Pink stilettos

Kell. Az. A cipő. O.o :)

Mellesleg Catherine Deneuve ma Velencében van. Én nem. 

Azt hiszem, most egyéb érdekességről továbbra sem tudok beszámolni.

Cath megérkezett...

végre a falamra is. Több mint egy éve várta türelmesen, feltekerve a sorsát, amely most utolérte. Gyönyörűen pompázik a szobámban, és sugárzó tekintettel őrködik a történések felett. :-))

Belle de Jour

Ma Wampon jártam, és életemben talán először igazi kincsre leltem úgy, hogy nem kutattam, csak összetalálkoztunk. L. barátnőm B. barátnőjének szeretett volna ajándékot venni, ezért körbekémleltük az ékszeres standokat. Találtunk egy lányt, aki festmények részleteivel, illetve a mozi és az irodalom világából származó nagy személyiségek portréival díszíti az ékszereit. Az ilyen csecsebecséken vagy tárgyakon a filmvilág nagy nőalakjai közül rendszerint mindig ugyanazok szerepelnek (erre jó példa a már említett Audrey-s faliképem), ezért ma is rájuk fókuszáltam. Volt Marilynes, Audrey-s, és már épp nyúlni akartam utóbbi után, hogy jobban szemügyre vegyem, amikor mellette megpillantottam ezt:

Mondanom sem kell, leesett az állam, ugrottam egy nagyot, és mondtam, hogy na akkor ezt most, nekem, azonnal. Az alkotó leányzó megjegyezte, hogy látja, nagy rajongóval van dolga, én pedig megerősítettem, hogy bizony ám. Jól megbeszéltük, hogy Cath-tal szinte sosem illusztrálnak tárgyakat, bár ez véleményem szerint talán azzal magyarázható, hogy még él, így legyen bármekkora ikon is, talán mégsem helyénvaló táskákra és fülbevalókra applikálni az arcképét. Szerencsére van, aki másképp gondolta, így ez a darab mától az én fülemben lóg majd. Egy perccel később aztán megérkezett egy francia vendég, és kiderült, hogy a fülbevalókat elkövető művészhölgy kiválóan beszél franciául, sőt, jövő héten utazik is Franciaországba. Ezzel összeállt a kép, valahol sejtettem, hogy nem lehet véletlen a választás. De annál jobb nekem. Mától A nap szépét viselem a fülemben.

Egy zsúfolt nap krónikája

Harmadik napja űzöm az éjfél előtt lefekvést és a percre pontosan hétkor kelést, és már érzem az eredményét, ami annyit tesz, hogy a mai napra már egész élénken, nem a konstans alfa-állapot ködös homályával emlékszem. Ráadásul egy öt perces kidőléstől eltekintve ma már nem akartam folyamatosan beesni az asztal alá, sőt, még mindig beszámítható vagyok. :)

Ez annál is hasznosabb volt, mivel rettentő sűrűnek ígérkezett a nap, és rendhagyó módon minden teendőt kihúzhatok a listáról. Meglátogatott K. barátnőm, akit jó régóta nem láttam, még ha a Facebook azt az illúziót kelti is bennem, hogy de nem is volt az olyan rég. A nap "hopp" pillanata is ide kapcsolódik, ugyanis a vendéglátás szellemében (és az albán szupermarketre hajazó hűtőből kiindulva) leugrottam a sarki kisboltba venni valami harapnivalót, és teljesen random egy csomag kakaós győri édes kekszet választottam. K. persze aztán nem evett belőle (többek közt azért sem, mert a 40 fokban leragadtam az ásványvíznél, és elfelejtettem megkínálni :P), és már épp lelkesen felajánlottam volna a festőknek, amikor azért lecsekkoltam a hozzávalóit, és láss csodát, nincs benne tej. Így aztán a mai napi étkezésem is biztosítva volt. :P Nem tesz valami jót az étrendemnek ez a felújítás, miután a konyhát egy hete nem lehet használni, és hétvége óta tkp. Audrey-val és Cath-tal, meg a fél lakás berendezésével a szobámban rekedtem, elég limitáltak a gasztronómiai lehetőségeim. Persze csak tápanyagszempontból, az élvezeti érték így is igen magas. :o)

Megjött az új fenyőszekrényem is, isteni az illata, nopláne az űrtartalma, meg az a ruhamennyiség amit hamarosan el fog nyelni, már alig várom. Szépen letisztogattam, eltartott egy darabig, pedig őkelme hál'istennek összeszerelve érkezett, úgyhogy kalapálni nem kellett.

A délután hozta az újabb jó hírt a festők részéről, miszerint hamarabb készen lesznek a tervezettnél, akár már holnap, de ha nem is, péntekre biztosan csak nagyon kevés dolguk marad, így hát már aznap elkezdhetek nagytakarítani. Mindezen felbuzdulva rávettem magam, és befejeztem az aktuális munkámat, így holnaptól nyugodt szívvel adhatom át magam a fejtágításnak és az IQ-növelésnek (így is nagyon necces, hogy csak mostanra jutottam el idáig), no meg a szükséges időközi takarítási feladatoknak.

Holnap viszont 25-e van, és csütörtök, ha pedig csütörtök, akkor mozipremier, és ha 25-e, akkor Potiche - bevesszük a Puskint délután. :) Végre magyar felirattal, ráadásul még plázákban is adják, ennyit tesz, hogy világszerte sikeres az opusz. Remélem, minél többen megnézik, mert egyrészt fantasztikus film, másrészt mégiscsak Ozon, harmadrészt ez növeli a későbbi (gyorsabb) francia mozibemutatók esélyét kis hazánkban. Mert még ha a bő 9 hónap messze jobb is a sokévi átlagnál, egy Ozonhoz képest, valljuk be, nevetségesen hosszú idő.

Ki mondhatja el magáról,

hogy a szálloda hátsó bejáratánál ácsorogva mindössze egyetlen kőépület választotta el Catherine Deneuve-től, aki a főbejáraton át libbent be a hotelbe?

Hát ketten már biztosan vagyunk. O.o

Nincs akadály :)

Aaaaarrrrrgghhh, megvaaan!!! Kiderítettük! Illetve A., de hát majdnem mindegy is!!! Éljen a szektamaffia!! :D

Felderítés

Cath-ot ma reggel a Gerbeaud-ban látták kávézni. Nyomozunk ezerrel, komolyan, lassan olyan szervezettséget öltünk, mint a maffia. :-)

Erre meg is kell hallgatni egy Marcia Bailát. R. tette ki a fb-oldalamra ezt a verziót a Nouvelle Vague-tól, egyszerűen zseniális.

Bréking

Wohoooo, Catherine Deneuve hivatalosan is Budapesten van!!! Hogy fogjuk bevenni azt a stúdiót? Meg egyáltalán, mikor? Ejjj, miért nincs legalább egy nyomorult forgatási menetrend... kellenének a magánnyomozóink, na meg ugye a nem létező szabadidő. Valamit kiötlünk. :-))

Aztaaaa!!!

A nap, a hétvége, a hét, a hónap, az év, sőt (tekintve, hogy még csak most kezdődött, de még ha a tavalyi évet is hozzá kell venni, akkor is lazán) az évtized híre: áprilisban nálunk is forog az Asterix és Obelix c. francia eposz 4. része, amelyben Catherine Deneuve alakítja az angol királynőt!!!! :kiugrik a bőréből:

L. máris elkezdte a szervezést, és keres-kutat, hogy időben felkészüljünk, már begyűjtött egy csomó fontos adatot. Írtam a francok fórumára, most talán ők is jobban figyelemmel kísérik és tájékoztatnak, ha van valami fejlemény. Ez alkalommal égszakadás-földindulás, csillaghullás, világvége, sőőőőőőt, még határidő is jöhet, ott leszünk, személyesen, könyvestől, képestől, alkoholosfilctollastól, poszterestől, csoportostul.

Megérkezett

a Cath-os falmatricám!! :) Egyelőre nem sok látszik belőle, mert mindkét oldalán fehér papír fedi, de a falon így fog kinézni:

Ez alapján készült:

Mivel azonban a matrica csak és kizárólag saját falra kerülhet, most még egy ideig várni kell a felavatásával. Olyan lesz ez, mint I-nek a motiváló nadrágjai*: motiváló falmatrica egy saját tulajdonomban lévő falfelülethez, amire felragaszthatom. :-))

*Motiváló nadrág: még egy ici-picit szűk, de már majdnem jó.

Párizsi napló 4.

Kicsit lemaradtam a retrospektív naplóval (ami így még retrospektívebb lesz), de a gyógyulás bizony kemény munka (fekvés, alvás, evés, ivás, sorozatnézés - mindenesetre a blogírás nem tartozik az elemei közé :-)). Most viszont repülök is vissza (legalább gondolatban) Párizsba.

Csütörtök reggel tulajdonképpen ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk, tehát elmentünk a Tüllériákhoz, amely kert, jelentem, még sokkal nagyobb, mint a Luxemburg-kert, pedig a térképen egyáltalán nem kelt ilyen hatást. Ekkorra már kezdett érezhető lenni, amit napok óta hallgattunk az időjárás-jelentésben, nevezetesen hogy érkezik az indián nyár, 23-24-25 fokokkal, verőfényes napsütéssel, szikrázó kék éggel. Ez így is lett, és már csütörtökön jó időnk volt, ami egyrészt jót tett a szűnni nem akaró köhögésemnek, másrészt örültünk, hogy valószínűleg az Eiffel-torony tetejéről sem fog lefújni bennünket a jeges orkán (mint ahogyan egyébként figyelmeztettek bennünket arra, hogy a magasban ilyesmire kell számítani). A Tüllériák kertjében megpihentünk (a fekvőszékek itt is pontosan ugyanolyan kialakításúak, mint a Luxemburg-kertben, ezt itt is kihasználtam :)), sőt, erre kétszer is volt lehetőségünk, mert valóban nagy az a kert, és több szökőkút is található benne. A másodikban, amely mellől a messzeségben már felsejlett a Concorde-téri emlékmű is, kacsák lubickoltak boldogan, nem sejtve még, hogy egyszer a májuk majd foie gras-ként végzi. Guszti természetesen velünk jött, és nem átallott napozni sem egyet, ha már ilyen ragyogó lett az idő:

Guszti barnul

A kezdő rápihenésnek megvolt az oka, hiszen aznapra nem mást terveztünk, mint végigjárni a Champs-Élysées-t, majd elzarándokolni az Eiffel-toronyhoz, levezetésként pedig beütemeztünk két mozit (amiből aztán végül csak összességében lett kettő, fejenként csak egyre futotta az időből és az energiából). A Concorde-tér valami gyönyörű volt ebben a szikrázó napsütésben, a díszes szökőkutak, a hatalmas tér (ismét repesett a lelkem, mint már mondtam, végtelenül imádom a nagy kiterjedésű szabad tereket a városon belül) és a szintén hatalmas szappanbuborékokat "fújó" mutatványos jól kiegészítették egymást, na meg a sok turistát.

Ehhez a térhez kötődik egyébként az érkezés viszontagságain túl talán egyetlen igazán kellemetlen tapasztalatunk. Éppen fényképezkedni akartunk a szökőkútnál, amikor a képembe tolta magát egy 13-14 éves forma leányzó, jobban mondva a kis irattartóját egy darab papírral meg egy tollal, h írjam alá. Szólni nem szólt, én meg gondoltam, eljátszom, hogy nem beszélek franciául, de náluk ez már nem segít (Belgiumban megtanultam, hogy a koldus tud angolul, hiszen ez számára munkaeszköz), így nem tudtam kitérni előle. Mutogatott a papírra, hogy a siketekkel és nagyothallókkal foglalkozó alapítvány képviselője ő, és gondoltam, hát ha aláírást gyűjtenek, egye fene, aláírom, csak menjünk már. De nagyon trükkös volt, ugyanis már majd' minden szükséges adatomat megadtam, amikor előkerült egy olyan rubrika, hogy hány eurót is szándékozom adományozni. Na, itt elszállt az agyam, mert azt már megszoktam, hogy otthon mindenért lenyúlják az embert, ha hagyja magát, de itt még csak eszembe sem jutott, hogy erről lenne szó. Nyilván én vagyok a naiv, de ott nagyon kiakadtam. Mondtam, hogy basszus, vigye a fenébe, hagyjon békén, húzza ki a nevem, vagy mittudomén, köszönöm, tudom mire költeni az euróimat. Erre a kiscsaj beszólt, hogy most, hogy beírtam a nevem, már "kötelező" valamennyi pénzt adni. Ez annyira röhejes és meghökkentő volt egyben, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Kötelező??? És már mégis mire? És ha fogom magam, és elmegyek, akkor mit csinál? Kötelező?? Mindenesetre akkorra már annyira elegem volt, hogy összekapartunk talán 4 eurót apróban I-vel (mert elvileg minimum 5-öt kellett volna adni), de irtó dühös voltam magamra, hogy képtelenség, hogy még itt is megtörténik ez velem. Elsétálni meg ugye azért nem tudtunk, mert éppenhogy a téren szerettünk volna még időzni. Abban reménykedtem csak, hogy ha igaz, akkor legalább a pénz jó helyre kerül, ezt követően pedig a hazai tudatossággal és eréllyel hárítottunk minden felénk akár csak közeledni is akaró fiatal lányt, ugyanilyen irattartóval a kezében. Mentségünkre legyen mondva, másnap a Sacré-Coeurnél egy feltűnően hasonló arcú ifjú hölgyeményt láttunk még pár társával, amint a rendőrök éppen alaposan vizsgálták a náluk lévő papírokat. A pénz sorsába akkor már inkább nem gondoltam bele...

Mindenesetre ezen túllépve készült néhány szép fotó a szökőkutakról, na meg persze a Champs-Élysées-ről, vagy L. barátnőm átértelmezésében a "Sanzon izé"-ről, hiszen a Concorde-térről pontosan rálátni úgy, ahogyan a képeslapokon szokott lenni (igaz, ott éjjel és kivilágítva, de nekünk nappali fénynél is tetszett). Ezután kölcsönös és hallgatólagos megállapodás eredményeképpen elindultunk a jobb oldalon (valahogy az tűnt szimpatikusabbnak), és azon kívül, hogy csodáltuk magát az utat, az őt szegélyező fákat és az épületeket, szorgosan kutattunk az állítólagos Virgin Megastore után, ugyanis megkezdtük a "rendelések" beszerzését. E. kérésére vásárolni kellett ugyanis egy (illetve két) könyvet Daniel Auteuilről, és mivel egyébként francia DVD-ket szerettünk volna nézni, gondoltuk, talán a Virginben mindkettőt letudhatjuk. És igazunk is lett, hiszen könyveket is lehetett kapni, viszont idő hiányában a DVD-s részleget nem tudtuk rendesen áttekinteni, és aztán végül arra sem maradt idő, hogy visszamenjünk, így ez a kör kimaradt (de legalább eggyel több az ok a visszatérésre). A Dani-könyvből a polcon csak egy példány hevert, de az eladó hölgy készségesen felajánlotta, hogy megnézik a raktárban, és hoznak fel még egyet. Amíg várakoztunk, I-nek az az ötlete támadt, nézzük már meg a mozis polcot, Cath-ról nincs-e valami. Nekem még ekkor sem jutott eszembe, hogy csupán néhány hónapja jelent meg róla egy könyv, ami után hullott a könnyem, amikor a franciák a fórumon már a megjelenés napján mutogatták, és meséltek róla, hogy milyen jó kis elemzéseket tartalmaz. Aztán egyszer csak hallom, hogy I. felkiált, és büszkén mutatja a Le Mythe Deneuve c. könyvet, amikor nekem leesett, hogy te jó ég, két hónapja szervezem ezt a párizsi utat, és még csak eszembe sem jutott, hogy ha már itt leszek, megvásárolhatnám. Persze azonnal lecsaptam rá, kérdés sem volt, így aztán három jó nagy és súlyos könyvvel távoztunk a Virgin Megastore-ból. Egy fotó természetesen kellett az új szerzeményről:

:-)

Bebizonyosodott tehát, hogy kiváló választás volt a jobb oldalon végigsétálni a Champs-Élysées-t, már csak azért is, mert így belebotlottunk két moziba is: az UGC Normandie-ba és az UGC Georges V.-be - csupán néhány lépés választja el őket egymástól. Itt tanácskoztuk meg (lévén itt már közel jártunk a Champs-Élysées másik végéhez és a Diadalívhez), hogy este mely filmekre kellene visszaérni. Mivel a Champs-Élysées praktikusnak és gyorsan "visszaközelíthetőnek" tűnt, lemondtam a város másik felében játszódó Isabelle Huppert filmről, és eldöntöttem, hogy akkor megnézem az új Daniel Auteuil mozit, úgyis előző nap volt a premierje. És milyen jól tettem! I. pedig - franciatudás, illetve pontosabban elégséges franciatudás híján - benevezett a The Kids are all Rightra, amit szintén nem bánt meg, sőt.

No, de hátravolt még előtte egész párizsi tartózkodásunk legnagyobb dobása, a látogatás az Eiffel-toronynál, úgyhogy miután megcsodáltuk és persze megörökítettük a Diadalívet is, nyakunkba vettük a metrót. A metróban, ahogyan a turistatérképen is, alapvetően nagyon pontosan és hasznos módon tüntetik fel, hogy egy-egy látványossághoz melyik megállónál érdemes leszállni, így aztán arról például máig fogalmam sincs, miért éppen az Eiffel-tornyot nem a Trocaderóhoz tették, hanem valami másik, arab nevű megállóhoz, ahonnan még rengeteget kell gyalogolni. Azt értem, hogy előbbinél nem látszik azonnal a torony, ha feljövünk, viszont elég egyértelmű, hogyan kell eljutni magához a Trocaderóhoz, ahol egyébiránt minden turista fényképezkedni szokott az Eiffel-toronnyal, hiszen onnan csodás panorámában tárul elénk. Nem beszélve arról, hogy időben biztosan nem több onnan lesétálni a toronyhoz, mint az említett arab nevű megállótól, amit mellesleg visszafelé szinte lehetetlenség volt megtalálni.

Mindenesetre mi előzetes információink alapján a Trocaderón szálltunk ki, és itt csatlakoztunk a korláthoz támaszkodó, Eiffel-toronnyal mosolygó tömeghez (ha már hülye turista az ember, csinálja úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva :)), rutinosan hárítottuk a kulcstartó- és egyéb relikviaárusok esetenként meglehetősen rámenős ajánlatait, majd elindultunk lefelé, hogy közelebbről is megismerkedjünk Párizs szimbólumával. A lent hömpölygő embersereg némi riadalomra adott okot, de miután beálltunk a végtelennek kinéző sorba, egészen hamar eljutottunk a jegyvásárlásig - azt nem sejtettük, hogy a neheze majd ezután következik. Közben az is kiderült, hogy a tornyot egy bizonyos Gustave Eiffel tervezte (biztosan tanultam egyszer, de nem maradt meg), és jót vigyorogtunk, hogy a Gusztis Eiffel-torony kép ezáltal újabb értelmet nyer. Egyetlen dologra senki nem figyelmeztetett bennünket, de aki esetleg olvasás közben kapna kedvet egy párizsi kiruccanáshoz, az jó, ha tudja, hogy az Eiffel-toronyba való feljutásnak eszméletlen tehetetlensége van. A jegyét még viszonylag hamar megkapja az ember, az a hosszú, ami utána következik. Először ki kell várni a lenti sort, hogy beférjünk az első liftbe, ami úgy kb. "félemeletig" szállít, vagyis az első szintre (ahová egyébként szintén lehet - olcsóbban - jegyet váltani). Akik viszont fel szeretnének menni a torony tetejébe, azoknak itt az első szinten felvonót kell váltani, ami újabb kígyózósorállást jelent. Mindezt megfűszerezve azzal, hogy amikor kiesik az ember a liftből, fogalma sincs, hogy 1) miért kellett kiszállni; 2) (ha esetleg nem ért franciául): már a tetőn lenne?, hiszen oda váltott jegyet; 3) ha már rájött, hogy innen még tovább kell menni, akkor mégis mivel, és hol kell abba a járműbe beszállni. Praktikusan szervezett módon ugyanis a liftek felé vezető utat végig szegélyezi az "Exit" felirat, azt azonban sehol nem említik, hogy aki a tetőre igyekszik, az kérem erre és erre haladjon. Végül persze megtaláltuk, de az biztos, hogy a jegyvásárlástól a tetőre érésig kb. egy óra telt el, pedig akkor elvileg már "bent" voltunk.

Az Eiffel-torony napfényben

Persze, olyan ez, mint a szülés: amint kilép az ember a magasban, és meglátja a napfényben fürdőző Szajnát, minden gondját elfelejti egy pillanat alatt, és lelkesen rohan körbe, mint egy kisgyerek, kutatva, milyen látványosságot ismer fel így a magasból. A látvány valóban lélegzetelállító, nekem leginkább a Trocadero és a Szajna tetszett madártávlatból. Itt fent egyébként - talán először - összefutottunk egy magyar családdal is, majd a következő két nap a Montmartre-on még párszor hallottunk magyar szót. Az volt a legjobb, hogy el lehetett mélázni, csak nézni a hajókat, élvezni a napsütést, figyelni a többi turistát és szívni a párizsi levegőt. Ráadásul az időnk valóban csodásan kiforrta magát, csak az egyik oldalon fújt hidegebb szél, ott kellett a kabát, a másik oldalon viszont egyáltalán nem, pedig tényleg jól elemelkedtünk a talajszinttől.

Tettünk azért még pár kört, már csak azért is, mert fel kellett készülni a lemenetelre, amely kicsit azért gyorsabb volt, mint fel, de olyan sokkal nem. A liftek itt fent egy belső, zárt térben vannak, ahol ablakon keresztül lehet tovább csodálni a tájat, de az igazi érdekesség az, hogy az ablakok felett égtájak szerint felfestették a világ különböző országainak zászlaját, tehát mindenki tudhatja, mikor néz éppen saját hazája irányába. Igazán eredeti ötlet, bár fotó nem készült, mert Magyarországot jó hamar elhagytuk, a sor meg tekergett, így aztán ildomos volt beállni. Még egy meglepetéssel szolgált a lefelé út, mert kiderült, hogy az első szint alatt valóban található egy "félemelet", ahol éttermet és mozit alakítottak ki. Lefelé jövet, aki akar, kiszállhat. Mivel erre egyáltalán nem készültünk, no meg várt bennünket a mi saját kis mozink, nem éltünk a lehetőséggel, de egyszer szívesen néznék egy jó filmet az Eiffel-toronyban. :-)

Ekkor történt az, hogy a visszaúthoz az arab nevű megállót vettük célba, ami annyiból örömteli, hogy így sikerült egy nagyon szép képet készíteni még az Eiffel-toronyról, viszont rengeteget kellett sétálni, és a végén egyáltalán nem volt egyértelmű, hol is van a megálló. Mint kiderült, azért, mert ez szabadtéri, úgyhogy még a szerelvényből is rápillanthattunk kedvenc párizsi építményünkre, mielőtt eltűnt a házak rengetege mögött. A Champs-Élysées-n ismét kerestünk egy Mekit, ahol ismét vettünk forró teát. Sok rosszat lehet mondani a Mekire, de az biztos, hogy ha az embernek fáj a torka és az otthonról hozott teája már 2 óra után teljesen kihűlt, akkor itt még viszonylag elfogadható áron vásárolhat magának igazán forró italt. Ez éppen egy McCafé volt, de hősiesen ellenálltam a gigantikus méretű csokis muffinnak, és bízva a globalizációban, reménykedem benne, hogy ilyet itthon is kapok a Blahán.

Előtte persze még megvettük a mozijegyeket, kicsit furán néztek ránk, hogy két külön filmre ülünk be, de aztán talán rájöttek, miért, tekintve, hogy az egyiket angol nyelven vetítették. Kicsit elszerencsétlenkedtük a bejutást, mivel I-nek a másik bejárathoz kellett mennie, amit az ajtónál álló úr kedvesen el is mondott franciául, de nekem meg nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene, mert egyrészt én is figyeltem, hogy megértsem, másrészt próbáltam kiagyalni, hogy ha I-nek át kell mennie, hogy fogja ideadni a táskájában lapuló mekis teámat. Ezért I. örömmel elindult befelé, mire a pasi utánaszólt, hogy másik bejárat; akkorra nagyjából összeállt bennem, hogy ezt tolmácsolni kéne, de közben még mindig a teám izgatott, lévén rettentően köhögtem, és nagyon szomjas is voltam. Aztán végül sikerült elrendeznünk az ügyet, én pedig megtaláltam a termet és befészkeltem magam az egyik sor közepére. Premierfilm ellenére rettentő kevesen voltak a teremben, de gondolom, Párizsban nem olyan kihasználtsággal működik a közel 100 mozi, mint a mieink, főleg, hogy éppen a Champs-Élysées-n kettő szinte egymás mellett található.

A Donnant Donnant nagyon aranyos kis film, és halálosan vicces. Vígjáték, és a története talán kicsit kiszámítható, annak ellenére, hogy az alaphelyzet nem szokványos (Constant börtönbe kerül egy ember véletlen meggyilkolásáért, de aztán megszökik, és Sylvia, a fiatal nő, aki rátalál, csak akkor hajlandó lemondani a feljelentéséről, ha cserébe Constant megöli az ő nevelőanyját). A három főszereplő (Daniel Auteuil, Medeea Marinescu és Sabine Azéma) egytől-egyig kiválók, a legtöbb poén forrása mégis Daniel, akit erre természetesen a szerepe is predesztinál, mégis szinte feltűnő módon kiemelkedik a többiek közül, annyira árnyalt, finom és elegáns, egyben viszont vicces is a játéka. A "physical comedy" például nagyon megy neki: csak lép egyet, vagy tesz egy gesztust, és máris kitör a nézőből a zsigeri röhögés. Persze mint minden valamirevaló francia vígjátékban, ebben is megjelenik azért a dráma, és ott Daniel még jobban elhúz a mezőny mellett alakítás tekintetében. Az ő karaktere az, ami ezt a filmet érdekessé és szerethetővé teszi, mert valóban kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz a sorsa. Egészen "round" karakter, és ezt nagyrészben Dani játékának köszönheti. Az a tekintet a legvégén... egy egész élettörténetet mesél el vele, holott tényleg semmit, de semmit nem csinál, csak néz - engem pedig odaszögezett a székhez, és egyszerre kavargott bennem, hogy képtelenség tudni így játszani, anélkül, hogy bármit is tenne az ember, másrészt pedig ha egyszer valaki így nézne rám az életben, már azt gondolnám, megérte az egész.

Nem is nagyon akartam felkelni a székből, pedig mint utóbb kiderült, az is megérte. Kifelé menet felfedeztem a mozi ingyenes kiadványát, aminek a közepében egy Potiche-plakát vigyorgott rám. Ugrottam egy nagyot fülig érő szájjal, a körülöttem lévők meg néztek, hogy mi bajom, majd amikor felnyaláboltam még párat, és kifelé tartva tovább vizslattam a plakátot áhítatos tekintettel, bizonyára elkönyvelték, hogy turista vagyok. :) Látszik viszont, hogy nem gondolkodtam, illetve akkor még tervben volt, hogy jövünk majd még moziba, de valahogy jobban kellett volna koncentrálni, mert csak 3 újságot hoztam végül, és így az itthoniaknak most nem jut elég plakát. Pedig azért is vettem eleve több újságot, hogy legyen nekik is, de valahogy számolni teljesen elfelejtettem. Most gondolkodom, hogy fogom elosztani az enyémen kívüli két másik plakátot 5 felé.. Néha annyira nem értem magam...

I. már kint volt, mire kiértem, de azonnal be is hívott, hogy a másik bejáratnál van számomra meglepi: és valóban, ott már nem az újságban, hanem a falon bekeretezve lógott egy Potiche-plakát. Természetesen készítettünk fotót is, olyat is, ahol Cath-hoz hasonlóan csücsörítek; ezt egyébként I. továbbfejlesztette egy igazán eredeti alkotássá: a többiekhez hasonlóan a fejemre "ragasztott" egy címkét, és ráírta, hogy "FAN". :D Nagy volt a vihogás, talán ez így a legjobb kép, ami Párizsban készült.

Potiche plakát a Georges V. moziban

Azt azonban kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy bár már teljesen sötét volt, a Champs-Élysées-t nem világították úgy ki, ahogyan az a képeslapokon látható, tehát elképzelhető, hogy a "díszkivilágítás" ott is csak karácsonykor és egyéb ünnepnapokon dukál. Így nem is fárasztottuk magunkat azzal, hogy visszasétáljunk az elejére egy "by night" kép kedvéért, csak a metrómegállóig élveztük a nyüzsgést és a hangulatot, majd mivel egyébként már hulla fáradtak, éhesek és szomjasak voltunk (mint általában mindegyik nap végén), hazadöcögtünk. A metróban kihasználtuk, hogy csak 1-2 ember lézengett, és lefotóztuk magunkat amolyan turistásan, hogy a párizsi metrót is megörökítsük.

Párizsi napló 3.

Felvirradt a szerdai nap, amikor is alkalmasnak ítéltem az állapotomat arra, hogy elkezdjem a városjárást. Az idő elég szürke volt, kicsit hűvös is, lógott az eső lába, de szerencsére nem ért a földig. Előző este azért nagyjából végiggondoltam, merre menjünk majd. Egy biztos pont volt: kiindulás a Notre Dame-tól. Villámgyorsan odaértünk, és máris élvezhettük a képekről már jól ismert látványt, a Szajna-partot és a latin negyed sajátos hangulatát. Maga a katedrális gyönyörűséges, belülről is. Kihasználva, hogy itt nem volt tilos fényképezni, csatlakoztunk a többi turistához, akik aktívan kattintgattak, és mi is megörökítettük a színes rózsaablakokat és a csúcsíveket, de leginkább is gyönyörködtünk a monumentális épületben. Köztudottan határozott averzióval viseltetek az Egyházzal szemben, ezért nagy élmény volt minden ilyen összefüggéstől mentesen egyszerűen csak csodálni a Notre Dame-ot, megérinteni a falait, tudva, hogy évszázadok történeteit hordozzák magukban. Üldögéltünk is egy kicsit a félhomályban - persze elsősorban pihenés céljából, de így jól át is tudtuk adni magunkat a hangulatnak.

Kevésbé magasztos téma, de igen pozitív élmény volt, hogy a templom közelében található nyilvános illemhelyet gyönyörűszép tisztán tartották; folyamatosan takarították, meg figyelmeztették is az embereket, ha valami helytelent tettek, hogy enyje-benyje, azt nem úgy kellene. De erre nem is volt nagy szükség, mert így a látogatók is jobban megbecsülik talán a helyet. Mindezért pedig egyáltalán nem kellett fizetni. Ez ugyanúgy igaz volt az Eiffel-toronynál is - valamit tudnak ezek a franciák, el kellene tanulni tőlük.

Ezt követően elindultunk sétálni a latin negyedben, ahol természetesen elsősorban az éttermekkel és ajándékboltokkal zsúfolt kis utcákat céloztuk meg, és itt először elámultunk azon, milyen szép és sokféle ajándéktárgyat készítenek a Párizsba látogatók számára. Volt ott pénztárcától kezdve kulcstartón, bögrén, hűtőmágnesen keresztül jegyzetfüzetig és esernyőig minden, a pólókról, pulcsikról, táskákról nem is beszélve. Csak úgy tobzódtunk az üzletekben, nem győztünk ámuldozni, milyen klasszak ezek a kis szuvenírek - a legtöbb valóban igényes kivitelezésű és nagyon is ötletes volt, nem a szokásos gagyi. Mivel közben elkezdett szemerkélni az eső, én meg meguntam, hogy közösen próbálunk meg beférni egy esernyő alá, I.-nek vettünk egy szépséges ezüstszürke Párizsos esernyőt, de A. tanácsára visszafogtuk magunkat, és mást nem vásároltunk, mert tudtuk, hogy a Sacré-Coeurnél minden sokkal olcsóbb, oda kell hát majd menni. Ehelyett inkább elindultunk a Boulevard St-Michelen, ami egy hamisítatlan párizsi hangulatú út, tele üzletekkel, fákkal, kávézókkal, patinás épületekkel. Ahogy sétáltunk végig, elkapott az érzés, hogy egyszer mindenképpen szeretnék majd visszatérni ide, de nem turistaként, hanem élni. Azt éreztem, hogy ez az "én utcám", itt a helyemen vagyok; nagyon furcsa de kellemes és felszabadító élmény volt. Eszembe jutott, amikor M. mesélte az egyébként fotóművészként tevékenykedő V. lányáról, hogy amikor ellátogatott New Yorkba, azonnal kikristályosodott benne, hogy ő ott szeretne élni - valami ilyesmit éreztem én is. Azt ugyan nem tudom, mikor lesz erre lehetőség, ha egyáltalán, de gond nélkül el tudnám képzelni.

A Boulevard St-Michelen tanúi lehettünk annak is, miért mondják a franciákra, hogy úgy vezetnek, mint az őrültek. Azt már addigra megfigyeltük, hogy némileg nagy az utakon a fejetlenség, rengetegszer hallani ideges dudálást, mert valaki már menne, a gyalogosoknak már rég zöld a lámpa, de egyeseknek még akkor jut eszébe átvánszorogni kocsival a kereszteződésen. A többségen egyébként azt érezni, hogy ez őket nem zavarja, nem idegeskednek, teljesen természetes számukra, hogy néhány autó keresztbeáll a zebrán, amikor a járókelők már mennek át. A Bd St-Michelen egy busz pl. teljes széltében rágurult a zebrára (amikor már látszott, hogy nemsokára piros lesz a lámpa, és a dugó miatt nem fog tudni továbbhajtani róla), így nekünk meg kellett kerülni, hogy átmehessünk a másik oldalra, de mellette még néhány autó is félig beleállt a gyalogosátkelőbe. I. készített erről egy emblematikus képet:

Zöld lámpa a gyalogosoknak a Bd St-Michelen

Mindehhez jön még, hogy a franciáknál nem villog a zöld gyalogos jelzés, ha már épp pirosra készül váltani, de persze amikor átvált, az autók még nem indulhatnak azonnal. Így aztán az emberek lazán sétálnak át a piroson, és bizony, mire kicsit kiismertük magunkat a szabályok terén, mi is ösztönösen követtük a példájukat. Amolyan bájos francia szervezetlenség ez, amelyhez nagyon könnyen alkalmazkodik az ember lánya. :)

A Bd. St-Michelen továbbmenve rábukkantunk egy Body Shopra, ahová azonnal betértünk, és nem bírtunk ellenállni a leárazásoknak. Vettem többek között egy hatalmas tégely málnás testápolót, az valami isteni - mindig bele akarok harapni. Az eladó hölgy nagyon kedvesen megkérdezte, Fr.o-ban lakunk-e (nyilván rendkívül meggyőző lehetett az akcentusom :P) és aztán azt, hogy aláírnánk-e a szexuális célú gyermekkereskedelem elleni petíciójukat. Ennek részeként a papír hátulján körbe kellett rajzolnunk a kezünket, nagyon vicces volt. :) Ezt követően véletlenül belebotlottunk a Sorbonne egyik épületébe, ahová a komoly őrök miatt nem mertünk megkísérelni bemenni, pedig lehet, hogy beengedtek volna, mindenesetre megcsodáltuk az épületet, valamint az előtte sorakozó kávézókat, amelyek egyikéről mindketten megállapítottuk, hogy egészen biztosan itt forgatták a Párizs c. film egyik jelenetét. Még majd a dvd-n le kell ellenőrizni, de meggyőződésem, hogy így van.

Megpihenve egy Mekiben, és elfogyasztva egy forró teát (csak ez indokolta a Mekit, semmi más), a boulevard-ról betértünk a Luxemburg-kertbe, ami teljesen lenyűgözött. Egyrészt hatalmas tér, és ezekben én mindig nagyon jól érzem magam, másrészt rendkívüli nyugalmat árasztott magából, és nagyon szép volt a kontraszt a csupazöld fű és a színpompás virágok között. A kertek (mert a Tüllériák kertjében is volt ilyen) specialitásai a döntött hátú székek, amelyekbe beleülve az ember már eleve félig fekvő helyzetben találja magát. Régen éreztem olyan békés nyugalmat, mint amikor a szökőkút mellett beleheveredtem egy ilyenbe, és becsukva a szememet élveztem a víz csobogását. A borongós idő ellenére egész sokan voltak egyébként, néhányan például ott tanultak - biztosan átugrottak az egyetemről. :) A kert másik fele pedig az archetipikus őszi Párizsra emlékeztetett: fákkal övezett sétányok, padokkal és díszes lámpákkal, és mindenhol sárga hullott falevél ropogott a talpunk alatt. Úgy éreztem, a teljességhez már csak az hiányzik, hogy felcsendüljön a "La vie en rose".

Guszti a Luxemburg-kertben

Természetesen oka volt, hogy át akartunk vágni a Luxemburg-kerten, méghozzá az, hogy a másik oldalon található kapun kilépve közvetlenül a Rue Bonaparte végéhez érkeztünk. Ez az utca nem szerepel ugyan az útikönyvekben, számunkra mégis az egyik legfőbb párizsi úticél volt. Ha bárki megpróbálná megfejteni a rejtélyt, valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy a Magyar Intézetet kívántuk megtekinteni, amely - véletlenül - szintén a Rue Bonaparte-on található. Persze láttuk, sőt, le is fényképeztük, de a célálommás mégis kicsit lejjebb várt bennünket, ebben az utcában lakik ugyanis Catherine Deneuve, és a legrosszabb elszánt fanatikus rajongókhoz hasonlóan természetesen el kellett látogatnunk a lakásához, és ott mindenféle fotókat készíteni. :) A legklasszabb az volt, hogy amikor beálltam a házszám alá, hogy I. lefényképezzen, épp jött egy úriember, akinek vsz. fogalma sem volt róla, mit pózolok ott a házban praktizáló pszichiáter névtáblája mellett, de azért készségesen megvárta a kattintást. Ezt követően viszont komoly lélekjelenlétről tanúságot téve, és különösen leküzdve, hogy felnőtt, racionális énünk a fanatikus fölé kerekedjen, amikor bement a ház kapuján, utánaeredtünk, és elcsípve a nyitott ajtót, besurrantunk a ház előterébe. Itt található ugyanis a kapucsengő, amelyen ott virít az ominózus monogram: C.D. A lakásokhoz felvezető lépcsőket még egy zárt belső ajtó barikádozza el, tehát felmenni nem tudtunk, csak bekémlelni az üvegen. Amikor pedig valaki távozott, miközben mi még mindig a kapucsengőt és a zöld növényeket bámultuk áhítattal, már nem tudtuk legyőzni a racionalitás szavát, miszerint ha belépünk azon az ajtón, hivatalosan is "stalker"-ré válunk, amit pedig nem akartunk. Így tehát megelégedtünk nagy szerencsénkkel, hogy bejutottunk az előtérbe, kint még lefényképeztük a Madame ablakát (ismertetőjegye: hatalmas zöldnövényzet burjánzik az erkélyen), majd a szemközti szökőkutat, és kissé meghatódva, nagy-nagy elégedettséggel tovább sétáltunk a Rue Bonaparte-on.

Ekkorra egyébként lemerült a fényképezőgép eleme, és I. elfelejtette betenni a csereadagot, így kénytelenek voltunk a telefonjával fényképezni, ami nem készített túlságosan jó fotókat, de így legalább végképp megérett bennünk az elhatározás, hogy be kell szerezni valami normális gépet, ami kicsit tovább bírja (na meg az, hogy innentől kezdve nem felejtjük el reggel a váltóelemeket). A véletlen "belebotlások" sora folytatódott a Rue Bonaparte-on, ahol is ráleltünk egy Ladurée üzletre. Róluk azt kell tudni, hogy csodás édességeik vannak, a macaronjuk pedig világhírű. Mivel addig a Bastille-on látotton kívül nem nagyon találtunk egyéb patisserie-t, gondoltam, ha más nem lesz, majd innen veszek macaront, de meglátva, hogy darabja 4 euró 10 centbe kerül, úgy döntöttem, inkább marad a Bastille. A kirakat egyébiránt csodálatos, be is indult a nyálképzésem, de maradtunk a "leche-vitrine"-nél (ez a kirakatnézegetés, szó szerint a kirakatok nyalogatása, ami ebben az esetben igencsak találó volt :)).

A Rue Bonaparte-on végigérve visszajutottunk a Szajnához, ahol is felléptünk a Pont des Arts-ra, lefényképeztük a korlátra erősített, az örök szerelmeket jelző lakatokat, majd tovább sétáltunk a part mentén a Pont Neufig. Vicces, erről a hídról a hajókiránduláson elmondták, hogy a neve ellenére Párizs legrégebbi hídja, bár így a készítők szempontjából pontosan érthető, hogy az építésekor miért így nevezték el.

A nap lezárásaként elmetróztunk az Operáig, majd visszasétáltunk a Vendome térre. Ez már eleve is szerepel a figyelemre érdemes látványosságok között, és arról vált híressé, hogy szinte kizárólag különböző ékszerüzletek találhatók itt. Számomra azonban személyes vonatkozással bír, hiszen A Vendome tér asszonya (aka "Place Vendome") volt az első Deneuve-film, amelyet láttam, és amelyik azóta is az egyik legnagyobb kedvencem. A Vendome tér már a filmben is lenyűgözött, evidencia volt tehát, hogy ha eljutok Párizsba, oda mindenképp ellátogatok. Már sötétedett, de sajnos annyira nem, hogy felkapcsolják a fényeket, pedig nagyon szerettük volna elkapni a kivilágított teret, annyira gyönyörű. Mivel azonban addigra már hulla fáradtak voltunk a sok talpalás után, elindultunk a metró felé, és bár ott sétáltunk mellette, közös megegyezéssel másnapra halasztottuk a Tüllériák kertjének megtekintését. Este még moziba is készültünk volna, de azt is napoltuk, mert már enni és legfőképpen ülni szerettünk volna. Előtte azért még sikerült beszereznem két csodás képeslapot (az első igazi szuvenír, amit Párizsban vettem, még majd jó sok követte :)).

A Vendome tér Gusztija

Mire kiértünk a metró másik végén, már kezdtek felgyúlni a fények, és tovább erősödött bennem az aznapi elhatározás, hogy majd egyszer valamikor feltétlenül itt kellene élni.

Déjá vu

Az elmúlt másfél-két hétben megnéztem néhány filmet, ugyan közel sem napi egyet, de hát ez van, dolgozó ember annyit lát, amennyire ideje marad.

Les demoiselles ont eu 25 ans (Agnes Varda - 1993) - Csodás dokumentumfilm a Rochefort-i kisasszonyok forgatásáról, a városról, a szereplőkről és a rendezőnő imádott férjéről, Jacques Demyről, 25 évvel a film 1967-es bemutatója után. Imádom Varda dokumentumfilmjeit; talán azért, mert nála mindig az emberek állnak a középpontban, és úgy tud személyes lenni, és ezáltal megérinteni, hogy cseppet sem lesz személyeskedő. Érdekes látni, milyen meghatározó lehet egy filmforgatás egy kisváros életében - Rochefort-nak szinte védjegyévé vált a film, minden útikönyvben, leírásban megemlítik. Catherine Deneuve pedig gyönyörű, ez ugye kérdés sem volt - bár szívszorító látni, ahogy a 25 éves ünnepségre egyedül érkezik, csoda, hogy nem sírta el magát. Én csak egy picit éltem bele magam a helyzetébe, abba, hogy Francoise miért nem lehet már ott, és kicsordultak a könnyeim...

Coraline és a titkos ajtó (Henry Selick - 2009) - Fantasztikus, tüneményes és izgalmas mese, és nem utolsó sorban lenyűgözően pompás animáció! Imádtam minden percét, lebilincselt a maga titokzatos, néha félelmetes világával (ja, kérem, hogy ő rendezte a Tim Burton nevéhez kapcsolódó Karácsonyi lidércnyomást is? így már értem :)). A 12-es karika élből mehet rá (megnéztem, rátették), de felnőttként nagy élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom, nem is beszélve az extrákról, amelyekben bepillantást nyerünk a stop-motion technikát jellemző, szó szerint aprólékos készítési munkálatokba (példa: egy animátor egy hét alatt kb. 7 másodpercet tud "leanimálni"). Az biztos, hogy ezeknek az embereknek tökéletes a látása, és kötélből vannak az idegeik.

The Good German (Steven Soderbergh - 2007) - Méltatlanul mellőzött bravúros film (vagy csak én nem hallottam volna róla, hogy hype-olták?), hozzánk moziba sem jött, pedig olyan nevek szerepelnek benne, mint George Clooney és Cate Blanchett. Tökéletes film noir, a műfaj minden kellékével-jellegzetességével, a fekete-fehér kép pedig éppen ezért dukál hozzá. Nem is rossz, mert így sokkal egyszerűbb visszarepülni az időben a II. világháború végéig, és az egy-két archív felvétel sem lóg ki, szinte fel sem tűnik, hogy Churchill és Clooney egy filmben paradoxon lenne. Kiváló alakításokat láthatunk és a történet végig izgalomban tart, egyszer sem "ül le"; az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket, de nem esik abba a hibába, hogy a szükségesnél többet csavarna a sztorin. Ha egyszer valaha leadnák moziban, nagyon szívesen megnézném ott is.

The Comfort of Strangers (Paul Schrader - 1990) - Ööö... érdekes. Ezt a jelzőt általában akkor használom, ha nem akarom teljesen leírni az adott művet, de nem is igazán tudom hová tenni. Pedig itt aztán elvben az összes hozzávaló adott lenne egy kiváló recepthez: Ian McEwan regényéből Paul Schrader csinált filmet olyan színészekkel, mint Rupert Everett, Natasha Richardson, Helen (I ♥) Mirren és Christopher Walken. A végeredmény mégis egy zavaros, lassú film, ami bizarrsága miatt eszembe juttatta Peter Greenaway nem kevéssé aberrált (de legalább kiváló) A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője c. eposzát, illetve valahol a közepén mondtam I-nek, hogy a film hangulata addig (még sok minden nem derült ki) A születésnap c. Pinter drámát idézi számomra. Aztán megnéztem, hogy a forgatókönyvet Harold Pinternek köszönhetjük. Ja, hogy úgy. Leginkább azt tudnám mondani róla, hogy másodszorra talán már jobban lehet értékelni, de ez persze nem biztos. Ami viszont biztos, az az, hogy érdemes lenne elolvasni a könyvet. Papíron talán jobban érzékeltethető az a pszichológiai háttér vagy alap, amely megágyaz a megjelenő kapcsolatoknak, érzelmeknek, viselkedésformáknak. Ez a filmből nagyon hiányzott, és így az teljesen szétesett. Nincsenek indokok, csak egy beteg elméjű házaspár, aztán slussz.

Hát ennyi... és ma ráadásul 15 újabb dvd-vel bővült a filmtáram, köztük olyanokkal, mint Callas mindörökké, Delicatessen, Napfogyatkozás, A hosszútávfutó magányossága, Viridiana és még sok hasonló. Néhányat legalább már láttam, de azokat meg szívesen újranézném. Majd szépen lassan... legfőképp lassan.

Zenebona

Ma, E-nek hála (akinek innen is sok puszit küldök, amiért ilyen rendi volt, hogy hajlandó volt átvenni az öt különböző szállítótól öt különböző csomagban és feltehetően öt különböző napon érkező csomagokat), megérkeztek az Angliából rendelt szórakoztatóipari termékeim, nevezetesen négy CD és egy DVD, na de milyenek!!! Úgy éreztem magam, bontogatva őket, mintha 20 évvel ezelőtt lenne, és a karácsonyfa alatt hámoznám ki az ajándékaimat a csomagolópapírból.

Alapvetően morgolódni szoktam, amikor egy olyan oldalon, mint az Amazon, semmiféle információ nem lelhető fel a CD-n/DVD-n/a tokban stb. lévő plusz nyalánkságokról, eddig viszont még mindig szerencsém volt, mert az általam rendelt lemezek többnyire tömve voltak extrákkal, amikre egyáltalán nem is számítottam.

Kezdem pl. a "Les Demoiselles de Rochefort"-ral (aka Rochefort-i kisasszonyok), ő a DVD. Potom pénzért vettem, és fogalmam sem volt róla, hogy egy ilyen gyönyörű különleges kiadáshoz lesz szerencsém. Ha jól rákészülnek, az angolok azért tudják, hogy kell megadni a módját a kultúrának. Igaz, valamiféle több évtizedes Jacques Demy-jubileumra készült ez a duplalemezes doboz, így érthető az igényesség, de ettől függetlenül továbbra is hitetlenkedve veszem tudomásul, hogy az angoloknál van ilyen, nálunk pedig még mindig a különböző hiper-, szuper- és jelöletlen marketek polcairól lehet csak lehalászni az ilyen klasszikusokat, minimálkiadásban, három számjegyű áron, már ha egyáltalán vannak (és a helyzet iróniája, hogy egyébként pici fenekemet a földhöz verem és leborulok a kiadó előtt, hogy legalább ilyen formában vállalja a megjelentetést a nemlétező fizetőképes kereslet ellenére is). A kisasszonyok speciel kies hazánkban nem is jelent meg.

Nade, ha már a globalizáció elenyésző számú előnyeinek egyikeként sikerült hozzájutnom az ennél ünnepélyesebb angol darabhoz, akkor örülök neki, meg rajta a bónuszoknak. Először is, ott van a "Les Demoiselles ont eu 25 ans" (A kisasszonyok 25 évesek voltak) c. Agnes Varda-féle dokumentumfilm, egy igazi, ritka csemege (jah, és azon méláztam, honnan jutnak hozzá ilyen különlegességekhez egyes YT-felhasználók, hát most már tudom), egy illusztrált angol nyelvű füzet a filmről és a szereplőkről, Gene Kelly-féle audiofelvétel fotókkal és a 2005-ös Guardian interjú Cath-tal, amiről így látatlanban úgy gondolom (illetve bízom benne), hogy videó, és nem csak szöveg. Ez is igazán egyedi extra, kivételesen még YT-on sem láttam, és képünk is csak sokvízjeles van róla, pedig a kedvenc (mármint az enyém :)) cannes-i Gaultier-ruháját viseli éppen. Itt egy kép, legjobb tudomásom szerint erről van szó:

Kedvem is támadt megnézni a filmet megint, de sajnos erre vsz. ma már nem lesz idő (vagyis most éjszaka, "ma" még megnézhetek akár kettőt is :)), pedig a blog miatt is kellene. Hiába, tudtam, hogy ez lesz, már a második nap nincs semmi a "fogadalomból".

Visszatérve az ajándékcsomagomra, volt még benne két "sima" és két "szpesöl edisön" CD. A két sima Alizée "Psychédélices" és "Une enfant du siecle" c. albuma, utóbbi a legújabb, itt várok rá 2 hónapja, és én hülye, ahelyett, hogy hallgatnám, fényképeket készítek és blogot írok róla. Hiába, no, hallgatni még annyi időm lesz, de az újdonság varázsa csak most él, most kell rögzíteni (virtuálisan persze...). A másik két lemez pedig Alizée "Psychédélices" c. albuma (igen, nagyon kellett sima és szpesöl változatban is, na), és Nolwenn Leroy "Le Cheshire Cat et moi" c. lemeze. E két utóbbi annyira de annyira gyönyörűre sikerült, hogy írok is róluk mindjárt pár sort, de először álljon is itt egy "csoportkép" a szerzeményekről, elölről, és hátulról is:

Részletezve a két csodakiadást, Nolwenn esetében, amint meghallottam a dalokat, azonnal beleszerettem az Alízos világba, no pláne a helyes pasztelles rajzokba, amiket szerintem még Lewis Carroll is megirigyelhetett volna (simán beleférnének a könyvbe illusztrációként). A korongot háromrészes, szintén illusztrált papírtokba tették, aminek egyik része az előlap, a középsőbe rejtették a dalszövegeket, és a jobb oldaliba a CD-t. Mindehhez még egy nagyon egyszerű, ám annál leleményesebb ötlet is jár: a dalok szövege nem a szokásos füzetben kapott helyet, hanem az említett kis rajzokkal illusztrált kártyákon, amik amellett, hogy rendkívül ízlésesek, hatalmas meglepiként szolgáltak, és tényleg annyira megörültem nekik, mintha valóban a fa alól került volna elő egy váratlan ajándék.

Az elmaradhatatlan illusztráció:

Végül, de nem utolsó sorban, a "Psychédélices", ha ugyanis valaha valóban beszippantott egy univerzum, hangzásával, megjelenésével együtt, akkor az ezé az albumé volt. A zene mellett leginkább a logót és az egyéb grafikákat imádom (köszönjük, Jérémy), de persze a ruhák, a haj, a smink és nem mellesleg a sima CD borítóján fontosabb mellékszerepet játszó torta sem utolsó :)). Azt pedig meg kell hagyni, ezt a kiadványt "megcsinálták". Méltó az eredeti dizájnhoz és persze a rajongókhoz, akiknek a lelkes és hűséges támogatását bizonyos szinten viszonozni hivatott (na, itt nem feltétlenül magamra gondolok, aki több mint két évvel a megjelenés után rendeltem meg... :P). Gyönyörű, négyrészes papírtok az említett grafikával díszítve, két lemez (egy CD és egy DVD) fekete alapon rózsaszín betűkkel (aaaarrrghh, túl sok, ezek tudnak valamit, imádom! :)), a fényképes dalszövegfüzetkével, éééééééééés, egy szép nagy poszterrel, ami már csak azért is vált ki ekkora lelkesedést, mert foggalmam sem volt róla, hogy ez is része a díszdoboznak. Azt hiszem, egyáltalán nem panaszkodhatok, I. hozott nekem csokit, és kaptam ajándékba egy rakat extrát, pedig sem szülinapom, sem karácsony nincs.

Ja, és el ne felejtsem, a kép(ek):

Most pedig meghallgatom az "Une enfant du siecle"-t, hogy megtudjam, letaszítja-e a mindenkori kedvencek dobogójának tetejéről a Psychédélices-t (kétlem... :))

Cannes hatvanharmadszor is

És igen, tegnap megkezdődött Cannes! Hatvanharmadik alkalommal. Nagy öröm először is, hogy a Cannes-i klasszikusok szekcióban vetítik majd a Tristanát, így szívem csücske, Mádmázell Dönöv is ott lesz majd (csak még nem néztem utána, melyik nap). Előtte persze még beugrott tegnap Monacóba megnyitni valami kócerájt, mert hát miért ne, még a végén kiesne a gyakorlatból. :D

A megnyitó viszonylag gyorsan lezajlott (vagy csak a Canal+ vágta meg :)), Kristin Scott Thomas pedig szokásához híven gyönyörű, szellemes, vidám és sugárzó volt.

Ráadásul nagyon aranyosakat mondott az angolosan tört franciájával, de a közönség kissé talán elpunnyadt a kényelmes vörös fotelekben, vagy túl intelligens volt nekik a humor, mintha nem vették volna le.

Meglepődtem, de Cate Blanchett is franciául szólalt meg, Russel Crowe viszont már nem vállalkozott ilyen mutatványra. Ma reggel nyitotta a filmek özönét a Robin Hood, aminek a premierjén Helen is megjelent, és csodaszép volt, mint mindig (csak az a fránya frufru :P). Szegény Ridley Scott bácsi meg félrelépett és meg kellett operálni a lábát, így ő nem lehet ott a pálmafák között (najó, nem is, hivatalosan csak annyit tudok, hogy térdműtéten esett át). Igaz, csak Cate miatt érdekelne ez a feldolgozás, de végül ha már ilyen szép világprömiert kaptunk az itthoni mozikban is, még lehet, hogy rászánom magam, és megnézem. Utóbb láttam, hogy Hurty szívem is szerepel benne, túl nagy lesz a kísértés, azt hiszem. :-) Egyébként Mesterházy Lili pozitívan nyilatkozott a filmről, ami elvileg a lélektani szempontokat helyezte előtérbe, és ez is jó ajánlólevél, még az azóta olvasott sok lehúzó kritika ellenére is.

Nagyon kíváncsi leszek a végeredményre, még ha a versenyfilmeket nem láthatom is, Tim Burton mint zsűrielnök szolgálhat érdekességekkel. Nagyon szeretem az ő kicsit meseszerű, kicsit hátborzongató és sokszor meglehetősen lökött :)) világát, alig várom, melyik alkotásra esik a választása (persze, nem egyedül, de mint tudjuk, a döntő szó mégiscsak az övé).

Idén ráadásul rengeteg magyar is szerepel a programban ilyen vagy olyan módon, Mundruczó Kornél alkotása pl. két év után most a versenyfilmek között, igaz, a vetítés a legutolsó nap lesz, ami talán nem a legjobb leosztás, de persze várjuk ki a végét. Ha már itt vagyunk, témájánál és előzetesénél fogva, de egyelőre látatlanban a Frankenstein-terv még passzolhat is Tim Burton ízlésvilágához.

Mivel én már megint hiányzom Cannes-ból (jövőre ezt orvosolni kell), így azzal "ünnepeltem" meg az idei fesztivál kezdetét, hogy frizurát csináltattam (nem kell ehhez vörös szőnyeg :)), és nekiláttam rendezgetni-pakolgatni a dvd-imet, na meg persze a Canal+-nek és a hivatalos Cannes-i webszájtnak köszönhetően laptopom szép kis képernyőjén követem az eseményeket. Na és persze várom a Cannes-i klasszikusokat. Nagyon! ♥

Akit érdekel, és lemaradt volna, íme a megnyitó.

Nincs tovább Francia Filmnapok

Idéntől nem lesz nálunk Francia Filmnapok. Nem idén, hanem idéntől. Merthogy a főszervezőt felkérték a bukaresti Francia Intézet vezetésére, és igent mondott - ami persze teljesen rendben is van. A másik ok viszont az, hogy az Unifrance, aki a pénzt adta a szervezéshez, úgy döntött, nálunk már "mindent kihozott a dologból, amit lehetett", ezért a továbbiakban a tevékenységét más országokra fogja koncentrálni. Persze, értem én, hogy máshol talán még ennyire sem "elterjedt" a francia kultúra, mint Magyarországon, meg a British Council is továbbállt, miután itt jól végezte dolgát, mégsem tudok egyetérteni azzal, hogy "mindent, amit lehetett". Mivel saját magam felé hajlik a kezem (nem mintha szent lennék :P), rögtön azzal indítanék, hogy pl. Catherine Deneuve még nem járt nálunk a FF keretén belül, úgyhogy a "minden" értelmezésével máris gondok adódnak. De ha eltekintünk eme személyes önös érdektől, akkor sem hiszem, hogy ez így igaz lenne. Ez olyan, mintha azt mondanánk egy nyelvre, hogy már "megtanultuk". Egyszerűen csak nem létezik ilyen állapot. Elképzelhető, hogy M.o-n sokkal inkább jelen van a francia kultúra szeretete, mint sok más országban, és tény, hogy az átlaghoz képest még sok filmet is bemutatnak nálunk, de egy 13 éve folyó, évente megrendezett eseményről eszembe nem jutott volna, hogy ez itt csak valami misszió, amit aztán majd a célok elérését követően szépen átcsoportosítanak máshová. Igazi hagyománnyá vált már, hogy áprilisban FF vannak, és még ha tudtuk is, hogy így is rettentő nagy késéssel hozzák el a forgalmazók az alkotásokat (az átlag átfutási idő 1,5 év a francia mozimegjelenéstől számítva), akkor is biztosak lehettünk benne, hogy legalább jó néhány filmet láthatunk, nem is beszélve a rövidfilmes összeállításról, aminek a darabjait ezen kívül biztosan sehol sem láthattuk. Itt van pl. a Titanic, ahol szerencsére van "Francia zátonyok" szekció, de ha már az átfutási időnél tartunk, éppen vasárnap mondta el a "Hátralévő életed első napja" c. film rendezője, hogy a Titanic az utolsó fesztivál, amin az alkotás szerepel, mert Franciaországban már 2 évvel ezelőtt mutatták be. Ha szó nélkül kivonják tőlünk az ilyen rendezvényeket, akkor mi célt szolgált a francia kultúráért rajongó közönség "kiépítése"? Hová menjünk ezek után? Merthogy persze van még számos más program is, de a FF helyett nincs alternatíva, így a végelszámolásban mégis az történik, hogy (még) az eddiginél (is) kevesebb filmet láthatunk majd a mozikban.

Az Unifrance mentségére legyen mondva, továbbra is folytatják pl. abbéli tevékenységüket, hogy francia filmek m.o-i bemutatóira meghívják a készítőket. Meg van beszélve. De ezek után minimum egy Catherine Deneuve bemutató a jobb filmek valamelyikéből, a főszereplő részvételével. És nem ám Cannes-ra időzíteni a m.o-i premiert, vagy Velencére, hogy biztosan ne tudjon eljönni. Meg aztán ott van ugye az íriszek virágzása is. Egy jó szervező mindent figyelembe vesz. :-))