Csajos vegyes

Ma megcsináltam magamnak az alábbi sminket, persze csak olyan Stahl Judit-módon. Felhasználtam mindent, ami volt itthon. :) Tegnap vettem egy Rimmel Union Jack szemhéjpúdert, egész hasonló színekkel ahhoz a Chanelhez, amit Lisa a videóban használ. Bár kb. a Chanel árának tizedébe kerül, nagyon jó minőségű és szépen pigmentált termék (két hete még fogalmam sem lett volna róla, mit jelent ez, de hát jó pap holtig tanul). Jó néhány alapdarab még így is hiányzik a sminkkészletemből, többnyire olyasmik, amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Korábban a sminkelés kimerült nálam a szemceruza-szempillaspirál-esetleges alapozó háromszögben, így a kétféle korrektor, púder, kontúr, pirosító, szempilla-göndörítő és egyéb csodák még beszerzésre várnak, a millió lehetséges színárnyalatról nem is beszélve. Most először készítettem előtte-utána képet is, és meglepően látványos a változás. Nem azért, mert az á la natúr kinézetemet nehéz lenne feljavítani szépészeti technikákkal (merthogy nagyon is könnyű), hanem mert fényképen az erőfeszítéseim ellenére sem szokott igazán átütni a smink.

Ezenkívül mától csatlakoztam az okostelefon-tulajdonosok táborához, ezt a szépséget vehettem a gondjaimba:

Persze a beállítások során máris eljutottam odáig, hogy anyáztam, mennyire hülye ez a készülék. :) Nyilvánvalóan, mint ahogy az már lenni szokott, nem ő a hülye, csak alábecsültem a képességeit. Kiderült, hogy a bluetooth mappába bekerült képeket és zenéket automatikusan átteszi a Galériába, illetve a Zenék mappába. Azt ugyan már nem kérdezem meg, hogy ha a képeket a bluetooth mappából is be lehet állítani háttérképnek, akkor a zenét miért nem lehet ugyaninnen csengőhangnak, mert úgyis tudom, hogy van rá válasz, és a telefon helyett csak én fogok még hülyébbnek tűnni. :) 

Ráadásul tegnap engedtem a csábításnak, és megrendeltem Alizée új albumának limitált kiadású díszdobozát. Magyar pénztárcához viszonyítva kissé sokat kóstál (69 EUR), de még soha nem vettem ilyesmit, és nagyon tetszik a dizájn, sőt, a belbecs is. M. franciaországi címét adtam meg, mert hozzánk 20 EUR lett volna a kiszállítás, ezt majd még közölnöm kell vele, hogy ne érje váratlanul. :) Persze a megjelenés október 1., szóval még van időm, de nem árt, ha legalább időben állítom kész tények elé..

Mostanában jóval kevesebb a munka, és helyette (a fentiek mellett) éppen Iris Murdoch-ot olvasok (An Accidental Man). Imádom. Olyan jó végre falni egy könyvet, szinte nem bírom letenni. Folyamatosan szellemi munkát végzek, ez mégis úgy hat rám, mintha az agyam régóta rozsdásodó részeit kezdeném újra dolgoztatni. Kíváncsi leszek majd másra is tőle.

The printed word?

Odatévedt a pillantásom a blogom jobb felső sarkában pompázó nagyszerű ikonra, miszerint ünnepélyesen megfogadom, hogy nyomdafestékes formában olvasom az írott szót. Erről rögtön eszembe jutott, hogy nem is emlékszem, mikor volt utoljára könyv a kezemben. O.O Ráadásul megint jön az Economist-HVG-Valamilyen-egyenértékű-francia-újság kombóval jellemzett időszak, tehát olyan sok esélyt nem látok arra, hogy akármilyen formában szépirodalmat olvassak. Pedig annyi könyv vár türelmesen a sorára! Lehet, hogy holnap mégis nekiállok egynek, Economist ide vagy oda.

Könyvfesztivál, és ami utána van

Nem egészen úgy alakult a hétvégém, mint terveztem, és mivel eredetileg csak munka, munka és még több munka várt (na meg egy kis WAMP vasárnapra), nagyon örülök, hogy felborult a menetrend. A legjobb az egészben az, hogy valahogy mégis sikerült befejeznem ezt a kegyetlen francia fordítást, ami pedig még eredeti felállás szerint is neccesnek tűnt (és immár csilliárdszorra megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem hagyom, hogy fizikailag ne maradjon elég időm befejezni). Úgy látszik viszont, hogy sok jó ember együtt nem csak a tér, hanem az idő fizikai törvényeit is meghazudtolja. :)

Az történt, hogy péntek délután kilátogattam a Könyvfesztiválra, ami persze szintén tervezett program volt, hiszen Kira Poutanen volt az egyik uniós díszvendég, akinek A csodálatos tenger című könyvét folyamatosan reklámozom. :) Természetesen elkéstem, meg aztán még 10 percig keringtem, mire megtaláltam, hol is az a 2-es stand, de szerencsére ez nem volt gond, a pódiumbeszélgetés további 50 perce is igen sok érdekességet tartogatott, nem utolsósorban a remek kérdéseknek köszönhetően. L. mint a könyv fordítója tolmácsolt, azt kell, hogy mondjam, sok képzett tolmácsot (de engem mindenképp :P) meghazudtoló összeszedettséggel és profizmussal, én pedig meglepődve tapasztaltam, mennyire hálás tud lenni az ember a közvetítőnek, ha valóban egy mukkot sem ért a forrásnyelvből. Vagy esetleg csak két-három szót. Ezzel együtt viszont a finn olyan hatással volt rám, mintha egy régi szerelmemmel találkoztam volna újra - megbizonyosodtam, hogy ennyi év távlatából is egyértelmű, igazi kapcsolat volt a miénk, belülről fakadt, nem volt más, csak én és a nyelv, és hogy muszáj mégis valahogy rendesen megtanulnom.

Az már csak hab volt a tortán, hogy később A., a moderátor leányzó elmondta, többek között az én blogbejegyzésemből is merített a kérdésekhez, és nagyon tetszett neki, amit a könyvről írtam. Igazán megtisztelő tudni, hogy a szórványos források között egy viszonylag magas irodalmi kritika mellett az én blogom rúg labdába, mint felhasználható alapanyag. A pódiumbeszélgetés után alá is írattam a könyvemet, és személyesen áradoztam el Kirának, mennyire nagy hatással volt rám a könyve még így ennyi év után is.

Kiráról annyit kell tudni, hogy eszméletlenül szép, 37 éves, de legfeljebb 29-nek néz ki, és mint a beszélgetés után meggyőződhettem róla, meglepően nyitott, közvetlen és nagyon-nagyon jófej. :) Mivel ugyanis L. és A. a program végeztével hivatalosan is Kirát kísérte volna, mentem én is velük, teáztunk és beszélgettünk, kitárgyaltuk - többek között - a magyar és a francia pasikat :), majd mivel az esti vacsi előtt már nem volt mit csinálni, tettünk egy laza városnéző túrát Pesten. Ennek legfeljebb a magassarkúba bújtatott lábfejem nem örült, de mi jókat csevegtünk, és L.-nek köszönhetően sok-sok ismerettel gazdagodtunk (ami mondjuk rám nem vet annyira jó fényt :)). Egyszerűen csak fenomenális élmény volt sétálni, ki tudja hány év után újra valahogy csak a jelen pillanatban lenni, nem gondolni arra, hogy mi lesz a munkával, arra sem, mi lesz 10 perc múlva, csak róni az utcákat, fényképezni, nevetni, és persze olyan helyekre eljutni, ahol legutoljára szintén egy külföldit kalauzolva jártam. Rájöttem, milyen rettentően távolinak tűnik mindez, és hogy talán nem ártana záros határidőn belül változtatni a jelenlegi életmódomon, mert bár célja van, és tisztában vagyok vele, valami mégis észrevétlenül veszik el/ki az emberből, amit jobb lenne nem 10 év után meglepődve észlelni.

E spontán vargabetűt követően (már ami a munkaterveimet illeti), a szombati dedikálásra nem mentem el, viszont a vasárnapi WAMP-ra jött újra mindenki, sőt még a másik finn írólány is (akiről kiderült, hogy nem is finn, hanem szlovák, csak írt egy könyvet finnül, ja kérem), meg aztán még a nap folyamán újabb, újabb és újabb finnek, hogy már azt sem tudtuk, honnan kerülnek elő valamennyien, és hogyhogy éppen a Gödörben tűnnek fel. Világos tehát, hogy tulajdonképpen az egész napot az ő társaságukban töltöttem, és folyamatosan szinte csak finn szót hallottam. L-t ismét nagy-nagy köszönet illeti, hogy néha segített, bár voltak még rajtam kívül tudatlanok, úgyhogy néha befigyelt egy-egy angol mondat, illetve magyar is, merthogy néhány itt élő finn bizony magyarul is kiválóan beszél. Ismét megerősödött bennem a szándék, hogy kell nekem ez a nyelv, birtokolni akarom, és aztán még olyan meglepetés is ért, hogy egy párbeszédet teljes egészében megértettem (alapvetően a jönni és a menni szavakat, a hét napjait, és bizonyos városneveket tartalmazott, de akkor is! :)).

A befejezést Kira gépének indulása határozta meg, úgyhogy még vettünk neki bkv-jegyet automatából (ami már pénteken is lenyűgözte, teljes áhítattal nézte a narancssárga jegyet, hogy milyen kis cuki :)), és a metróban elköszöntünk. L. elkísérte a szállodáig, viszont nekem itt már muszáj volt hazafelé vennem az irányt, mert a munka az mégiscsak munka, sőt, egy kihagyott nap után az csak igazán. Olyan furcsa, hogy néhány pillanat alatt ilyen nagy horderejű ismeretségeket lehet kötni, már legalábbis számomra meghatározó volt. Persze a könyv miatt sejtettem, hogy nem csak akármilyen találkozás lesz majd ez, de még így is meglepődtem. Talán mert testközelből láttam valakit, aki tényleg meggyógyult. Nem az anorexiából, hanem a mögöttes problémákból, és aki valahol alapvetően tök rendben van. Most feltöltekeztem egy időre, az biztos. :)

Black Swan

Tegnap moziban voltam. 3 perccel fél hét előtt értem oda a foglalt jegyemért, amit az előadás kezdete előtt legkésőbb fél órával át kell venni. A 19 órási Fekete hattyút kívántam megnézni, és igencsak leesett az állam, amikor érkeztemkor, pontosan 18:27-kor a Puskin mozi teljes előterében kígyózott a sor. Rengetegen voltak. Halványan elfogott az aggodalom, hogy elektronikus foglalásról lévén szó, ez is automatikusan törlődik majd e röpke három perc elteltével, de megnyugtattam magam, hogy biztosan tudják, hogy még sokan állhatnak a sorban foglalt jegyért. Így is volt, sőt, kiderült, hogy többen a 18:45-ös King's Speech-re is pályáztak volna - a körülöttem állók többsége már hiába.

Így járt a közvetlenül mögöttem várakozó srác és lány is, akik, amikor már elegendő közelségben jártunk a háromnegyed héthez, a jegyárusító ablakához azonban még korántsem, elkezdték bőszen bújni a Pesti Estet, van-e más lehetőség, így rá is bukkantak a Black Swanra. Kiderült, a srác már látta, így hogy elüssék az időt, na meg persze gondolom azért, hogy meggyőzze a lányt arról, mennyire érdemes megnézni, elkezdte fennhangon mesélni a sztorit. Egy cseppet elkezdett felfelé emelkedni a vérnyomásom, mert filmeknél alapelv nálam (csakúgy, mint a könyveknél), hogy előre minél kevesebbet tudok meg róluk, hogy a túl sok információ ne rontsa el a befogadás élményét. Az előzetest általában csak egyszer-kétszer nézem meg, az alapján eldöntöm, hogy érdekel-e, és mire a mozikba eljut, nagyjából el is felejtem a konkrét elemeket, így tökéletes tudatlansággal ülök be a vetítésre.

Azóta vagyok óvatos a kritika- és fülszövegolvasással, amikor is évekkel ezelőtt a Howard's End hátulján elolvastam a kis összefoglalót, majd a könyvnek nekikezdve idővel rájöttem, hogy amit a hátoldalon kiindulópontként tüntettek fel, valójában kb. a 130. oldalon történik, és már fordulópontot jelent az előzőekhez képest. Azt gondolom ezért, hogy könyves és filmes körökben a "spoiler alert" az alapvető kulturáltság jele, mert ha az ember megtud valamit, itt nincs "undo" gomb. Kikutatni mindig ki tudjuk a hiányzó adatokat, ha valami még homályos, vagy eddig nem hallottunk róla, de azt, amit elmondtak nekünk, nem lehet szándékosan "elfelejteni". Visszatérve tehát a Puskin előterébe, mi a fenét csináljon az ember lánya, amikor ott áll a tekergőző sorban, kiállni nincs lehetősége, mert egyedül van, 1 percen belül várhatóan nem ér el az ablakig, hogy átvegye a jegyét, és gyors ütemben hallótávolságon kívülre kerüljön, be meg mégsem foghatja a fülét, az "erősen másra koncentrálok" pedig azért nem megoldás, mert minél jobban el akarom terelni a gondolataimat, annál inkább csak a srác hangjára vagyok képes figyelni... Fontolgattam, hogy udvariasan hátrafordulok, és megkérem, mellőzze már a mesélést, amíg be nem jutok a terembe, ha már idáig kibírtam, ne a célegyenesben lőjék le a poént. Aztán persze a nyusziság győzött megint, nem fordultam, hanem elkezdtem dúdolni magamban, ami viszont nem segített. Hál'istennek mikor már vagy két perce mondta a magáét, és szerencsére csak egy olyan lényegi infót és néhány viszonylag ártalmatlan körülményt árult el, amiről addig nem hallottam, közölte, hogy "hát a végét nem mondom el", én meg örömmel konstatáltam, hogy megúsztam. Utána kicsit kárörömmel hallottam, hogy mire odaértek a jegyárushoz, a King's Speech-re már minden jegy elfogyott, a Fekete hattyúra pedig végül nem kértek.

Ezután beálltam a tömegbe, kivárni a soromat, amíg beengednek a terembe. És annyira, de annyira jól éreztem magam. Néztem a gyönyörű belső teret, a zsibongó előcsarnokot, a sok filmszerető embert, és azt éreztem, hogy ide tartozom, hogy jó helyen vagyok. Egyetemista koromban éreztem ezt utoljára, akkor szinte konstansan, és szenzációs, ahogy ez a megnyugtató bizonyosság és derűs hangulat visszatér egy-egy pillanatra. Örültem, hogy kifogtam egy ilyen estét, mert ritkán megyek "főműsoridőben" moziba - vagy túl korán, vagy túl későn, ami a legtöbbeknek nem ideális. De tegnap szinte telt ház volt, alig 1-2 szék maradt üresen a nagyteremben.

És a film meg is érte az érdeklődést. Most az egyszer igazán nagy örömmel tölt el, hogy nem tudok szakmai kifogásokat emelni, mert amit emberileg kap tőle a néző, az lenyűgöző. Persze valószínűleg számít, hogy a néző nő, hogy valaha táncos és a fehérnél is fehérebb hattyú volt, és hogy ugyanúgy végigjárta önmagában a saját fekete hattyú lényét kutató utat, mint Nina a vásznon. Hajszálpontos lélekábrázolás, mesteri feszültségkeltés és természetesen Natalie Portman zseniális alakítása. Bujdosó Bori kritikájával - történelmi pillanat - az utolsó szóig egyetértek (a leadben is figyelmeztet rá, de azért szólok, hogy ezt csak az olvassa, aki látta már a filmet). Szerinte nehéz nem párhuzamot vonni Nina és Natalie önmagára találása között, és a film végén én is pontosan ezt éreztem. Natalie-t az életben mindig nagyon jelentéktelennek tartottam, nem is értettem, miért van úgy oda tőle mindenki. Helyes lány, persze, de totálisan szürke és tucat, ha csak úgy meglátnám valahol, egyáltalán fel sem tűnne, mert annyira semmilyen. Ebben a filmben viszont olyan, mintha ő maga is átlényegülne, egyszerűen gyönyörű és sugárzik, ami egészen biztosan hozzátett ahhoz, hogy ilyen erős és hiteles lett a végső alkotás. Olyan élmény ez ismét, ami felette áll a csillagozásos, pontrendszeres értékelésnek, a strigulázásnak, a "filmnyelvi" elemzésnek. Csak újra és újra hallani akarom A hattyúk tavát, nézni a piruetteket, a balettcipőket, ezt a világot, amit imádok, és legfőképp Nina megrendítő és felemelő átalakulását.

Az, hogy valójában egy "erotikus thrillerről" van szó, fel sem merült bennem, én az elejétől a végéig egy lélektani drámát láttam. Az mondjuk igaz, hogy az utolsó fél órában annyira lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy meg sem moccantam, és csak a vége főcímnél vettem észre, hogy a keresztbe tett lábam teljesen beállt és csak nagy fájdalmasan tudtam kiegyengetni. Pedig filmes L. barátnőm szerint ennél Aronofsky összes filmje jobb. Kétlem ugyan, hogy egyetértenék vele, de azért azt mondom, akkor hajrá, meg kell nézni mindet. :)

Persepolis

Nincs időm írni. Ez önmagában jó, mert kivételesen nem csak a munka miatt, de annyira zajlanak az események, hogy beszámolót már nem tudok készíteni róluk. Persze alapvetően azért, mert a sok történést mind a munka mellé kell bepréselni, így aztán krónikus időhiány alakul ki, ami pedig krónikátlansághoz vezet.

De, ma például munka helyett elolvastam Marjane Satrapi három képregényét. Ma hoztam el őket a "postáról" (kiszállítási pontról), és amikor hazaértem, kinyitottam az elsőt - aztán nem is bírtam többé letenni, és egy ültő helyemben végigolvastam mind a három könyvet. Kettő a Persepolis, a harmadik pedig "Asszonybeszéd" névre hallgat, és a Persepolishoz hasonlóan szókimondó, őszinte és persze hangosan vihogós. Figyelemreméltó egyébként, hogy ennyire lenyűgözött, lévén a rajzfilmet már vagy négyszer láttam, úgyhogy azt hiszem, határozottan megállapíthatom, hogy ez egy bitangjó alkotás.

Mellesleg a képregény részletesebb is, mint a film volt, így ez esetben, ha valaki még egyikkel sem találkozott, kivételesen a film majd könyv sorrendet ajánlanám. Érdekesség még, hogy a fordító Bertrand Cantat magyar ex-neje; ez a Persepolis 2. fordítói utószavából derül ki, már azok számára, akik a nevéből nem jöttek rá (mint pl. én). És még egy érdekesség, hogy anno pont ugyanabban az utcában találkoztak Marjane-nal a fordítás részleteinek megbeszéléséhez, ahol októberben megszálltunk Párizsban. :)

Most akkor talán vissza kellene térnem a francia munkámhoz, ami a szokásos módon véres verejtékkel készül. Igaz, ez megint egy újabb szint, de néha értékelném, ha felülről megközelítenénk azt a k+1-es szintet.*

*A módszertanban a k+1 az az optimális szint, ami épp annyival haladja meg a tanuló képességeit, ami már kihívást jelent számára, de még nem annyira nehéz, hogy elmenjen a kedve a tanulástól, debilizáló szorongás legyen úrrá rajta, vagy legalábbis bele kelljen szakadnia a feladat elvégzésébe.

Demért?

Pár napja elkezdtem használni a Molyt, ahol nagy meglepetésemre megtaláltam A csodálatos tengert. Sajnos azonban szomorúan vettem tudomásul, hogy az egyetlen ember, aki szóban is értékelte, az 5/0,5-ös számszerűsítés mellé annyit írt: "Ez egy nagy szar. :(".

Tudom, hogy nem kéne, de forrongok a dühtől, a tehetetlenségtől, a vergődő igazságérzetemtől. Merthogy ugye a társadalom nagy része nem érti, hogy mi ez az egész, ez a betegség, ez a szörnyület, hogy honnan jön, hogy mit jelent valójában. És akkor születik egy ilyen könyv, amely egyedülálló a maga kategóriájában, amiben végre minden benne van. És akkor a könyv elképesztő módon negyedik nyelven magyarra fordul le. És akkor valaki végre elolvassa. És nem, és akkor még mindig nem érti! Én pedig tudom, hogy mi lódul meg bennem teljes erővel, a vehemencia, a magyarázhatnék, az a kétségbeesett törekvés, hogy amit már én tudok, azt más is tudja, más is lássa. Meg akarom rázni, hogy dehátottvanfeketénfehérenhogyhogyneméééééérteeeeeed???!!! Miközben tudom, hogy ennek semmi értelme. Azt sem tudom, ki az illető, remélhetőleg soha nem kell közelebbről megismerkednie a témával. Csak bántja az igazságérzetemet, hogy aztán odaköphet négy ilyen szót meg egy fél csillagot, aminek pedig hatalma van. Mert honnan tudhatná bárki is, hogy az én ötcsillagom a hiteles?

Könyvmolyos

És mivel most ilyen kedvem van, meg eszembe jutott, hogy korábban volt egy könyves kérdőív is, amit nagyon szerettem volna kitölteni, de aztán időhiány miatt nem sikerült, most ezt is felkutattam.

1. Mi volt életed legrosszabb könyvélménye?

Nem nagyon olvastam rossz könyveket, de most épp Virginia Woolf "Between the Acts" c. könyve ugrik be.. nagyon nem tudtam vele mit kezdeni, amikor olvastam, de mivel egyébként Woolf-fan vagyok, vsz. újra kéne olvasni.

2. Mi volt az a könyv, ami eddig a legnagyobb hatással volt rád?

Ezen a helyen két könyv osztozik: Kazuo Ishiguro: A napok romjai (Remains of the Day) és Jacqueline Harmpan: La plage d'Ostende. Van sok-sok kedvencem, de ha a hatás a kérdés, akkor mindenképpen ez a kettő.

3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned?

Igen, egészen biztosan, mert meg is fogalmazódott bennem, hogy könyvet is lehet úgy írni, hogy olyan hatása legyen, mint egy horrorfilmnek... de nem emlékszem a címére.

4. Mit használsz könyvjelzőnek?

Van pár könyvjelzőm régebbről, ha nagyon rámjön, akkor azokat. De legtöbbször semmit, megjegyzem az oldalszámot.

5. Mikor szoktál olvasni? Otthon, munkahelyen, reggel, délben, este, alvás előtt … hm?

Mostanában sajnos csak nagyon ritkán, és csak holtidőben: héven, esetleg metrón vagy este.

6. Mi volt az első könyved amit olvastál?

Erre most komolyan van, aki emlékszik??? :P Valamelyik mesekönyv a sok közül az óvodában.

7. Puha kötésű, vagy kemény fedeles?

Inkább a puha kötésű, szeretem "gyűrni", igénybe venni a könyveimet, de a másik sem válóok, a lényeg a tartalom :).

8. Mit olvasol most?

Brunella Gasperini: Én és ők (halálosan vicces :))

9. Hányadik oldalon jársz?

160/226.

10. Rajta hagyod a kezed nyomát a könyvön (belefirkálsz, véletlenül leöntöd, leeszed, egyéb barbárság)?

Idegen nyelvűekben ceruzával még néha-néha húzok alá szavakat, és szokásom véletlenül tea-, csoki és egyéb foltokat rajtuk hagyni, viszont mivel mostanában nem eszem/iszom, amikor olvasok (ld. 5. kérdés), már jobban tudok rájuk vigyázni.

11. Befolyásol a könyv borítója és/vagy címe, hogy elolvasod-e az adott könyvet?

Nem, csak tartalom alapján szoktam választani.

12. Az oldalszám?

Hááát... ha nagyon hosszú, az mostanában elrettenthet, de csak a fáradtság vagy az időhiány miatt, egyébként egyáltalán nem. Ha jó, olvasom.

13. Hátralapozol, hogy tudd, mi lesz a vége?

Egyszer, úgy kb. 12 évesen hátralapoztam egy könyvben, mert nem bírtam ki, és teljesen elrontotta az egész élményt (pedig ha jól emlékszem, az Édesvölgyi suli sorozat egyik nagybecsű darabja lehetett az olvasmány :D), úgyhogy akkor megfogadtam, hogy soha, de soha többé nem lapozok hátra. Azóta pedig nem is ösztönöz semmi arra, hogy megnézzem a végét.

14. Volt olyan könyv, amit többször elolvastál?

Igen, bár nem túl sok, mivel még egyszer is sokat kellene elolvasni. De ilyen a Napok romjai, A kis herceg, a Harry Potter könyvek (kismilliószor :)), A francia hadnagy szeretője... stb.

15. Ért könyvekkel kapcsolatos baleset?

Nem emlékszem rá. Egyszer lezúdult egy adag könyv, ahogy éppen a polcra akartam felegyensúlyozni őket, de én pont a magasban álltam, így csak a könyveknek lett bajuk.

16. Eladod, ajándékozod a könyveidet, vagy mániákusan ragaszkodsz hozzájuk, akkor is, ha nem tetszik?

Mániákusan talán nem ragaszkodom, de nem is akarom továbbadni őket. Szinte csak olyan könyveim vannak, amik okkal vannak a birtokomban, így nem áll szándékomban átruházni őket másra.

17. Még a fürdőbe is magaddal viszed az aktuális olvasmányt, vagy csak otthon olvasol, esetleg más meghatározható helyen?

Nem, főleg mert utálok a kádban ücsörögni, zuhanyzáshoz pedig nem igazán praktikus. :) Olvasás csak holtidőben, mozgó járműveken, illetve ágyban. Ld. az 5. kérdést. :P

18. Vezetsz az olvasmányaidban valamilyen rendszert, felírod-e az elolvasott/megvett/megvásárolandó könyveket?

Nem, egyáltalán. A megnézendő filmekről mindig készítek egy aktuális listát, ami simán túllép a 100-on, és már az is esélytelen, könyvekkel nem is kezdek ilyenbe. Ha épp van időm, vagy nagyon rákattanok valamire, akkor olvasok.

A csodálatos tenger

A csodálatos tenger egy anorexiás lány naplója - önéletrajzi ihletésű, de fiktív regény -, ez azonban épp annyira nem mond semmit, mint amennyire akár mindent is elmondhat. Nem tudom, kezembe került volna-e ez a könyv csak úgy, de hiszem, hogy véletlenek márpedig nincsenek. Emlékszem, L. barátnőm párszor említette, hogy a korábbi mesekönyvek után most ifjúsági irodalmat fordít finnből, aminek a témája sem túlságosan felemelő, merthogy egy anorexiás lány történetéről szól, az ő szemszögéből ismertetve az eseményeket. Máig nem értem, miért is nem "kattantam" azonnal rá, de valóban, még csak eszembe sem jutott, hogy ennek engem különösen érdekelnie kellene. Pedig. Emlékszem, amikor több mint egy éve L. átküldte a nagyjából kész szöveget, hogy (egyik) kitüntetett első olvasóként lektoráljam, mielőtt leadná. Épp akadt egy szabad kedd délutánom, és gondoltam, nekifogok, de még akkor sem éreztem magamban semmiféle különösebb motivációt, inkább csak érdeklődést. Aztán nekiálltam. Az ötödik oldalon már éreztem, nem akármilyen utazásra indultam a saját érzéseim világában, a tizediken pedig, bár még igyekeztem arra koncentrálni, mennyire magyaros a szöveg, mennyire gördülékeny, illetve lelkiismeretesen számolni a szótagokat és kötőjelezni a mozgószabálynak nem megfelelő egybeírt összetételeket, már nem ment. Teljesen magába szippantott az írás, Juliában felismertem 15 évvel ezelőtti önmagamat, és valahonnan nagyon messziről régesrég elfelejtett érzések törtek rám; innentől kezdve kisebb-nagyobb szünetekkel patakokban folyó könnyekkel olvastam végig - egy ültő helyemben - a regényt.

Kira Poutanen leírta mindazt, ami sok évvel ezelőtt történt velem. Minden rezdülést, gondolatot, fájdalmat, érzelmet pontosan ugyanúgy éltem át, ahogy az írásában Julia, holott több ezer kilométer, néhány év és számos különböző körülmény állt köztünk, és mégis. Na de hát persze. Hogy is lehetne másképp? Az anorexia mindig és mindenhol ugyanarról szól, és a könyv egyik legnagyobb erénye, hogy végre hitelesen ábrázolja ezt a betegséget, sőt, még a hátterét, az okait is olyan elementáris erővel és hajszálpontosan meg tudja fogalmazni, hogy az számomra is katartikus élmény volt, pedig igazán jártasnak éreztem magam a kérdésben. Még ma is rengeteg mítosz övezi ezt a témát - a falnak tudok menni például, amikor a fogyni vágyók irigykedni kezdenek egy anorexiásra, és azt kívánják, bárcsak nekik is ilyen "nagy" problémájuk lenne, hogy nem tudnak enni. Vagyis dilettáns módon névértékén kezelik a jelenséget, és olyan butaságokat állítanak, hogy ha tisztában lennének az anorexia lényegével, meg sem fordulna ilyen a fejükben.

A lényeg pedig ez: az anorexia betegség. Ugyanúgy, mint az alkoholizmus, a drogfüggőség, a depresszió vagy bármely más lelki torzulás. Mert az anorexia "lelki" betegség. Nem úri huncutság, hogy az ember lánya nem hajlandó enni, és nem is kezelhető azzal, hogy belediktálják a kalóriákat. Sőt, még csak nem is az étel a probléma alfája és ómegája, az csupán a megjelenési forma, és sok különböző tényező összegéből adódik, hogy a lelki bajok éppen ilyen alakot öltenek. És tévedés ne essék, közel sem arról van szó, hogy az illető "szép" akar lenni, gyönyörű, mint a kifutón a modellek. Egy frászt. Az lehet, hogy a felszínen, illetve kezdetben talán így érzi, de valójában nem így van. Bár egyetértek vele, hogy felesleges és ezért enyhítendő az a fajta megszállottság és soványságkultusz, ami a szépségipart jellemzi, mégis tévedés lenne erre fogni az egészet. A médianyomás mindenkit elér, mégsem mindenki esik a betegség áldozatául. Az anorexia szűkebb értelemben véve a nőiség, tágabb értelemben véve pedig az egész élet megtagadása. Az önpusztítás módszeres formája, olyan, mint az öncsonkítás vagy az öngyilkosság, még ha lassabban hat is, és - fizikai értelemben - talán visszafordíthatóbb eredménnyel jár. Az okok? Rendkívül mélyek és összetettek; a családba, a régmúltra és a közös női tudattalanba vezetnek vissza, én pedig nem tudom úgy megfogalmazni, mint Julia-Kira, ezért nem is próbálkozom vele - hiszen erről akár tudományos tanulmányt is lehetne írni. A könyvben lévő magyarázat éppen azért olyan átütő, mert viszonylag tömören írja le mindezt, mégis sokkal többet mond, mint bármilyen tudományos elemzés.

Ezt a könyvet olvasni kell. Mindenkinek. És még annál is inkább az anyukáknak, apukáknak (!!!), pedagógusoknak, pszichológusoknak, pszichiátereknek, orvosoknak, kistesóknak, nagytesóknak, legjobb barátnőknek, nagymamáknak, nagypapáknak, újságíróknak, dietetikusoknak, szomszéd néniknek, szomszéd bácsiknak, barátoknak, osztálytársaknak, egyéb rokonoknak... - egyszóval mindenkinek. Ha rajtam múlna, egészen biztosan kötelezővé tenném általános iskola 5-6. osztályában, mert bár a nyelvezet miatt a borítót egy 15+-os karika díszíti, azt hiszem, éppen ebben a korban lenne érdemes megismertetni a témát a gyerekekkel - talán osztályfőnöki óra keretein belül, aztán később már el lehet mélyedni a jóval komolyabb pszichológiai vagy akár művészi elemzésben is. Egyfajta "népnevelő" hatása is lehetne, hiszen ha kellően sokan elolvasnák, akár társadalmi szinten változtathatná meg az anorexiával kapcsolatos tévhiteket, amelyekből kétségtelenül van bőven.

Az interneten kutatva megdöbbenve láttam, hogy még csak 4 nyelvre fordították le, és az angol nincs ezek között. Valahogy az elejétől fogva evidencia volt számomra, hogy angolul elérhető a könyv, de tévedtem. Remélhetőleg hamarosan az angol-szász világban is felfedezi valaki, és villámgyorsan átülteti az anyanyelvére, ezáltal ugyanis szignifikánsan kibővülne az elérhető személyek köre - akik pedig így még csak nem is tudják, mit veszítenek.