hálálkodás, lehidalás, mindjártelbőgömmagam, danke schön, danke schön, danke nagyon schön. Gyalog jöttünk el, megígértette velem, hogy megírom, milyen volt a film, á, mondom, feltétlenül, ha már megnéztem (magamban: negyedszer). Persze mondta, hogy csak sajtójegye van, reméli, nem kérnek hozzá újságíró-igazolványt, de hát miért is kérnének. Amikor elváltunk, úgy kilőttem, hogy szerintem megdöntöttem valamilyen csúcsot 100 méteres síkfutásban, de hát valahol le kellett vezetni az érzelmeket. Egyszerűen alig hittem el, hogy sikerült, ott volt a kezemben a jegy, most már látni fogom A NŐ-t, megnyugodhatok. Meg is nyugodtam hát, írtam üzenetet I-nek, hogy megvan, bent leszek, majd immár töklazán, aznap számolatlanadik alkalommal visszatértem a Marlene Dietrich Platz-ra.

Ott azonban jött a következő csapás: a kiírás szerint sajtójeggyel csak hozzá tartozó személyi igazolvány felmutatásával lehet belépni, mivel a sajtós jegy akkreditációhoz kötött. Egyszerűen nem hittem el, hogy van egy érvényes jegy a kezemben, és nem fognak beengedni vele, úgyhogy az eset megoldását "nem sürgős"-nek minősítettem, és elnapoltam. Este fél 9-kor meglepően kevesen voltak a Berlinale Palast előtt, oldalt senki, de már állt minden kordon, és természetesen a bejárattal szemben, középen (mint kiderült, az egyetlen értelmes helyen) már letelepedett a helyi Meryl-klub, lepedőkre festett We ♥ you Meryl feliratok kíséretében. Készítettem is róluk egy képet, de a legjobb feliratot egy másik csoport követte el, akik az oldalkordonra szavaztak - viszont meglepő módon aztán nem terítették ki, csak akkor egyszer fellobogtatták némi ordítás kíséretében, az ott lévők nagy derültségére. Innen lehetett tudni, hogy akkor szinte még csak igazi Meryl-fanek álltak a terepen, a lepedőn ugyanis ez állt: Welcome to Berlin, Cinderella! :-)) Aki nem érti, az a megfejtéshez itt talál segítséget. Én aztán úgy döntöttem, hogy "szemben" jobb, mint oldalt, még ha kicsit jobbra vagyok is, 1-2 ember mögött, mert na, hátha. Pedig oldalt az első sorban álltam volna, és noha így is vagy 3 méter választott el Meryltől a sajtósok miatt, talán jobb lett volna a rálátás szöge, bár azt nem tudom, hogy effektíve a hivatalos fotósok tömegétől mit lehetett látni. Mindenesetre jó sok idő volt még hátra, elfoglaltuk magunkat az óriáskivetítő szemlélésével, és próbáltunk nem megfagyni. Nekem ez elég nehezen ment, mert egész nap kint rohangáltam, bár a Kramer közben némileg felmelegedtem, reméltem, ez kitart még két óráig. A kivetítőn többször is megjelent Meryl, ezt egyébként onnan is lehetett tudni, hogy a(z akkor még nem túl nagyszámú) tömeg minden alkalommal felsikított. :-) Annyira élveztem, hogy hasonszőrűek vesznek körül. Még a nálunk "ha jó a kedved, üsd a tenyered" szöveggel meghonosodott dallamos mondókát is átköltötték, és úgy szavalták, hogy "If you're a Meryl Streep fan clap your hands". :D

Végigfagyoskodtunk tehát másfél órát, én néhány pillanatban határon voltam, hogy nem bírom tovább, teljesen átfagytam, nem melegít, ha mozgok, ha ugrálok, ha elterelem a gondolataimat, de szerencsére idővel elkezdett gyűlni a tömeg, és némi meleget biztosított. Fél 10-től a fotósok is gyülekezőre vették, egy tévétársaság még interjút is készített a hardcore rajongókkal, kezdett élénkülni az élet, egyre nőtt a feszültség, majd befutottak az első elsötétített ablakú fekete Mercedesek. Előttünk haladtak el, jobbról a bejáratig, ott tették ki a vörös szőnyegre az utasaikat. Először mindenféle ismert német személyiségek érkeztek meg, akik számomra ugye ismeretlenek voltak, de nagy ováció fogadta őket, innen tudtam, hogy komolyodik a helyzet. Ekkor a kivetítő már "minket" mutatott, jobbára a lepedős Meryl-faneket. :) Leleplezték a tőlünk balra álló kamerát is, mindjárt jobban lehetett látni (korábban egy nejlont húztak a "fejére" a havas eső ellen). Kb. 21:55 lehetett, amikor megérkezett Phyllida Lloyd és Jim Broadbent, elindult a sikítozás, sejtéseim szerint részben azért, mert már érezni lehetett, hogy közeleg a célszemély (amivel nem kisebbítem Jim és Phyllida érdemeit, akik közül az elsőt imádom, a másodiknak meg mindkét eddigi filmjét, amit volt szerencsém megtekinteni tőle. :)).

És akkor egyszer csak megérkezett. Szürreális volt. :-) Persze próbáltam ágaskodni, de addigra a tömeg annyira összetömörült, hogy levegőt is alig lehetett kapni (Shakira-koncert 2., aki ott volt, tudja, milyen ez), konkrétan alig bírtam felemelni a kezem, hogy lőjek egy-egy random képet bele a vakvilágba, hátha egy legalább sikerül. Szerencsére Merylről sikerült, de csak egy, és az is csak "jó", tehát szépen lehet rajta látni, de azt nem mondanám, hogy éles, és pont így képzeltem el. Itt több képet nem tudtam csinálni, mert mint ekkorra már várható volt, felénk már nem jött el Meryl, a "középső" rajongói csoporthoz is le kellett lépnie a vörös szőnyegről, a sajtó képviselői meg mind ott voltak, közel a bejárathoz, tehát érthető volt, hogy távolabb nem fog jönni. Előttem úgyis kilométer hosszú objektívos gépekkel hadonásztak, inkább próbáltam elkapni néhány pillanatot élőben, és persze a kivetítőn folyamatosan követni Merylt (és a többieket is). Az oldalsó csoport egyszercsak elkezdett skandálni valamit (nem Me-ryl, Me-ryl volt, de vmi hasonló :P), ekkor Meryl már interjúkat adott, és miközben beszélt az egyik riporterhez, elkezdett a skandálás ütemére rugózni. :D Kitört persze a vihogás közönségkörökben, mivel már amúgy is jó volt a hangulat (tudatmódosítók nélkül, illetve csak egy, ámde igen hatásos tudatmódosítóval :)).

Aláírásra így nem is volt esély, de nem bántam, ekkor már az foglalkoztatott, hogy fogok beslisszolni a jegyemmel. Úgy éreztem, olyan nincs, hogy most veszik vissza tőlem a lehetőséget. Akárhogy is, de kidumálom magam (amiről egyébként tudom, hogy nem vagyok képes rá, de valahogy azt éreztem, fogalmam sincs, hogy, de muszáj bejutnom). 22:15-kor elkezdtem kihámozni magam a tömegből, hát nem volt egyszerű. Odajárultam a srácokhoz, és mutattam a jegyet, próbáltam nem nagyon lelassítani, hátha nem lesz szívük megtörni a lépteim ritmusát, de természetesen kérték az ID-t. Elmondtam, hogy egy barátom (sic!) adta ide a jegyét, mert ő nem tudott eljönni, és hogy megvette, kérem, ez egy érvényes jegy, nem is pluszban megyek, hanem valaki helyett, tessék engem beengedni. Erre ők, de hát sajtójegyhez kell az akkreditáció, sajnálják, nem lehet. Zöld jeggyel csak akkreditált tagok mehetnek be, rózsaszín jeggyel beengednének. Erre én, de hát kérem stb. stb. Kb. 2-3 percig folytattuk ezt a csehovi dialógust, mikor közölték, hogy beengedhetnek, de van még 4 ellenőrzés bent, nem fogok átjutni. Akkor összeállt bennem, hogy ez így esélytelen, elfordultam, és magamba zuhantam, de közben egyszerűen nem hittem el, hogy ez van. Kegyelemdöfésként még odajárult hozzám egy újságírónő, aki valószínűleg végignézte a jelenetet, hogy ha már így alakult, odaadnám-e neki a jegyemet, mert akkreditációja neki speciel van, jegye ellenben nincs. Néztem bambán a zöld papírdarabot, 22:20-kor, hogy ha én ezt most itt kiadom a kezemből, mindennek vége. Persze tudtam, hogy így sincs már esély, úgyhogy odaadtam neki - annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy borsos áron megszámítsam (ja, azt el is felejtettem írni, hogy D., a filmrendező nem hagyta ám, hogy pénzt adjak érte).

Nem is tudom, milyen állapotban voltam, amikor kifordultam a járdára, nem éreztem semmit, csak azt, hogy nincs még vége. És akkor megláttam ŐT. Ott lobogtatta a gyönyörű, rózsaszínű jegyet, végre az volt ráírva, hogy Iron Lady, szerintem a lottó ötöst nézném ilyen csodálattal vegyes hitetlenséggel, meg még legfeljebb az Isten lábát, ha egyszer megfognám. Többen megfordulnak a jegyet áruló hölgy körül, kérdezem, mennyi. Németül mondja, fünfcih ojró, most az egyszer, mióta megérkeztem, azt kívánom, bárcsak ne jól érteném, mondom, nem beszélek németül, mondja angolul, és imádkozom, hogy ne 50 legyen, pedig tudom, amit már két nappal előtte is tudtam legbelül, hogy debizony 50, amikor ennek ellenére nem váltottam elég pénzt. Mondtam magamban, ilyen nincs. Mondom neki is, hogy nagyon szeretném, de nincs összesen 50 euróm, nő flegmázik, kábé, hát ez van kisanyám, erről nem tehetek, tessék a jegyet 50 euróért! Persze mindenki hátrahőköl az ár hallatán, és nem értem őket, hogy akarhatnak egy jegyet annyira, hogy eljöjjenek érte a vetítés elejére a zimankóban, de annyira nem, hogy ennyit megérjen nekik? Persze ez nem az én problémám, morfondír kikapcs, teljes homály a fejemben, kapkodok, nem is tudom, van-e benne ráció, de kérdezem, tud-e itt valahol ATM-et. Kérdezzük meg azt az öltönyös biztonsági embert, ATM? Igen, ott a bevásárlóközpont alagsorában. (Imádlak, helyi Árkáááád!!!). Szuper. Nő hozzám: tényleg komolyan érdekel? Hát mondom mégis mit gondol, mi az úristent csinálok itt 22:22-kor még, ha nem? Mert akkor vár itt még 15 percig, rohanjak el pénzért. Mondom, 15 perc múlva Meryl már a poénjait fogja szórni ott bent, addigra bőven itt leszek. Nyúlcipő fel, Árkádba be, mozgólépcsőn le, és igen, ott van az automata. Futás közben cikáznak a gondolataim, utolsó pillanatban mégis beraktam azt a kártyát, amin van elég pénz, és elvben még használható is külföldön, de nem vagyok biztos benne, csak rohanok, kártya be, elfogadja, Pin, összeg - 50 euró, nem számolgatok, hogy mennyi van még nálam - vegye el a pénzét, danke schön, rohanás vissza, a nő már jön elém. Odaadom a pénzt, ő a jegyet, úgy mondom azt a Thank you-t, mintha az életemet mentette volna meg (végül is...), ő meg szerintem röhög a markába, hogy legombolt rólam 50 eurót, és még én hálálkodom. De aztán láttam, hogy ekkora rajongás láttán visszavett az arcából, és őszintén örült neki, hogy mennyit segíthetett (meg nyilván a kezében lévő ötvenes sem zavarta nagyon :)). Kb. 10 perc telt el azóta, hogy a srácokkal alkudoztam, erre repülök ismét, kezemben a rózsaszín jeggyel, és szinte elröhögöm magam, mekkora abszurd helyzet már, filmre kéne vinni, ahogy mondják, hogy de kérem, belépés csak rózsaszín jeggyel, én meg villámgyorsan ott termek, hogy jaj, pupákok, hát miért nem szóltatok előőőőbb, akkor nem zöld jegyet hoztam volna ám!! Simán átengednek, meg sem lepődnek, honnan újítottam be a jegyet, azt mondták, rózsaszín kell, hát van az is! És száguldok keresztül a vörös szőnyegen, be a liftbe, ott ellenőrzés, mondják, fel kell menni az ötödikre, ekkor van 22:31, liftből I-nek egy sms, csak ennyi: Bent vagyooooooook!!!!!!, de persze még jönnek sokan, nem vagyunk elkésve. Fent nincs hely, átirányítanak a bal oldalra, ott már van - kismilliomodik emelet, karzat, utolsó sor, de a legjobb hely, amit valaha valahol kaptam. Ráadásul fel lehet állni, kedvemre fényképezni, mert nem ülnek mögöttem, üvölteni, tapsolni (bár ezzel messze nem vagyok egyedül). Az érzelmi hullámvasút megteszi a hatását, bejelentik, hogy Meine Damen und Herren, Meryl Streep, én meg elbőgöm magam, mint egy ötéves gyerek. És olyan boldog vagyok, mint még csak egykezemenmegtudomszámolnieddighányszorazéletben.

Szerencsére a kivetítőn minden jól látszik, mert a kakasülőről az arcvonásokat nem lehet igazán kivenni (legalábbis nem az én vaksi szememmel). Innentől kezdve, amikor csak lehet, visítok és tapsolok, és senki még csak rám sem néz, pedig a többi fan a másik oldalon van, ott körülöttem csak én vagyok ilyen hangos. :) Akartam írni a díjátadóról, de azóta már megvan a videó, úgyhogy érdemes azt megnézni. (Ez most itt spoiler, videó megtekintése javasolt előtte, ami meg persze spoilerezni fogja, amit írok, mert nem lesz benne semmi új, de inkább így, mint fordítva. :)) Meg akartam többek közt említeni, hogy mennyire vicces volt Jake Gyllenhaal (akinek egyébként szintén erőteljes és hangos a rajongótábora, közvetlenül előttem :)), amikor arról beszélt, hogy Meryl gyerekként megrémítette, és hogy sült el a "közös" jelenetük a Renditionben, hogy Meryl megkönnyezte az álló ovációt, és hogy amikor nem akart szűnni a taps, bebújt a Berlinalés pult mögé, ahová követte őt a Berlinale igazgatója, hogy külön köszönetet mondott a rajongóinak, na meg az ő férjeiknek és barátaiknak, akik néha valószínűleg kénytelenek beülni egy-két filmjére (majd persze úgy jönnek ki, hogy hé, ez itt-ott egész jó volt! :-)), hogy a Bafta után külön fejezetet szánt a sminkesének, és megparancsolta neki, hogy álljon fel, és szokja csak a tapsot. Ide tartozik, hogy szuper közönségnek lehettem tagja aznap este, minden poént levettek az elsőre nem épp vidám filmként aposztrofálható Vasladyből, majd a végén tapsoltak is. Persze, ez nyilvánvaló volt, de bennem még mindig ütközik a tapsra való késztetés, és az, hogy a film végének a hangulata ehhez egyáltalán nem illik. Egyszerre hagynám, hogy folyjanak csak csendben a könnyeim, és ugranék fel, üvöltve, hogy bravó, bravó!!, Meryl parádés alakítása miatt. A taps egyébiránt kijárt a rendezőnek is, amikor kiírták a nevét, majd a sminkesnek. Azt hiszem, őt bőven kárpótolta ez az este azért, hogy Meryl elfelejtkezett róla a Baftán (na, nem mintha azt hinném, hogy neheztelt, de Merlyben egyértelműen érezni lehetett a tudatosságot, amikor így kiemelte az ő szerepét). A vetítés végén a stáb még egyszer színpadra vonult, egy utolsó ováció erejéig, természetesen azt is állva, majd elindultunk lefelé. Elég sokáig tartott lejönni az ötödikről, közben csodáltam a palotát belülről, és természetesen megálltunk lefotózni Meryl, Phyllida és Jim Broadbent frissen a falra kikerült és dedikált képét (ami sajnos az én gépemen elmosódott, mert ő időközben úgy döntött, hogy áttekeredik éjszakai üzemmódra, amiben nem képes normális képet csinálni, én meg nem vettem észre :( ). Kifelé már a főbejáraton jöhettünk, azért jól megálltam, és topogtam néhányat azon a helyen, ahol pár órával azelőtt még Meryl lépdelt, hogy megadjam a módját. Ténferegtem kicsit ott, hogy lehetőleg minden lábnyomába belelépjek. :-) Ezek után, hajnali 1 órakor fülig érő szájjal hazaszökdécseltem a havas parkon át, mint Micimackó (és Micimackó bizony fázott, mert addigra jeges szél kerekedett, és hullt a hó és hózott).

Hát, mondanám, "dióhéjban" ennyi a történet, de a fenti eposz legfeljebb egy génmódosított dió héjába férne bele. Életem egyik leghosszabb napja telt el, bár nem D-day, hanem a hangzás miatt legfeljebb B-day, de leginkább is M-day. D-dayem egyébként még lehet, csak ahhoz a francia ajkú nagyasszonynak kell elérhetővé tennie magát. Ehhez kapcsolódóan pedig az első tanulság az, hogy tájékozódni kell előre, mert az ilyen eseményeken rettentően szűk az idő- és a térkeret. Teljesen felesleges abban reménykedni, hogy az ember összefut a rajongása tárgyával, mert erre semmi esély. Meryl Streepek és Catherine Deneuve-ök nem rohangálnak az utcán, legfőképp azért nem, mert program van, amit szinte percről-percre kell követniük. Akkor és ott vannak jelen, máskor nem, a kínálkozó lehetőséggel kell tehát élni. A 2. tanulság az, úgy tűnik, valóban nincs szükségem okostelefonra, a történtek újabb ellenérvként szolgálnak. Persze, tudom én, hogy az élet idomul a műszaki fejlődéshez, és bizonyos találkozások a technikai csodák ellenére is létrejönnek, de ez alkalommal így jártam jobban. A 3. tanulság, hogy a könyöklést még gyakorolni kell, a vörös szőnyegen ugyanis legfeljebb az első sor ér valamit, annál hátrébb esélytelen a dolog, legalábbis 160 centinél.

A 4. és végső tanulság pedig az, hogy nem kell azon aggodalmaskodni, helyes-e, ha ennyire „elvetemülten” tudok rajongani. Amikor az utazásom előtti nap elmeséltem neki, hogy már napok óta nem alszom az izgalomtól, Á. azt mondta, milyen kár, hogy felnőve már semmiért sem tud úgy lelkesedni, mint gyerekként. És valóban, nem is emlékszem, gyerekkorom óta mikor örültem utoljára ennyire őszintén. Teljesen igaznak érzem, ha kimondom, boldog vagyok, hogy átélhettem ezt az élményt. Elképzelhető, hogy elfogadóbb lettem a boldogság fogalmával, de kezdek rájönni, attól, hogy valami nem élet-halál kérdése, még lehet ugyanolyan meghatározó, ha pedig az élmény pozitív, akkor még inkább.

Hálás vagyok a sok-sok itthon szurkolónak, rám gondolónak, I-nek és a filmrendező D-nek, akik nélkül ez a műsor nem jöhetett volna létre. :-) Ami nem sikerült, az 20 centire megközelíteni Merylt és aláírást szerezni. Na meg puszit. Az, úgy tűnik, egyelőre K. privilégiuma marad. De azok után, amiken keresztülmentem, úgy érzem, tökéletesen alakult ez a nap, és tény, ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki.

Azok a bizonyos utak valóban kifürkészhetetlenek, hiszen ha akkor reggel abban az 5-10 másodpercben az én rendelésem is átfut az online rendszeren, bizonyára sokkal egyszerűbb, nyugodtabb és kevésbé fagyoskodó napom lett volna, egyúttal azonban feltehetően nem vált volna belőle életem leghosszabb és eddigi egyik legboldogabb napja (najó, talán ez utóbbi mégis :-)). Így viszont felejthetetlen volt, telis-tele élményekkel, érzésekkel, hangokkal, találkozásokkal, színekkel, amik bevésődtek az emlékezetembe. És hogy adjunk a keretes szerkezetnek, bizonyára a Columbo egy-egy részét is el lehetne intézni 10 percben, de akkor hová lenne az izgalom varázsa?

Whatever happens,

she is my winner tonight. :-) ♥

...

AND SHE IS THE WINNER, TOO!! :-)))

Suck it neeeeerds!

Van jegyem a Kramer kontra Kramerre kedd este 6-ra, úgyhogy toll a fülébe annak, aki elhappolta előlem a belépőt a Meryles díjátadóra. Bőszen frissítgettem az oldalt, hátha véletlenül újra megnyitják a foglalást, és bár sajnos az esti ceremónia esetében ez nem jött össze, a Kramernél igen, éltem tehát a lehetőséggel, izibe'. Így is lesz Berlinale-élményem, és este 8-kor még bőven elkezdhetek keringeni a Berlinale Palast körül, hátha elcsípem a nőt vagy egy kóbor megmaradt jegyet. Sőt, hátha lesz a Kramer vetítésén a közönség soraiban valaki, aki megvette az esti jegyét, de sajnos nem tud elmenni, és boldogan megszabadulna tőle, akár még némi felárral is.

Jelige: Jegyüzérek ne kíméljenek.

Lankadatlan éberség!

Nos, igen, ahogyan azt Rémszem Mordon professzortól már megtanulhattam volna, ez bizony jól jöhet, pláne akkor, amikor tudom, hogy versenyt fogok futni az idővel.

Voltam oly dőre, és elkövettem azt a hibát, hogy nem frissítettem a böngészőmet 9:59-től folyamatosan. Így a 10:00-kor megnyíló jegyfoglalás keretében 10:00-kor már nem tudták feldolgozni a leadott rendelésemet, majd még kétszeri próbálkozás után végül 10:02-kor a "Sold out" felirat díszelgett a Berlinale honlapján a jövő keddi Vaslady-vetítés mellett. Mondanám, hogy legközelebb, de legjobb számításaim szerint a tiszteletbeli Arany Medve Merylnek is csak egyszer jár ebben az életben, és azt most már kétségtelenül idén fogja megkapni.

Hát, így jártam. Marad a "vörös szőnyeg", ha lesz olyan.

Egyébként meg van egy szabad délutánom-estém Berlinben, Valentin-napon. Valaki?

Moziban jártunk

:-)))

Nyertem!

Bizony, ma esti rövidfilmvetítésre belépési jogot, másodmagammal. Így kell ezt csinálni. Utolsó nap láttam meg, hogy egy könnyed kérdésre (Melyik filmfesztiválon debütált nemzetközi porondon az "Itt vagyok" c. rövidfilm) adott helyes válasszal lehet pályázni, úgyhogy gondoltam, ezen ne múljon, menjen az e-mail. Valamiért éreztem, hogy ezennel szembemegyek majd a jövendőmondó cigányasszony által 3 éve a tenyeremből kiolvasott megállapítással, és magam mellé szegődtetem a szerencsét.

Hozzáteszem, nagy motiváló erőt jelentett, hogy 80 résztvevőt sorsoltak, így gondoltam, ez talán még az én alacsony fortunafaktorom mellett is meglehetősen tág keret. Aztán persze kiderült, hogy I. is játszott, ő viszont nem volt a nyertesek között. Duzzogva megjegyezte, hogy meg van sértődve, és tuti, hogy 81-en küldtek be helyes megfejtést. *röhög*

The Social Network

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy tegnap láttam 2010 legjobb filmjét. Végre valóban jogosak a tirádák, végre nem kellett csalódni. Ez a film, amikben a főszerep egy rakat 20 év körüli srácé és a számítógépeké, tehát amelyik elvben távolabb nem is állhatna tőlem, az első perctől az utolsóig lebilincselő. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy megszűnt körülöttem a mozi, az emberek, tkp. minden, és amikor az utolsó képkockára elkezdték kiírni, hogy mi lett a történet szereplőinek sorsa, úgy éreztem, mintha álomból ébrednék. Ebben bizonyára sokat segített, hogy olyan pörgős volt a szöveg és az események, hogy minden idegszálammal figyelnem/olvasnom/hallgatnom kellett, de a titok talán mégsem ebben rejlik.

Hanem abban, hogy a főszerep valójában az emberi kapcsolatokon, az egyetemi élet jellegzetességein és egy olyan világjelenség születésén van, amivel - ha másért nem, azért, mert ő is felhasználó - tkp. bárki tud azonosulni. Jót tesz, ha valaki nem ismeri a történetet - én rájöttem, hogy a nevén kívül többnyire semmit sem tudtam Zuckerbergről, a Facebook kialakulásáról pedig azon túl, hogy eszméletlen váratlanul és gyorsan lett belőle világsiker, szintén nem sokat - így az egész történetszinten is nagyon izgalmas és fordulatos. Emellett lenyűgözött, ahogyan a film az egyetemet ábrázolta, olyan helyként, amely tele van eszméletlen okos fiatalokkal, és ahol igazi, nagyszabású, jelentős dolgok történnek - hiszen az egyetem valahol erről is kellene, hogy szóljon, nem igaz?

Fincher rendezése hibátlan, nem is hiszem el, hogy ugyanez az ember csinálta a Benjamin Buttont is. Ha az azt ért kicsit felemás kritikák után ezt visszatérésnek szánta, nagyon odatette, és bőségesen megérdemel minden díjat, amit ezért bezsebel. Szakmai értékítéletet ugyan nem vagyok hivatott mondani, de annyit én is látok, hogy a film lendületes, összetett, magába szippant és a néha már vágtató üteme ellenére is tökéletesen érthető, tehát a rendező nagyon magabiztosan kezeli a párhuzamos idősíkokat, és pontosan tudja, mit és hogyan akar elmesélni.

Mindezek mellett hab a tortán a színészek játéka - ezek előtt a srácok előtt mindenképp nagy jövő áll még. Jesse Eisenberg briliáns, bár azt nem tudom, hogy az igazi Zuckerberg is olyan-e, mint az általa megformált karakter - tehát zseni, ezzel együtt viszont (vagy épp ezért) annyira antiszociális, hogy a legtöbb esetben egy high-functioning autista benyomását kelti. Andrew Garfield új kedvencem, pedig isten látja lelkem, nem szoktam 22 évesnek kinéző 27 éves kisfiúkért rajongani, de ő az első pillanatban meggyőzött és levett a lábamról. Ha pedig még azt is hozzáveszem, hogy egyébként brit, esélyem sincs ellenkezni. :-) Említést kell tenni még a Sean Parkert játszó férfiúról, aki az első perctől kezdve rettentően ismerősnek tűnt, és konstatáltam is, hogy eszméletlen jól játszik, majd itthon az imdb-n csekkoltam, és kiderült, hogy ez bizony Justin Timberlake... Aha. Khm. Igen. Hát mondtam én, hogy ismerős.

Összességében mindenkinek ajánlom, geekeknek különösen, mert mint kiderült, ők még a terminus-technikusokat is érteni fogják (Z-vel mentünk, ő értette őket :)). A filmet megnézve talán a Facebookkal való viszonyunk is átértékelődik picit. Nyilván ezek után is ugyanúgy fogom használni a webhelyet, mint eddig, de mostantól mindig ott lesz a háttérben az a tudás, hogy mindennek mi volt az ára (amit szerény véleményem szerint nem is kellett volna feltétlenül megfizetni, de hát ez legyen már az érintettek problémája). A film szlogenje (lásd a képen) találóbb, mint gondolnánk.

Aztaaaa!!!

A nap, a hétvége, a hét, a hónap, az év, sőt (tekintve, hogy még csak most kezdődött, de még ha a tavalyi évet is hozzá kell venni, akkor is lazán) az évtized híre: áprilisban nálunk is forog az Asterix és Obelix c. francia eposz 4. része, amelyben Catherine Deneuve alakítja az angol királynőt!!!! :kiugrik a bőréből:

L. máris elkezdte a szervezést, és keres-kutat, hogy időben felkészüljünk, már begyűjtött egy csomó fontos adatot. Írtam a francok fórumára, most talán ők is jobban figyelemmel kísérik és tájékoztatnak, ha van valami fejlemény. Ez alkalommal égszakadás-földindulás, csillaghullás, világvége, sőőőőőőt, még határidő is jöhet, ott leszünk, személyesen, könyvestől, képestől, alkoholosfilctollastól, poszterestől, csoportostul.

Párizsi napló 4.

Kicsit lemaradtam a retrospektív naplóval (ami így még retrospektívebb lesz), de a gyógyulás bizony kemény munka (fekvés, alvás, evés, ivás, sorozatnézés - mindenesetre a blogírás nem tartozik az elemei közé :-)). Most viszont repülök is vissza (legalább gondolatban) Párizsba.

Csütörtök reggel tulajdonképpen ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk, tehát elmentünk a Tüllériákhoz, amely kert, jelentem, még sokkal nagyobb, mint a Luxemburg-kert, pedig a térképen egyáltalán nem kelt ilyen hatást. Ekkorra már kezdett érezhető lenni, amit napok óta hallgattunk az időjárás-jelentésben, nevezetesen hogy érkezik az indián nyár, 23-24-25 fokokkal, verőfényes napsütéssel, szikrázó kék éggel. Ez így is lett, és már csütörtökön jó időnk volt, ami egyrészt jót tett a szűnni nem akaró köhögésemnek, másrészt örültünk, hogy valószínűleg az Eiffel-torony tetejéről sem fog lefújni bennünket a jeges orkán (mint ahogyan egyébként figyelmeztettek bennünket arra, hogy a magasban ilyesmire kell számítani). A Tüllériák kertjében megpihentünk (a fekvőszékek itt is pontosan ugyanolyan kialakításúak, mint a Luxemburg-kertben, ezt itt is kihasználtam :)), sőt, erre kétszer is volt lehetőségünk, mert valóban nagy az a kert, és több szökőkút is található benne. A másodikban, amely mellől a messzeségben már felsejlett a Concorde-téri emlékmű is, kacsák lubickoltak boldogan, nem sejtve még, hogy egyszer a májuk majd foie gras-ként végzi. Guszti természetesen velünk jött, és nem átallott napozni sem egyet, ha már ilyen ragyogó lett az idő:

Guszti barnul

A kezdő rápihenésnek megvolt az oka, hiszen aznapra nem mást terveztünk, mint végigjárni a Champs-Élysées-t, majd elzarándokolni az Eiffel-toronyhoz, levezetésként pedig beütemeztünk két mozit (amiből aztán végül csak összességében lett kettő, fejenként csak egyre futotta az időből és az energiából). A Concorde-tér valami gyönyörű volt ebben a szikrázó napsütésben, a díszes szökőkutak, a hatalmas tér (ismét repesett a lelkem, mint már mondtam, végtelenül imádom a nagy kiterjedésű szabad tereket a városon belül) és a szintén hatalmas szappanbuborékokat "fújó" mutatványos jól kiegészítették egymást, na meg a sok turistát.

Ehhez a térhez kötődik egyébként az érkezés viszontagságain túl talán egyetlen igazán kellemetlen tapasztalatunk. Éppen fényképezkedni akartunk a szökőkútnál, amikor a képembe tolta magát egy 13-14 éves forma leányzó, jobban mondva a kis irattartóját egy darab papírral meg egy tollal, h írjam alá. Szólni nem szólt, én meg gondoltam, eljátszom, hogy nem beszélek franciául, de náluk ez már nem segít (Belgiumban megtanultam, hogy a koldus tud angolul, hiszen ez számára munkaeszköz), így nem tudtam kitérni előle. Mutogatott a papírra, hogy a siketekkel és nagyothallókkal foglalkozó alapítvány képviselője ő, és gondoltam, hát ha aláírást gyűjtenek, egye fene, aláírom, csak menjünk már. De nagyon trükkös volt, ugyanis már majd' minden szükséges adatomat megadtam, amikor előkerült egy olyan rubrika, hogy hány eurót is szándékozom adományozni. Na, itt elszállt az agyam, mert azt már megszoktam, hogy otthon mindenért lenyúlják az embert, ha hagyja magát, de itt még csak eszembe sem jutott, hogy erről lenne szó. Nyilván én vagyok a naiv, de ott nagyon kiakadtam. Mondtam, hogy basszus, vigye a fenébe, hagyjon békén, húzza ki a nevem, vagy mittudomén, köszönöm, tudom mire költeni az euróimat. Erre a kiscsaj beszólt, hogy most, hogy beírtam a nevem, már "kötelező" valamennyi pénzt adni. Ez annyira röhejes és meghökkentő volt egyben, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Kötelező??? És már mégis mire? És ha fogom magam, és elmegyek, akkor mit csinál? Kötelező?? Mindenesetre akkorra már annyira elegem volt, hogy összekapartunk talán 4 eurót apróban I-vel (mert elvileg minimum 5-öt kellett volna adni), de irtó dühös voltam magamra, hogy képtelenség, hogy még itt is megtörténik ez velem. Elsétálni meg ugye azért nem tudtunk, mert éppenhogy a téren szerettünk volna még időzni. Abban reménykedtem csak, hogy ha igaz, akkor legalább a pénz jó helyre kerül, ezt követően pedig a hazai tudatossággal és eréllyel hárítottunk minden felénk akár csak közeledni is akaró fiatal lányt, ugyanilyen irattartóval a kezében. Mentségünkre legyen mondva, másnap a Sacré-Coeurnél egy feltűnően hasonló arcú ifjú hölgyeményt láttunk még pár társával, amint a rendőrök éppen alaposan vizsgálták a náluk lévő papírokat. A pénz sorsába akkor már inkább nem gondoltam bele...

Mindenesetre ezen túllépve készült néhány szép fotó a szökőkutakról, na meg persze a Champs-Élysées-ről, vagy L. barátnőm átértelmezésében a "Sanzon izé"-ről, hiszen a Concorde-térről pontosan rálátni úgy, ahogyan a képeslapokon szokott lenni (igaz, ott éjjel és kivilágítva, de nekünk nappali fénynél is tetszett). Ezután kölcsönös és hallgatólagos megállapodás eredményeképpen elindultunk a jobb oldalon (valahogy az tűnt szimpatikusabbnak), és azon kívül, hogy csodáltuk magát az utat, az őt szegélyező fákat és az épületeket, szorgosan kutattunk az állítólagos Virgin Megastore után, ugyanis megkezdtük a "rendelések" beszerzését. E. kérésére vásárolni kellett ugyanis egy (illetve két) könyvet Daniel Auteuilről, és mivel egyébként francia DVD-ket szerettünk volna nézni, gondoltuk, talán a Virginben mindkettőt letudhatjuk. És igazunk is lett, hiszen könyveket is lehetett kapni, viszont idő hiányában a DVD-s részleget nem tudtuk rendesen áttekinteni, és aztán végül arra sem maradt idő, hogy visszamenjünk, így ez a kör kimaradt (de legalább eggyel több az ok a visszatérésre). A Dani-könyvből a polcon csak egy példány hevert, de az eladó hölgy készségesen felajánlotta, hogy megnézik a raktárban, és hoznak fel még egyet. Amíg várakoztunk, I-nek az az ötlete támadt, nézzük már meg a mozis polcot, Cath-ról nincs-e valami. Nekem még ekkor sem jutott eszembe, hogy csupán néhány hónapja jelent meg róla egy könyv, ami után hullott a könnyem, amikor a franciák a fórumon már a megjelenés napján mutogatták, és meséltek róla, hogy milyen jó kis elemzéseket tartalmaz. Aztán egyszer csak hallom, hogy I. felkiált, és büszkén mutatja a Le Mythe Deneuve c. könyvet, amikor nekem leesett, hogy te jó ég, két hónapja szervezem ezt a párizsi utat, és még csak eszembe sem jutott, hogy ha már itt leszek, megvásárolhatnám. Persze azonnal lecsaptam rá, kérdés sem volt, így aztán három jó nagy és súlyos könyvvel távoztunk a Virgin Megastore-ból. Egy fotó természetesen kellett az új szerzeményről:

:-)

Bebizonyosodott tehát, hogy kiváló választás volt a jobb oldalon végigsétálni a Champs-Élysées-t, már csak azért is, mert így belebotlottunk két moziba is: az UGC Normandie-ba és az UGC Georges V.-be - csupán néhány lépés választja el őket egymástól. Itt tanácskoztuk meg (lévén itt már közel jártunk a Champs-Élysées másik végéhez és a Diadalívhez), hogy este mely filmekre kellene visszaérni. Mivel a Champs-Élysées praktikusnak és gyorsan "visszaközelíthetőnek" tűnt, lemondtam a város másik felében játszódó Isabelle Huppert filmről, és eldöntöttem, hogy akkor megnézem az új Daniel Auteuil mozit, úgyis előző nap volt a premierje. És milyen jól tettem! I. pedig - franciatudás, illetve pontosabban elégséges franciatudás híján - benevezett a The Kids are all Rightra, amit szintén nem bánt meg, sőt.

No, de hátravolt még előtte egész párizsi tartózkodásunk legnagyobb dobása, a látogatás az Eiffel-toronynál, úgyhogy miután megcsodáltuk és persze megörökítettük a Diadalívet is, nyakunkba vettük a metrót. A metróban, ahogyan a turistatérképen is, alapvetően nagyon pontosan és hasznos módon tüntetik fel, hogy egy-egy látványossághoz melyik megállónál érdemes leszállni, így aztán arról például máig fogalmam sincs, miért éppen az Eiffel-tornyot nem a Trocaderóhoz tették, hanem valami másik, arab nevű megállóhoz, ahonnan még rengeteget kell gyalogolni. Azt értem, hogy előbbinél nem látszik azonnal a torony, ha feljövünk, viszont elég egyértelmű, hogyan kell eljutni magához a Trocaderóhoz, ahol egyébiránt minden turista fényképezkedni szokott az Eiffel-toronnyal, hiszen onnan csodás panorámában tárul elénk. Nem beszélve arról, hogy időben biztosan nem több onnan lesétálni a toronyhoz, mint az említett arab nevű megállótól, amit mellesleg visszafelé szinte lehetetlenség volt megtalálni.

Mindenesetre mi előzetes információink alapján a Trocaderón szálltunk ki, és itt csatlakoztunk a korláthoz támaszkodó, Eiffel-toronnyal mosolygó tömeghez (ha már hülye turista az ember, csinálja úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva :)), rutinosan hárítottuk a kulcstartó- és egyéb relikviaárusok esetenként meglehetősen rámenős ajánlatait, majd elindultunk lefelé, hogy közelebbről is megismerkedjünk Párizs szimbólumával. A lent hömpölygő embersereg némi riadalomra adott okot, de miután beálltunk a végtelennek kinéző sorba, egészen hamar eljutottunk a jegyvásárlásig - azt nem sejtettük, hogy a neheze majd ezután következik. Közben az is kiderült, hogy a tornyot egy bizonyos Gustave Eiffel tervezte (biztosan tanultam egyszer, de nem maradt meg), és jót vigyorogtunk, hogy a Gusztis Eiffel-torony kép ezáltal újabb értelmet nyer. Egyetlen dologra senki nem figyelmeztetett bennünket, de aki esetleg olvasás közben kapna kedvet egy párizsi kiruccanáshoz, az jó, ha tudja, hogy az Eiffel-toronyba való feljutásnak eszméletlen tehetetlensége van. A jegyét még viszonylag hamar megkapja az ember, az a hosszú, ami utána következik. Először ki kell várni a lenti sort, hogy beférjünk az első liftbe, ami úgy kb. "félemeletig" szállít, vagyis az első szintre (ahová egyébként szintén lehet - olcsóbban - jegyet váltani). Akik viszont fel szeretnének menni a torony tetejébe, azoknak itt az első szinten felvonót kell váltani, ami újabb kígyózósorállást jelent. Mindezt megfűszerezve azzal, hogy amikor kiesik az ember a liftből, fogalma sincs, hogy 1) miért kellett kiszállni; 2) (ha esetleg nem ért franciául): már a tetőn lenne?, hiszen oda váltott jegyet; 3) ha már rájött, hogy innen még tovább kell menni, akkor mégis mivel, és hol kell abba a járműbe beszállni. Praktikusan szervezett módon ugyanis a liftek felé vezető utat végig szegélyezi az "Exit" felirat, azt azonban sehol nem említik, hogy aki a tetőre igyekszik, az kérem erre és erre haladjon. Végül persze megtaláltuk, de az biztos, hogy a jegyvásárlástól a tetőre érésig kb. egy óra telt el, pedig akkor elvileg már "bent" voltunk.

Az Eiffel-torony napfényben

Persze, olyan ez, mint a szülés: amint kilép az ember a magasban, és meglátja a napfényben fürdőző Szajnát, minden gondját elfelejti egy pillanat alatt, és lelkesen rohan körbe, mint egy kisgyerek, kutatva, milyen látványosságot ismer fel így a magasból. A látvány valóban lélegzetelállító, nekem leginkább a Trocadero és a Szajna tetszett madártávlatból. Itt fent egyébként - talán először - összefutottunk egy magyar családdal is, majd a következő két nap a Montmartre-on még párszor hallottunk magyar szót. Az volt a legjobb, hogy el lehetett mélázni, csak nézni a hajókat, élvezni a napsütést, figyelni a többi turistát és szívni a párizsi levegőt. Ráadásul az időnk valóban csodásan kiforrta magát, csak az egyik oldalon fújt hidegebb szél, ott kellett a kabát, a másik oldalon viszont egyáltalán nem, pedig tényleg jól elemelkedtünk a talajszinttől.

Tettünk azért még pár kört, már csak azért is, mert fel kellett készülni a lemenetelre, amely kicsit azért gyorsabb volt, mint fel, de olyan sokkal nem. A liftek itt fent egy belső, zárt térben vannak, ahol ablakon keresztül lehet tovább csodálni a tájat, de az igazi érdekesség az, hogy az ablakok felett égtájak szerint felfestették a világ különböző országainak zászlaját, tehát mindenki tudhatja, mikor néz éppen saját hazája irányába. Igazán eredeti ötlet, bár fotó nem készült, mert Magyarországot jó hamar elhagytuk, a sor meg tekergett, így aztán ildomos volt beállni. Még egy meglepetéssel szolgált a lefelé út, mert kiderült, hogy az első szint alatt valóban található egy "félemelet", ahol éttermet és mozit alakítottak ki. Lefelé jövet, aki akar, kiszállhat. Mivel erre egyáltalán nem készültünk, no meg várt bennünket a mi saját kis mozink, nem éltünk a lehetőséggel, de egyszer szívesen néznék egy jó filmet az Eiffel-toronyban. :-)

Ekkor történt az, hogy a visszaúthoz az arab nevű megállót vettük célba, ami annyiból örömteli, hogy így sikerült egy nagyon szép képet készíteni még az Eiffel-toronyról, viszont rengeteget kellett sétálni, és a végén egyáltalán nem volt egyértelmű, hol is van a megálló. Mint kiderült, azért, mert ez szabadtéri, úgyhogy még a szerelvényből is rápillanthattunk kedvenc párizsi építményünkre, mielőtt eltűnt a házak rengetege mögött. A Champs-Élysées-n ismét kerestünk egy Mekit, ahol ismét vettünk forró teát. Sok rosszat lehet mondani a Mekire, de az biztos, hogy ha az embernek fáj a torka és az otthonról hozott teája már 2 óra után teljesen kihűlt, akkor itt még viszonylag elfogadható áron vásárolhat magának igazán forró italt. Ez éppen egy McCafé volt, de hősiesen ellenálltam a gigantikus méretű csokis muffinnak, és bízva a globalizációban, reménykedem benne, hogy ilyet itthon is kapok a Blahán.

Előtte persze még megvettük a mozijegyeket, kicsit furán néztek ránk, hogy két külön filmre ülünk be, de aztán talán rájöttek, miért, tekintve, hogy az egyiket angol nyelven vetítették. Kicsit elszerencsétlenkedtük a bejutást, mivel I-nek a másik bejárathoz kellett mennie, amit az ajtónál álló úr kedvesen el is mondott franciául, de nekem meg nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene, mert egyrészt én is figyeltem, hogy megértsem, másrészt próbáltam kiagyalni, hogy ha I-nek át kell mennie, hogy fogja ideadni a táskájában lapuló mekis teámat. Ezért I. örömmel elindult befelé, mire a pasi utánaszólt, hogy másik bejárat; akkorra nagyjából összeállt bennem, hogy ezt tolmácsolni kéne, de közben még mindig a teám izgatott, lévén rettentően köhögtem, és nagyon szomjas is voltam. Aztán végül sikerült elrendeznünk az ügyet, én pedig megtaláltam a termet és befészkeltem magam az egyik sor közepére. Premierfilm ellenére rettentő kevesen voltak a teremben, de gondolom, Párizsban nem olyan kihasználtsággal működik a közel 100 mozi, mint a mieink, főleg, hogy éppen a Champs-Élysées-n kettő szinte egymás mellett található.

A Donnant Donnant nagyon aranyos kis film, és halálosan vicces. Vígjáték, és a története talán kicsit kiszámítható, annak ellenére, hogy az alaphelyzet nem szokványos (Constant börtönbe kerül egy ember véletlen meggyilkolásáért, de aztán megszökik, és Sylvia, a fiatal nő, aki rátalál, csak akkor hajlandó lemondani a feljelentéséről, ha cserébe Constant megöli az ő nevelőanyját). A három főszereplő (Daniel Auteuil, Medeea Marinescu és Sabine Azéma) egytől-egyig kiválók, a legtöbb poén forrása mégis Daniel, akit erre természetesen a szerepe is predesztinál, mégis szinte feltűnő módon kiemelkedik a többiek közül, annyira árnyalt, finom és elegáns, egyben viszont vicces is a játéka. A "physical comedy" például nagyon megy neki: csak lép egyet, vagy tesz egy gesztust, és máris kitör a nézőből a zsigeri röhögés. Persze mint minden valamirevaló francia vígjátékban, ebben is megjelenik azért a dráma, és ott Daniel még jobban elhúz a mezőny mellett alakítás tekintetében. Az ő karaktere az, ami ezt a filmet érdekessé és szerethetővé teszi, mert valóban kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz a sorsa. Egészen "round" karakter, és ezt nagyrészben Dani játékának köszönheti. Az a tekintet a legvégén... egy egész élettörténetet mesél el vele, holott tényleg semmit, de semmit nem csinál, csak néz - engem pedig odaszögezett a székhez, és egyszerre kavargott bennem, hogy képtelenség tudni így játszani, anélkül, hogy bármit is tenne az ember, másrészt pedig ha egyszer valaki így nézne rám az életben, már azt gondolnám, megérte az egész.

Nem is nagyon akartam felkelni a székből, pedig mint utóbb kiderült, az is megérte. Kifelé menet felfedeztem a mozi ingyenes kiadványát, aminek a közepében egy Potiche-plakát vigyorgott rám. Ugrottam egy nagyot fülig érő szájjal, a körülöttem lévők meg néztek, hogy mi bajom, majd amikor felnyaláboltam még párat, és kifelé tartva tovább vizslattam a plakátot áhítatos tekintettel, bizonyára elkönyvelték, hogy turista vagyok. :) Látszik viszont, hogy nem gondolkodtam, illetve akkor még tervben volt, hogy jövünk majd még moziba, de valahogy jobban kellett volna koncentrálni, mert csak 3 újságot hoztam végül, és így az itthoniaknak most nem jut elég plakát. Pedig azért is vettem eleve több újságot, hogy legyen nekik is, de valahogy számolni teljesen elfelejtettem. Most gondolkodom, hogy fogom elosztani az enyémen kívüli két másik plakátot 5 felé.. Néha annyira nem értem magam...

I. már kint volt, mire kiértem, de azonnal be is hívott, hogy a másik bejáratnál van számomra meglepi: és valóban, ott már nem az újságban, hanem a falon bekeretezve lógott egy Potiche-plakát. Természetesen készítettünk fotót is, olyat is, ahol Cath-hoz hasonlóan csücsörítek; ezt egyébként I. továbbfejlesztette egy igazán eredeti alkotássá: a többiekhez hasonlóan a fejemre "ragasztott" egy címkét, és ráírta, hogy "FAN". :D Nagy volt a vihogás, talán ez így a legjobb kép, ami Párizsban készült.

Potiche plakát a Georges V. moziban

Azt azonban kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy bár már teljesen sötét volt, a Champs-Élysées-t nem világították úgy ki, ahogyan az a képeslapokon látható, tehát elképzelhető, hogy a "díszkivilágítás" ott is csak karácsonykor és egyéb ünnepnapokon dukál. Így nem is fárasztottuk magunkat azzal, hogy visszasétáljunk az elejére egy "by night" kép kedvéért, csak a metrómegállóig élveztük a nyüzsgést és a hangulatot, majd mivel egyébként már hulla fáradtak, éhesek és szomjasak voltunk (mint általában mindegyik nap végén), hazadöcögtünk. A metróban kihasználtuk, hogy csak 1-2 ember lézengett, és lefotóztuk magunkat amolyan turistásan, hogy a párizsi metrót is megörökítsük.

Déjá vu

Az elmúlt másfél-két hétben megnéztem néhány filmet, ugyan közel sem napi egyet, de hát ez van, dolgozó ember annyit lát, amennyire ideje marad.

Les demoiselles ont eu 25 ans (Agnes Varda - 1993) - Csodás dokumentumfilm a Rochefort-i kisasszonyok forgatásáról, a városról, a szereplőkről és a rendezőnő imádott férjéről, Jacques Demyről, 25 évvel a film 1967-es bemutatója után. Imádom Varda dokumentumfilmjeit; talán azért, mert nála mindig az emberek állnak a középpontban, és úgy tud személyes lenni, és ezáltal megérinteni, hogy cseppet sem lesz személyeskedő. Érdekes látni, milyen meghatározó lehet egy filmforgatás egy kisváros életében - Rochefort-nak szinte védjegyévé vált a film, minden útikönyvben, leírásban megemlítik. Catherine Deneuve pedig gyönyörű, ez ugye kérdés sem volt - bár szívszorító látni, ahogy a 25 éves ünnepségre egyedül érkezik, csoda, hogy nem sírta el magát. Én csak egy picit éltem bele magam a helyzetébe, abba, hogy Francoise miért nem lehet már ott, és kicsordultak a könnyeim...

Coraline és a titkos ajtó (Henry Selick - 2009) - Fantasztikus, tüneményes és izgalmas mese, és nem utolsó sorban lenyűgözően pompás animáció! Imádtam minden percét, lebilincselt a maga titokzatos, néha félelmetes világával (ja, kérem, hogy ő rendezte a Tim Burton nevéhez kapcsolódó Karácsonyi lidércnyomást is? így már értem :)). A 12-es karika élből mehet rá (megnéztem, rátették), de felnőttként nagy élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom, nem is beszélve az extrákról, amelyekben bepillantást nyerünk a stop-motion technikát jellemző, szó szerint aprólékos készítési munkálatokba (példa: egy animátor egy hét alatt kb. 7 másodpercet tud "leanimálni"). Az biztos, hogy ezeknek az embereknek tökéletes a látása, és kötélből vannak az idegeik.

The Good German (Steven Soderbergh - 2007) - Méltatlanul mellőzött bravúros film (vagy csak én nem hallottam volna róla, hogy hype-olták?), hozzánk moziba sem jött, pedig olyan nevek szerepelnek benne, mint George Clooney és Cate Blanchett. Tökéletes film noir, a műfaj minden kellékével-jellegzetességével, a fekete-fehér kép pedig éppen ezért dukál hozzá. Nem is rossz, mert így sokkal egyszerűbb visszarepülni az időben a II. világháború végéig, és az egy-két archív felvétel sem lóg ki, szinte fel sem tűnik, hogy Churchill és Clooney egy filmben paradoxon lenne. Kiváló alakításokat láthatunk és a történet végig izgalomban tart, egyszer sem "ül le"; az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket, de nem esik abba a hibába, hogy a szükségesnél többet csavarna a sztorin. Ha egyszer valaha leadnák moziban, nagyon szívesen megnézném ott is.

The Comfort of Strangers (Paul Schrader - 1990) - Ööö... érdekes. Ezt a jelzőt általában akkor használom, ha nem akarom teljesen leírni az adott művet, de nem is igazán tudom hová tenni. Pedig itt aztán elvben az összes hozzávaló adott lenne egy kiváló recepthez: Ian McEwan regényéből Paul Schrader csinált filmet olyan színészekkel, mint Rupert Everett, Natasha Richardson, Helen (I ♥) Mirren és Christopher Walken. A végeredmény mégis egy zavaros, lassú film, ami bizarrsága miatt eszembe juttatta Peter Greenaway nem kevéssé aberrált (de legalább kiváló) A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője c. eposzát, illetve valahol a közepén mondtam I-nek, hogy a film hangulata addig (még sok minden nem derült ki) A születésnap c. Pinter drámát idézi számomra. Aztán megnéztem, hogy a forgatókönyvet Harold Pinternek köszönhetjük. Ja, hogy úgy. Leginkább azt tudnám mondani róla, hogy másodszorra talán már jobban lehet értékelni, de ez persze nem biztos. Ami viszont biztos, az az, hogy érdemes lenne elolvasni a könyvet. Papíron talán jobban érzékeltethető az a pszichológiai háttér vagy alap, amely megágyaz a megjelenő kapcsolatoknak, érzelmeknek, viselkedésformáknak. Ez a filmből nagyon hiányzott, és így az teljesen szétesett. Nincsenek indokok, csak egy beteg elméjű házaspár, aztán slussz.

Hát ennyi... és ma ráadásul 15 újabb dvd-vel bővült a filmtáram, köztük olyanokkal, mint Callas mindörökké, Delicatessen, Napfogyatkozás, A hosszútávfutó magányossága, Viridiana és még sok hasonló. Néhányat legalább már láttam, de azokat meg szívesen újranézném. Majd szépen lassan... legfőképp lassan.

Kőkemény család

Ma még munka előtt (helyett...) méláztam a dvd-im fölött, és épp arról beszélgettem I-vel, hogy el kellene már kezdenünk az oly régóta tervezett rendezőmaratonok "lefutását" (aka: egy adott rendező filmjeinek tömeges megtekintése egy-két héten keresztül), amikor is megszületett az ötlet (na jó, nem az én fejemben, hanem az övében), hogy amúgy Julie Powell-módra egy hónapig (nem, nem egy évig :)) minden nap meg kellene nézni egy filmet, és blogot írni róla. Összevetve egy teljes menü napi legyártásával ez még mindig kivitelezhetőbbnek tűnik, de ismerve magamat, a munka- és időbeli korlátaimat, ilyesmit inkább nem fogadok meg. Inkább csak azt, hogy egy hónap alatt megpróbálok 30 filmet megnézni (összeszámoltam, a saját dvd-im között kb. 50 van, amit nem láttam még, úgyhogy utánpótlásból nincs hiány), és esetleg majd beszámolni róluk. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha a megnézést abszolválom is, a beszámolást garantáltan nem, de azért majd meglátom, mi sül ki belőle.

Ma este mindenesetre felütésnek megnéztem a The Family Stone, avagy a Kőkemény család című alkotást, ami igazán jó indításnak bizonyult. Igazándiból - mint valószínűleg sok más potenciális nézőt is - anno kissé eltántorítottak a legjobb esetben is langyos kritikák, pedig az első pillantásra Love Actuallys díszcsomagolásba öltöztetett plakát (sok arckép, piros-fehér dominancia, karácsony, masnik), a szereplőgárda (Diane Keaton, Claire Danes, Craig T. Nelson, és igen, még SJP is) és a családi/emberi kapcsolatok témája első pillantásra befutó volt nálam karácsony környékén (bár jobban végiggondolva, mivel a bemutató 2005 karácsonyára esett, talán kissé szigorú lennék a kritikusokkal, ha rájuk kenném a dolgot, abban az időben egyéb problémák miatt semmiért sem tudtam lelkesedni, így a moziért sem annyira, mint általában). Ha már LA, bár ez a film is sok szereplővel dolgozik, itt a családon belül jóval szorosabban fonódnak (és kuszálódnak) össze a szálak, és az is összébb rántja a történetet, hogy kis túlzással szinte érvényesül benne a drámai hármas egység (tér-idő-cselekmény egysége, ha valakiből nem tört volna elő hirtelen a középiskolás irodalomkönyv :)). Persze olyan Joyce-i módon, tehát bár a film három nap alatt játszódik, közben jó sok mindent megtudunk a család minden tagjáról, közös múltjukról, amiben az a legjobb, hogy - kevés kivételtől eltekintve - nem közvetlenül elhangzó információkból, hanem áttételesen elszólásokból, kérdésekből, összekacsintásokból, a kapcsolatok, a jellemek ábrázolásából áll össze. A színészek vitathatatlanul rendkívül fontos szerepet játszanak abban, hogy ez a történet ilyen valóságos, átélhető és szerethető lesz, bár meg kell hagyni, hogy a forgatókönyv kiváló - a kiszámítható, könnyed limonádé helyett, amivel a megjelenésekor riogattak, meglepően mély és tartalmas, ugyanakkor vicces és megható is egyben, ráadásul mentes a giccstől és a kliséktől. És bár nekem sosem volt ilyen nagy és pláne ilyen szeretetben élő családom, mégis rögtön azonosulni tudtam velük, sőt, valójában az a film legerőteljesebb vonása, hogy azonnal beszippant, mintha én is része lenne ennek a Kőkemény családnak. Az első pillanattól kezdve elhiszem, hogy összetartoznak, sőt, futtában még az is megfordult a fejemben, milyen jó is lett volna megtapasztalni ezt, amikor a feszültségek, a konfliktusok ellenére is egy alapvetően szeretetteljes és működő család tagja az ember lánya, ahol önmaga lehet, ahová tartozhat. A nagy többség pedig, akinek ez kijutott, kétségtelenül magára ismer majd egy-egy karakterben, vagy saját családjára a helyzetekben, párbeszédekben.

Mindenki kivétel nélkül tökéletes a saját szerepében, ám azt kell mondjam, előzetes kétségeim, illetve talán az elvárások hiánya miatt "Mention spéciale" SJP-nek, akit - bevallom őszintén - nem lévén Szex és New York-rajongó, ill. -néző, még soha, semmiben nem láttam színészkedni, itt viszont igazán nagyszerű alakítást nyújt, remekül hozza a karótnyelt, mégis (vagy talán éppen ezért) sebezhető Meredith figuráját. Éppen ő fogalmazta meg egy interjú alkalmával, hogy nagy szerencse volt, hogy az író-rendező már papíron is valódi személyiségeket teremtett, nem pedig személyiségarchetípusokat hozott létre, ami azt jelentette, hogy eleve volt lelkük a szereplőknek - elképzelhető, hogy így talán életre kelteni is könnyebb volt őket.

Bár most jön a nyár, és ez a film hangulatában inkább karácsonyi kikapcsolódásnak illik be, azért mindenképpen csak ajánlani tudom (ha hamarabb nem, hát karácsonykor :)).

Majdnem szabadnap

Tegnap több jó dolog is történt, köszönhetően annak, hogy kb. 4 órát dolgoztam, így maradt hely egyéb heppöningek számára is. Az első ennek ellenére épp a munkából fakadt, mivel egy környezetvédelmi (tan)mesét kellett fordítanom, ráadásul franciából, és teljesen be voltam tojva, hogy fog menni, de aztán villámgyorsan kész lettem vele, és annyira nem is lett rossz, mint vártam. Persze ezért külön köszönet illeti I-t és L-t, akik voltak oly kedvesek átnézni, és ötleteikkel javítani a végeredményt, valamint J-L-öt, aki évekkel ezelőtt feltelepítette a gépemre a Hachette-Oxford szótárt. :D Elég rövid időm volt rá, a gyerekek és a szépirodalom meg nem az erősségeim, így aztán nagyon örültem, hogy sikerült kihoznom valamit a dologból.

Aztán, este jó kis "csajos" moziestet csaptunk, megnéztük egymás után a Viharszigetet és a Bombák földjént. Mindkettő nagy film, ezt már most le lehet szögezni. Scorsese igazán érti a mesterségét, azt kell, hogy mondjam, és Leót mindig szívesen nézem, mert szenzációsan jól játszik (na meg amúgy is :)). A történetről nem is írok semmit, mert lelőném a poént, és úgy a legjobb megnézni (vagy olvasni a könyvet), hogy nagyjából lövése sincs róla az embernek, mire számíthat, különben - bár akkor is érdekes - nem üt akkorát. Persze így viszont, hogy egyszer már látta valaki, már megérné még egyszer a tudás birtokában beülni rá, de mivel még mindig rengeteg a bepótolnivalóm, ez lehet, hogy el fog tolódni/maradni. A Bombák földjén kétségtelenül profin kivitelezett munka, még a vászon előtt is lefáradtam a végére, annyira hatásosan keltette a feszültséget. Valóban megérdemelte azt a rengeteg díjat, csak - és a sors furcsa fintora, hogy éppen a világtörténelem első női Oscar-díjas rendezőjének a filmjéről írom ezt - talán túltengett számomra a tesztoszteron, és ezért nem érintett meg annyira, mint vártam. Az igaz, hogy politikamentesen mutatja be az iraki háborút, és az emberi drámára koncentrál, de valahogy mégsem éreztem egyetemes érdekűnek a mondanivalót. Túlságosan amerikai, túlságosan iraki maradt, persze elképzelhető, hogy nem is volt célja másnak lenni, hiszen arról szól az egész, ami ott történt. Mindezt viszont valóban rendkívül hitelesen teszi, fantasztikus alakításokkal, hatásvadászat nélkül. Egy röpke ideig még Ralph Fiennes is feltűnik benne, úgyhogy bár mindig is imádtam, és tudtam, hogy nem csak finom modorú úriember és Voldemort tud lenni, az elmúlt két hétben kétszer is meggyőzött róla, hogy bármilyen szerepben helyt tud állni (először a cca. 20 évvel ezelőtti Prime Suspectben, most meg itt). Előfordulhat, hogy ez az a film, ami többszöri nézés után éri el a valódi hatását, de így elsőre nem érzem annyira magaménak, hogy még egyszer meg akarjam nézni. Vagy az is lehet, hogy nem akarok elmerülni ebben a világban, mert gyűlölöm az erőszakot, a fanatizmust, és tkp. mindent, amivel ezeknek az embereknek ott nap mint nap szembe kellett nézniük. Mindenesetre alapvetően mindenképp érdemes megnézni.

A harmadik jó dolog az esti háromszögszendvics volt. Annyira régen nem ettem, és mióta másfél hete láttam, hogy Helen a Prime Suspectben azt ebédel, nagyon megjött hozzá a kedvem. :-))) Immmádom a háromszögszendvicset. Dublinban ettem először 2002-ben, a glendalough-i kiránduláson, valami mennyeien fincsi volt, és ott értettem meg, mit is jelent az, ha az angolok ebéd helyett "szendvicset" esznek. Volt, hogy a repülőn is azt kaptunk, amikor még nem fapadossal repültem, és lehet, hogy másnak ez csak egy szendvics, de számomra azóta a legfinomabb dolgok egyike.

Ma este pedig Köntörfalakat és Komfortos mennyországot nézek. Az elmúlt három hónap után kezdem úgy érezni, hogy visszatér belém az élet. Yeee.

Munka és mozi

Nem gondoltam volna, hogy egyszer a munkában ilyen közvetlenül is előnyömre válik majd a mozi iránti szerelmem, de mégis. A mai fordításomban szerepelt egy lista a nemrég készült és ilyen-olyan EU-s támogatásban részesült filmekből, és csípőből fordítottam az összes címet, megspórolva ezzel magamnak vagy 20 percnyi keresgélést. :) (Ez annyira feldobott, hogy utána újult erővel folytattam az anyag többi részét.) Ott volt pl. A fehér szalag, a Piaf ♥♥♥, a Lakótársat keresünk♥ vagy A mások élete. Az egyetlen cím, ami nem ugrott be azonnal magyarul, a The Wind that Shakes the Barley volt, látszik, hogy azt Belgiumban láttam, ki is maradt rendesen a magyar megfelelője.

Nnna, szóval valamire jó a hobbi is; végleg bebizonyosodott, hogy nem szabad feláldoznom a szabadidős tevékenységeimet a munka oltárán... :D

Témához illően egy kis zenés videó a mozinak ajánlva, épp most találtam, és nagyon tetszik a dal:

Anna Howard Shaw day

No, igen, mert mint a 30 Rock eheti epizódjából megtudtuk, ez van ma. Én pedig hivatalosan is elszégyellem magam, amiért - Liz Lemonnal ellentétben - nem bírtam hű maradni önmagamhoz Anna Howard Shaw, vagyis Szent Valentin napján. Hozzá hasonlóan én is el szoktam feledkezni erről a dátumról, ámde amikor eszembe jut, úgy látszik, már nem kezelem olyan jól, mint ő. Persze például tavaly óta újabb jelentéstartalommal gazdagodott ez a nap, hiszen épp egy éve repültem ki (ismét) L-be, és nem is sejtettem, milyen fontos lesz majd az ott eltöltött két hét (és nem csak azért, mert láttam moziban a Je veux voirt Cath-tal :)). Szóval emiatt lehetne rá emlékezni, de persze a gondot nem is ez okozza.

Mivel ma sikerült időben elhatároznom, hogy Munka 2. elvégzése után Munka 3-at hagyom a fenébe, kiderült, hogy akár két mozi is beleférne még, ami, tekintve, hogy a megnézendő filmjeim listája lassan 15 tételt számlál, éppen jókor jött. Ki is néztem, mit tudnék megtekinteni, és lelkesen rákészültem, amikor is a Fb-on és a Twitteren szemembe ötlött néhány megjegyzés, amelyek arra engedtek következtetni, hogy az éttermekben iszonyatos a sorállás, és minden tömve van - a Valentin-nap alkalmából - ebédelő/uzsonnázó/vacsizó párokkal. Szorgos neuronjaimnak több se kellett, már alkották is meg az ebből fakadó összefüggéseket, hogy ti. ha az éttermekben ez van, akkor a moziban is, tkp. akár filmtől függetlenül is, de még ha lesz is elég jegy, az tuti, hogy enyelgő párokkal leszek körülvéve, nem is beszélve arról, hogy vsz. én leszek az egyetlen, aki egy jegyet kér majd a pénztárban (máris megjelent előttem egy hitetlenkedve rám meredő jegypénztáros-szempár). Ezen eszmefuttatás után gyorsan le is vontam a következtetést: nem szükséges nekem éppen ma moziba menni (mármint persze dehogynem, mert amúgy január 1-je óta egyetlen erre alkalmas szabad percem sem volt, de elméletileg végül is nem létfontosságú). Egy pillanattal utána viszont már kezdődött is az elképedés, a tépelődés és lelkifurdalás, hogy ugye nem komoly, hogy ez engem érdekel???

És igazándiból nem is értem, miért. Mindig egyedül járok moziba, és egyszer régen, ha nem is konkrétan, de tudat alatt egészen biztosan megfogalmaztam magamnak, hogy soha, de soha nem fogom hagyni, hogy ilyen irányú érzések befolyásolják a tetteimet. Pedig az a furcsa, hogy teszek rá nagy ívben, mit gondolnak mások, sőt, a legnagyobb valószínűség szerint a kutya sem foglalkozna sem velem, sem senkivel, mégsem akarom kitenni magam ennek a "közösségi" élménynek órákon keresztül. Más szóval gyenge vagyok, és gyáva, és fikarcnyit sem méltó Liz Lemonhoz. Mennyivel egyszerűbb volt tavaly, igyekezni a reptérre, várni ott még pár órát, aztán délután már M. kocsijában ülve döcögtem L. felé, B-ban voltam, távol mindentől és mindenkitől, ami és aki által megítélve érzem magam. A. tuti nem lenne büszke rám, ha elmondanám, hogy hagytam, hogy ilyen mértékben maguk alá ássanak a saját (teljesen irreális) érzéseim.

Ráadásul mindez most már tényleg olyan gáz, hogy a végén még fogom magam, aztán csakazértis elmegyek...