Kedvenc királynőm Budapesten :)

Nagyon eltűntem innen, pedig lett volna mit írni. El is kezdtem, szép részletesen, de aztán nem volt időm befejezni, és elszállt a pillanat aktualitása. Pedig azért igencsak erős volt ez az aktualitás, meg kell hagyni. Találkoztam élőben A királynővel, aki egyébként éppen olyan, mint amilyennek a képernyőn keresztül vagy az interjúkból tűnik: poénos, bohókás, még mindig csinos nőce, aki egyszerre áll két (saját bevallása szerint igen vastag :)) lábbal a földön, és mégis valami teljesen éteri benyomást kelt. Nem véletlenül játssza ugyanolyan hitelesen a vérbeli parasztasszonyt és II. Erzsébetet. Már azon fölül, hogy piszok jó színésznő, persze. Két hete itt járt Helen Mirren, én pedig ott jártam, ahol ő, aminek gyümölcse egy autogramos fotó, egy darab feledhetetlen élmény, pontosan két váltott mondat angolul, amelyek közül az egyik L-t illeti, és tonnányi sajtós fotó, amin ott vigyorgunk, lévén végre "páholyjegyünk" volt a vörös szőnyegen. Egy hónapon belül élőben találkoztam a három legeslegkedvencebb színésznőm közül kettővel - hiába, mégiscsak az élet a legjobb forgatókönyvíró. És hogy megadjam neki az esélyt a történet lekerekítésére, már latolgatom, hogy Cannes-ba is el kéne látogatni. Persze mindent csak apránként, majd ha eljön az ideje.

Addig is, íme egy kiváló fotó Mészáros Márton jóvoltából, aki ugyan nem tudom, hogy került a hátam mögé, mindenesetre sikerült egy tökéletes képet elkapnia, pont amilyet szerettem volna, csak hát egyszerre ugye nem tudok fényképezni és autogramot kérni is. Az a legjobb benne, hogy blogkompatibilis: csak a kezem látszik, de a lényeg így is rajta van. :)

Forrás

Az utóbbi egy hónap sűrű történéseit pedig igen jól példázza az a párbeszéd, ami pár nappal a Helen-féle bemutató után zajlott le köztünk I-vel:

Én: Kedden nem érek rá.
I.: Miért, Judi Dench Magyarországra jön?

Ja, egynek jó. :D És apropó, tessék "Az ajtó"-t olvasni és nézni. Zseniálisak a nők. Szabó Magda, Helen Mirren és Martina Gedeck egytől egyig.

Déjá vu

Az elmúlt másfél-két hétben megnéztem néhány filmet, ugyan közel sem napi egyet, de hát ez van, dolgozó ember annyit lát, amennyire ideje marad.

Les demoiselles ont eu 25 ans (Agnes Varda - 1993) - Csodás dokumentumfilm a Rochefort-i kisasszonyok forgatásáról, a városról, a szereplőkről és a rendezőnő imádott férjéről, Jacques Demyről, 25 évvel a film 1967-es bemutatója után. Imádom Varda dokumentumfilmjeit; talán azért, mert nála mindig az emberek állnak a középpontban, és úgy tud személyes lenni, és ezáltal megérinteni, hogy cseppet sem lesz személyeskedő. Érdekes látni, milyen meghatározó lehet egy filmforgatás egy kisváros életében - Rochefort-nak szinte védjegyévé vált a film, minden útikönyvben, leírásban megemlítik. Catherine Deneuve pedig gyönyörű, ez ugye kérdés sem volt - bár szívszorító látni, ahogy a 25 éves ünnepségre egyedül érkezik, csoda, hogy nem sírta el magát. Én csak egy picit éltem bele magam a helyzetébe, abba, hogy Francoise miért nem lehet már ott, és kicsordultak a könnyeim...

Coraline és a titkos ajtó (Henry Selick - 2009) - Fantasztikus, tüneményes és izgalmas mese, és nem utolsó sorban lenyűgözően pompás animáció! Imádtam minden percét, lebilincselt a maga titokzatos, néha félelmetes világával (ja, kérem, hogy ő rendezte a Tim Burton nevéhez kapcsolódó Karácsonyi lidércnyomást is? így már értem :)). A 12-es karika élből mehet rá (megnéztem, rátették), de felnőttként nagy élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom, nem is beszélve az extrákról, amelyekben bepillantást nyerünk a stop-motion technikát jellemző, szó szerint aprólékos készítési munkálatokba (példa: egy animátor egy hét alatt kb. 7 másodpercet tud "leanimálni"). Az biztos, hogy ezeknek az embereknek tökéletes a látása, és kötélből vannak az idegeik.

The Good German (Steven Soderbergh - 2007) - Méltatlanul mellőzött bravúros film (vagy csak én nem hallottam volna róla, hogy hype-olták?), hozzánk moziba sem jött, pedig olyan nevek szerepelnek benne, mint George Clooney és Cate Blanchett. Tökéletes film noir, a műfaj minden kellékével-jellegzetességével, a fekete-fehér kép pedig éppen ezért dukál hozzá. Nem is rossz, mert így sokkal egyszerűbb visszarepülni az időben a II. világháború végéig, és az egy-két archív felvétel sem lóg ki, szinte fel sem tűnik, hogy Churchill és Clooney egy filmben paradoxon lenne. Kiváló alakításokat láthatunk és a történet végig izgalomban tart, egyszer sem "ül le"; az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket, de nem esik abba a hibába, hogy a szükségesnél többet csavarna a sztorin. Ha egyszer valaha leadnák moziban, nagyon szívesen megnézném ott is.

The Comfort of Strangers (Paul Schrader - 1990) - Ööö... érdekes. Ezt a jelzőt általában akkor használom, ha nem akarom teljesen leírni az adott művet, de nem is igazán tudom hová tenni. Pedig itt aztán elvben az összes hozzávaló adott lenne egy kiváló recepthez: Ian McEwan regényéből Paul Schrader csinált filmet olyan színészekkel, mint Rupert Everett, Natasha Richardson, Helen (I ♥) Mirren és Christopher Walken. A végeredmény mégis egy zavaros, lassú film, ami bizarrsága miatt eszembe juttatta Peter Greenaway nem kevéssé aberrált (de legalább kiváló) A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője c. eposzát, illetve valahol a közepén mondtam I-nek, hogy a film hangulata addig (még sok minden nem derült ki) A születésnap c. Pinter drámát idézi számomra. Aztán megnéztem, hogy a forgatókönyvet Harold Pinternek köszönhetjük. Ja, hogy úgy. Leginkább azt tudnám mondani róla, hogy másodszorra talán már jobban lehet értékelni, de ez persze nem biztos. Ami viszont biztos, az az, hogy érdemes lenne elolvasni a könyvet. Papíron talán jobban érzékeltethető az a pszichológiai háttér vagy alap, amely megágyaz a megjelenő kapcsolatoknak, érzelmeknek, viselkedésformáknak. Ez a filmből nagyon hiányzott, és így az teljesen szétesett. Nincsenek indokok, csak egy beteg elméjű házaspár, aztán slussz.

Hát ennyi... és ma ráadásul 15 újabb dvd-vel bővült a filmtáram, köztük olyanokkal, mint Callas mindörökké, Delicatessen, Napfogyatkozás, A hosszútávfutó magányossága, Viridiana és még sok hasonló. Néhányat legalább már láttam, de azokat meg szívesen újranézném. Majd szépen lassan... legfőképp lassan.

Prime Suspect folyt. köv.

Ismét abszolváltam két Prime Suspect részt (a második cca. 3 óra 20 perc volt :-)), és azt kell mondjam, Det. Supt. Jane Tennison rocksss!!! (Ja, igen, már nem DCI, már Superintendent.) Helen továbbra is elképesztő, és furcsa, de a hosszú részek sokkal-sokkal jobban tetszenek, mint a rövidebbek. Talán nyomozósdi terén konzervatív vagyok, és az jön be, amikor kibontják a dolgokat. Na meg a beszólások! Egyik kedvenc párbeszédem az 5. részben két férfi rendőrkolléga között: "I couldn't do it. With a woman like Tennison? Could you?" "Oh yeah, as fast as you can throw her under me!" :D A nyelvezet mondjuk nem lett könnyebb, szerintem kb. a mondatok 20 százalékának a jelentéséről még olvasva sem volt fogalmam, ez hard-core argó, esélytelen. Csak nézek, és eltűnődöm, mégis hogy nem fért ez bele nekem 20 év angol tanulásba, de láthatólag csak ennyire futotta. A legfurcsább mégis az, amikor látom, hogy a filmben érthető angolsággal beszélő rendőrök viszont megértik - pedig úgy tűnik, mintha más nyelvet beszélnének. De jó is lenne, ha le tudnék ülni ezek elé az epizódok elé egy ceruzával és egy jegyzetfüzettel, aztán hadd szóljon. Lehet, hogy ez lesz az én álmom a nyugdíjas évekre. Másoknak van a gyűjtött érméik rendezgetése, az elvonulás egy karibi szigetre meg az olvasás, a sportolás vagy a lakberendezés, nekem meg a jó kis kifejezések kigyűjtése a filmekből. Bár lehet, ezeknek előbb jobb hasznát venném. De mindegy is, addig nézem őket, és élvezem Helen alakítását. :)

Prime Suspect csokival

Még a következő gondolatszösszenet előtt: elfelejtettem az Oscar-ötletek között írni az animációs montázst, ahol az idei filmek szereplői mondták el a véleményüket arról, milyen is Oscar-jelöltnek lenni. Szenzációsan cuki volt, főleg az Up kutyusa a végén (nem lehet őt élőben megkapni valahol?♥)

Egyébként visszatérve a tegnaphoz, még az Oscart megelőző nappali szakasz is jól sikerült, mert több hónap után végre megünnepeltük a szülinapunkat (haha, jobb később, mint soha, de különben ha ilyen ütemben haladunk, sokáig fiatalok fogunk maradni :-)), és teljes pihi volt, csokival és filmnézéssel. Sőt, kaptam egy szuper edzőnacit, ami természetesen az itthoni ruhatáramat gyarapítja majd, hogy végre ne a 15 éves, rostának is beillő melegítőimet hordjam. Valamint korlátlan fogyasztással meghívást egy cuki-fincsi csokizóba (hm, az az érzésem, hogy a sok megvonás után a The Chocolate Strikes Back jelenségnek vagyok tanúja :-)). A filmezés része pedig az eltervezett Oscaros filmek helyett a számítógépre koncentrálódott, de milyen jó is volt!! Merthogy még karácsony előtt beszereztem kedvenc tesómnak a Prime Suspect Complete Collection dvd-gyűjteményt, és miután tegnap végül odaadtam neki a több mint három hónapja esedékes szülinapi csomagot, egymás után lenyomtunk a hétből három részt (csak tájékoztatásképpen: egy "rész" cca. 3 órás). Ha valaki nem ismerné, a Prime Suspect az ITV "megahit-minisorozata" volt 1992-től 2006-ig, magyar címét sajnos nem tudom, mondjuk "Elsőszámú gyanúsított"-ra tippelnék, de lényegében mindegy is, a főszereplőt, Detective Chief Inspector Jane Tennisont (avagy DCI Tennisont) Helen Mirren alakítja benne, mondanom sem kell, lenyűgözően. Tegnap ezért is voltam nagyon ráhangolódva az Oscaron, imádom a nőt, és így cca. 20 év távlatából először látva ezt a filmet nagyon örülök neki, hogy végül sok-sok díjat kapott érte. Akkor még nem lehetett tudni, milyen új értelmet nyer majd 2006-ban, és válik ezáltal kultikussá az a mondata, hogy "Don't call me Ma'am, I'm not the bloody Queen!". :-)))

Érdekes egyébként látni, milyen sokat változott a világ a 90-es évek eleje óta, és bizonyos szempontból mégis milyen keveset. Ahogy az első részben Jane-nek meg kell küzdenie azzal, hogy nőként elfogadtassa magát egy csupa pasiból álló osztaggal, ráadásul egy olyan előd helyében, akit istenítettek, és szintén pasi volt, talán ma már nem lenne ilyen hangsúlyos egy filmben, mindazonáltal úgy vélem, fikarcnyit sem kevésbé aktuális kérdés. Kedvelem a jól megírt nyomozós történeteket, és ezt nagyon jól összerakták; a pszichológiai háttér, az emberi kapcsolatok a hangsúlyosak, és engem az ilyen történetek is erről az oldalról érdekelnek. Tetszik, hogy nem rohannak, hogy rászánnak 3 órát (szerintem tv-ben két részben mehetett) az események kibontására, hogy a karakterek kibontakozhatnak, hogy a végkifejletet is bemutatják. A tűpontosságú színészi alakításokat már nem is említem, a briteknél ez szinte a alapvetően "jár" az ilyen produkciókhoz - és egyetlen gyenge láncszem sincs.

Élmény volt minden perce, azt kívánom, bárcsak még jó sokáig tartana, pedig tudom, hogy csak hét részes (haha, tiszta Harry Potter). Persze örülök, mert van még 4 rész, amelyekből a 4. és a 7. dupla dvd, és ha pontosan nem tudom is, mit jelent ez, annyi biztos, hogy a film játékideje összességében több mint 3 óra, ellenkező esetben ráfért volna egyre is. :) Apropó, külön vicces feladat a film nézése során beazonosítani egy-egy brit színészt! A Love Actuallyből már két emberkét találtunk benne, a HP-ből kettőt... Amikor az első részben egyszer csak feltűnt a képernyőn Ralph Fiennes, szegecsekkel kivert bőrdzsekiben, tejfölösképű, kicsit nyers modorú, de nemes lelkű ifjoncként, hangosan felnyerítettünk és tapsoltunk, nem semmi élmény volt. Azt hiszem, ennél anti-RalphFiennesosabb karaktert még nem láttam alakítani. Megvan a szépsége annak, ha 20 évvel ezelőtti filmet néz az ember lánya.

Továbbá at long last brit angolsággal bíró film hangjai csengtek a fülemben, és ez üdítő változatosság a megszokott amerikai sorozatok után - ebből ugyan Helen beszédén kívül alig érteni valamit (szerencse, hogy van felirat hozzá, de ezt a zsargont azért baromira szokni kell, jó sok benne a szleng), de ez nem számít. Végre-végre másfél nap plusz egy egész éjszaka szabadon, munka nélkül. Mert megérdemlem. Because I'm worth it. Parce que je le vaux bien. Bizony.