Nézőpont kérdése

Ami még hátravan: ajándékvásárlás, ajándékkészítés, favásárlás, takarítás, sütés, fodrász, kozmetikus.

Ami kész: váltottam ki laktáz enzimet.

Felkészültem a karácsonyra.

Cath megérkezett...

végre a falamra is. Több mint egy éve várta türelmesen, feltekerve a sorsát, amely most utolérte. Gyönyörűen pompázik a szobámban, és sugárzó tekintettel őrködik a történések felett. :-))

Szilveszter éjjel

Nem romlott el az időérzékem, de a filmforgalmazóké egy picit elcsúszott, így már tegnap megtekinthettük a moziban az azonos címet viselő alkotást. New York iránti olthatatlan vágyam ideig-óráig történő csillapítására pont tökéletes volt.

Néhány tanulság:

A Nathaniel által (méltón) csak La Pfeifferként emlegetett hölgyemény két pillantásával a film első 2 percében lejátszotta a színről az összes többi színészt, amikor pedig őket még nem is igazán láthattuk. Mintha egy nehézsúlyú keveredett volna a pillesúlyú mezőnybe.

Hatalmas meglepetésként viszont Zac Efron felnőtt a feladatához, pont neki sikerült megugrania a Michelle által állított lórácsot (és kivételesen ebben a jó szinkron is segített).

Az utóbbi évek tapasztalataitól teljességgel eltérően egészen vállalhatóra sikerült a szinkron, néhány helyen (legfőképp La Pfeiffer, De Niro és Efron - azaz Kovács Nóra, Reviczky Gábor és Markovics Tamás) még akár remeknek is mondanám.

Sajnos az egész film felemelő jellege ellenére még én is konstatáltam azokat a hibákat, amelyek miatt az imdb-s értékelés már az 5/10-es lélektani határon is alulbillent. A forgatókönyv egész szerkezete, meg aztán egy-egy jelenet is ordítóan koppintja a Love Actually-t (keretes elmélkedés a szeretet [illetve itt a szilveszteri ünneplés mint a szeretet egyetemes megnyilatkozása] fontosságáról, sok-sok egymásba kapcsolódó történetszál, megérkeztem a buliba, de máris mennem kell az ottmaradók nagy-nagy csalódására stb.), és ez annál is rosszabbul sül el számára, mivel még jobban kiemeli a két alkotás színvonala közötti óriási különbséget. A Love Actually egész egyszerűen egy másik kategória (és ráadásul ő volt előbb!). Itt a párbeszédek sokszor klisészerűek (pedig ez engem annyira nem szokott érdekelni, ha amúgy megérint a mondanivaló, de itt néha emiatt nem tudott), illetve a nagyobb baj talán az, hogy az egyes történetszálak maguk is gyakran "been there, seen it" jellegűek, teljesen kiszámíthatók. Kiemelkedik a már említett Pfeiffer-Efron páros minisztorija, ami a legeredetibben megírt, legérdekesebb (és a legjobban kivitelezett) az összes közül.

A klisék megkoronázása Sofia Vergara szerepe, aki a szenvedélyes, kissé tenyeres-talpas, dúskeblű latina figuráját alakítja (mert hát mi mást?). Ez persze önmagában még nem lenne gond, ám azokkal a mondatokkal, amiket a szájába adnak, teljesen belefullad a közhelyekbe. Pedig aki nézi a Modern Családot, az tudja, hogy Sofia irtó tehetséges, és vérbeli komika.

Aranyos az újévi babáért járó pénznyereményért küzdő két mindenórás kismama is, meg persze a férjek, akik a fájások megindulása után versenyzés terén átveszik a stafétát a nőktől (nekik ekkor értelemszerűen már kisebb gondjuk is nagyobb a pénznél).

A valamilyen keleti országban (Irak, Afganisztán stb.) szolgálatot teljesítő katona és felesége skype-os (és természetesen rendkívül könnyes) "Boldog új év"-kívánsága egyáltalán nem érint meg. Pedig tudom, hogy ez számukra hétköznapi valóság, mégsem megy. Már a Bombák földjén is emiatt hagyott hidegen - végigizgultam, mert tökéletesen megcsinált film, de nem jutott közel hozzám.

Bon Jovi egyre inkább úgy néz ki, mint G. Komolyan, már csak a fekete haj hiányozna... ááááá.

Lea Michele ismét csak ugyanolyan, mint eddig mindenhol, ahol láttam, bár mentségére legyen mondva, megint a fiatal-és-rendkívül-tehetséges-vagyok-adjanak-nekem-egy-esélyt-mert-lehengerlem-a-közönséget énekesnő szerepét kell eljátszania. Viszont még mindig valóban rendkívül szépen énekel. :)

És hogy valami jót is mondjak: azért egészében véve a film kellemes kikapcsolódás, sokszor vicces, végül felemelő, és az első észrevételem ellenére felvonultat néhány igen jó színészt és alakítást (De Niro, Hilary Swank, Halle Berry, Jessca Biel, Sarah Jessica Parker, Josh Dushamel stb.). Ráadásul a Pfeiffer-Efron-féle részért már önmagában is érdemes megnézni. Na meg persze a legfontosabb szereplőért, aki nem más, mint a Nagy Alma, azaz New York.

Még nincs is késő egy spontán New York-i szilveszterhez... :)

...

Milyen érdekes állatfaj az ember. Csak annak az egynek nem írok, és nem kérdezem, él-e, hal-e, aki nagyon számít. Persze tudom, ha kicsit is több esélye lenne annak, hogy ott volt akkor a helyszínen, azért rávenném magam, de hihetetlen, hogy még mindig vacillálok. Vagyis hogy már megint. Miért nem természetes, hogy ha ilyesmi történik, érdeklődöm? Vagyis miért nem érzem annak? És már soha nem fogom? Hová vezet ez az egész?

Mad World

Te jó ég, most olvasom, hogy két napja Liege-ben egy ámokfutó belelőtt a tömegbe a St-Lambert téren, majd magával is végzett. Mivel épp most zajlik a karácsonyi vásár, és hagyományosan tele a tér standokkal és nézelődőkkel, majd' 70-en (nem is, mint hallom, több mint 120-an) megsebesültek, hárman pedig meg is haltak. Két gimnazista és egy idős nő. A támadó magát is felrobbantotta egy gránáttal, de az nem számít... Tudom, hogy a "rosszkor, rossz helyen" éppen attól az, ami, hogy bárhol és bárkivel megtörténhet, mégis sokkal jobban szíven üt, hogy azokat az utcákat látom vértől áztatva, ahol egy évig éltem, és nap mint nap jártam, és ahol még most is megfordulok néhanapján. Ráadásul teljes sokkhatás alatt olvastam, kik az áldozatok, hiszen akár ott lehetett volna valaki azok közül, akiket ismerek és akik fontosak nekem. Szerencsére nem, de a rengeteg sebesült között még akár lehet is. Egyszerűen nem fogom fel. Az ilyen agyontraumatizált szerencsétlenektől pedig senki, de senki nem tudja megvédeni a világot. Egyszer csak fognak egy halom fegyvert meg lőszert, és se isten, se ember.

:'-(

Függöny!

Igen! Több mint három hónap teljes ablakos transzparensséget követően végre felapplikáltam a karnisra az időközben elkészült függönyömet. Yaay! Nem tudom, hogy bírják az északi országokban, szinte a zsigereimben érzem a megkönnyebbülést, hogy végre nem lehet premier plánban belelátni az életembe. Ráadásul teljesen más hangulatú így a szoba, ezért inkább függönypárti maradok.

Persze dögfáradt vagyok, és már egész nap dolgoznom kellene (kellett volna), de 3500 szó átnézése után kidőltem. Erre most rá kell még aludnom, és fogalmam sincs, hogy indítom el holnap a nagyüzemet. Jó lenne kipihenni ezt a nyolc nap aktív gyógyulást...

Those actors... :-)

Lábadozásom jegyében Inside the Actors Studio felvételeket nézek. Ezek egyórás beszélgetések a Pace Universityn, színésztanoncok részvételével és a rendkívül brit nevű, de egyébként amerikai James Lipton vezetésével. A filmrészleteket szerzői jogi okok miatt kivágták, így általában 40-45 percesek a videók, és elképesztően érdekesek. Végigveszik benne az adott színész egész pályáját, én meg itt ülök, és csodálkozom, hogyhogy még ennyi mindent nem láttam? Akarom őket, most azonnal. Jodie Foster, Julianne Moore és Laura Linney volt soron, illetve utóbbit most nézem. Komolyan meg kell szereznem ezeket a filmeket, egy csomó teljesen alap, el sem hiszem, hogy még nem láttam őket. Kell (random sorrendben): Boogie Nights, Stand By Me, Safe, Tales of the City, Magnolia, The Big Lebowski, Surviving Picasso, Taxi Driver, Oscar and Lucinda, Primal Fear, Vanya on 42nd Street, Shortcuts, Cookie's Fortune, The Accused, John Adams, Kinsey.

OMG, az imént hangzott el:
Lipton: "You said on several occasions about actors that 'there are those of us who are good and there are the touched ones. The ones who live on another planet'. Like who?"
Laura: "Meryl." (Azzal a hangsúllyal, mintha erre a kérdésre ez lenne a világon az egyedül elképzelhető válasz.) "Merly Streep, I think. Daniel Day-Lewis, Judi Dench, Sean Penn." :-) Laura, imádlak! :)

Hell yeah...

via don't call me mudblood

Nem mondom,

hogy nem élvezem az ágyban fekvést és a henyélést (már amennyire eddig henyélhettem) de jó lenne már picit jobban lenni. Gyógyulni csak úgy poén, ha második nap az embernek már nincs láza, csak fekszik és csupa élvezetes dolgot csinál, úgymint tévézés, evés, alvás, facebook, blogírás, zenehallgatás és hasonlók. Mondjuk mióta ágynak estem, megnéztem négy kosztümös filmet, ezt a részét legalább kipipálhatom.

Most pedig hallgatok egy kis Nolwennt. Tudományosan bizonyított, hogy a hangjának terápiás hatása van, és bár biztos vagyok benne, hogy a kísérletben nem hörghurutos emberkék vettek részt, nyilván ilyen esetben is segíthet. :)

Dögrovás

Dögrovás.

Metamorfózis

Valamelyik nap a facebook, felismerve, hogy nemsokára születésnapom lesz, oldalt a reklámok között megjelenítette ajánlatként Lakatos Márk "átalakítását", amit e jeles alkalomból kedvezményesen vehettem volna igénybe. Nem éltem a lehetőséggel, ellenben az eset elültette a bogarat a fülemben (vagyis inkább felébresztette a néhány hónapja ott alvó bogarat), hogy nem is lenne hülyeség egy ilyet kipróbálni.

Legfőképp azért, mert most még elképzelhető, hogy szuper ruhákkal, sminkkel, frizurával és kellő mennyiségű photoshoppal készülhetne rólam olyan fotó, amire büszke lennék, csak úgy, mert ma ez már nem csak a címlaplányok kiváltsága. Másrészt azért is izgatja a fantáziámat ez az egész, mert tudom, hogy hozzáértők olyasmit tudnának kihozni belőlem, amit én magam - ügyetlenségem, laikusságom és olyan praktikus korlátok okán, minthogy nem lehetek saját magam fodrásza - nem tudok. Valójában még kifesteni sem tudom magam rendesen, úgy istenigazából. Általában megmaradok a szemceruza-szempillaspirál-javítórúzs háromszögnél, szájra csak Body Shopos ajakápoló (nyami), aztán slussz. Mindennek felapplikálása naponta legalább 3,5 percet vesz igénybe, ha alapozót is teszek, akár 5 perces is lehet a művelet. És rájöttem, azért nem akarok rá több időt szánni, mert azzal sem érnék el jobb eredményt. A szemhéjfestéket nem is erőltetem, I. a sok-sok évi színpadi sminkelési tapasztalatával néha kezelésbe vesz, ha épp egyszer nem úgy készülünk pl. színházba, hogy már megint el vagyunk késve. De általában egyébként el vagyunk, így a legtöbbször ez a lépés kimarad.

Hajtéren sem jobb a helyzet, kaptam gyönyörű szép Remington sütővasat, képtelen vagyok vele megcsinálni a a saját hajamat. Az ujjaimat már kétszer leégettem vele, de a hajam még egyszer sem lett igazán olyan, amilyen az oktatóvideóban szereplő lányoké. Igaz, ott egy mesterfodrász ügyeskedik a fejükkel, tehát megint csak a külső segítség a titok nyitja. Persze elképzelhető, hogy ha gyakorolnék picit, jobban menne, de hát még éles helyzetben is alig tudom rászánni a szükséges időt. Marad tehát az a megoldás, hogy rábízom magam valaki(k)re, legalább egyszer, és külön programmá avatom az átalakulást, amit aztán jól le is dokumentáltatok, hogy meglegyen az utókor számára, lám, ilyen is voltam (vagy lehetnék). Egyáltalán, jó lenne csak úgy becsukni a szemem, és pár óra múltán észrevenni, hogy néhány jótündér széppé varázsolt. Vagy legalábbis kihozott belőlem olyasmit, amit én nem feltétlenül látok magamban. Mert a legjobb része a dolognak az átlényegülés - hogy a végeredmény bármi lehet, és éppen nem kell, hogy hasonlítson arra a képre, amit megszoktam magamról.

Egyébiránt viszont nem tudom, mibe kerül egy ilyen akció, de azért felírom a kívánságlistámra. Télapó, hallod? :)

Haha,

a word csodás funkciójának köszönhetően sima kereséssel pillanatok alatt megtaláltam az előző posztba keresett idézetet tartalmazó fájlt, amiről már fogalmam sem volt, milyen formában létezik a gépemen (if at all). Aztán utólag látom, hogy a "questa notte" keresőkifejezésre találatként kiadta az egyik EP-s jegyzőkönyvet is, amiben eredeti nyelven szerepelnek a felszólalások. Hiába, minden út Belgiumba vezet. :-)

...

Ja, és egy kis nosztalgia. Csak mert ez is ma, sok-sok-sok-sok-sok éve.

"Questa notte il tempo è cambiato, da est è scezo il vento, in poche ore ha spazzato via tutte le nubi."

.

Tik-tak

Eggyel tovább ugrott a számláló. De legalább jól éreztem magam, miközben ugrott. :)

Suis-je gentille?

A franciásoknak - lévén a csoport már a kezdetektől, azaz két éve együtt van - saját levelezőlistájuk van, amihez a minap engem is hozzáadtak, így az éterben is teljes jogú taggá váltam. :-) Visszaolvasgattam néhány üzenetet, hogy mégis mi az, amit érdemes a levlistán közölni a többiekkel, és nagy vidámságomra láttam, hogy az egyik csoporttag, aki az első órára betegség miatt nem tudott eljönni, hangot adott abbéli reményének, hogy "az új lány kedves lesz". No, majd hétfőn meginterjúvolom, meg van-e elégedve a kedvességemmel. :)

Most azon gondolkodom, hogy megosztom ezt a videót. Tegnap mutatták facebookon, és különösen tetszik benne, hogy a macaron fontos alapszókincsként szerepel. :)

Státusszimbólum

Ez jutott eszembe valamelyik nap, amikor egyetlen 3 megállós oda-vissza villamosút során három ugyanolyan Fila-táskával találkoztam, mint ami az én vállamon átvetve is lógott, plusz egy másfajtát a villamos ablakából szúrtam ki valakin. Az utóbbi időben a Fila valamiért "ciki" lett. Az oka pedig az, hogy a Tesco hűségprogramjában több hónapon keresztül igen jutányos áron lehetett hozzájutni különféle darabokhoz, és hirtelen mindenkinek ilyen lett. Számomra megdöbbentő volt látni, hogy egy ilyen akcióval, ami valójában épp a márkát volna hivatott népszerűsíteni, egy viszonylag magas presztízsű brand tulajdonképpen elvágja maga alatt a fát. Legalábbis egy kis időre, és egy kicsit mindenképp. De miért is?

A Fila továbbra is az, ami eddig volt: jó minőségű és szerintem tetszetős cuccokat gyárt, amiket nem csillagászati, de azért "márkás" áron kínál. Jómagam például korábban épp az árfekvés miatt nem vásároltam Filát (sem), már ami a táskákat illeti (mert ugye egyéb sportfelszerelésre és sportruházatra nem igazán volt szükségem :)). Ebben az akcióban viszont bevallom, én is elcsábultam, nem utolsósorban azért, mert az oldaltáska, amit végül megvettem, praktikus, csinos, kellően uniszex, így feldíszítve az Eiffel-tornyos kulcstartómmal egészen a magam képére formáltam. És amikor már elkezdtem volna örülni, hogy végre van egy sportos jellegű táskám, amibe rengeteg minden belefér, mégsem elefánt nagyságú, amit mindenhez fel tudok venni (mert fekete), és ami sokáig bírni fogja velem a gyűrődést, arra leszek figyelmes, hogy akárhányszor felveszem, szembejön velem pár ugyanolyan, de ami még furcsább, hogy bizony ez zavar. De miért? És miért van az, hogy azért, mert így több ember jutott hozzá ezekhez a termékekhez, hirtelen megváltozik az egész márka közmegítélése - rossz irányban? Elképesztő, mennyire önkényes az öltözködés terén a "ciki" és a "menő" kategória kialakulása. Hogy az egyik minden racionális érvet nélkülözve átcsaphat a másikba, holott maga a termék mit sem változott. Érdekes, miért "gáz" és nem inkább érték az, hogy egy 13 éves kissrác ugyanúgy hordhat egy táskát, mint mondjuk a 20 éves lány, aki sportosan öltözködik, vagy én, aki rohangálok vele a városban - persze más-más összeállításban, másfajta kiegészítőkkel, és másféle (vagy épp semmilyenféle) díszítéssel.

A "Fila" egyik pillanatról a másikra jelenség lett, és bár azt szokták mondani, a felhang mindegy, a lényeg az, hogy beszéljenek az emberről, nem vagyok biztos benne, hogy ez egyértelműen jót tesz a márkának. Én a magam részéről éppen az ominózus villamosút után döntöttem el, hogy mostantól a saját értelmezésemet alkalmazom, és azért sem fog zavarni, ha szembetalálkozom vele máson. Elvégre a kulcsszó az önkényesség. A "ciki" éppolyan önkényes, mint elhatározni, hogy márpedig "nem ciki", akkor tehát elhatározom, és ez ilyen egyszerű.

A Tesco újabb akciójában Tefal-termékekért lehet pontot gyűjteni, és mivel épp össze kellene szednem némi hozományt :P, hát nem is jöhetett volna jobbkor ez a lehetőség. Valójában pont az indította el a fenti gondolatmenetet, hogy a nyakam teszem rá, bármennyi háziasszonynak lesz is Tefal serpenyője, azért senki sem fog kinézni, ha nálam is olyat lát. Hát nem érdekes, hogy működik a világ? Annyi biztosan megállapítható, hogy a főzőedénymárka nem számít státusszimbólumnak. Vagy lehet, hogy ahhoz más körökben kellene mozognom.:)

11/11/11

Még jó, hogy van facebook, így legalább értesülök róla, milyen jeles nap ez a mai. Mindenki azt kérdezi, mivel ünnepeljük meg ezt a soha vissza nem térő (akarom mondani kizárólag száz év múlva visszatérő) alkalmat. Az, hogy nem dolgoztam, és vettem egy Bruno Banani táskát 40%-os áron, meg egy szürke gyapjú franciasapit és szintén szürke gyapjú miniszoknyát, ünneplésnek számít? Azt hiszem, az első tétel mindenképp. :)

Nem terveztem el előre, de spontán úgy döntöttem, kimozdulok, és épp belefutottam a Joy vásárlási lázba. Ha már pedig így történt, bóklásztam kicsit, és nagy örömömre találtam végre lila - sötét, padlizsánlila - színű táskát, amit olyan régóta keresek. Csinos, nincs teleütve szegecsekkel, meg teleszórva csillámmal, elég nagy, de nem túlságosan, és legfőbb előnye, hogy félár mínusz 20%-ért jutottam hozzá. Ez egyébként csak azért fontos, mert nem tudom, ki hogy van vele, de nálam a 11 ezer forint egy táskáért még mindig messze túlmegy a lélektani határon. A mai viszont igazi rátalálás volt, úgyhogy nagy mázli, hogy a fentiek az anyagi lehetőségeimre is gondoltak. :D

Egyébként visszatérve az elejére, tényleg van, aki bármit másképp csinál ma a dátum miatt? Elvben tudom, hogy különleges ez a nap, mégsem érzek semmit. Vajon kellene? Az például eszembe sem jutott, hogy lesz egy olyan pillanat, amikor az óra 11 óra 11 perc 11 másodpercet mutat... Egyelőre talán inkább csak örülök, hogy szabaddá tettem magamnak ezt a rendkívüli napot.

Cukorból van

Ez a videó kétségtelenül, méghozzá rengetegből. Bámulatos, mire képes az emberi kreativitás, na meg a türelem. :) Kina Grannis dalához majd' két évig készítették stop-motion technikával a klipet, 288 ezer "jelly bean" cukorka felhasználásával. A jelly bean art ma - mint megtudtam - már fogalom, művészi vénával (és feltehetőleg birkatürelemmel) megáldott alkotók készítenek mindenféle képeket cukorkából. A neten a legtöbb találat portré, ami mögött nem tudom, van-e valami művészi megfontolás, mindenesetre ezek az igazán látványos művek.



A videóhoz készült werkfilm is, két év alatt minden bizonnyal bőséges anyag gyűlt össze hozzá. Érdemes azt is megnézni, majd az ismeretek birtokában visszanézni a klipet. Egyszerűen zseniális, az eredmény legalább annyira, mint az ötletek, amelyekkel megvalósították. Ami még a cukorkarakosgatásnál is jobban lenyűgözött, az az, hogy az énekesnő is valóban része volt a stop-motionnek, vagyis a szájmozgása is cca. 2300 képkockából áll össze. Ha belegondolok, hogy egyesek még folyamatos videón sem tudnak normálisan tátogni, csak azt mondhatom, chapeau. Még jó, hogy nem abban a korban van, amikor másfél év alatt sokat változik, mert ha azt vesszük, hogy két adott képkocka "felvétele" között több hónap is eltelhetett, itt aztán minden filmnél fontosabb volt a continuity. :-)

Oui, je parle...

És végre! Öt éve készülök erre, most bekövetkezett: francia tanfolyamra járok. :-) Pontosabban szólva bekönyörögtem magam egy B2-es szintű csoportba, és bár a tanár azt mondta, haladjak inkább át a pénteki nyelvvizsga-előkészítőbe, sikerült meggyőznöm, hogy bőven van még mit tanulnom, és ne kényszerítsen rá, hogy tesztekért otthagyjam a gyönyörű tankönyvemet. Merthogy pont ez hiányzott nekem mindig: szépséges, színes-szagos tankönyv, konkrét, kézzelfogható, leírt francia szavakkal. Szinte fizikailag éreztem, hogy a röpke másfél óra alatt élettel telnek meg a fejemben a native language environmentben magamra szedett kvázitudás halovány foltjai. Mint amikor elkezdjük besatírozni feketével a gyertyával rajzolt képet, és hirtelen körvonalazódik, amit a fehér papíron eddig csak sejteni lehetett.

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem kell ez a megerősítés. Olyan, mintha most építeném a jó kis betonalapot a csilli-villi tető alá. Ilyen a franciatudásom. Fake. (Annyira, hogy még ez is angolul jön belőlem.) Nagy a füstje, szépen szól, amikor ki tudok nyögni valamit, első pillantásra tökéletesnek tűnik. Csak ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, akkor jövünk rá, hogy egy hámozott lufi az egész. Folyékonyan használok - több esetben helytelenül - ötszáz szót, miközben olyan alapvető hibákat követek el, amilyeneket angolból már általánosban is szégyelltem volna. Mert azt a nyelvet megtanultam. A franciát nem. Az csak rám ragadt, és a ragadás nem elég. Most megpróbálom szépen aládúcolni ezt az egészet - és roppantmód élvezem! :) Hiányzott már a tanulás, és itt most van mit elsajátítani. Amikor nyáron segítettem I.-nek az A2.1-es tanfolyamra tanulni, és egy csomó dolog megvilágosodott bennem, azt jelzésértékűnek vettem, hogy nem kell attól tartanom, túl sokat tudok. Ráadásul ez a heti kétszer másfél óra szent, és csak az enyém. Semmi sem jöhet közbe, legkevésbé munka - a járulékos előnyök egyike. :) Egyedül azt sajnálom, hogy nem intenzívebb a tanfolyam, de állítólag mindig negyed órával többet maradunk, tehát alkalmanként ennyivel meghosszabbodnak az élvezetek. :)

Heten vagyunk, két fiú, öt lány, és mindenki nagyon aranyosnak tűnik, ráadásul a tanárnő is irtó jó fej, úgyhogy mi is kellene még? Ja, igen, egy jó könyv. Az megvan. Átlapozva Cath-ot nem találtam benne, de Nathalie már befigyelt egy újság címlapján, meg van szó Liege-ről is legalább kétszer, úgyhogy azt kell mondanom, eltalálták az igényeimet. Sőt, még a Cath-os kijelentésem sem igaz, ugyanis Alain Souchon-ról írtak egy rövidke életrajzot, és példaként épp az "Allo maman bobo" c. dalát említik, amit egyszer Cath-tal énekelt a televízióban. Arról nem is beszélve, hogy a munkafüzetet még nem nyálaztam végig, elképzelhető, hogy rábukkanok még releváns információmorzsákra. Most megyek, és olvasok egy kis Jacques Prévert-verset.

Ilyenkor mindig az fordul meg a fejemben, hogy van, aki nem szeret nyelvet tanulni. Az meg hogy lehet???

Say goodbye to the world you thought you lived in

Hát sosem gondoltam volna, hogy ezt a számot Mika énekli. Beleszerelmesedtem. Mellesleg, aki tudja, nézze a The Good Wife-ot. :-)

:)

Ah, micsoda nap! Hosszú ideje először igazán jó kedvem volt. Olyan fejjel jártam-keltem, mint ez a smiley itt a címben. Pedig franciául meg kellene tanulni, és nem tudhatom, mire lesz elég amit ma alkottam, de magammal egyszerűen meg vagyok elégedve, hát hiába. :-) Egy kis szubjektív vállveregetés. Az objektívért pedig (remélem) még várok másfél hónapot.

0-24

Az embereknek elég érdekes fogalmaik vannak a non-stop szolgáltatásokról. Az úgynevezett "0-24"-es gázszerelést kínáló szervizeknek legalábbis biztosan. Kérdem én, ha szombat éjjel háromnegyed 12-kor a 10 hívott számból 7 nem veszi fel, egy véletlenül felveszi (valószínűleg félálomban), utána kaparászás hallatszik, majd szétkapcsol és a következő próbánál már a hangposta felel, a kilencedik meg nem érhető el, akkor mi értelme van folyamatos szolgálatként hirdetni magunkat? (A tizedik és egyetlen kivételnek, aki felvette a telefont, és aki ezáltal erősíti a szabályt, mentségére szolgál, hogy csak azért nem tudott kijönni, mert épp dolgozott, és számításai szerint hajnalban végzett volna.) Ha vasárnap reggel visszahívnak, hogy ja, éjszaka hívtak erről a számról, most már tudunk menni, menjünk-e még, akkor miért nem írják ki a csili-vili honlapra, hogy bár persze a marketing megköveteli az "éjjel-nappal hívható telefonszám" szöveget, de éjjel azért kíméljük meg őket? És teszem azt, ha nem az lett volna a gond, hogy egy radiátorszelepen keresztül kiömlik a rendszer teljes víztartalma, hanem mondjuk szivárog a gáz, akkor az éjszaka közepén kihez forduljon az ember (lánya) panasszal? Á, elleszünk még így reggelig, hátha nem robban ránk a lakás. Komolyan, néha egyszerűen csak nem értem, miért ennyire nehéz itt minden.

Belle de Jour

Ma Wampon jártam, és életemben talán először igazi kincsre leltem úgy, hogy nem kutattam, csak összetalálkoztunk. L. barátnőm B. barátnőjének szeretett volna ajándékot venni, ezért körbekémleltük az ékszeres standokat. Találtunk egy lányt, aki festmények részleteivel, illetve a mozi és az irodalom világából származó nagy személyiségek portréival díszíti az ékszereit. Az ilyen csecsebecséken vagy tárgyakon a filmvilág nagy nőalakjai közül rendszerint mindig ugyanazok szerepelnek (erre jó példa a már említett Audrey-s faliképem), ezért ma is rájuk fókuszáltam. Volt Marilynes, Audrey-s, és már épp nyúlni akartam utóbbi után, hogy jobban szemügyre vegyem, amikor mellette megpillantottam ezt:

Mondanom sem kell, leesett az állam, ugrottam egy nagyot, és mondtam, hogy na akkor ezt most, nekem, azonnal. Az alkotó leányzó megjegyezte, hogy látja, nagy rajongóval van dolga, én pedig megerősítettem, hogy bizony ám. Jól megbeszéltük, hogy Cath-tal szinte sosem illusztrálnak tárgyakat, bár ez véleményem szerint talán azzal magyarázható, hogy még él, így legyen bármekkora ikon is, talán mégsem helyénvaló táskákra és fülbevalókra applikálni az arcképét. Szerencsére van, aki másképp gondolta, így ez a darab mától az én fülemben lóg majd. Egy perccel később aztán megérkezett egy francia vendég, és kiderült, hogy a fülbevalókat elkövető művészhölgy kiválóan beszél franciául, sőt, jövő héten utazik is Franciaországba. Ezzel összeállt a kép, valahol sejtettem, hogy nem lehet véletlen a választás. De annál jobb nekem. Mától A nap szépét viselem a fülemben.

Megcsináltam

Ezt, itt. Nálam így néz ki. :)

Az ötletet Kata, hivatásos rebútorkészítő és Ikea-hacker adta, akinek nagyon hálás vagyok, mert nemcsak, hogy gyönyörű ez a virágtartó csillárként, de abszolút gyors, egyszerű és költséghatékony megoldásnak bizonyult, amely jellemzők most kivétel nélkül a legjobbkor jöttek.

Hétköznapi hősök

Ezek lennénk mi. Én meg Z, aki tulajdonképpen másfél hete bejáróstábor-szerűen itt tölti a napjait, és segít, mindenben. És hogy min győzedelmeskedtünk? Halált megvető bátorsággal és elszántsággal több kiló redván, ami nevezetesen a konyhában találtatott. Az hagyján, hogy három hete folyamatosan takarítok, és alig van látszata (nem, hatodszor már nem voltunk hajlandók felmosni a szobám padlóját a festők után), de ez, ez mindent felülmúlt.

Ha valaki valaha egyszer még feltenné nekem a kérdést, miért ragaszkodom mániákusan ahhoz, hogy a konyhában csakis egybefüggő szekrénysor lehet beépített készülékekkel, az egyes elemek közötti "lyukak" nélkül, szíves figyelmébe fogom ajánlani az alábbi képeket:

A kiindulási pont:

Nekiestünk:

És a végeredmény:

Egy gyors slideshow azt a benyomást keltené, mint a tisztítószerreklámok, volt mocsok, nincs mocsok, de a pompás átváltozás látszata ellenére az első és a harmadik fotó készítése között lazán eltelt 2 óra, ha nem több. (Ha valaki szerint a képről nem tűnne elég durvának, élőben sokkal rettenetesebb volt - a hadművelet két acélsúroló és jópár dörzsiszivacs életét követelte.) Ilyenből ráadásul volt még két oldal a tűzhely másik felén, és hozzá kell tennem, hogy azt az elmúlt 5 és fél évben szinte kizárólag teafőzésre használtuk, a sütőt pedig ki sem nyitottuk. Az egész konyha takarítása végül a tervezett pár óra helyett két napba telt (mint oly sok minden az elmúlt három hétben), és a végére tényleg úgy éreztem, emberfeletti képességekkel rendelkezem.

Pourquoi tu gaches ta vie?

Kis feszültségoldás. Vive Fanny Ardant. :o) A szám meg annyira debil, hogy már jó. :D

Mélypont

A tegnapi nap tanulsága (a képet még jó régen csináltam, de pompásan újrahasznosítható):

O_O

A mai nap tanulsága, hogy jobban tudok angolul, mint magyarul, sőt, még számolni is jobban tudok, mint (ahogy) magyarul (tudok).

Egy zsúfolt nap krónikája

Harmadik napja űzöm az éjfél előtt lefekvést és a percre pontosan hétkor kelést, és már érzem az eredményét, ami annyit tesz, hogy a mai napra már egész élénken, nem a konstans alfa-állapot ködös homályával emlékszem. Ráadásul egy öt perces kidőléstől eltekintve ma már nem akartam folyamatosan beesni az asztal alá, sőt, még mindig beszámítható vagyok. :)

Ez annál is hasznosabb volt, mivel rettentő sűrűnek ígérkezett a nap, és rendhagyó módon minden teendőt kihúzhatok a listáról. Meglátogatott K. barátnőm, akit jó régóta nem láttam, még ha a Facebook azt az illúziót kelti is bennem, hogy de nem is volt az olyan rég. A nap "hopp" pillanata is ide kapcsolódik, ugyanis a vendéglátás szellemében (és az albán szupermarketre hajazó hűtőből kiindulva) leugrottam a sarki kisboltba venni valami harapnivalót, és teljesen random egy csomag kakaós győri édes kekszet választottam. K. persze aztán nem evett belőle (többek közt azért sem, mert a 40 fokban leragadtam az ásványvíznél, és elfelejtettem megkínálni :P), és már épp lelkesen felajánlottam volna a festőknek, amikor azért lecsekkoltam a hozzávalóit, és láss csodát, nincs benne tej. Így aztán a mai napi étkezésem is biztosítva volt. :P Nem tesz valami jót az étrendemnek ez a felújítás, miután a konyhát egy hete nem lehet használni, és hétvége óta tkp. Audrey-val és Cath-tal, meg a fél lakás berendezésével a szobámban rekedtem, elég limitáltak a gasztronómiai lehetőségeim. Persze csak tápanyagszempontból, az élvezeti érték így is igen magas. :o)

Megjött az új fenyőszekrényem is, isteni az illata, nopláne az űrtartalma, meg az a ruhamennyiség amit hamarosan el fog nyelni, már alig várom. Szépen letisztogattam, eltartott egy darabig, pedig őkelme hál'istennek összeszerelve érkezett, úgyhogy kalapálni nem kellett.

A délután hozta az újabb jó hírt a festők részéről, miszerint hamarabb készen lesznek a tervezettnél, akár már holnap, de ha nem is, péntekre biztosan csak nagyon kevés dolguk marad, így hát már aznap elkezdhetek nagytakarítani. Mindezen felbuzdulva rávettem magam, és befejeztem az aktuális munkámat, így holnaptól nyugodt szívvel adhatom át magam a fejtágításnak és az IQ-növelésnek (így is nagyon necces, hogy csak mostanra jutottam el idáig), no meg a szükséges időközi takarítási feladatoknak.

Holnap viszont 25-e van, és csütörtök, ha pedig csütörtök, akkor mozipremier, és ha 25-e, akkor Potiche - bevesszük a Puskint délután. :) Végre magyar felirattal, ráadásul még plázákban is adják, ennyit tesz, hogy világszerte sikeres az opusz. Remélem, minél többen megnézik, mert egyrészt fantasztikus film, másrészt mégiscsak Ozon, harmadrészt ez növeli a későbbi (gyorsabb) francia mozibemutatók esélyét kis hazánkban. Mert még ha a bő 9 hónap messze jobb is a sokévi átlagnál, egy Ozonhoz képest, valljuk be, nevetségesen hosszú idő.

"Lakber"

Kiolvastam Kata Kicsi Ház blogját. Nem ment egy ültő helyemben, de kétszerre abszolváltam, miután tegnapelőtt rábukkantam. Elképesztően ügyes és kreatív ez a nőci, szinte sk újította/újítja fel a saját házát, persze segítséggel, de akkor is. Ráadásul profi (ez már csak abból is látszik, hogy néhány szót és kifejezést, amit használ, nemes egyszerűséggel csak nem értek :P). Egy éven belül már egy vállalkozás és egy online shop is született az ötleteiből, ahol megannyi felújított csodát - ún. "rebútort" - lehet kapni: eddigi legeslegnagyobb kedvencem a Carrie Bradshaw karaktere ihlette szék, illetve a pofonegyszerű, de zseniális ikeás "kaspócsillár". (Kiderült például az is, hogy ma már külön fogalom az "Ikea hacking", azaz az ikeás alapdarabokat egyéni ötletek alapján egyedi, akár az eredetitől teljesen eltérő rendeltetési célú bútorrá átformáló tevékenység.) Érdemes megnézegetni őket, már csak a puszta élvezet kedvéért is, de alkotó szelleműek megannyi inspirációt is meríthetnek belőle. Vicces, hogy pont a felújításkor, de attól teljesen függetlenül, véletlenül akadtam a blogra, és bár nálunk a legtöbb munkát szakemberek végzik, azért egész új megvilágításba helyezte ezt a projektet.

Leginkább is elkapott az alkotási vágy, bár konkrét alapanyagom és elképzelésem sincs éppen arról, hogy mit csinálnék, és hogyan, csak úgy venném elő a hobbis-kreatívos cuccaimat. Az egész felúítósdihoz az volt a kiindulópontom, hogy legyen meg minél hamarabb, és minél profibb színvonalon, én csak a "kellemes" részekre szeretnék időt szánni, azaz bútor-, falszín- és kiegészítőválogatásra. Mindezt pedig leginkább úgy, hogy közben lehetőleg végig tudjak dolgozni, valamiből ugyanis ki is kell fizetni azt, amit elterveztem. Illetve fontos szempont volt még, hogy amihez nem értek, abba nem fogok bele, mert rengeteg időt elvinne, és borítékolható, hogy az eredmény úgyis csalódást okozna. Amióta pedig figyelem a festőket munka közben, még inkább megbizonyosodtam róla, hogy jól döntöttem - sokkal-sokkal többet kellene tudnom ahhoz, hogy ilyesmire vállalkozzak, nem beszélve arról, hogy szükség lenne egy udvarra vagy garázsra, ami nincs.

A munka miatt mondjuk eleve nem volt opció az sk-megoldás (többet veszítenék a réven, mint így nyerek a vámon, vagy hogy is van ez). Ugyan most legalább annyit megengedhetek magamnak, hogy átütemezem a fordítást, ergó már van hová "tolni" a dolgozós órákat, ami az elmúlt pár évet végignézve már önmagában is luxus, és aminek ezért nagyon örülök, és ki is használom (értsd: tudatosan felszabadított óráimban blogot olvasok :-)). Lakásfronton pedig megelégszem azzal, hogy egy-egy nap végén ámulok és bámulok az átalakuláson, és ujjongok, mert a szobám falának színe (igaz, hosszas tanakodás és vagy három "meggondoltammagam" után) pont olyan lett, mint ahogyan azt először elképzeltem. Talán inkább majd apróbb kiegészítőket álmodok a kész belső terekhez, addig pedig, amíg erre sor kerül, egyelőre visszatérek az emberkereskedelem elleni küzdelemhez. :o)

(Haha, az egyik festő az imént azt kérdezte a társától, hogy "kimosakodjon-e". :D Igazi műtét folyik itt, kérem.)

A little me time

Mostanra nagyban folynak a munkálatok, tulajdonképpen egy szobában lakunk, minden bezsúfolva a hajdani (és leendő :)) hálószobába, ami most úgy fest, mint tájkép csata után. Hihetetlen, mennyi dolog felgyűlik egy lakásban, és ez csak akkor tudatosul az ember lányában, amikor az utolsó tűzőkapocsig át kell őket költöztetni máshová (majd aztán még egyszer vissza, már alig várom :P).

A festők abszolút munkaidőben dolgoznak, és bár a 8 órás kezdés nekem rettentő durva, a legkésőbb fél ötös befejezés nagyon is jól jön most, mivel I. fél 6-tól minden nap tanít, így neki szüksége van az egyetlen prezentábilis helyiségre, miközben én a lakás egyéb részeire szorulok. Nincs is ezzel semmi baj, hely van bőven, plusz két szék, laptop az ölembe, és máris minden adott, hogy abban a másfél órában is dolgozzam. Persze ez már harmadik napja nem jön össze, ugyanis egyrészt alig alszom, ami miatt ilyenkorra már csak zombiként bámulok ki a fejemből, másrészt kicsit olyan érzésem van, mint anno lyukasórán, hogy az istennek sem bírom kötelezőkkel eltölteni ezt az ajándékba kapott kis időt. Helyette - mára rájöttem, jobb, ha nem hadakozom, hanem eleve így tervezek - kijelöltem ezt a másfél órát "me time"-nak. Laptoppal az ölemben netezem, olvasgatok, lájkolgatok és legfőképp zenét hallgatok, egyszóval lógatom a lábam (szó szerint, vagy esetleg felteszem őket a második székre :)). És meglepően jól hat rám napközben, hogy eleve tudom, lesz ma egy ilyen lyukas - másfél - órám, amiben fel vagyok mentve, és úgy sikerül az édes semmittevésnek hódolnom, hogy nem áll görcsben a gyomrom a bűntudattól, miszerint ezt is hasznosan kellene töltenem.

Ma ugyan rajtam kívül álló okok miatt nem haladtam túl sokat a munkával, de tegnap a vártnál sokkal többet is, így ma engedhettem a rajtam kívül álló okoknak. :-) (Természetes, hogy az általam kiválasztott festéket abban a színben egész Pesten csak egy helyen lehet fellelni, pont akkora mennyiségben, ami a szobám falára még elég, így hát gyorsan le kellett rá csapni (értsd: a mai munka ugrott)). Mindenesetre rendkívül motivált vagyok, hogy fél 9-től 4-ig beletapossak a gázba, mert tudom, hogy utána másfél óráig igazolt hiányzással szabad vagyok. Igaz, biztosan az is segít, hogy még az esti kétórás kidőlésekkel együtt sem fordítok normál mennyiségű időt alvásra, így aztán egész hosszú a nap. :P

Most épp ezt hallgatom újra meg újra:

B. egyik nap betett egy 2006-os koncertfelvételt a Désenchantée-ről, és megjött a kedvem Mylene-hez, akkor fedeztem fel ezt a számát, a legújabb albuma címadó dala. Valami teljesen elragad a dallamában, annyira szép és felemelő, pedig elvben szomorkásnak kellene lennie. További pluszpont, hogy a klipet az az Olivier Dahan rendezte, aki a Piafot is jegyzi.

Ó, Xanax,

legyen meg a te akaratod. Végre már. Mert nem bírom tovább 300-as pulzussal és vérnyomással, és alvás nélkül.

Megállapítom,

hogy nagy hülyeség lefekvés előtt benyomni egy fél grillcsirkét, még akkor is, ha az ember lánya úgy érzi, egy fél ökröt is meg tudna enni. Mert nem tud. Mint kiderült, még egy fél grillcsirkét sem. Hetek óta először aludhattam volna ki magam, de csak fetrengtem, és még most is rosszul vagyok. Éljen az újabb zombinap és a lékúra. :S

Történések

Tegnap elég sűrűre sikeredett a nap. Nem is csoda, mert jó hosszú volt. Három óra alvás után negyed hatkor csörgött az órám, mert menni kellett konyhai berendezéseket vásárolni. Azért ilyen korán, mert egyrészt Z., aki továbbra is lelkesen (legalábbis bízunk benne, hogy lelkesen) segít a szállításban (hiába, van, amit háton már a jó szándék ellenére sem lehet elhozni), 9-re hivatalos volt máshová, másrészt pedig azért, mert kedvenc szupermarketünk már hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy ha valami akciós, akkor az nagyjából az első napon nyitás után egy órával elfogy. Most ugyan máshonnan történt a beszerzés, és természetesen megtaláltunk mindent, ami nekünk kellett, de így persze hozzájárultunk ahhoz, hogy a később érkezők már csak hűlt helyét találják az áruknak.

Ráadásul találtunk leárazott laktózmentes túró rudit, mondanom sem kell, felnyaláboltuk a készletet (12x5 db :P), illetve igazság szerint egy ötös csomagot hagytunk mutatóba, hogy legyen még valakinek rajtunk kívül jó napja. Amiről meg nem tud (nevezetesen, hogy egy szakajtóval volt, csak elvittük), az nem is fáj. Ennek örömére azóta csak túró rudit eszem, így az étrendem nem túl kiegyensúlyozott, ellenben én magam nagyon is az vagyok. :-)

Mindennek a tetejébe valahogy sikerült úgy elhagynunk a kasszát sípolás és egyéb riasztó hanghatások nélkül, hogy a laza 2,5 kilós Pannónia sajtunkat nem számolták fel, úgyhogy most egy hónapig ingyensajton élünk. Tiszta szerencse egyébként, hogy csak félúton hazafelé, a kocsiban vettem észre, különben amilyen vagyok, visszamegyek szólni, hogy szeretnék még egy ötezrest fizetni, ha már itt vagyok, mert én ilyen kis becsületes lennék, vagy mi. Még így is lelkiismeret-furdim volt kis ideig, hogy szerencsétlen pénztárosnak majd baja származik esetleg belőle, bár utána megnyugtattam magam, hogy úgysem fogják tudni, kinek kellett volna beütnie éppen a mi sajtunkat.

Az magától értetődő, hogy az alváshiány megbosszulta magát (igen, százezredszer is megfogadtam, hogy ha kelni kell, soha többet késői lefekvés), ellenben a jópár túró rudival a bendőmben immár az újonnan beszerzett, gigantikus méretű nagypárnán szundíthattam (mióta lettek ekkorák a nagypárnák? valahol nagyon lemaradtam). Mindeközben BAU, dolgozni kell megállás nélkül, de nem baj, mert azzal a 85 ezer veretes francia szócskával bíbelődöm, amit éppen franciahon születésnapján bírtak három hétre rám sózni, és nagyon élvezem. Mitöbb, hirtelen ismét kiderült, hogy eltelt egy év, és már zajlik a (többek között) szinkronúszó és műugró vb, amit egyszerűen mu-száj megnézni, még ha csak utólag és dömpingszerűen is.

Ma este pedig Megtört ölelések a moziban. Ami késik... :-)

Páratlan

I. bejött az előbb egy halom összehajtott ruhával, köztük a Zagabo nacimmal.

"Két páratlan zokni, és egy páratlan nadrág."

:-) Pontosan.

Material Girl

Sűrű volt az elmúlt hét, pedig alig dolgoztam, és ez nagyon jól esett. Néztem filmet is (A nagy fehérség), és bútorüzletből bútorüzletbe jártam, valamint hivatalos ügyeket intéztem, számoltam és konyhát terveztem. (ó igen, azt. Ez a kis egyszerű program még velem is megtanultatta magát :-)). Emellett beszereztem hőn áhított Audrey-s képemet az IKEÁból, úgyhogy immár minden faldekoráció (értsd: Cath és Audrey) készen áll arra, hogy felkerülhessen a helyére.

Rettentő munkás ez a felújítás-előkészítés, de roppantmód élvezem, pontosan, ahogyan arra számítottam. Mindig is tudtam, hogy ha egyszer megadatik a lehetőség, hogy lakberendeznem "kell", minden pillanatát imádni fogom. Nem számít, hogy már harmadszor megyek valamelyik üzletbe, és még mindig csak nézelődni, egyszerűen tobzódom a sok szépségben, amiket ott találok. Rájöttem, hogy a szellemi, a gondolatok, a szavak és a lelki régészet által uralt életemből nagyon hiányzott eddig az anyag, a matéria, és most szinte eksztatikus érzés a különböző színű, tapintású, illatú kelmék és anyagok közt lófrálni, megszagolni, megérinteni, beleülni, ráfeküdni, kipróbálni mindet. Eközben szellemi irányú tevékenységet csak akkor végzek, amikor elképzelem, melyik illene össze melyikkel, mi passzolna a leginkább a lakásba, vagy fejszámolok, hogy mennyibe fog kerülni a kinézett kombináció. :-)

A materiális javak élvezete közben gazdagodtam néhány immateriális tanulsággal is önmagamról, úgymint: abszolút a modern, letisztult dizájnnal tudok azonosulni, azzal, amit évekkel ezelőtt még visszataszítónak és hidegnek találtam. Ma már nem félek tőle, sőt. Szeretem, amit képvisel, és értem azt is, mi áll a változás hátterében. Hosszú volt az út idáig, de örülök, hogy mára lehántoltam az oda nem illő rétegeket az effajta élménytartományokról. Másodsorban pedig ráeszméltem, hogy a fehér és a bézs különböző árnyalatai helyett sokkal inkább élénk, megfogható, "beleakarokharapni" színeket szeretnék a falakra, és a kiegészítőket is ebben a szellemben szeretném kiválogatni. Hát ez a terv, és az, hogy a válogatásnál első az intuíció. A pénzügyi megfontolásokon kívül igyekszem mellőzni a racionalitást, és kizárólag ösztönből döntök, hiszen ha már lehet, akkor az ego helyett inkább az id dolgozzon. :-)

Most írjam le megint,

hogy a munka miatt nem volt időm írni, és nem is történt velem semmi? Hát asszem, ez nem éri meg a rá elvesztegetett virtuális papírt.

Vegyes felvágott

Már megint annyira zajlanak az események, hogy levegőt venni is alig tudok, nem még írni róluk. Hazatérésem után 9 nap alatt abszolváltam 63 ezer szót, majd a tizedik napon még 12 ezer szónyi tételes lektorálást, ami 12 óráig tartott, és ezután jött az, hogy megtudtam, a csütörtöki Lohengrin-előadás délután 4-től negyed 11-ig fog tartani, mindeközben pedig el kellett kezdeni kipakolni az egész lakást. Mert persze már megint nem mi költözünk, de mi költöztetünk, ráadásul ennek örömére félnomád állapotok álltak be itthon (kongó szobák, asztalhiány, ágyhiány, szekrényhiány, viszont jóóóóó nagy tér, és rengeteg kiló feltakarított por). Mindegy, tökéletes az a matrac, még jó, hogy nyár van, télre csak sikerül beszerezni egy rendes, négylábú ágyikót. Szerencse, hogy Z.-vel a korábbi Ikeás akciók nyomán már annyira jó szerelőpárost alkotunk, hogy a darabokban álló íróasztalomat hipp-hopp összeraktuk, így legalább azzal most nincs gond, mert rá valóban szükségem is van. Najó, igazándiból Z. szerelt, én néztem, és volt még egy kis segítségünk is: :-)

Guszti, az ezermester

Ha minden jól megy, nagy átalakulások várhatók a lakásban, és szeretnék majd előtte-utána posztot, ha már aktuális lesz. Néhány kegyetlen előtte kép már el is készült. :P Egyelőre az a terv, hogy jobb híján néhány tescós dobozt teszek meg szekrénynek, hogy elérhető formában tudjam tárolni a ruháimat.

A Lohengrint különben nagyon élveztem, eltekintve attól, hogy a több hetes nemalvás miatt az első két felvonás alatt konkrétan le-lecsukódott a szemem, és ásítoztam folyamatosan. Egyszer még egy olyan kontrollálatlan rúgást is produkáltam, ami akkor fordul elő, amikor elbóbiskol az ember. :D De ez tényleg nem Wagnert minősíti, nagyon tetszett az opera, és még azt is megtudtam, hogy a Hattyúk tava legismertebb dallama alapvetően a Lohengrinből származik, csak Csajkovszkij tovább szőtte. Így kicsit frusztráló volt, hogy akárhányszor elkezdődött, nem fejeződött be (már legalábbis nem az általam ismert formában :)), de ez volt az egyetlen negatívum, amit el tudok róla mondani. Illetve az időzítés elég rosszkor jött, ha tudom előre, hogy hétköznap délután 4 és 11 között lefoglal ez a program, tuti nem veszem meg a jegyet, de persze szükség törvényt bont alapon megoldottam a helyzetet, csak az alvásidőm átlaga romlott tovább - már számolatlanadik alkalommal.

Ma viszont nem voltam hajlandó semmi kötelezőt csinálni, este még a Love in the Afternoont is megnéztem Audrey Hepburnnel, ami külön jól esett, tekintve, hogy legalább egy hónapja egy árva filmet sem láttam. Ráadásul ez a mozi eszméletlen jó, vicces és romantikus, mindezzel együtt azonban rettentő intelligens is, főleg a párbeszédek, azok zseniálisak! Nem is beszélve a három főszereplő (Audrey, Gary Cooper és a fantasztikus Maurice Chevalier) elképesztő alakításáról. Kellett ez most a kis lelkecskémnek, megnevettetett, meghatott, feltöltött, egyszóval pont tökéletes volt. :)

Egyébként pedig, ha még nem mondtam volna, úúúútálom, amikor az emberek készpénznek vesznek, készpénznek veszik, hogy bármikor ugrom és megoldom minden felmerült problémájukat, mondjuk csak azért, mert nem munkahelyen dolgozom kötött munkaidőben. Ráadásul anélkül, hogy erre előre megkérnének, és esetleg megkérdeznék, belefér-e az most nekem, hogy megint én vegyem a nyakamba a problémát. Ami, by the way, nem az én problémám, csak az érintettek önmaguktól még minimális kompromisszumra sem hajlandók, holott elvben tisztában vannak vele, hogy a saját életemre is nehezen találok időt. És persze még én érzem szarul magam, hogy nem próbálok megint csapot-papot otthagyva, a saját életemet háttérbe szorítva mindent elintézni helyettük, de nem fogom hagyni, hogy ez eluralkodjon rajtam, mert igenis jogom van nemet mondani. Punktum.

És mivel ebben az írásban szinte szempont, hogy az egyes bekezdések között semmiféle összefüggés ne legyen, elmondom, hogy ma mindent összevetve talán egy egész percig tartottam a karomban egy határtalanul cuki babát, illetve az ölemben üldögélt, és azt hiszem, ettől semmi maradandó károsodást nem szenvedett, sőt, talán még jól is érezte magát. Nagyon, nagyon furi érzés volt, de persze mindenképpen pozitív. A cukorfalat úriember előnyére vált, hogy nem az enyém, ez igaz, és továbbra is ámulattal tekintek azokra, akiknek ez az érzés természetes, de valahol el kell kezdeni.

Most pedig megyek, és eszkábálok magamnak két dobozból átmeneti ruhásszekrényt. :-)

Megérkeztem

Tegnap hazaértem, de még nincs kedvem visszarázódni. Azonnal dolgozni kéne, és az egyszerűen nem megy. Annyira sűrű volt megint a kinti 10 nap, olyan sok-sok dolog átrendeződött, teljesen eltolódtak a hangsúlyok, így muszáj némi átmenet. Ezért ma kezdetnek délig aludtam, majd megnéztem az összes elmaradt sorozatot (este 8-ig :P). De lélekben még félig ott vagyok, franciául gondolkodom, beszélek magamban, és csak lassan csúszom vissza a magyar valóságba. Ami egyébként nem olyan rossz, mint korábban ilyen érkezések után, és ez önmagában is ígéretes, de azért még húzom picit az élményt. Mert megérdemlem. :)

DSK

Itt a csapból is a Dominique Strauss-Kahn (a továbbiakban: DSK) -ügy folyik – minden csatornán, nap mint nap ezzel vannak tele a híradók, legalább két vita zajlik minden este, ahol többnyire francia politikusok és közéleti személyiségek üvöltöznek egymással (szó szerint). Szerencsétlen David Pujadasnak nem volt könnyű dolga valamelyik nap, amikor moderátorként alig bírta túlharsogni az egyes feleket. Már attól féltem, tettlegességig fajulnak az indulatok. Ennek ellenére a viták elég intelligensek szoktak lenni, ha egy kicsit idegesítően hangosak és követhetetlenek is.

Az viszont hihetetlen, hogy a riportokban megszólaló emberek mennyire nincsenek tisztában a dolgok pszichológiai hátterével. A franciák legalább meghagyják az esélyt, hogy kiderüljön az igazság, és többnyire csak el vannak képedve, nem bírják felfogni, ami történt. A megkérdezett amerikaiak többsége ugyanakkor azzal érvel, nem tudnák elképzelni, hogy egy ilyen befolyásos ember ilyet merne tenni, hiszen ezzel az egész karrierjét tenné kockára. Ez már csak ott feslik fel, hogy az a férfi, aki ilyenre képes, adott pillanatban legnagyobb valószínűség szerint egy cseppet sem gondol a karrierjére, vagy ami még rosszabb, azt hiszi – ahogy a legtöbb esetben valószínűleg történik is – hogy a nő majd befogja a száját, hiszen nem tudja bizonyítani az igazát. Ezenkívül azok, akik ilyen formában erőszakot gyakorolnak és visszaélnek a hatalmukkal, azt is tudják, hogy van elég hatalmuk, pénzük, kapcsolataik, hogy bármit megússzanak. Fontos viszont, amit kevesen tudnak, hogy a nemi erőszak hátterében nem elsősorban a szexuális vágy, hanem a hatalomvágy áll - az erőszaktevő hatalmat akar gyakorolni az áldozat felett, meg akarja alázni, érezni akarja a saját fölényét. Éppen ezért nagy tévedés azzal elintézni az ilyesmit elkövető férfiakat, hogy "szeretik a nőket", mert teljesen más indokolja a tettüket. Más a csábítás, és más az erőszak.

Ráadásul DSK-nál ez már nem az első eset. Pár évvel ezelőtt épp egy magyar közgazdász vádolta meg ugyanígy nemi erőszakkal, de az akkori verdikt szerint a hölgy „consentante” volt, tehát a beleegyezésével történt az aktus. Hogy mi az igazság, azt persze csak az érintettek tudják. A riporterek szerint ebben az esetben is ez lesz a védőügyvéd stratégiája – bebizonyítani, hogy a nő nem megbízható, vagy ha mást nem, azt, hogy beleegyezett a dologba.

Ebben a kérdésben nálam nincs középút. Felforr a vérem, amikor látatlanban azt feltételezik, hogy egy esetlegesen megerőszakolt (vagy fellációra kényszerített, végeredményben ugyanaz) nő hazudik. Tudom, hogy túlreagálom, részben talán azt is, miért, de magánvéleményként leszarom az ártatlanság vélelmét. Képtelenségnek tartom, hogy egy nő – főleg egy egyedülálló fiatal anya, aki takarítónőként keményen dolgozik – kitaláljon ilyet, és pláne bevállalja az ezzel járó megaláztatást és meghurcolást, ha nincs semmi alapja. Egy összeesküvés-elmélet számomra elég hihetetlennek tűnne. Mindenki tisztában van vele, milyen nehéz bebizonyítani egy tanúk nélküli nemi erőszakot, még akkor is, amikor egyértelműen megtörtént az eset. Az imént egy ügyvédnő beszélt a tévében a lehetséges forgatókönyvekről, és kifejtette, hogy a hazugság azért valószínűtlen, mert a fiatal takarítónőnek sokszor, többórás kihallgatások során, mindenféle keresztkérdésre kellene következetesen válaszolnia, ami rettentő nehéz.

Az eddig nyilvánosságra került orvosi vizsgálatok is mind alátámasztják az áldozat által elmondottakat, és akkor egyesek azzal jönnek, hogy DSK a karrierje miatt nem tett volna ilyet. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem számít ilyenkor. Egyszer történt velem valami hasonló, persze jóval jelentéktelenebb, tipikusan olyan, hogy ha panaszkodni szeretnék róla, nem tudnék mit mondani. Jogilag csak azt lehetne kihozni belőle, hogy nem történt semmi, én pedig ettől még napokig nyugtatón voltam, 2 hónapba telt, mire nagyjából túltettem magam az ügyön, és még most is szörnyű, ha eszembe jut. Akkor csak a A-nak beszéltem róla, neki muszáj volt. Utólag belegondolva teljesen hihetetlennek tűnik, hogy az illető megengedte ezt magának, hiszen annyi mindent kockáztatott volna (és nem rajta múlt, hogy végül szerencsére nem kockáztatott) – de éppen az a lényeg, hogy ilyenkor a pasi nem gondolkodik, mindegy, hogy hányan ismerik, vagy mennyire befolyásos.

Nekem pedig nyílik a bicska a zsebemben. Nézem DSK arcát a híradóban, a megviselt vonásait, és csak arra tudok gondolni, hogy bármit mondanak is a bírák, ő tudja, hogy megtette-e, és vajon mi jár ilyenkor a fejében. Bármi mással vádolnák, talán egy picit meg is sajnálnám, de így még csak halvány szánalmat sem érzek. A felesége helyében pedig szépen lelépnék. Az ő szempontjából ugyanis talán szinte mindegy, hogy "consentante" vagy "pas consentante".

Kirándulás

Ez a mai nap szenzációs volt, annak ellenére, hogy alig aludtam, és reggel olyan voltam, mint akit fejbevertek. J-L. elvitt kirándulni. Elvben jött volna vele P. is (barátnő), de szegény tegnapelőtt jól elesett és összetörte magát, és bár tegnap nem volt semmi baja, az orvos tanácsa ellenére (ne mozogjon), kertészkedett egy kicsit, így ma reggel meg sem bírt mozdulni.

Alapvetően Aachenbe indultunk, de persze előtte – ha már úgyis ilyen lazák vagyunk – átugrottunk még Hollandiába is. Nem vagyok benne biztos, mi a kisváros neve, ahol megálltunk, de Limburg tartományban található, annyi tuti. Gyönyörűségesek a holland kisvárosok. Tiszták, rendezettek, tele vannak virággal. És nyugodtak, csendesek, még az is, ahol végül körbenéztünk és leültünk teázni egyet, pedig ez egy turistaparadicsom. Egymást érik a középkori kastély(maradvány)ok, van katedrális, szuvenírüzletek, és természetesen éttermek és kávézók véget nem érő sora. Külön örültem neki, hogy a belgákkal ellentétben a hollandok (és a németek még inkább) a teát favorizálják, így hát a megszokott hatalmas „thé nature, á la menthe, au citron” választék helyett elém toltak egy rakás filtert, hogy válogassak. Közben betolatott mögöttünk egy hatalmas kamion, nem is értettük, hogy gondolta a dolgot – rettentő nagy volt, épphogy csak elfért a szűk utcán a két oldalt lévő teraszok között. Elképesztő volt, J-L. megjegyezte, ez most vajon olyan gyakorlat, hogy valóban megérdemelte-e a sofőr a jogosítványát? :) Szürreális volt, meg voltam győződve róla, hogy magával visz egy-két széket meg embert, de persze aztán valahogy átkanyargott a szűk utcákon.

Ezután bevettük Aachent, ahol megnéztük a legtöbb látványosságot. Fotózni nem sikerült, mert J-L. komplett idegenvezetést tartott, alig győztem követni az információkat, és közben figyelni is magát a várost. Ráadásul itt már mindenki németül beszélt. Bizarr egy érzés, hogy meg sem tudsz szólalni, de egy hangot sem, pedig a feliratok jelentése legalább valamennyire összeáll. Még jó, hogy J-L-nek holland, német, egyre megy, mindkettővel simán elboldogul. Aachenben először is beettünk egy török büféétteremben (sült zöldségek, sült csirkecomb, nyami), majd elmentünk a városházára, a katedrálisba (gótikus + bizánci, érdekes egyveleg), egy nyilvános fürdő épületéhez, végigjártuk az egyetem különböző épületeit, és végül elérkeztünk A könyvesbolthoz. Ez volt a fő úti cél. Tényleg hatalmas, és nagyon jó áron kínálja a könyveket. Persze ez ott általános, eredeti angol könyvek 10-13 euróért kaphatók, ami mindenképp megérte volna legalább 1-2 könyv erejéig, de sajnos most (is) fillérre kiszámolt költségvetéssel, és még inkább tovább nem terhelhető hátizsáksúllyal jöttem, így ki volt zárva, hogy vegyek valamit. Viszont J-L-től megkaptam az Aliz Csodaországbant gyönyörű, gyűjtői kiadásban, illusztrációkkal, aranyozott szélű lapokkal. Mindjárt neki is állok olvasni.

Ezután még kaptam egy zacskó áfonyás-pisztáciás cantuccinit, hogy legyen mit ennem a délutáni teához (hiába mondtam J-L-nek, hogy még mindig tele vagyok az ebéddel). Az eladó hölgy szerint nincs benne sem tej, sem vaj; most tesztelem, mert itthon benyomtam több mint a felét (update: az egészet). :) Elugrottunk még egy „Real,-” nevű hipermarketbe, ahol olcsón szereztem szójajoghurtot, és a kávézóban isteni citromos zöld teát ittam mézzel. Szerencsére eltussoltam a Cantuccinit, képtelen lettem volna egyet is lenyomni.

A kocsiban pedig folytatódott a nevelésem, csak most zenei téren. Odafelé jazzt hallgattunk, azt én is imádom, J-L. is. De mivel időközben elmeséltem neki, hogy valahogy megszerettem az operát, beraktunk kísérletképpen egy komolyzenei cd-t. Ez annyira nem tetszett, legalábbis az eleje – egy-egy darabot hallhattunk különböző nagy zeneszerzőktől (Wagner, Monteverdi, Mozart, Brahms), de inkább a vége felé következtek volna a jobbak, azokon meg már csak átléptünk. Ezek után Massive Attackkel próbálkoztunk, de az konkrétan fájt. Udvariasságból csak annyit mondtam J-L-nek, hogy asszem, a jazz kicsit jobban fekszik nekem, de közben magamban fohászkodtam, hogy ezt cseréljük ki gyorsan, mert nem bírom tovább. Végül utoljára egy elvben blues-dalokat tartalmazó koncertfelvételt hallgattunk, ami gyakorlatilag lassú és gyors lindy számokat jelentett, visszatért belém az élet. :-) J-L. át is írja majd nekem a CD-t.

Mindennek megkoronázásaképp, amikor visszaértünk a vonatállomáshoz, azt láttuk, hogy hatalmas a tömeg, szirénázó tűzoltó- és rendőrautókkal van tele a hely, és természetesen nem lehet bekanyarodni a hotelhez. J-L. ki is rakott, hogy majd besétálok, de mire odaértem, már tényleg egy lélek sem járt arra, és úgy látszott, gyalog sem engedik közelebb az embert. Szerencsére belefutottam valakibe, aki megkérdezte az egyik rendőrt, hogy mégis mi történik. Kiderült, hogy gázszivárgás történt, így kiürítették az egész állomást, és felszólították a népet, hogy kapcsolják ki a mobiltelefonjukat. Rám viszont valaki bizonyára mégis figyelt fentről, mert az illető, akivel összeakadtam, és akivel ott tébláboltunk együtt, a szállodai személyzethez tartozott, így nem kellett mást tenni, mint bemenni vele a hátsó bejáraton. :) A recepción kértem új kódot az internethez, és hopp, már „itthon” is voltam. Hiába, Liege mégiscsak egy mozgalmas város.

M. keresett korábban, visszahívtam, és megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Úgy köszönt el tőlem, hogy „Au revoir, chou!” (Viszlát, bogaram!) Hát ettől most oda meg vissza vagyok. Ennél jobbkor nem is jöhetett volna. :-)

A mai nap tanulságai

1. Ne folyassuk szét a körömlakkot a szállodai szoba éjjeli szekrényén, és utána főleg ne próbálkozzunk (körömlakklemosó hiányában) azt parfümmel eltávolítani.

2. Ne utólag jöjjünk rá, hogy krémes volt a körmünk lakkozás előtt, majd idézzük fel élénken általános iskolai kémiatanulmányainkat, és ne igyekezzünk vízzel eltávolítani a körömlakkot (itt a parfüm mondjuk segít).

3. Ne másfél órával a megbeszélt találka előtt - és a hajsütővassal való háromnegyed óra próbálkozás után - találjuk ki, hogy le kell menni az üzletbe hajhabot venni.

4. Ne égessük össze a kezünket a hajsütővassal, főleg mivel már egyszer rájöttünk, hogy magunknak úgyis képtelenség rendesen megformálni azokat a hullámokat.

5. Ne babráljuk annyit a Panyizsuzsi gyűrűnket idegességünkben, hogy az életre szóló garanciával bíró ragasztás ellenére lefejtjük az üveget a fémről.

6. Vegyük kicsit lazábban a szépítkezést, még akkor is, ha a végén eléri a kívánt hatást (utóbbi esetben viszont sütkérezzünk teljes nyugalommal az elismerő pillantások és megjegyzések tüzében :D).

Moziban jártunk

:-)))

Á,

visszajött a tegnapi bejegyzésem. :-)

Valaki elmondaná,

hová lett tegnap óta a legutolsó bejegyzésem? Szőrén-szálán eltűnt. O.o De most komolyan...

Rezümé

Akartam írni, de nem sikerült. Voltam Shakira koncerten (essszméletlen buli volt, laza másfél órás késés után :P), Európa-napon (a leghasznosabb dolog, amit idén tettem), bejutottunk az Eurovízió döntőjébe (najó, ehhez olyan sokat nekem nem kellett tennem :D), és szombaton Belgium. El vagyok havazva de teljesen, ilyenkor mindig szörnyen nagy energiába telik előre elrendezni mindent, időben leadni az utolsó munkákat, összekészülni, mindenkivel találkozni, felvenni a rendeléseket az ismerősöktől (belga csoki, francia könyv, tejcukormentes édesség stb.), becsekkolni (úristen, be kell csekkolnom neten!), és persze most kivételesen a töménytelen ügyintézés, amit még indulás előtt le kell tudni. Ráadásul ma kezdődött Cannes!!!

De amúgy mindez rettentő izgalmas, és nagyon örülök a pörgésnek, na meg annak, hogy elvben belga kártyáról fogok tudni szavazni Katira az eurovízió döntőjében (bár még addig meg kell szerezni), csak épp megírni nem tudom ezt a sok mindent értelmesen. :-)

Ki mondhatja el magáról,

hogy a szálloda hátsó bejáratánál ácsorogva mindössze egyetlen kőépület választotta el Catherine Deneuve-től, aki a főbejáraton át libbent be a hotelbe?

Hát ketten már biztosan vagyunk. O.o

Nincs akadály :)

Aaaaarrrrrgghhh, megvaaan!!! Kiderítettük! Illetve A., de hát majdnem mindegy is!!! Éljen a szektamaffia!! :D

Felderítés

Cath-ot ma reggel a Gerbeaud-ban látták kávézni. Nyomozunk ezerrel, komolyan, lassan olyan szervezettséget öltünk, mint a maffia. :-)

Erre meg is kell hallgatni egy Marcia Bailát. R. tette ki a fb-oldalamra ezt a verziót a Nouvelle Vague-tól, egyszerűen zseniális.

Bréking

Wohoooo, Catherine Deneuve hivatalosan is Budapesten van!!! Hogy fogjuk bevenni azt a stúdiót? Meg egyáltalán, mikor? Ejjj, miért nincs legalább egy nyomorult forgatási menetrend... kellenének a magánnyomozóink, na meg ugye a nem létező szabadidő. Valamit kiötlünk. :-))

Kóválygás

Nagyon értették a dolgukat, akik úgy kínozták az embereket, hogy nem hagyták őket elaludni. Költséghatékony és egyszerű megoldás, és lehet, hogy nem hat olyan közvetlenül, mintha mondjuk áramot vezetnek az ember talpába vagy a körmeit szaggatják, de az biztos, hogy néhány napon belül az illető sírva könyörög az életéért, hacsak nem zakkan meg addigra.

Nem tudom, mennyit lehet bírni így delíriumban, de most már nagyon szeretném, ha ennek az egész nagy kalap valaminek vége lenne, úgy ahogy van, és eltűnne úgy, hogy utána se kérdezek, hogy meg mint. Vissza szeretném kapni a testemet, ami fölött öt éve semmi, de semmi kontrollom nincs, és mint kiderült, még lehet fokozni. Gyűlölöm, de úgy istenigazából.

Könyvfesztivál, és ami utána van

Nem egészen úgy alakult a hétvégém, mint terveztem, és mivel eredetileg csak munka, munka és még több munka várt (na meg egy kis WAMP vasárnapra), nagyon örülök, hogy felborult a menetrend. A legjobb az egészben az, hogy valahogy mégis sikerült befejeznem ezt a kegyetlen francia fordítást, ami pedig még eredeti felállás szerint is neccesnek tűnt (és immár csilliárdszorra megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem hagyom, hogy fizikailag ne maradjon elég időm befejezni). Úgy látszik viszont, hogy sok jó ember együtt nem csak a tér, hanem az idő fizikai törvényeit is meghazudtolja. :)

Az történt, hogy péntek délután kilátogattam a Könyvfesztiválra, ami persze szintén tervezett program volt, hiszen Kira Poutanen volt az egyik uniós díszvendég, akinek A csodálatos tenger című könyvét folyamatosan reklámozom. :) Természetesen elkéstem, meg aztán még 10 percig keringtem, mire megtaláltam, hol is az a 2-es stand, de szerencsére ez nem volt gond, a pódiumbeszélgetés további 50 perce is igen sok érdekességet tartogatott, nem utolsósorban a remek kérdéseknek köszönhetően. L. mint a könyv fordítója tolmácsolt, azt kell, hogy mondjam, sok képzett tolmácsot (de engem mindenképp :P) meghazudtoló összeszedettséggel és profizmussal, én pedig meglepődve tapasztaltam, mennyire hálás tud lenni az ember a közvetítőnek, ha valóban egy mukkot sem ért a forrásnyelvből. Vagy esetleg csak két-három szót. Ezzel együtt viszont a finn olyan hatással volt rám, mintha egy régi szerelmemmel találkoztam volna újra - megbizonyosodtam, hogy ennyi év távlatából is egyértelmű, igazi kapcsolat volt a miénk, belülről fakadt, nem volt más, csak én és a nyelv, és hogy muszáj mégis valahogy rendesen megtanulnom.

Az már csak hab volt a tortán, hogy később A., a moderátor leányzó elmondta, többek között az én blogbejegyzésemből is merített a kérdésekhez, és nagyon tetszett neki, amit a könyvről írtam. Igazán megtisztelő tudni, hogy a szórványos források között egy viszonylag magas irodalmi kritika mellett az én blogom rúg labdába, mint felhasználható alapanyag. A pódiumbeszélgetés után alá is írattam a könyvemet, és személyesen áradoztam el Kirának, mennyire nagy hatással volt rám a könyve még így ennyi év után is.

Kiráról annyit kell tudni, hogy eszméletlenül szép, 37 éves, de legfeljebb 29-nek néz ki, és mint a beszélgetés után meggyőződhettem róla, meglepően nyitott, közvetlen és nagyon-nagyon jófej. :) Mivel ugyanis L. és A. a program végeztével hivatalosan is Kirát kísérte volna, mentem én is velük, teáztunk és beszélgettünk, kitárgyaltuk - többek között - a magyar és a francia pasikat :), majd mivel az esti vacsi előtt már nem volt mit csinálni, tettünk egy laza városnéző túrát Pesten. Ennek legfeljebb a magassarkúba bújtatott lábfejem nem örült, de mi jókat csevegtünk, és L.-nek köszönhetően sok-sok ismerettel gazdagodtunk (ami mondjuk rám nem vet annyira jó fényt :)). Egyszerűen csak fenomenális élmény volt sétálni, ki tudja hány év után újra valahogy csak a jelen pillanatban lenni, nem gondolni arra, hogy mi lesz a munkával, arra sem, mi lesz 10 perc múlva, csak róni az utcákat, fényképezni, nevetni, és persze olyan helyekre eljutni, ahol legutoljára szintén egy külföldit kalauzolva jártam. Rájöttem, milyen rettentően távolinak tűnik mindez, és hogy talán nem ártana záros határidőn belül változtatni a jelenlegi életmódomon, mert bár célja van, és tisztában vagyok vele, valami mégis észrevétlenül veszik el/ki az emberből, amit jobb lenne nem 10 év után meglepődve észlelni.

E spontán vargabetűt követően (már ami a munkaterveimet illeti), a szombati dedikálásra nem mentem el, viszont a vasárnapi WAMP-ra jött újra mindenki, sőt még a másik finn írólány is (akiről kiderült, hogy nem is finn, hanem szlovák, csak írt egy könyvet finnül, ja kérem), meg aztán még a nap folyamán újabb, újabb és újabb finnek, hogy már azt sem tudtuk, honnan kerülnek elő valamennyien, és hogyhogy éppen a Gödörben tűnnek fel. Világos tehát, hogy tulajdonképpen az egész napot az ő társaságukban töltöttem, és folyamatosan szinte csak finn szót hallottam. L-t ismét nagy-nagy köszönet illeti, hogy néha segített, bár voltak még rajtam kívül tudatlanok, úgyhogy néha befigyelt egy-egy angol mondat, illetve magyar is, merthogy néhány itt élő finn bizony magyarul is kiválóan beszél. Ismét megerősödött bennem a szándék, hogy kell nekem ez a nyelv, birtokolni akarom, és aztán még olyan meglepetés is ért, hogy egy párbeszédet teljes egészében megértettem (alapvetően a jönni és a menni szavakat, a hét napjait, és bizonyos városneveket tartalmazott, de akkor is! :)).

A befejezést Kira gépének indulása határozta meg, úgyhogy még vettünk neki bkv-jegyet automatából (ami már pénteken is lenyűgözte, teljes áhítattal nézte a narancssárga jegyet, hogy milyen kis cuki :)), és a metróban elköszöntünk. L. elkísérte a szállodáig, viszont nekem itt már muszáj volt hazafelé vennem az irányt, mert a munka az mégiscsak munka, sőt, egy kihagyott nap után az csak igazán. Olyan furcsa, hogy néhány pillanat alatt ilyen nagy horderejű ismeretségeket lehet kötni, már legalábbis számomra meghatározó volt. Persze a könyv miatt sejtettem, hogy nem csak akármilyen találkozás lesz majd ez, de még így is meglepődtem. Talán mert testközelből láttam valakit, aki tényleg meggyógyult. Nem az anorexiából, hanem a mögöttes problémákból, és aki valahol alapvetően tök rendben van. Most feltöltekeztem egy időre, az biztos. :)

Vintage wedding

Körülbelül 2 hete I. azzal állított haza, hogy CD-n elhozott egy csomó képet E-ről, aki esküvői ruhákat próbált, így most segítenünk kellene neki választani. Rengeteg fotó volt, és külön ültünk neki, mondván, legyen két ajánlólistája, az alapján pontosabban eldöntheti, mit szeretne - persze a saját ízlésének megfelelően. Nagyon élveztem a válogatást, gyönyörű ruhák voltak, vagy csak E-n állt mind olyan jól, nem tudom, mindenesetre összeállt a végső sorrend, és rájöttünk, hogy I-vel ebben nagyon is egyezik az ízlésünk. Nem tudom, van-e olyan, hogy menyasszonyiruha-ösztön, mindenesetre ez most erősebb bennem, mint bármikor korábban, illetve lazán túltesz néhány más, ilyen korban inkább elvárható ösztönérzésen. :P

Ebben a hangulatban bukkantam rá pár nappal később egy blogbejegyzésre és azon belül is erre a csodára, amivel egyszerűen azóta sem tudok betelni:

A kosztümös filmeknek szentelt blogot vezető lány sokszor szokott írni a kosztümös, vagyis "period" viseletekről, és esküvői ruhákról is jópár bejegyzés született már. Azok viszont általában múzeumba illő, ahogy I. fogalmazott, "poros" darabokat vonultatnak fel, amiket szemügyre lehet venni, el lehet álmélkodni rajtuk, de a mai korral nem nagyon lehet összefüggésbe hozni őket. Namármost a Wedding Dress Fantasy készítői megálmodtak egy olyan vintage-ihlette kollekciót, aminek a darabjai magukon viselik ugyan a régi korok jellegzetességeit, mégis igazán modernek, hordhatók, és ami a legfontosabb, szemkápráztatóan gyönyörűek.

Vicces volt, hogy átküldtem a linket I-nek, nézze meg őket, és pontosan ugyanazokat a ruhákat válogattuk ki, sőt, kérdés nélkül ez a fenti gyönyörűség lett az elsőszámú befutó. Annyira eszméletlenül szép!!! Ennél már csak az ára teszi még vonzóbbá, ugyanis 1000 dollár helyett 600 dollárért kínálják (hiába, válság van, ez alól még a vintage sem kivétel), tehát bár nem mondom, hogy olcsó, esküvőre abszolút megfizethető, de legalábbis abban a kategóriában mozog, amin azért már legalább el lehet gondolkodni.

Olyannyira megihletett, hogy most először igazán sajnáltam, amiért a kérdés nem aktuális, és határozottan megállapítható, hogy a közeljövőben nem is lesz az. Hátha ez a klassz ruha még a Sors szívét is meglágyítja, aki rájön, nem hagyhat veszni egy ilyen remek alkalmat, ezért aztán inkább megszán egy férjjelölttel. Hjaj... És ha csak úgy megvenném? :crazy:

Megint játék

Már megint szaladnak a napok, és nem jutok el az írásig. Viszont szépen lassan Liszt Ferenc-szakértővé növöm ki magam, ez meg jó. Lassan talán a zenéjéig is eljutok. :P

Ezt a játékot pedig - hogy valami legyen már a blogomban - Sparrow-tól loptam, és most megválaszolgatom:

1) Milyen regényt olvasol most / olvastál utoljára? Tetszett?

Most kezdtem a Sorstalanságot, eddig nagyon tetszik. Illetve folyamatban van Tibor Fischer "Thought Gang"-je is, de a filozófiai mélységei egyelőre meghaladják a képességeimet.

2) Melyik a legtávolabbi hely, ahol jártál?

Ezt így most ex-has nem biztos, hogy tudom, de a repülőút hosszából kiindulva Helsinki indul ezért a címért. Jaj, de vissza kéne már menni. :).

3) Sorolj fel három olyan helyet, ahova egyszer szeretnél eljutni.

New York, Firenze és egy Churchill nevű városka nagyon fenn, északon, talán Kanadában. Valami nagy hójáróból orrközelségbe lehet kerülni a jegesmacikkal, ez nagyon megfogott. :) Amúgy pedig néhány hely kivételével még az egész világ felfedezésre vár. :)

4) Van kedvenc sorozatod?

Hm, több van. Dr. House, Damages, a vígjátékok közül pedig a 30 Rock, a Big C és a Modern Family. Ezek közül nem tudok választani. És idesorolom a Prime Suspectet, bár nem hagyományos sorozat, de épp megint a bűvkörébe kerültem.

5) Mi a legbonyolultabb étel, amit el tudsz készíteni?

Nehéz megmondani, mivel nem főzök, és nem tudom, honnan kellene megközelíteni az ételek "bonyolultságának" fogalmát. Mondjuk maradjunk annyiban, hogy szakácskönyvből nagyjából bármit tudok készíteni.

6) Hogyan szoktál aludni?

Mostanában leginkább rosszul. :S És azt hiszem, az oldalamra fordulva. Hason és háton nem tudok elaludni (még annyira sem...)

7) Láttad 1999. augusztus 11-én a napfogyatkozást?

Talán mintha direkt nem néztem volna... nem tudtam pontosan, mivel szabad és mivel nem, ilyennel meg nem játszom.

8) Mi a véleményed az atomenergiáról?

Most, hogy lefordítottam az Euratom-Szerződés összefoglalóját... :D Egyébként az, hogy kétségtelenül a "legtisztább" energiaforrás, csak hát közvetlenebb veszélyt jelent, mint mondjuk a szén-dioxid-kibocsátás. De ha ügyelnek a biztonságra, akkor egyelőre még mindig a legjobb megoldás - just not in my back-yard. :P

9) Sportolsz / sportoltál valamit?

Most nem, már egy ideje nem tudok sajnos. De korábban igen, röplabdát, és aztán ami mindent vitt: akrobatikus rock and rollt.

10) Játszol / játszottál valamilyen hangszeren?

Hehe, ja. Furulyáztam, talán vagy két dalt még mindig el tudok rajta játszani. De komolyra fordítva a szót, ez eléggé kimaradt az életemből, és most is inkább hallgatom, mint művelem.

11) Hány embernek tudod fejből a telefonszámát?

Upsz, talán háromét. Abból egy én vagyok. :P

12) Mi az, amit soha nem ennél meg?

Kutyát szerintem soha nem bírnék enni, legalábbis ha tudnék róla, hogy abból van, amit elém tettek.

13) Ha nyernél 50 millió forintot, mihez kezdenél vele?

Na, ez most tökéletes kérdés. Vennék egy lakást a tesómnak meg magamnak, a maradékból egy utazás, a többi be a bankba. Egy svájciba. Egyszerű. :)

14) Hány gyereket szeretnél?

Csak jutnék már el odáig, hogy egyet is. Elméleti szinten kettőt. De nagyon hosszú még az út addig, hogy ez valami halovány kapcsolatba kerüljön a realitással.

15) Gondolkoztál már rajta, hogy mi legyen a nevük?

Na, azon viszont igen!! :) Lánynévként a Georgina tetszik, Vajda János Gina-versei óta. :) Mert a Gina gyönyörűen hangzik magyarul (szemben a "Dzsiná"-val, amit nem szeretek). De szép még a Csenge és a Vivien is. Fiúnéven nem gondolkodtam, és az nem is érdekel... na, ezen is dolgozni kell még picit.

16) Mi volt a jeled az óvodában?

Cseresznye.

17) Dohányzol? Ha nem, rágyújtottál valaha?

Nem és nem. És nem is fogok. :)

18) Mikor voltál először részeg?

Nem voltam még, és nem is leszek.

Pedig viccnek szántam

Mai társalgás:

- Hm, most olvasom, hogy Keanu Reeves el van ájulva Budapesttől, egész nap várost néz, meg autogramokat osztogat, és leírják azt is, hol szállt meg. Aggasztó, hogy még nem futottunk össze vele... *ironikus*
- De D. barátnője már igen.
- ... Öööö. O.o

Amúgy ismét ágyban, párnák közt, gondolom, csak mert lett volna két teljes szabadnapom. És persze az sem segített, hogy már vagy öt napja alig tudtam aludni, de akkor is. Mindezzel együtt azért valahol olyan, mintha helyrebillent volna az egyensúly. Egyszerűen kellett két ágyban töltött, alvással, evéssel és filmekkel zsúfolt nap.

Virágzás

Itt a március. Igaz, hogy havazással érkezett, konkrét, és átvitt értelemben is. Elhavazódással. Konkrét értelemben már kaptunk némi igazi tavaszi napsütést, átvitt értelemben dívik a tél. De várom a hosszú hétvégét. Már beterveztem a pihenést, két napig nem vagyok sehol, senkinek, eltűnök a radarról (najó, a Fb kivételével, ott biztosan megfordulok :-)).

És ha már március:

Black Swan

Tegnap moziban voltam. 3 perccel fél hét előtt értem oda a foglalt jegyemért, amit az előadás kezdete előtt legkésőbb fél órával át kell venni. A 19 órási Fekete hattyút kívántam megnézni, és igencsak leesett az állam, amikor érkeztemkor, pontosan 18:27-kor a Puskin mozi teljes előterében kígyózott a sor. Rengetegen voltak. Halványan elfogott az aggodalom, hogy elektronikus foglalásról lévén szó, ez is automatikusan törlődik majd e röpke három perc elteltével, de megnyugtattam magam, hogy biztosan tudják, hogy még sokan állhatnak a sorban foglalt jegyért. Így is volt, sőt, kiderült, hogy többen a 18:45-ös King's Speech-re is pályáztak volna - a körülöttem állók többsége már hiába.

Így járt a közvetlenül mögöttem várakozó srác és lány is, akik, amikor már elegendő közelségben jártunk a háromnegyed héthez, a jegyárusító ablakához azonban még korántsem, elkezdték bőszen bújni a Pesti Estet, van-e más lehetőség, így rá is bukkantak a Black Swanra. Kiderült, a srác már látta, így hogy elüssék az időt, na meg persze gondolom azért, hogy meggyőzze a lányt arról, mennyire érdemes megnézni, elkezdte fennhangon mesélni a sztorit. Egy cseppet elkezdett felfelé emelkedni a vérnyomásom, mert filmeknél alapelv nálam (csakúgy, mint a könyveknél), hogy előre minél kevesebbet tudok meg róluk, hogy a túl sok információ ne rontsa el a befogadás élményét. Az előzetest általában csak egyszer-kétszer nézem meg, az alapján eldöntöm, hogy érdekel-e, és mire a mozikba eljut, nagyjából el is felejtem a konkrét elemeket, így tökéletes tudatlansággal ülök be a vetítésre.

Azóta vagyok óvatos a kritika- és fülszövegolvasással, amikor is évekkel ezelőtt a Howard's End hátulján elolvastam a kis összefoglalót, majd a könyvnek nekikezdve idővel rájöttem, hogy amit a hátoldalon kiindulópontként tüntettek fel, valójában kb. a 130. oldalon történik, és már fordulópontot jelent az előzőekhez képest. Azt gondolom ezért, hogy könyves és filmes körökben a "spoiler alert" az alapvető kulturáltság jele, mert ha az ember megtud valamit, itt nincs "undo" gomb. Kikutatni mindig ki tudjuk a hiányzó adatokat, ha valami még homályos, vagy eddig nem hallottunk róla, de azt, amit elmondtak nekünk, nem lehet szándékosan "elfelejteni". Visszatérve tehát a Puskin előterébe, mi a fenét csináljon az ember lánya, amikor ott áll a tekergőző sorban, kiállni nincs lehetősége, mert egyedül van, 1 percen belül várhatóan nem ér el az ablakig, hogy átvegye a jegyét, és gyors ütemben hallótávolságon kívülre kerüljön, be meg mégsem foghatja a fülét, az "erősen másra koncentrálok" pedig azért nem megoldás, mert minél jobban el akarom terelni a gondolataimat, annál inkább csak a srác hangjára vagyok képes figyelni... Fontolgattam, hogy udvariasan hátrafordulok, és megkérem, mellőzze már a mesélést, amíg be nem jutok a terembe, ha már idáig kibírtam, ne a célegyenesben lőjék le a poént. Aztán persze a nyusziság győzött megint, nem fordultam, hanem elkezdtem dúdolni magamban, ami viszont nem segített. Hál'istennek mikor már vagy két perce mondta a magáét, és szerencsére csak egy olyan lényegi infót és néhány viszonylag ártalmatlan körülményt árult el, amiről addig nem hallottam, közölte, hogy "hát a végét nem mondom el", én meg örömmel konstatáltam, hogy megúsztam. Utána kicsit kárörömmel hallottam, hogy mire odaértek a jegyárushoz, a King's Speech-re már minden jegy elfogyott, a Fekete hattyúra pedig végül nem kértek.

Ezután beálltam a tömegbe, kivárni a soromat, amíg beengednek a terembe. És annyira, de annyira jól éreztem magam. Néztem a gyönyörű belső teret, a zsibongó előcsarnokot, a sok filmszerető embert, és azt éreztem, hogy ide tartozom, hogy jó helyen vagyok. Egyetemista koromban éreztem ezt utoljára, akkor szinte konstansan, és szenzációs, ahogy ez a megnyugtató bizonyosság és derűs hangulat visszatér egy-egy pillanatra. Örültem, hogy kifogtam egy ilyen estét, mert ritkán megyek "főműsoridőben" moziba - vagy túl korán, vagy túl későn, ami a legtöbbeknek nem ideális. De tegnap szinte telt ház volt, alig 1-2 szék maradt üresen a nagyteremben.

És a film meg is érte az érdeklődést. Most az egyszer igazán nagy örömmel tölt el, hogy nem tudok szakmai kifogásokat emelni, mert amit emberileg kap tőle a néző, az lenyűgöző. Persze valószínűleg számít, hogy a néző nő, hogy valaha táncos és a fehérnél is fehérebb hattyú volt, és hogy ugyanúgy végigjárta önmagában a saját fekete hattyú lényét kutató utat, mint Nina a vásznon. Hajszálpontos lélekábrázolás, mesteri feszültségkeltés és természetesen Natalie Portman zseniális alakítása. Bujdosó Bori kritikájával - történelmi pillanat - az utolsó szóig egyetértek (a leadben is figyelmeztet rá, de azért szólok, hogy ezt csak az olvassa, aki látta már a filmet). Szerinte nehéz nem párhuzamot vonni Nina és Natalie önmagára találása között, és a film végén én is pontosan ezt éreztem. Natalie-t az életben mindig nagyon jelentéktelennek tartottam, nem is értettem, miért van úgy oda tőle mindenki. Helyes lány, persze, de totálisan szürke és tucat, ha csak úgy meglátnám valahol, egyáltalán fel sem tűnne, mert annyira semmilyen. Ebben a filmben viszont olyan, mintha ő maga is átlényegülne, egyszerűen gyönyörű és sugárzik, ami egészen biztosan hozzátett ahhoz, hogy ilyen erős és hiteles lett a végső alkotás. Olyan élmény ez ismét, ami felette áll a csillagozásos, pontrendszeres értékelésnek, a strigulázásnak, a "filmnyelvi" elemzésnek. Csak újra és újra hallani akarom A hattyúk tavát, nézni a piruetteket, a balettcipőket, ezt a világot, amit imádok, és legfőképp Nina megrendítő és felemelő átalakulását.

Az, hogy valójában egy "erotikus thrillerről" van szó, fel sem merült bennem, én az elejétől a végéig egy lélektani drámát láttam. Az mondjuk igaz, hogy az utolsó fél órában annyira lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy meg sem moccantam, és csak a vége főcímnél vettem észre, hogy a keresztbe tett lábam teljesen beállt és csak nagy fájdalmasan tudtam kiegyengetni. Pedig filmes L. barátnőm szerint ennél Aronofsky összes filmje jobb. Kétlem ugyan, hogy egyetértenék vele, de azért azt mondom, akkor hajrá, meg kell nézni mindet. :)