Black Swan

Tegnap moziban voltam. 3 perccel fél hét előtt értem oda a foglalt jegyemért, amit az előadás kezdete előtt legkésőbb fél órával át kell venni. A 19 órási Fekete hattyút kívántam megnézni, és igencsak leesett az állam, amikor érkeztemkor, pontosan 18:27-kor a Puskin mozi teljes előterében kígyózott a sor. Rengetegen voltak. Halványan elfogott az aggodalom, hogy elektronikus foglalásról lévén szó, ez is automatikusan törlődik majd e röpke három perc elteltével, de megnyugtattam magam, hogy biztosan tudják, hogy még sokan állhatnak a sorban foglalt jegyért. Így is volt, sőt, kiderült, hogy többen a 18:45-ös King's Speech-re is pályáztak volna - a körülöttem állók többsége már hiába.

Így járt a közvetlenül mögöttem várakozó srác és lány is, akik, amikor már elegendő közelségben jártunk a háromnegyed héthez, a jegyárusító ablakához azonban még korántsem, elkezdték bőszen bújni a Pesti Estet, van-e más lehetőség, így rá is bukkantak a Black Swanra. Kiderült, a srác már látta, így hogy elüssék az időt, na meg persze gondolom azért, hogy meggyőzze a lányt arról, mennyire érdemes megnézni, elkezdte fennhangon mesélni a sztorit. Egy cseppet elkezdett felfelé emelkedni a vérnyomásom, mert filmeknél alapelv nálam (csakúgy, mint a könyveknél), hogy előre minél kevesebbet tudok meg róluk, hogy a túl sok információ ne rontsa el a befogadás élményét. Az előzetest általában csak egyszer-kétszer nézem meg, az alapján eldöntöm, hogy érdekel-e, és mire a mozikba eljut, nagyjából el is felejtem a konkrét elemeket, így tökéletes tudatlansággal ülök be a vetítésre.

Azóta vagyok óvatos a kritika- és fülszövegolvasással, amikor is évekkel ezelőtt a Howard's End hátulján elolvastam a kis összefoglalót, majd a könyvnek nekikezdve idővel rájöttem, hogy amit a hátoldalon kiindulópontként tüntettek fel, valójában kb. a 130. oldalon történik, és már fordulópontot jelent az előzőekhez képest. Azt gondolom ezért, hogy könyves és filmes körökben a "spoiler alert" az alapvető kulturáltság jele, mert ha az ember megtud valamit, itt nincs "undo" gomb. Kikutatni mindig ki tudjuk a hiányzó adatokat, ha valami még homályos, vagy eddig nem hallottunk róla, de azt, amit elmondtak nekünk, nem lehet szándékosan "elfelejteni". Visszatérve tehát a Puskin előterébe, mi a fenét csináljon az ember lánya, amikor ott áll a tekergőző sorban, kiállni nincs lehetősége, mert egyedül van, 1 percen belül várhatóan nem ér el az ablakig, hogy átvegye a jegyét, és gyors ütemben hallótávolságon kívülre kerüljön, be meg mégsem foghatja a fülét, az "erősen másra koncentrálok" pedig azért nem megoldás, mert minél jobban el akarom terelni a gondolataimat, annál inkább csak a srác hangjára vagyok képes figyelni... Fontolgattam, hogy udvariasan hátrafordulok, és megkérem, mellőzze már a mesélést, amíg be nem jutok a terembe, ha már idáig kibírtam, ne a célegyenesben lőjék le a poént. Aztán persze a nyusziság győzött megint, nem fordultam, hanem elkezdtem dúdolni magamban, ami viszont nem segített. Hál'istennek mikor már vagy két perce mondta a magáét, és szerencsére csak egy olyan lényegi infót és néhány viszonylag ártalmatlan körülményt árult el, amiről addig nem hallottam, közölte, hogy "hát a végét nem mondom el", én meg örömmel konstatáltam, hogy megúsztam. Utána kicsit kárörömmel hallottam, hogy mire odaértek a jegyárushoz, a King's Speech-re már minden jegy elfogyott, a Fekete hattyúra pedig végül nem kértek.

Ezután beálltam a tömegbe, kivárni a soromat, amíg beengednek a terembe. És annyira, de annyira jól éreztem magam. Néztem a gyönyörű belső teret, a zsibongó előcsarnokot, a sok filmszerető embert, és azt éreztem, hogy ide tartozom, hogy jó helyen vagyok. Egyetemista koromban éreztem ezt utoljára, akkor szinte konstansan, és szenzációs, ahogy ez a megnyugtató bizonyosság és derűs hangulat visszatér egy-egy pillanatra. Örültem, hogy kifogtam egy ilyen estét, mert ritkán megyek "főműsoridőben" moziba - vagy túl korán, vagy túl későn, ami a legtöbbeknek nem ideális. De tegnap szinte telt ház volt, alig 1-2 szék maradt üresen a nagyteremben.

És a film meg is érte az érdeklődést. Most az egyszer igazán nagy örömmel tölt el, hogy nem tudok szakmai kifogásokat emelni, mert amit emberileg kap tőle a néző, az lenyűgöző. Persze valószínűleg számít, hogy a néző nő, hogy valaha táncos és a fehérnél is fehérebb hattyú volt, és hogy ugyanúgy végigjárta önmagában a saját fekete hattyú lényét kutató utat, mint Nina a vásznon. Hajszálpontos lélekábrázolás, mesteri feszültségkeltés és természetesen Natalie Portman zseniális alakítása. Bujdosó Bori kritikájával - történelmi pillanat - az utolsó szóig egyetértek (a leadben is figyelmeztet rá, de azért szólok, hogy ezt csak az olvassa, aki látta már a filmet). Szerinte nehéz nem párhuzamot vonni Nina és Natalie önmagára találása között, és a film végén én is pontosan ezt éreztem. Natalie-t az életben mindig nagyon jelentéktelennek tartottam, nem is értettem, miért van úgy oda tőle mindenki. Helyes lány, persze, de totálisan szürke és tucat, ha csak úgy meglátnám valahol, egyáltalán fel sem tűnne, mert annyira semmilyen. Ebben a filmben viszont olyan, mintha ő maga is átlényegülne, egyszerűen gyönyörű és sugárzik, ami egészen biztosan hozzátett ahhoz, hogy ilyen erős és hiteles lett a végső alkotás. Olyan élmény ez ismét, ami felette áll a csillagozásos, pontrendszeres értékelésnek, a strigulázásnak, a "filmnyelvi" elemzésnek. Csak újra és újra hallani akarom A hattyúk tavát, nézni a piruetteket, a balettcipőket, ezt a világot, amit imádok, és legfőképp Nina megrendítő és felemelő átalakulását.

Az, hogy valójában egy "erotikus thrillerről" van szó, fel sem merült bennem, én az elejétől a végéig egy lélektani drámát láttam. Az mondjuk igaz, hogy az utolsó fél órában annyira lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy meg sem moccantam, és csak a vége főcímnél vettem észre, hogy a keresztbe tett lábam teljesen beállt és csak nagy fájdalmasan tudtam kiegyengetni. Pedig filmes L. barátnőm szerint ennél Aronofsky összes filmje jobb. Kétlem ugyan, hogy egyetértenék vele, de azért azt mondom, akkor hajrá, meg kell nézni mindet. :)