Újévi fogadalom

Ilyet most nem teszek. Nincs túl sok értelmük, mert ha kijelölök egy konkrét határidőt, feladatot, kötelességet, hajlamos vagyok már csak azért sem megcsinálni/betartani. Továbbá nem szeretem lekorlátozni a végtelen lehetőségeket. Úgy érzem, ha nem szabok ilyen-olyan (akár kötelezően elérendő) határokat, akkor még a lehetetlennek vélt számára is hagyok esélyt megtörténni. Ráadásul a legtöbb cél, amit kitűznék, úgysem olyasmi, amiért kézzelfoghatóan tudnék tenni, úgyhogy inkább igyekszem az adott pillanatban a legjobb tudásom szerint cselekedni, az eddig még mindig kifizetődő volt.

Különben pedig nemrég megfogadtam, hogy sosem megyek többé olyan helyre egyedül, ahol nem ismerek senkit - ennek egyenes következménye, hogy a szilvesztert idén (is) itthon töltöm. Tehát elképzelhető, hogy a fogadalmak nem is olyan szerencsések. :)

B.Ú.É.K. mindenkinek!

Chief exorcist

Óévbúcsúztatásként, mivel mégsem megyek sehová "bulizni", nézegetem az Allociné által 2011-re ajánlott 150 filmelőzetest. Az imént jutottam el a "Borzongás" nevű kategóriához, amelynek egyik tagja az A rítus című film, amelyet Anthony Hopkins főszereplésével nálunk forgattak. Nem tudtam, pontosan miről szól, de most megdöbbenve láttam, hogy igaz történeten alapul, sőt, az állam is leesett, amikor kiderült, hogy a Vatikánban ma is van még olyan titulusú ember, hogy "ördögűző".

...

HO-LY SHIT!

...

Ez most egészen komoly? Tényleg? Úgy értem, tééééényleg???? Ezek valóban nem normálisak. Ráadásul - erről anno lemaradtam - ez az úriember 2007-ben javasolta, hogy a világ valamennyi egyházmegyéjébe nevezzenek ki újfent ördögűzőt, majd persze a Vatikán 3 nap múlva tagadta a történetet - ez adja a sztori alapját. Sir Anthony miatt egyébként is kötelező lett volna a film, de így már biztosan megnézem, ha eljut hozzánk. Az emberi ostobaságot muszáj nagytotálban, első kézből látnom.

Hogyan lehetséges

képpel, hanggal, zenével így átadni a szenvedélyt a filmvásznon? Sőt, A SZENVEDÉLYT. Nagybetűvel. Hogy képes sejtszinten ilyen erővel felidézni, szinte szavak nélkül? Azt, hogy érdemes, hogy csak így érdemes, soha másképp, még ha egy picit elfelejtettük is már, hogy valaha pont ilyen volt, hogy valaha még mi is hittünk benne. A hatalmába kerített, és nem ereszt. Io sono l'amore, Én vagyok a szerelem.*

*Sajnos a hivatalos magyar fordítás (Szerelmes lettem) - ebben az esetben egyet kell értsek az azt kifogásolókkal - egyáltalán nem közvetíti azt a szépséget, amit az olasz eredeti, pedig egyszerűen megoldható lett volna tükörfordítással.

18. nap: véleményed az azonos neműek közötti házasságról

A kérdés nyilván arra akar utalni, hogy ellenzem vagy támogatom-e, és erre az a válaszom, hogy ugyanúgy vélekedem róla, mint a különböző neműek közötti házasságról: ha úgy érzik, hogy össze szeretnék kötni az életüket, miért ne? Teljesen humán és gyakorlati szempontból megközelítve ésszerű, hogy ha ezt akarják, ők is házasságra léphessenek; az ellenérvek többnyire ideológiai alapúak, amikkel pedig nem tudok egyetérteni. Nem hinném, hogy veszélyeztetné a "család szentségét", ha két ember, aki szereti egymást, papíron is egybekel, meg különben is, hagyjanak már ezekkel az elvont maszlagokkal, és próbálják inkább emberi szempontból megközelíteni a dolgot, azzal véleményem szerint mindenki jobban jár.

Ebben az egész témában szerintem pont ez a kérdés nem annyira nagy horderejű, mint amennyire egyesek felfújják. A gyerekkérdés, nos, az már neccesebb (bár erről ugye senki sem kérdezett :P), mert köztudott, hogy már a csonka családban, anyai vagy apai minta nélkül felnövő gyerekek is komoly lelki sérüléseket szenvedhetnek el, illetve valami "kimarad" az életükből, amire a normális pszichoszociális fejlődéshez szükségük lenne. Mindezek ellenére talán mégis igaz, hogy a szeretet a legfontosabb, a "mintákat" pedig máshonnan is el lehet lesni, főleg, ha a szülők figyelnek rá, hogy legyenek ilyen minták.

Persze erre vonatkozóan még nem léteznek igazán tudományos bizonyítékok, tehát nincs is mire alapozni a pro vagy kontra érveket, csupán a feltevéseinkre, amik pedig lehetnek tévesek. Bárki, aki ma azzal érvel, hogy káros a gyereknek, ha két apukája vagy két anyukája van, illetve ellenkezőleg, azt állítja, hogy ez egyáltalán nem befolyásolja a pszichoszociális fejlődését, csak személyes véleményt közöl, amit egyelőre nem támasztanak alá tények. Lehet, hogy 50 év múlva sokkal többet fogunk tudni a témában, de még ez sem biztos, úgyhogy akinek van joga és lehetősége gyermeket vállalni, az szerintem elsősorban szeresse, abból baj nem lehet.

Megérkezett

a Cath-os falmatricám!! :) Egyelőre nem sok látszik belőle, mert mindkét oldalán fehér papír fedi, de a falon így fog kinézni:

Ez alapján készült:

Mivel azonban a matrica csak és kizárólag saját falra kerülhet, most még egy ideig várni kell a felavatásával. Olyan lesz ez, mint I-nek a motiváló nadrágjai*: motiváló falmatrica egy saját tulajdonomban lévő falfelülethez, amire felragaszthatom. :-))

*Motiváló nadrág: még egy ici-picit szűk, de már majdnem jó.

17. nap: egy könyv, ami megváltoztatta valamiről alkotott véleményed

Visszatértem az önvájkáláshoz. :-))

Naszóval, rövidre fogva, különben megint belegabalyodom, és disszertációt írok belőle: bár nem emlékszem az írójára és a címére, egy nő halálközeli élményéről szóló könyv volt ez, amit 14 évesen olvastam, és ami egy csapásra megváltoztatta az addig bennem élő (meglehetősen torz) istenképet. Még emlékszem is a pillanatra, igazi megvilágosodás volt., hogy stílusos legyek. Mint amikor összeáll a puzzle, és kirajzolódik a kép, mert megkerül az az egy pici darab, ami az egésznek a közepéről hiányzott.

Merthogy az egyház által (kedves családtagjaim asszisztálásával) közvetített kép szerint van valaki, aki fent ül az égben, minden lépésünket figyeli, ha pedig valamit nem a kedve szerint teszünk, dühös lesz, mindenhatóságánál fogva pedig meg is fog büntetni, de ám kegyetlenül, ha nem is azonnal, de a halálunk után mindenképp. Kénköves lángok közé vet és megsüt pecsenyének, csak mert nem mentünk el a vasárnapi misére. DE szeret bennünket! (Hatásos ellentételezés by George Carlin, all rights reserved for him. :-))

Nem csoda, hogy ütötték egymást bennem ezek az információk, ezért aztán borzasztóan örülök, hogy a korábbi bűntudattal vegyes értetlenség érzetszinten tudott átformálódni olyan hitté, amit nem kell magyarázni, amiről nem kell meggyőzni másokat (!), és amihez legfőképpen nincs szükségem közvetítőkre. Pláne nem olyanokra, akik primitív és gyerekes fogalmakkal operálva rettegésben tartják az ember lányát, gyerekkorban mindenképp, de sokakat akár életük végéig.

Két fantasztikus performansz jut erről eszembe - érdekes módon mindkettő olyan embertől származik, aki bevallása szerint ateista. Már megfigyeltem, hogy a hitem ellenére sokszor és sok mindenben egyet tudok érteni az érvelésükkel - kétségtelenül azért, mert ők a saját véleményük és érveik ismertetésén túl elsősorban senkire sem szeretnék ráerőltetni azokat. Ha pedig ezt az egy vezérelvet mindenki magáévá tenné, máris sokkal kevesebb fájdalomnak és pusztításnak lehetnénk tanúi és elszenvedői - bármilyen emelkedetten hangozzon is most ez.

Az egyik az imént említett George Carlin, aki félelmetes humorral ábrázolja a vallás - és ez nagyon fontos - a vallás ellentmondásait. (Ide nem fér be, de majd a vallásról szóló kérdésben írok erről egy kisebb disszertációt :-))

A másik pedig Ricky Gervais, akinek egy egészen új írása jelent meg ebben a témában - kicsit hosszú, de tökéletesen megírt, félelmetesen lényeglátó és nem mellesleg halálosan vicces cikk. :) Melegen ajánlom olvasásra.

E-tikett

Napi WTF pillanat: létrejött az e-Etikett webhelye (erről majd később), ahol a kerekasztal szakértői között ott van Dr. Aczél Petra.

Kereken 10 éve jártam hozzá retorika előadásra, amiből rengeteg vicces anekdotára, szellemes reklámpéldákra (a boldog családi idill és a csökkentett koleszterintartalmú, szívbarát Flora margarin összeegyeztethetetlenségéből adódó "nulla aptum" kifejezés azóta már szállóige nálunk), a csillárról is lógó emberekre (minden előadáson, kivétel nélkül ültek diákok a padlón, az ablakpárkányon, de tkp. a terem valamennyi talpalatnyi helyén), és leginkább egy szőke copfos fiatal nőre emlékszem, akire alig ismertem rá a mostani képe alapján. Nem azért, mert most kevésbé szép, vagy nagyon öreg lenne, hanem mert 10 év, az azért döbbenetes tud lenni 30 és 40 között. Szimplán csak a változás, ami nem elsősorban ráncokban vagy hajszínben mutatkozik meg, hanem életben. Ahogy abban az egy szál arcképben testet ölt a felismerés, hogy ez a 10 év egy szempillantás alatt elsuhant számomra valakinek az életében, csak mert nem voltam jelen benne. Letaglózó, és egyben csodálatos is.

Az pedig tény, hogy még mindig szuperjó előadásokat tart, és még mindig ugyanolyan gyönyörűen beszél. Hiába, a foglalkozás kötelez. Vagymi. :)

Have you met Miss Jones?

Karácsony lévén, meg mert már régóta érik, megnéztük ma (újra) a Bridget Jones-t. Egyből mind a kettőt, de igazándiból - mint sok filmnél - ebből is az első az igazi. És rájöttem, hogy harmincéves fejjel egészen másképp, éppenhogy kevésbé "Bridgites" szemmel nézem, mint 8-9 évvel ezelőtt. Akkor még a saját helyzetem és talán önmagam "ismeretlensége" miatt abszolút mértékben Bridgetnek éltem meg magam, holott messze nem voltam még annyi idős, mint ő, és sok másban sem hasonlítottunk.

Ráadásul magát a filmet mindig is imádtam, soha nem lettem tőle depressziós, pedig nem tartottam-tartom felhőtlen komédiának. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy amikor legutoljára láttam, épp nagyon boldog voltam - persze, hogy Ott, persze, hogy Vele, de most ennek nincs már nagy jelentősége, csupán annyi, hogy többek között ezért is szinte kizárólag pozitív élmények kapcsolódnak hozzá.

De nem csak ezért. Mert ha közelebbről megnézzük, ez egy modern tündérmese. Ez valahogy korábban még sosem fogalmazódott meg bennem ilyen közvetlenül, holott nem egy nagy truváj, tekintve hogy a történet végén Bridge elnyeri Mark "félisten" Darcy szerelmét. Már maga a jelenet felejthetetlen, ahol a jeges hófúvásban összeölelkezik Darcyval abban a bizonyos kicsi bugyiban, amit az alkalom határozottan megkövetel. Korábban csak maga a Bridget Jones jelenség talált hozzám utat, a happy endet ennek fényében szinte fel sem fogtam. Kétségtelenül azért, mert a jelenséggel tudtam azonosulni, a happy enddel még nem. Pedig nem vagyok annyira naiv és már-már buta, mint Bridget, soha nem hoznám úgy zavarba a hozzám tartozókat vagy akár saját magamat, ahogyan ő, nem követem el újra és újra ugyanazokat a hibákat, nem jellemző, hogy bármibe fogok, az rosszul sül el, és azt hiszem, sokkal reálisabb ítélőképességgel rendelkezem (soha nem próbálnám meg például elhinni, hogy intellektuálisan egyenrangú vagyok mondjuk Salman Rusdie-val, és aztán bekapcsolódni egy csomó high-brow írómágus csevegésébe, hogy ezt bizonyítsam is). Mégis önmagamat láttam benne, ami valószínűleg abból fakad, hogy mindemellett Bridge egy kissé túlsúlyos lúzer, aki senkinek sem kell, aki folyamatosan számolja a kalóriákat és keresi az igazit, meg persze leginkább önmagát, és aki valahol mélyen boldogtalan, mert egyiket sem találja. A fantasztikus barátok pedig csodálatosak, de egy idő után már ők is csak a tükörhatást és ezáltal a hiányt erősítik - hogy a sok problémának, amelyeket velük kitárgyalhat, már régesrég nem így kellene lennie.



"Once a fat kid, always a fat kid" alapon ez az oldala máig rezonál valahol bennem, de már nem vagyok kétségbeesett. Legelőször, amikor láttam a filmet, még tele voltam szorongásokkal, félelmekkel és komplexusokkal, a Bridgeti létállapot minden bizonytalanságával, pedig nem voltam már sem kövér, sem hagyományos értelemben vett lúzer. Csak ott legbelül küzdöttem még mindig a démonokkal, mert azt hittem, hogy a saját boldogságom azon áll vagy bukik, hogy lesz-e happy end, lesz-e Mr. Darcy. Mert amennyire önazonos voltam a Bridgeti figurával, olyannyira maradt meseszerű és a saját realitásomtól távoli a végkifejlet (ami mellesleg számomra a valaha volt legsikerültebb filmbefejezések egyike).

Most pedig furcsa, mert már nem esem kétségbe, és nem vagyok bizonytalan. Leginkább az elmúlt 1-2 évben teljesen átértékelődtek a dolgok, rájöttem, hogy nincsenek abszolút értékek, nincsenek lúzerek és menők, ez csak a gyerek- és tinédzservilág kegyetlenségében gyökerező tévhit (amit, igaz, sokan "átmentenek" a felnőtt világba is, de az ilyen kategóriákban gondolkodás és élés alapvetően rettentően gyermeki és egyúttal gyerekes világnézetet tükröz). Helyzettől függően mindenki lehet Bridget, sőt, talán pontosabb úgy, hogy mindenki érezheti magát annak. Most már legbelül egy újonnan szerzett nyugalom uralkodik bennem, annak a bizonyossága, hogy a boldogság végső soron senki mástól nem függ. Ráadásul igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy változzak, és változzon a helyzet, hogy folyamatosan jobb legyek/-n, ez pedig egész életre szóló terv, nem valami nagy feladat, amit le kell tudni, aztán jön a megérdemelt jutalom, onnantól pedig minden happy. Ez pedig végtelenül felszabadító, még ha elsőre kissé ijesztőnek tűnik is. A legjobb az benne, hogy tényadatok szintjén valószínűleg jóval közelebb állok most a főhősnőhöz, mint 8-9 vagy akár csak 6 éve is, a filmet újranézve viszont meg kell állapítanom, hogy már csak nagyon halványan érzem magam Bridget Jonesnak. Ez pedig így karácsonykor igazán szívmelengető felfedezés.

A filmről pedig az is kiderült, hogy még annál is jobb, mint ahogyan arra korábbról emlékeztem. Fantasztikus alakításokkal teli, hihetetlen pontos arányérzékkel összerakott alkotás, amin úgy röhögi tizedszerre is könnyesre magát az ember lánya, hogy közben szinte minden mondata a gyomrába talál. Anno még Ő, férfi létére is azt mondta, nem érti, miért mondják, hogy ez egy "vidám" film, mert számára egyáltalán nem az. Azt hiszem, azért is találtunk úgy egymásra, mert valahol mélyen mindkettőnkben volt egy nagy adag Bridge. Ebből is látszik viszont, hogy a jelenség kor-, súly- és nemfüggetlen, ami szintén magyarázhatja, miért tudott Bridget alakja ilyen általános érvényűvé válni (mármint a figurája, nem a körvonalai :P). Következésképpen minden egykori, jelenlegi, leendő vagy sosemvolt és sosemlesz Bridget Jonesnak csak ajánlani tudom - filmen és könyvben egyaránt.

So this is Christmas...

So it is. 10 fok van, süt a nap (WHATTHEWHAT???), miközben Liege-ben nyakig ér a hó, még a buszok sem járnak, pedig ott aztán tényleg még csak hírből sem ismerik az ilyen időjárást. Emlékszem, amikor kint voltam (és éppen péntekre esett 24-e), leesett valami 2 centis hó, 0 fok alá süllyedt a hőmérséklet, és az volt a beszédtéma a suliban, hogy milyen szörnyű, minden csúszik, sokan elkéstek a munkahelyükről is, és ha a helyzet súlyosbodni találna, még a végén teljesen megbénul a közlekedés. Először nem is hittem el, hogy komolyan fennakadtak ezen, azt gondoltam, csak nincs miről beszélni, de kiderült, hogy a méltatlankodás teljesen őszinte. Csak vigyorogtam rajtuk, én, aki megjárta Helsinkit, ahol a nappali -25 fok után az esti -18 már egész emberbarát hőmérséklet volt. Na, de most megkapják, mi meg bámulhatjuk a naplementét és a latyakot. Ma egyébként egész nap karácsonyi üdvözleteket küldözgettem, virtuálisan, de akár kézzel is írhattam volna őket, az legalább annyi időbe telt volna.

Nagyim visszahozta A csodálatos tengert, azzal, hogy kiolvasta. Kérdezem, oké, és vélemény? Hát ő már nem emlékszik rá, mi volt benne, régebben olvasta, és azóta sok más könyvet is olvasott. Megrökönyödés, két pislogás, és nem, karácsony alkalmából nem hagyom elhatalmasodni magamon az érzést, hogy miért nem szorult csak egy icikepicike felnőttség a családomban lévő korban felnőtt emberekbe, és inkább a rutinos lemondással intézem el magamban ezt is. Végül is nem baj. Már nincs égető szükség rá, hogy legalább egy-két betű értelme eljusson hozzá ebből a könyvből, most már úgysem változtat semmin. Csak úgy szimplán, egyszerűen, olyan jól esett volna.

Jobb híján megyek is felfújni az ablakokra az idei hóspray-dekorációt, meg persze ajándékot csomagolni. A fánk már áll, teal-ezüst-kék színben pompázik (átgondolt dizájn, hja kérem), még tegnap este felállítottuk, és feldíszítettük. Ami jó ötletnek is bizonyult, miután hajnali 3 körül nagy puffanással, a fregolit is magával rántva összezuhant szegénykénk. Még jó, hogy I. nem elérhető közelségben feküdt. Kiderült, hogy még faragni kellett a "lábán", úgyhogy ezt hajnalban meg is tettük, így immár ki sem lehet billenteni újonnan szerzett rendíthetetlen egyensúlyából - ráadásul az esésben egyetlen dísz sem tört el. Végül is vehetjük úgy, hogy szerencsésen kezdődik az idei karácsony. :D

(Ár)zuhanás

Jelen állás szerint 9980 magyar pengő forintért repülhetnék az eredetileg tervezett dátumokon, ez tkp. már a fele annak, ahonnan egy hete indultunk. Ha F. még most sem ír, várok egy-két napot, és a WizzAir fog fizetni nekem, hogy utazzam velük. :D

Azok a kifürkészhetetlen utak

Nem akaródzik összejönni ez az utazás. Az elmúlt 2 hónapban másodszor nézem 3 napja a repülőjegyárakat, és főleg bűvölöm őket, hogy ne szökjenek az égbe, amíg F. válaszol, mehetek-e hozzá látogatóba az általam megjelölt napokon. Vagyis látogatóba máshoz mennék, de F-nél szállnék meg, szokás szerint. Most a változatosság kedvéért sms-t is írtam neki, de se kép, se hang. Tettem pénzt a számlára, minden készen áll, szinte csak pár gombnyomás lenne, de hát nem kapok zöldet. Közben mára még lejjebb is ment a repjegyár, én viszont már belül valahol eldöntöttem, nem megyek sehová szilveszterkor - akkorra időzítettem volna ugyanis az utat. Nem mellesleg totál be is teltem már munkával, tehát így már biztosan napolnom kell, hogy - inter alia - megnézzem a Potiche-t.

Nem baj, most úgy döntöttem, nem töröm magam, majd amikor akar, összejön. Nem igazán értem, miért nem akar, de az is igaz, hogy az utóbbi 2-3 hétben mintha bennem is elült volna a mehetnék. Még szerencse, hogy valaki vagy valami mindig jobban tudja nálam, mi a jó nekem, és nyugodtan rábízhatom magam, az ilyesmiben sosem téved. :) Ugyanakkor érdekes kívülről nézni az életemet, ahogy szinte tőlem függetlenül alakul (a jó irányba - tőlem függetlenül mindig a jó irányba alakul), és szemlélni, mit ötöl ki már megint nekem a sors. Na, nem mintha tiltakoznék, dolgozzon más is, ne csak én. Most van elég munkám, és azon is igyekszem, hogy megérjek bizonyos számomra tailor-made helyzetekre, ha már ilyen kegyesek az élet forgatókönyvírói, és ennyire lelkiismeretesen foglalkoznak velem.

Mindeközben két napja ide-oda rohangálok a hóban, emberekkel találkozom, ügyeket intézek, és borzasztóan élvezem. Betűt csak elvétve láttam, ma este pedig már egy céges karácsonyi összeröffenésen is túl vagyok, ahol helyesek voltak az emberek (legtöbbjüket most láttam először - I love távmunka), jó volt a hangulat és omlós-lágy a tiramisu (hogy csak a legfontosabbakat említsem).

Valamint eszembe jutott, hogy az önvájkálós játékot legalább idén be kéne még fejeznem, mert jól elakadtam vele. Ez egyébként nem volt véletlen, ugyanis a könyves kérdés jön, ami nálam összefügg a későbbi vallással kapcsolatossal, ez utóbbiról pedig sajnos nem tudom azt mondani, hogy nincs véleményem. Nagyon is van, így aztán jól belegabalyodtam, és még nem jutottam el odáig, hogy valahogy szétszedjem a két választ. Lehet, hogy majd az lesz a megoldás, hogy egybeveszem a kérdéseket.

Virtuális?

Most olvasom twitteren a Facebook bejegyzését (szóval követhető? a Facebook van a twitteren :D), hogy a rövid leállást követően ismét működik a webhely. Úgy látszik, a twitteren már nem csak a valós időben, hanem egyenesen a jövőben történő eseményeket osztják meg, nálam ugyanis továbbra is nagy üresség látható, ha beírom a címet.

Az a furcsa, hogy emiatt egy kicsit úgy érzem, mintha elvágtak volna a "külvilágtól". Történik egy csomó minden, és én nem tudok róluk. Azt hiszem, inkább ezen kellene elgondolkodnom.... :P

What the what???

Oké, 23:44 van, és ebben a pillanatban elkezdtek fúrni a fölöttünk lakók. Igaz, talán valami hangtompítóval, mert annyira nem hangos, hogy a saját hangomat ne halljam tőle, nade azért ez már mégiscsak mindennek a teteje.

Most komolyan, átdörömböljek? Persze, hogy nyuszi vagyok, és nem fogok. Fene azt a jókislány fejemet.

Havas szösszenet

Szakadó hóban jártam a városban, minden második ember végignézett rajtam (Zagabo ruha + kabát :-P), üzletekben bóklásztam, parfümöt szagoltam, rátaláltam az új fehér sapkámra, vegyültem a karácsonyi forgatagban, most pedig bentről fahéjas-szilvás teát kortyolva nézem tovább a hóesést, Cabaret-t hallgatok és van időm. Hát kell ennél több? Imádom a telet!

A (teg)nap(előtt) híre

Megvan a Galler csokik magyarországi forgalmazója!! :-) A BrandMix Kft. volt olyan kedves, hogy hosszú évek után kitalálja a gondolataimat, és Belgiumból egészen idáig hozza ezt a márkát. Azt egyelőre nem tudom, kiskereskedelmi szinten hol lehet hozzájutni, én még csak az Árkádban láttam, ill. itt fedeztem fel - és mint kiderült, nem is túlságosan későn, hiszen elvileg 2010-ben kezdték meg a forgalmazást. Ha valakit érdekel, a földszinten a folyosó közepén felállított alkalmi édességes standok egyikénél lehet kapni, az OTP előtt. :P

Az ára ugyan elég borsos (abszolút értékben is 30%-kal több, mint kint, a fizetésekhez viszonyítva pedig nyilván jóval többel), de az is biztos, hogy ezek a csokoládék minőségi termékek. Egy 70 gr-os szeletben kb. annyi anyag van, mint amennyit egy kiló Milka sosem látott, az egyéb hazai "csokoládékról" már nem is beszélve. Tehát nem is tud belőle olyan sokat megenni az ember, ajándéknak pedig tökéletes. Az én kedvencem a tejcsokis-pralinés, az étcsokis-pralinés, a fehércsokis-kókuszos és a tejcsokis-egészmogyorós-pralinés, nem is beszélve a macskanyelvekről. Ezekről azt kell tudni, hogy Philip Geluck, a vicces "Macska" (Chat) képregényeivel népszerűvé vált belga grafikus kövér macsekjának fejét mintázzák. Aki tud franciául, annak ezeket a könyveket is ajánlom, mert nagyon jókat lehet rajtuk derülni, és a legtöbb vicc - lévén nyelvi játékon alapulnak - lefordíthatatlan magyarra.

December

Második kedvenc képem az idei Múminos naptáramból, a szeptemberi durmolós után. Valahogy ezzel a hideg színű háttérrel teljesen megidézi azt a hangulatot, amit egy este Helsinkibe érkezve a hatalmas hó és a fenyőfák zöldjének kontrasztját látva éreztem.

Egy klubkoncert tanulságai

Tegnapi tapasztalataimból kiindulva összeállítottam a Megasztár klubkoncertek kiskátéját. Avagy „The Dos and Donts of a Club Concert”.

1. Amennyiben a kiszemelt énekes(ek)ről fényképüzletben szeretnénk digitális képet nyomtatni, tegyük ezt bátran. Főleg, ha legfőbb kedvencünk az, aki a nézők további negyvenX százalékának, ekkor ugyanis nagy valószínűséggel a nyomtatásban segédkező középkorú hölgy, amint megpillantja a fekete-fehér művészi fotót, azonnal felsóhajt, hogy ohhhh, hát ŐT nagyon szeretem!!! :-) És persze hozzáteszi, hogy a másik képen látható, épp a múlt héten kiesett úriembert is igazán kedveli. Ez jól megalapozza a koncerthangulatot, máris feldobódva folytathatjuk utunkat.

2. Hallgassunk a megérzéseinkre. Mindenképp nézzünk körbe a bevásárlóközpontban alkalmilag felállított édességes standnál, ahol soha nem látott külföldi különlegességek kaphatók, ha valami megmagyarázhatatlan erő szinte tol felé bennünket. Azért, mert így nagy eséllyel bukkanunk rá az elképzelhetetlenre: Galler csoki Magyarországon!! :-) Ugrottam egy nagyot, mire a lány kedvesen megkérdezte, segíthet-e. :D Ámuldoztam egy sort, hogy hogy kerül ez ide, tudtommal nálunk nem forgalmazzák, ő meg csak annyit tudott mondani, hogy a nagykerben találták. Semmi gond, a miértek nem fontosak, és igaz, hogy megvan az ára, de a lényeg, hogy beszereztem Melindának egy csokiszeletet a legjobb belga márkából.

3. Semmiképpen ne menjünk egyedül. Legalábbis akkor semmiképpen se, ha először járunk az adott helyen, ráadásul tőlünk amúgy is idegen környezetben (egy ilyen klubba nem tudom még, milyen okból tettem volna be bármikor is a lábamat). Legalább néhány fanclubos ismerőssel (illetve ismeretlennel :P) egyeztessünk előtte, mert csapatba verődve hatványozottan megnő az érdekérvényesítő erő az átlag 14 éves korosztályos hadsereggel szemben. Van kivel beszélgetni, és nem kell találgatni, hogy kik lehetnek még azok, akik nem Andrásért és Tolvai Reniért sikítoznak (akiket egyébként szintén szeretek, félreértés ne essék, de mondjuk klubkoncertre miattuk nem mennék el). Ezenkívül nem kell szerencsétlenkedni azzal, hogy a körülöttünk álló 12 éves kislányrengetegből ugyan kit kérjünk már meg a rajongott személlyel való közös fotó elkattintására, miközben a TV2 kedvesen a képünkbe nyomja a kamerát (jah, hát persze, kell nekem Melindáért rajongani).

4. Ne a huszadik klubkoncertre menjünk először, ha egyáltalán. Igenis meg kell tudni oldani, már csak azért is, mert így nagyobb eséllyel lesznek ott hatalmas tömegben a fanclubos tagok, ami sokat segít a hangoskodásban, ujjongásban és tapsikolásban, ha ezek szintén nem alapvetően fejlett készségeink sorát gyarapítják. Egyébként is, ha K. barátnőnk Barcelonából előbb odaért, mint mi, ott valóban magunkba kell néznünk (még akkor is, ha tudjuk, hogy a határidő szent, tehát hiába is ugrálunk utólag, hogy pont akkor kedden nem értünk rá).

5. Sajátítsuk el a rajongói kultúra minimális alapjait. Elképzelhető, hogy ezekkel normál esetben az átlagember rendelkezik, de nem érdemes feltétlenül az éles helyzet időpontjára hagyni a felismerést, hogy mi talán mégsem. Mert akkor pont olyan idétlenül fogunk viselkedni és éppen olyan ökörségek hagyják majd el a szánkat, amilyenekről már előre megfogadtuk magunkban, hogy ezeket messze elkerüljük. Persze nagyon fura volt látni, hogy sokan a kis füzetükkel mintegy programszerűen keresték fel a megákat, és mindenkitől kértek autogramot, anélkül, hogy az adott személlyel elbeszélgettek vagy akár közös fotót készítettek volna. Én egyáltalán nem ezért mentem – egy puszta autogramot talán egy Deneuve-től vagy Streeptől tudnék értékelni, de még tőlük sem kértem postán, hiszen pont az tart vissza, hogy abban önmagában nincs semmi. Itt meg aztán végképp úgy éreztem, hogy ez a személyes találkozásról szól. Csak két emberre voltam kíváncsi, de inkább beszélgetni lett volna kedvem, kicsit megismerni belőlük azt, amit tv-n keresztül (illetve annak hiányában) nem láthatunk. De fogalmam sincs, hogy kell elindítani egy ilyen beszélgetést, és nem tudtam, hogy alapvetően bizonyítanom kell, hogy többet is szeretnék, mint egy firkantást a képre, oszt' viszlát. Giorgiónak nem mutatkoztam be, ez talán hiba volt, hiszen nyilván nem kezd el bájcsevegni, ha én sem, aztán viszont Melindán meg pont azt láttam, hogy nem tudott mit kezdeni azzal, hogy tisztelettudóan elmondtam a nevem. :) Igaz, utóbbinál az időzítés sem volt a legjobb (lásd alább).

6. NE álljunk a sor közepére, egy gyereksereggel a hátunk mögött, mert az valószínűleg nem kedvez a hosszabb távú beszélgetés kialakulásának. Pedig ebben aztán még gyakorlatom is van. Már az egyetemen is tudtam B. óráján, hogy jegybeíráskor utolsónak kell maradni ahhoz, hogy hosszabb ideig ott fogjon az irodában, és a nyelvészet rejtelmei mellett legyen esély másról is beszélgetni. Illetve minden esetben akkorra kell időzíteni a megjelenésünket, amikor a másik már éppen „végez” valahol. Ráadásul ez még be is vált! Több Dürer kávézós tejszínhabos forró csoki, szemináriumidolgozat-megbeszélés helyett hosszú lelkizés, egy közös ebéd és vacsora a tanú rá, ráadásul úgy, hogy szerencsétlen másik fél mit sem sejtett rejtett szándékaimról (amik ugyan per definitionem hátsók, ugyanakkor végtelenül tisztességesek voltak :)). Egy szó, mint száz, Melinda irtó kedves volt, csupa mosoly, élőben eszméletlen kisugárzása van. Ezzel a sok év pszichológiával a hátam mögött (a páciens oldalon) tudom, hogy a helyzet rettentő bonyolult, de ha valaki látja élőben, és azt mondja, hogy „gyámolításra szorul”, no, az a lényeget éppen elszalasztja. Persze, nagyon kis finom, törékeny nő, pontosan a francia „délicate” szó jut róla eszembe, de közben valami olyan erő sugárzik belőle, hogy még. Még ő próbálta oldani a feszültséget, és ő kérte meg az egyik fotóst is, hogy készítsen rólunk képet, nagyon feltalálta magát, egy pillanatig sem tűnt elveszettnek. Sajnos azonban egyáltalán nem adta magát a helyzet, hogy mélyebben belemenjünk a dolgokba, mivel annyian vártak a hátam mögött. Ráadásul természetesen, ahogy már írtam, egész addig sikerült elkerülnöm a kamerát, itt viszont kérlelhetetlenül vettek minket, ahogy Melinda aláírta a képemet, én meg elhabogtam neki, hogy hoztam ajándékba marcipánt meg belga csokit, és hogy iszonyúan örülök, hogy épp az All that Jazz-re sikerült ideérnem, mert imáááádom a musicaleket. Ez sem kedvezett a lélekjelenlétemnek, remélem, a Megamániába mégsem vágják be. Melinda nagyon édes volt, hatalmasakat mosolygott és megköszönte az ajándékot (olyan Melindás "igazán nem kellett volna" módon :)), de már fordult is a többiekhez, tehát a csevej elmaradt. Aztán rájöttem, hogy nem kellett volna így sietni, mivel még 40 percig nem kezdték el a koncertet, csak hát próbáltam időben lecsapni rá, lévén nagyon későn bújt elő, és féltem, hogy már nem jutok el hozzá. Ettől eltekintve nagyon pozitív élmény volt, és legközelebb már időben tudni fogom, hogy a bevált módszereket mindig érdemes alkalmazni.

7. Ha tehetjük, ne a fullextrás Zagabo-összeállításunkban menjünk. Egy klubban ugyanis vágni lehet a füstöt. Sajnos, ha mi utoljára az egyetem első évében bűzlöttünk minden nap a cigitől, mert akkor még nem volt érvényben a közintézményekben dohányzást tiltó törvény, és a bagósok épp mindig a nagyelőadónak is otthont adó első emeleti folyosó végén gyűltek össze, akkor nagy valószínűséggel nem jut majd eszünkbe, hogy bizony a klubokban még ma is láncdohányzás folyik, akár közvetlenül mellettünk is. Néha ugyan inkább attól tartottam, hogy a hajamat fel ne gyújtsák, de amikor hazafelé a trolin leültem, majd felpattantam, mert olyan bagószagot éreztem, hogy úgy gondoltam, ezt most hanyagolnám, majd hátrébb leülve konstatáltam, hogy ez belőlem árad, no, akkor azért összeállt, hogy valami másik ruhát kellett volna dohányszaggal átitatnom.

8. Ha az első sorba állunk, készüljünk fel rá, hogy bizonyos pillanatokban nem csak a dobhártyánk, de a belső szerveink is majd’ ki fognak szakadni. Azt hiszem, ez magáért beszél. Szép dolog az élő rockzenekar, de talán nem fél méteren belülről élvezhető a legjobban.

9. Ne kapcsoljuk ki mobiltelefonunkat. Legalábbis csak azért ne, amiért mondjuk egy moziban kikapcsoljuk. Az előbbihez kapcsolódóan, még ha valaki nagyon szerette volna is, hogy meghalljam, amikor rám csörög, akkor sem teljesült volna a kívánsága. A zene sokszor még az énekesek hangját is totálisan elnyomta, így szegény kis mobilom cincogásnak esélye sem volt rendet zavarni.

10. Ha fényképezőgépünkről már többször bebizonyosodott, hogy éjszaka vagy félhomályban nem tud normális képeket csinálni, ne adjunk neki ötvenedszerre is még egy esélyt. Mert sajnos a megmentett megákkal ellentétben nem fog élni a lehetőséggel, hogy bebizonyítsa, ő igenis képes erre. Nem képes. Sajnos. Így aztán a félhomály és a mozgás együttes eredményeképpen értékelhetetlen képek születtek – pedig igazán szerettem volna megörökíteni egy-két lépést, mert ezzel a leegyszerűsített koreográfiával eszméletlen klassz volt az All that Jazz.

11. És végül: NE hagyjuk az aktuálisan leadandó munka átnézését a koncert utánra. Így ugyanis elkerülhető, hogy amikor már csak hárman vannak hátra, mindenképpen távoznunk kelljen, hiszen így is egy órával maradtunk tovább, mint azt terveztük, viszont az utolsó közös produkcióról így is lemaradtunk.

Összefoglalva, a „donts” száma szignifikánsan felülmúlja a „dos”-ét, tehát megállapíthatjuk, hogy az első nekifutás kivitelezése enyhe gyermekbetegségekben szenvedett, de hát azok ugye pont arra jók, hogy aztán többet már nem kapjuk el őket. Remélhetőleg.

Grasse "matinée"

Pont így képzeltem el a mai napot: 11-kor kelés (még aludtam volna, de nem baj), majd netezés, virtuális társasági élet, és a kint sűrű pelyhekben hulló hó bámulása a meleg szobából, pizsiben.