The Language of Love

Az egyik legjobb kisfilm, amit valaha láttam. Egyszerűen minden a helyén van benne. Csak egy srác, aki ül az órán és képzeletbeli monológot szaval, és működik. Tökéletes egész. Nem utolsó sorban a megfogalmazott gondolatoknak köszönhetően. És persze, persze aktuális, mert miért ne. The language of love really is a universal one.

"What the fuck is happening to me? Like... like my heart beats faster when he's around and I can't think of anybody else. I DON'T NEED THAT! Especially not in a French exam. But I can't help it. I can't control it. I try and do my homework but my mind keeps wandering and I'm sitting in French over and over again..." Tell ME about it.

Lisboa

 

 

Néhány minden szempontból szörnyületes hónap és még borzalmasabb utolsó néhány hét után spontán úgy döntöttem, hogy muszáj elmennem. El, messzire. Leginkább is országhatáron kívül, és legfőképpen határozatlan időre. Azt persze tudtam, hogy ez a két paraméter lottó főnyeremény hiányában együttesen nem megvalósítható, de arany középútként belőttem az egy hónapos időszakot, és úgy hozta a szerencse, hogy találtam egy apartmant, ami belefért a költségvetésembe. Helyileg pedig éppen Lisszabonban akadtam rá.

Belakva

Konyha és a kedvenc csillár

Első körben nagyon messzire húzott volna a szívem, egészen a távol-keletre (pontosabban Vietnamba), de ezt gyorsan megtorpedózta az a tény, hogy oda nem lehet csak úgy spontán döntéstől vezérelve 1 héten belül kiruccanni. Maradt tehát Európa, alapvető követelményként, hogy francia nyelvterület kizárva (mert ugye, ha már erőfeszítést teszek érte, hogy távol legyek, ne vágjam el magam alatt a fát egy ilyen mnemotechnikai malőrrel), így aztán érzésre elsőként Firenzét néztem ki, de ott képtelenség volt élhető áron szállást találni. Így jutottam el sok-sok városon át Lisszabonig, amiről legbelül azonnal tudtam, hogy gyorsan megszokom majd és otthonosan fogom érezni magam ott. És lőn. Tervem is csak annyi volt, hogy eltűnni, fejemre húzni a virtuális és a valós takarót, és semmit, de az égvilágon semmit nem csinálni, meg sem mozdulni, amíg úgy nem érzem. És nyilván a folyamat részeként végre egyszer s mindenkorra kiszabadulni abból, ami gúzsba köt és fojtogat.

Kilátás 1

Kilátás 2

D., akié a lakás, igazi művész, ráadásul képző- és vizuális művészetekkel foglalkozik, ez a lakásra is rányomja a számomra meglehetősen bejövős bélyegét. Könyvek a moziról, művészetekről, regények portugálul, angolul, franciául, jazz, rock és komolyzenei CD-k (épp Marilynt hallgatok a jól megérdemelt áfonyás Alpro joghurtommal a kezemben). Mindemellett a belső dizájn az az igazi retro-modern, ami pedig az egészet megkoronázza, az az egyterű lakás egyik fala mentén végighúzódó hatalmas ablak. A 4. emeleten ez egyrészt jót tesz a világításnak, másrészt rendkívül levegős hatást kelt. Néha elkap az érzés, hogy olyan, mintha valami amerikai filmben lennék. :)

:-)

Retro-modern

További előny, hogy 5 metrómegálló (aka. 10 perc) magasságában a tengerparton szállhatok ki, amit tegnap meg is tettem. Aztán ahogy az ilyenkor lenni szokott (vagyis gondolom), a parton fényképezés közben gyorsan megismerkedhet az ember másokkal, aztán együtt töltheti a nap hátralevő részét az újdonsült ismeretséggel, majd később annak barátjával. Ami persze a végére már kevésbé pozitív, mert az első rokonszenv és közös pontok ellenére mégiscsak kiderül, hogy emberileg mégsincs sok közünk egymáshoz, csak ezt a másik fél nem látja. Én meg igazából azon agyalok utólag, hogy miért hagyom már megint, hogy bullying áldozata legyek, ráadásul tök ismeretlen önjelölt megmentők keze által - a szó szoros és átvitt értelmében is. Úgyhogy azt hiszem, miután hirtelen felindulásból megadtam a tegnap vásárolt friss, ropogós portugál telefonszámomat, talán nem véletlen, hogy a külön erre a célra kihozott telefonom annak ellenére sem fogadja el a SIM-kártyát, hogy 99,9%-os bizonyossággal emlékszem rá, hogy kiüttettem, és használtam már külföldi kártyával. Ez is egy tanulsággal több. Mellesleg a kártyaproblémát attól még meg kell oldani valahogy, ez még folyamatban van.

Bunuel, evidentemente :)

Idefelé az első dolgom az volt, hogy fent hagytam a repülőgépen a napszemüvegemet, amiről kiderült, hogy kb. a legnélkülözhetetlenebb darab az egész itt tartózkodáshoz (értsd: kifolyik a szemem nélküle). Azt hiszem, a wc-papír és a naptej mögött talán a harmadik helyre sorolnám. Az innen kb. 2 perc sétára lévő bevásárlóközpontban pedig egyelőre csak Ray Ban kaliberű szemüvegeket találtam, amire ugye nem adok ki pénzt (hogy aztán valamelyik másik járaton kössön ki az előttem lévő ülés hálós tartórekeszében). Még fel kell fedeznem a város azon részét, ahol egymást érik a napszemüvegárusok.

Szóval itt tartok most, meglátjuk, mit hoz a holnap. Elvben strandolni megyek a CS-erekkel, kíváncsi leszek, hogy jön össze, pláne, hogy hogy találjuk meg egymást a telezsúfolt tengerparton. És persze továbbra is alaptétel, hogy semmit sem muszáj. Hogy addig vagyok mozdulatlan, amíg kell, hogy pihenek, hogy nincs kényszer, hogy én vagyok az első. Igyekszem.

Lesson for life

METAOPTIKA
ha közelebb van:
élesebben látni, hogy
elérhetetlen.

(Fodor Ákos) 

És még inkább: amíg nincs elég közel, mindig feltételezni, hogy

- nincs elég közel

- elérhetetlen.

Titanic (3D)

Tegnap találkoztam G-vel (barátnő, épp brazíliai önkénteskedésből tért haza - kis időre), és szóba került a Titanic - meglepetésemre azt mondta, ő unta, szerinte nem is volt hihető, hogy majd pont egy hajón találkozik ez a két fiatal, meg amúgy is, ásítozott és a végét várta, amikor anno megnézte. Mindig meglepődöm, amikor valaki katasztrófafilmként vagy (nyálas) romantikus filmként aposztrofálja ezt az alkotást, pedig a legtöbben valamelyik kategóriába esnek  - egy ismerősöm egyenesen úgy fogalmazott, hogy számára a Hugh Grant- és Julia Roberts-féle mozik után következik, ami már-már felfoghatatlan. G. saját bevallása szerint az utóbbi kategóriába tartozik, ráadásul még a történet sem kötötte le, így aztán persze nem nagyon tudta hová tenni, amikor elmeséltem neki, számomra mit jelent a film.

2005-ben láttam először, így nem kellett megküzdenem a korábbi tinédzserkori értelmezéssel, lehet, hogy ez is segített. Londonban néztük I-vel, ahová átruccantam Belgiumból, de csak úgy, ahogy szokás, amikor megy a tévé, de közben beszélgetünk: az elejét még nem igazán követtük, aztán a felétől szépen lassan beszippantott minket a történet, a (nagyon) kistévé és a felirat nélküli eredeti nyelv ellenére, amit nyilvánvalóan nem értettünk tökéletesen. Akkoriból egyetlen kép maradt bennem, és a hozzá tartozó érzés: amikor Rose felfedezi, hogy a palánkba kapaszkodó Jack már nem él, és végül elengedi, le a mély vízbe. Ott és akkor úgy éreztem, meghasad nemcsak a szívem, hanem az egész tudatom, hogy ezt az egyet képtelen lennék kibírni, ott helyben belehalnék a fájdalomba, vagy beleőrülnék, de ép ésszel, felfogva, hogy az, akit nekem szánt az ég, a szemem láttára pusztult el, úgy nincs tovább. Pedig nem sokkal később meg kellett tennem, hacsak szimbolikusan is, és talán elképzelhető, hogy éppen azért gyakorolt ekkora hatást rám a jelenet, mert valahol nagyon mélyen már akkor éreztem, nem fogom megúszni.

 

Aztán talán 2 éve A. hozta fel a filmet a gyász kapcsán -teljesen megdöbbentett, hogy számára ez maradt meg a Titanicból - az újrakezdés lehetősége, az, hogy amíg én úgy éltem meg, hogy a történetnek ott van vége az óceán közepén, az valójában csak a kezdete volt - Rose életében legalábbis. Elvileg meg is kellett volna néznem házi feladatként, de kicsit tartottam tőle, mert az a jelenet és az érzések még mindig erősen munkáltak bennem. Aztán a dvd-rendelési procedúra is elhúzódott, így mire kb. 2-3 hónappal később megkaptam a lemezt, már nem volt aktuális.

Még szerencse, hogy James Cameronnak ilyen fantasztikus ötletei támadnak, hogy készít egy 3D-s verzót, mert, nos, valljuk be, ha valamelyik film, hát a Titanic pont megérdemli. Odáig is elmerészkednék, hogy ezúttal a technológia hozzátesz az élményhez, bár az átéléssel számomra a miniképernyőn sem volt gond. De most éreztem, itt az ideje, újra kell nézni, ha már adódott ez az alkalom, legalább végre látok egy olyan 3D-s alkotást, amelyiknél értelme lesz a szemüveggel bajlódni. És tényleg volt.

Furcsamód kb. a tizedik perctől rám tört az a fojtogató, végtelen, kibírhatatlan veszteségélmény, amit anno éreztem, és Jack még meg sem nyerte a jegyét pókeren, már borított volna el a zokogás, mert tudtam előre, hogy cirka három órán belül ez a hatalmas, lenyűgöző építmény, rajta ezernyi élet, remény, mind-mind szertefoszlik és a tengerbe vész. Persze ez később, amikor elindult a történet, alábbhagyott, csak néha-néha jött újra elő. A film most is teljesen magával ragadott, és bár továbbra is úgy gondolom, hogy elsősorban a zseniális forgatókönyv és az alakítások, na meg a rendezés felel azért, hogy minden idegszálammal megfeszülve az ismert tények ellenére is újra elhiszem, hogy ezúttal talán másképp ér majd véget a sztori, a 3D-nek annyit biztosan a javára lehet írni, hogy még sokkal-sokkal átélhetőbbé teszi a vásznon látottakat. A vizet mindig is valami földöntúli módon imádtam (lehet valami abban, hogy vízjegy vagyok), a nyílt víztől viszont ezzel együtt is irracionális módon rettegek (talán túl korán láttam a Cápát, meg a Baywatch-ok sem segítettek). A filmet nézve meg kellett állapítanom, hogy ebből a két ellentétes hatásból táplálkozva szinte perverz módon vonz az a hatalmas kék-fekete mélység ott a vásznon, a végeláthatatlan óceán, a lételemem, ami egyben pusztító. És közben valahol olyan is, mintha ott lennék, a halál torkában, kristálytisztán felfogva a helyzet súlyosságát, azt, hogy cselekedni kell - de hogyan? 

Legközelebb az ominózus jelenetnél eszméltem magamra, hogy tudniillik moziban ülök, ugyanis hirtelen ráébredtem, hogy valahol elmúlt belőlem a kezdeti fojtogató érzés. Nem értettem, és próbáltam visszakutatni az emlékeimben, pontosan hol és mikor történt. Persze, az elengedés, ahogy azt végig kell nézni, továbbra is szívfacsaró, nyeltem is a könnyeimet a 3D-szemüveg jótékony takarásában, de már nem éreztem, hogy ebbe bele kell halni. És akkor rájöttem. 

Régen, főleg még gyerekként, amikor arról hallottam, hogy emberek a "hazájukért" kivonulnak az utcára forradalmat csinálni (azaz halomra lövetni magukat, mert számomra ez azzal volt egyenlő), vagy az életüket kockáztatva segítenek az égő házban vagy a süllyedő hajón maradtaknak, bármilyen nehéz volt is szembesülnöm vele, be kellett vallanom magamnak, hogy ilyen helyzetben kíméletlenül praktikus, magyarán szólva gyáva lennék: dehogy mennék ki az utcára, szépen a négy fal közt maradnék, hogy ne érhessen puskagolyó, dehogy mennék vissza egy égő házba vagy egy süllyedő hajóra! Hiába tudtam kicsiként, hogy ez lenne a "nemes" cselekedet, kis naiv világomban értelmezhetetlen volt ilyen "hülyeséget" csinálni. Szépen húznám el a csíkot, mint a Titanic tervezője is a filmben. Lesülne a képemről a bőr, valószínűleg egy ideig nem tudnék tükörbe nézni, de beülnék abba a mentőcsónakba. 

Aztán eltelt jó néhány év, és kiderült számomra, hogy az ilyen döntések nem a gyávaságról vagy a bátorságról szólnak. Amikor Rose-nak felajánlják, hogy üljön a mentőcsónakba, és Jack is erre biztatja (márpedig benne 100 százalékig bízik), ezért meg is teszi, minden normális ember azt gondolná, hogy ez egy no brainer, hiszen mik a lehetőségek? A (viszonylag biztos) halál és a (többé-kevésbé biztos) élet. Nincs az az épelméjű ember, aki akármilyen nagy szerelem miatt a biztos végzetbe rohanna. Én mégis úgy éreztem (bár azt le kell szögezzem, nem tartom magam sem épelméjű, sem normális embernek, tehát ez a mentségem megvan), hogy ez így nem stimmel. Aztán Rose egyszer csak fogja magát, és az ereszkedő mentőcsónakból visszaugrik a hajóra - bennem pedig bumm, egy szempillantás alatt megszűnik a kibírhatatlan (megelőlegezett) gyászélmény. Ez volt az a pillanat, és most már az is egyértelmű, hogy miért. Mert a választás nem az élet és a halál között van, hanem aközött, hogy a saját utamat járom-e, vagy sem. Jelenthet bármit racionálisan egy döntés, ha az út, amin el kell indulni hozzá, nem az enyém, akkor az soha nem lehet a helyes döntés. Hülye az az ember, aki a mentőcsónakból visszaugrik a süllyedő hajóra? Elvakítja a szerelem? Hamis biztonságérzet keríti a hatalmába, mert úgy érzi, amíg a szeretett személlyel van, nem történhet semmi baj, de ha történik, nem is számít? Dehogyis. Éppen ellenkezőleg. Kristálytisztán látja - hát hol máshol, ha nem ebben a helyzetben -, hogy merre kell mennie. Az egyik irány pontosan kirajzolódik előtte, és tudja, hogy azt az életet képtelen lenne leélni, ezért muszáj visszafordulnia. Mindegy, hogy azután mi történik, mert a saját útját választotta, akármi következik is, az már valóban az Ő élete. És akkor belefér a halál is, a gyász is, akkor bármit túl lehet élni - persze, kegyetlenül nehéz, és igazságtalan, és fájdalmas, de van belőle felépülés, mert igazi.

 

Ez pedig messze nem romantikus-nyálas túlzás, az életben is milliószor kerülünk kicsiben ilyen döntéshelyzetbe, és én még igyekszem is mindig a belső iránytűm szerint fordulni, mégis döbbenetes felismerés volt ez a film. Néha kell, hogy ilyen mérhetetlenül felnagyítva és kiélesítve (mondhatnám, 3D-ben) a képünkbe nyomják az igazságot, hogy fel is fogjuk és szavakba tudjuk önteni. Amikor A. két éve előadta a saját értelmezését, azt hittem, persze, ő pszichológus, nyilván másképp látja a filmet, mint egy egyszerű halandó. De meg kell követnem, ugyanis egészen konkrétan is benne van a filmben az, amiről ő beszélt. James Cameron zseniális: 3 órán keresztül nézzük az elkerülhetetlen pusztulást, majd jön egyetlen képsor, csupán fél percnyi talán, és diadalmaskodik. Mert a vizet lehet úgy is értelmezni, hogy pusztító, de ezzel szemben életet is ad. És a film pontosan ezt valósítja meg: úgy szól a halálról, hogy közben megalkuvás nélkül az életről szól.

Napi bölcsesség

A facebook üzenőfalán a legtöbb esetben áradnak az életbölcsességek, amelyek közül nem mindet szoktam elolvasni, és még ritkábban történik meg, hogy úgy érzem, igazi üzenete van számomra a látottaknak. Talán ezért van, hogy amikor néha rátéved a tekintetem valamire, az többnyire nem véletlen. Az elmúlt bő egy hét tanakodására azt hiszem, frappáns válasz volt az élettől ez a kis szösszenet, különösen annak első két sora - a többi logikusan nem releváns. Note duly taken.

Akinek tetszel... Megjegyez !
Akit érdekelsz... Megkeres !
Aki szeretne veled lenni... Szakít Rád időt !
Aki látni akar téged az... Látni is fog !
Aki vágyik Rád.. Bizonyít !
Aki szeret... Megbecsül !
A többi csak kifogás !!

All by myseeeeeeelf...

Hát, ez is eljött. Bár még sok a munka, annyira nem fogom fel. Meg igazából normális ez az állapot, nem? Mindenki egyedül lakik. Illetve legalább egyszer életében mindenki lakik egyedül. Mire pedig ezt az életkort betölti, már mindenképpen. Teljesen egyedül. Rá kellett jönnöm, hogy noha néhány időszak az életemben már ezt az illúziót kelthette, valójában nekem ilyen még sosem volt. Fura, mert rossz és jó is egyben, egyszerre kicsit szomorú és végtelenül izgalmas. Persze I-vel továbbra is chatelünk gmailen, mégis valami megváltozott. Ez volt a cél, tudom én, de akkor is meglepő, hogy máris, hogy csettintésre minden átalakul, hogy csak ennyin múlik. Most már minden szobában nekem kell felhúznom a redőnyt reggel, különben egész nap leengedve marad (mint például ma is :-)). A postaláda-rutin legalább nem változott, azt eddig is csak én ürítettem, lévén nem volt két kulcsunk, és amikor idejöttünk, még minden filléren spórolni kellett, amit nem volt feltétlenül szükséges kiadni. A postaládakulcsot ebbe a kategóriába száműztük.

Kíváncsi vagyok, mi jön most. Olyan érzés van bennem, mint amikor először mentem külföldre lakni, csak az a különbség, hogy most egy helyben maradtam. Mohamed és a hegy esete, ugyebár. Azért minden nehézségével együtt igazán jól esik, hogy végre a hegy jön elém, hogy ha már meg kell mászni, legalább felépíteni nem nekem kell előtte. Ez határozottan az újdonság erejével hat, és kellemes ráébredés. Bridget Jonesszal ellentétben azt hiszem, most éppenhogy szeretnék egy kicsit egyedül lenni, ha már így adódott ez a helyzet. Csak amíg megtapasztalom, hogy milyen, kiélvezem, megszokom, és ráunok. Igen, pont addig.

Azok a kifürkészhetetlen utak

Nem akaródzik összejönni ez az utazás. Az elmúlt 2 hónapban másodszor nézem 3 napja a repülőjegyárakat, és főleg bűvölöm őket, hogy ne szökjenek az égbe, amíg F. válaszol, mehetek-e hozzá látogatóba az általam megjelölt napokon. Vagyis látogatóba máshoz mennék, de F-nél szállnék meg, szokás szerint. Most a változatosság kedvéért sms-t is írtam neki, de se kép, se hang. Tettem pénzt a számlára, minden készen áll, szinte csak pár gombnyomás lenne, de hát nem kapok zöldet. Közben mára még lejjebb is ment a repjegyár, én viszont már belül valahol eldöntöttem, nem megyek sehová szilveszterkor - akkorra időzítettem volna ugyanis az utat. Nem mellesleg totál be is teltem már munkával, tehát így már biztosan napolnom kell, hogy - inter alia - megnézzem a Potiche-t.

Nem baj, most úgy döntöttem, nem töröm magam, majd amikor akar, összejön. Nem igazán értem, miért nem akar, de az is igaz, hogy az utóbbi 2-3 hétben mintha bennem is elült volna a mehetnék. Még szerencse, hogy valaki vagy valami mindig jobban tudja nálam, mi a jó nekem, és nyugodtan rábízhatom magam, az ilyesmiben sosem téved. :) Ugyanakkor érdekes kívülről nézni az életemet, ahogy szinte tőlem függetlenül alakul (a jó irányba - tőlem függetlenül mindig a jó irányba alakul), és szemlélni, mit ötöl ki már megint nekem a sors. Na, nem mintha tiltakoznék, dolgozzon más is, ne csak én. Most van elég munkám, és azon is igyekszem, hogy megérjek bizonyos számomra tailor-made helyzetekre, ha már ilyen kegyesek az élet forgatókönyvírói, és ennyire lelkiismeretesen foglalkoznak velem.

Mindeközben két napja ide-oda rohangálok a hóban, emberekkel találkozom, ügyeket intézek, és borzasztóan élvezem. Betűt csak elvétve láttam, ma este pedig már egy céges karácsonyi összeröffenésen is túl vagyok, ahol helyesek voltak az emberek (legtöbbjüket most láttam először - I love távmunka), jó volt a hangulat és omlós-lágy a tiramisu (hogy csak a legfontosabbakat említsem).

Valamint eszembe jutott, hogy az önvájkálós játékot legalább idén be kéne még fejeznem, mert jól elakadtam vele. Ez egyébként nem volt véletlen, ugyanis a könyves kérdés jön, ami nálam összefügg a későbbi vallással kapcsolatossal, ez utóbbiról pedig sajnos nem tudom azt mondani, hogy nincs véleményem. Nagyon is van, így aztán jól belegabalyodtam, és még nem jutottam el odáig, hogy valahogy szétszedjem a két választ. Lehet, hogy majd az lesz a megoldás, hogy egybeveszem a kérdéseket.