Kirándulás

Ez a mai nap szenzációs volt, annak ellenére, hogy alig aludtam, és reggel olyan voltam, mint akit fejbevertek. J-L. elvitt kirándulni. Elvben jött volna vele P. is (barátnő), de szegény tegnapelőtt jól elesett és összetörte magát, és bár tegnap nem volt semmi baja, az orvos tanácsa ellenére (ne mozogjon), kertészkedett egy kicsit, így ma reggel meg sem bírt mozdulni.

Alapvetően Aachenbe indultunk, de persze előtte – ha már úgyis ilyen lazák vagyunk – átugrottunk még Hollandiába is. Nem vagyok benne biztos, mi a kisváros neve, ahol megálltunk, de Limburg tartományban található, annyi tuti. Gyönyörűségesek a holland kisvárosok. Tiszták, rendezettek, tele vannak virággal. És nyugodtak, csendesek, még az is, ahol végül körbenéztünk és leültünk teázni egyet, pedig ez egy turistaparadicsom. Egymást érik a középkori kastély(maradvány)ok, van katedrális, szuvenírüzletek, és természetesen éttermek és kávézók véget nem érő sora. Külön örültem neki, hogy a belgákkal ellentétben a hollandok (és a németek még inkább) a teát favorizálják, így hát a megszokott hatalmas „thé nature, á la menthe, au citron” választék helyett elém toltak egy rakás filtert, hogy válogassak. Közben betolatott mögöttünk egy hatalmas kamion, nem is értettük, hogy gondolta a dolgot – rettentő nagy volt, épphogy csak elfért a szűk utcán a két oldalt lévő teraszok között. Elképesztő volt, J-L. megjegyezte, ez most vajon olyan gyakorlat, hogy valóban megérdemelte-e a sofőr a jogosítványát? :) Szürreális volt, meg voltam győződve róla, hogy magával visz egy-két széket meg embert, de persze aztán valahogy átkanyargott a szűk utcákon.

Ezután bevettük Aachent, ahol megnéztük a legtöbb látványosságot. Fotózni nem sikerült, mert J-L. komplett idegenvezetést tartott, alig győztem követni az információkat, és közben figyelni is magát a várost. Ráadásul itt már mindenki németül beszélt. Bizarr egy érzés, hogy meg sem tudsz szólalni, de egy hangot sem, pedig a feliratok jelentése legalább valamennyire összeáll. Még jó, hogy J-L-nek holland, német, egyre megy, mindkettővel simán elboldogul. Aachenben először is beettünk egy török büféétteremben (sült zöldségek, sült csirkecomb, nyami), majd elmentünk a városházára, a katedrálisba (gótikus + bizánci, érdekes egyveleg), egy nyilvános fürdő épületéhez, végigjártuk az egyetem különböző épületeit, és végül elérkeztünk A könyvesbolthoz. Ez volt a fő úti cél. Tényleg hatalmas, és nagyon jó áron kínálja a könyveket. Persze ez ott általános, eredeti angol könyvek 10-13 euróért kaphatók, ami mindenképp megérte volna legalább 1-2 könyv erejéig, de sajnos most (is) fillérre kiszámolt költségvetéssel, és még inkább tovább nem terhelhető hátizsáksúllyal jöttem, így ki volt zárva, hogy vegyek valamit. Viszont J-L-től megkaptam az Aliz Csodaországbant gyönyörű, gyűjtői kiadásban, illusztrációkkal, aranyozott szélű lapokkal. Mindjárt neki is állok olvasni.

Ezután még kaptam egy zacskó áfonyás-pisztáciás cantuccinit, hogy legyen mit ennem a délutáni teához (hiába mondtam J-L-nek, hogy még mindig tele vagyok az ebéddel). Az eladó hölgy szerint nincs benne sem tej, sem vaj; most tesztelem, mert itthon benyomtam több mint a felét (update: az egészet). :) Elugrottunk még egy „Real,-” nevű hipermarketbe, ahol olcsón szereztem szójajoghurtot, és a kávézóban isteni citromos zöld teát ittam mézzel. Szerencsére eltussoltam a Cantuccinit, képtelen lettem volna egyet is lenyomni.

A kocsiban pedig folytatódott a nevelésem, csak most zenei téren. Odafelé jazzt hallgattunk, azt én is imádom, J-L. is. De mivel időközben elmeséltem neki, hogy valahogy megszerettem az operát, beraktunk kísérletképpen egy komolyzenei cd-t. Ez annyira nem tetszett, legalábbis az eleje – egy-egy darabot hallhattunk különböző nagy zeneszerzőktől (Wagner, Monteverdi, Mozart, Brahms), de inkább a vége felé következtek volna a jobbak, azokon meg már csak átléptünk. Ezek után Massive Attackkel próbálkoztunk, de az konkrétan fájt. Udvariasságból csak annyit mondtam J-L-nek, hogy asszem, a jazz kicsit jobban fekszik nekem, de közben magamban fohászkodtam, hogy ezt cseréljük ki gyorsan, mert nem bírom tovább. Végül utoljára egy elvben blues-dalokat tartalmazó koncertfelvételt hallgattunk, ami gyakorlatilag lassú és gyors lindy számokat jelentett, visszatért belém az élet. :-) J-L. át is írja majd nekem a CD-t.

Mindennek megkoronázásaképp, amikor visszaértünk a vonatállomáshoz, azt láttuk, hogy hatalmas a tömeg, szirénázó tűzoltó- és rendőrautókkal van tele a hely, és természetesen nem lehet bekanyarodni a hotelhez. J-L. ki is rakott, hogy majd besétálok, de mire odaértem, már tényleg egy lélek sem járt arra, és úgy látszott, gyalog sem engedik közelebb az embert. Szerencsére belefutottam valakibe, aki megkérdezte az egyik rendőrt, hogy mégis mi történik. Kiderült, hogy gázszivárgás történt, így kiürítették az egész állomást, és felszólították a népet, hogy kapcsolják ki a mobiltelefonjukat. Rám viszont valaki bizonyára mégis figyelt fentről, mert az illető, akivel összeakadtam, és akivel ott tébláboltunk együtt, a szállodai személyzethez tartozott, így nem kellett mást tenni, mint bemenni vele a hátsó bejáraton. :) A recepción kértem új kódot az internethez, és hopp, már „itthon” is voltam. Hiába, Liege mégiscsak egy mozgalmas város.

M. keresett korábban, visszahívtam, és megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Úgy köszönt el tőlem, hogy „Au revoir, chou!” (Viszlát, bogaram!) Hát ettől most oda meg vissza vagyok. Ennél jobbkor nem is jöhetett volna. :-)