Nem romlott el az időérzékem, de a filmforgalmazóké egy picit elcsúszott, így már tegnap megtekinthettük a moziban az azonos címet viselő alkotást. New York iránti olthatatlan vágyam ideig-óráig történő csillapítására pont tökéletes volt.
Néhány tanulság:
A Nathaniel által (méltón) csak La Pfeifferként emlegetett hölgyemény két pillantásával a film első 2 percében lejátszotta a színről az összes többi színészt, amikor pedig őket még nem is igazán láthattuk. Mintha egy nehézsúlyú keveredett volna a pillesúlyú mezőnybe.
Hatalmas meglepetésként viszont Zac Efron felnőtt a feladatához, pont neki sikerült megugrania a Michelle által állított lórácsot (és kivételesen ebben a jó szinkron is segített).
Az utóbbi évek tapasztalataitól teljességgel eltérően egészen vállalhatóra sikerült a szinkron, néhány helyen (legfőképp La Pfeiffer, De Niro és Efron - azaz Kovács Nóra, Reviczky Gábor és Markovics Tamás) még akár remeknek is mondanám.
Sajnos az egész film felemelő jellege ellenére még én is konstatáltam azokat a hibákat, amelyek miatt az imdb-s értékelés már az 5/10-es lélektani határon is alulbillent. A forgatókönyv egész szerkezete, meg aztán egy-egy jelenet is ordítóan koppintja a Love Actually-t (keretes elmélkedés a szeretet [illetve itt a szilveszteri ünneplés mint a szeretet egyetemes megnyilatkozása] fontosságáról, sok-sok egymásba kapcsolódó történetszál, megérkeztem a buliba, de máris mennem kell az ottmaradók nagy-nagy csalódására stb.), és ez annál is rosszabbul sül el számára, mivel még jobban kiemeli a két alkotás színvonala közötti óriási különbséget. A Love Actually egész egyszerűen egy másik kategória (és ráadásul ő volt előbb!). Itt a párbeszédek sokszor klisészerűek (pedig ez engem annyira nem szokott érdekelni, ha amúgy megérint a mondanivaló, de itt néha emiatt nem tudott), illetve a nagyobb baj talán az, hogy az egyes történetszálak maguk is gyakran "been there, seen it" jellegűek, teljesen kiszámíthatók. Kiemelkedik a már említett Pfeiffer-Efron páros minisztorija, ami a legeredetibben megírt, legérdekesebb (és a legjobban kivitelezett) az összes közül.
A klisék megkoronázása Sofia Vergara szerepe, aki a szenvedélyes, kissé tenyeres-talpas, dúskeblű latina figuráját alakítja (mert hát mi mást?). Ez persze önmagában még nem lenne gond, ám azokkal a mondatokkal, amiket a szájába adnak, teljesen belefullad a közhelyekbe. Pedig aki nézi a Modern Családot, az tudja, hogy Sofia irtó tehetséges, és vérbeli komika.
A valamilyen keleti országban (Irak, Afganisztán stb.) szolgálatot teljesítő katona és felesége skype-os (és természetesen rendkívül könnyes) "Boldog új év"-kívánsága egyáltalán nem érint meg. Pedig tudom, hogy ez számukra hétköznapi valóság, mégsem megy. Már a Bombák földjén is emiatt hagyott hidegen - végigizgultam, mert tökéletesen megcsinált film, de nem jutott közel hozzám.
Bon Jovi egyre inkább úgy néz ki, mint G. Komolyan, már csak a fekete haj hiányozna... ááááá.
Lea Michele ismét csak ugyanolyan, mint eddig mindenhol, ahol láttam, bár mentségére legyen mondva, megint a fiatal-és-rendkívül-tehetséges-vagyok-adjanak-nekem-egy-esélyt-mert-lehengerlem-a-közönséget énekesnő szerepét kell eljátszania. Viszont még mindig valóban rendkívül szépen énekel. :)
És hogy valami jót is mondjak: azért egészében véve a film kellemes kikapcsolódás, sokszor vicces, végül felemelő, és az első észrevételem ellenére felvonultat néhány igen jó színészt és alakítást (De Niro, Hilary Swank, Halle Berry, Jessca Biel, Sarah Jessica Parker, Josh Dushamel stb.). Ráadásul a Pfeiffer-Efron-féle részért már önmagában is érdemes megnézni. Na meg persze a legfontosabb szereplőért, aki nem más, mint a Nagy Alma, azaz New York.
Még nincs is késő egy spontán New York-i szilveszterhez... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése