Párizsi napló 1.

Hazatértem. Már tegnap, de mivel sikerült egy múlt hétfői megfázást félig tüdőgyulladássá mélyítenem a folyamatos mászkálással, na meg persze maradt befejezendő munkám, még nem volt időm írni. Tudom, a naplónak általában úgy van értelme, ha minimálisan valós időben, tehát mondjuk legalább naponta íródik, de már többször kiütközött az a konfliktus az életemben (korábban még a papíralapú naplók idején), hogy ha valami nagyon jó dolog történik, akkor azt elsősorban teljes elánnal megélni akarom, és nincs időm leírogatni. Jellemző, anno Helsinkiben hagytam először abba a naplóírást erasmusos cserediákként, aztán Belgiumban teljesen (comeniusos cseretanárként :-)). Ez történt a párizsi kirándulással is. Hihetetlenül élveztem, hogy a laptopnak még csak közelébe sem mentem, ha mégis, akkor is csak azért, hogy megnézzem az e-mailjeimet, de ennyi. Viszont annyi élményben volt részem, hogy utólag kikívánkozik belőlem egy beszámoló - ami így az elején úgy tűnik, több részes lesz, mert nem lehet mindent egy posztba belesűríteni.

Már az utazás "jól" indult, miután a készülődés miatt alig ettem egész nap, de persze gondoltam, nem baj, majd a repülőn kapunk vacsorát - sok éve először ugyanis megint Malévvel utaztunk. Vagyis AirFrance-szal, de ez most lényegében mindegy. A légiutas-kísérők rendkívül aranyosak voltak, készségesen elmagyarázták a mögöttünk ülőknek, amikor előtolták az italos zsúrkocsit, és sós vagy édes kekszet kínáltak mellé, ezúttal miért is nem kapunk rendesen enni. Sajnos a magyarázatot nem értettem, és a berozsdásodott franciatudásommal örültem, hogy kértem egy teát, nem firtattam tovább a dolgot. Sós kekszet választottam, mert addigra iszonyú hányingerem lett, és olyankor az édes nem tesz jót, de egyrészt nem tudom, miből készítették, mert ehetetlenül szörnyű volt, másrészt ismét fejünkre írhattuk a nagy L betűt, amikor I-nek viszont nem kértünk semmit, mivel ugye tejcukor-érzékenységgel nem ehet ilyeneket. De azért egy cookie-t kérhettünk volna későbbre, nekem. A nagy L betűvel ellentétben a laktózérzékenység nincs az ember homlokára írva. :P

Túltéve magunkat eme bénázáson, elkezdtünk fényképezni, és kezdetét vette - igazából már a reptéren - a "Guszti-sorozat". Elhatároztuk, hogy kedvenc plüssegerünket, Gusztit (aki az Ikeából származik, ezért svéd nevet kapott), minden fontosabb helyen és látnivaló előtt lekapjuk majd géppel. A repülőn készült róla egy übercuki fotó:

Eseménymentesen és időben megérkeztünk a Charles De Gaulle repülőtérre, ahol a kapitány közölte velünk, hogy Párizsban 20 fok van. Ez úgy este fél 9 körül igen sok bizakodásra adott okot az elkövetkező napok időjárását illetően. Kiszálláskor rájöttünk, hogy elfelejtettük legalább minimálisan áttanulmányozni a birtokunkban lévő három különböző útikönyvet (értsd: elő sem vettük őket), de végül is akkor elég volt az, hogy ilyen röpke időn belül már párizsi levegőt szívhatunk, nem is foglalkoztunk még a továbbiakkal. Nem sejtettük még, hogy az eseménymentesség abban a pillanatban, amikor leszálltunk franciahonban, véget ért.

A CDG reptér tényleg nagyon nagy. Ami önmagában egyáltalán nem lett volna gond, sőt. Némi ide-oda kóválygás után végül megkérdeztük, merre van az RER (a párizsi HÉV, vagyis tkp. vonat), amit készségesen meg is mutatott az információban ülő hölgy. Arról ugyan már fogalmam sincs, miért felejtette el közölni velünk, hogy az RER Párizs felé felújítási munkák miatt hétvégén (egyébként már hónapok óta) nem jár. Lövésem nincs, miért gondolták, hogy ez evidens. Hát jól van, elolvastuk szépen, hogy egy ún. CDG VAL nevű közlekedési eszközzel kell elmennünk a 3-as terminálra (Roissy), ahonnan pedig pótlóbusz indul az RER B vonal másik végállomására (a vonal Párizsból kifelé kettéválik, az egyik végállomás a reptér, amerre és ahonnan ugye most nem járt), és onnan - kb. az eredeti menetidő másfélszerese alatt - bevonatozhatunk majd Párizsba. Ezek a részletek persze csak közben váltak ilyen világossá, örültünk, hogy kétszer le, kétszer fel mozgólépcsőzés után végre megtaláltuk ezt a CDG VAL nevű járművet (a VAL részéről máig nem tudom, mire utal). Alkalmam nyílt tovább olajozni a franciámat, ami nem ment olyan zökkenőmentesen, mint gondoltam, de jól megértettek, ez volt a lényeg.

A 3-as terminálig gyorsan el is jutottunk, ott megtaláltuk, honnan indul a pótlóbusz, vettünk jegyet, ami fillérre annyiba került, mint amit az interneten olvastunk, tehát már-már megnyugodtunk, hogy nem is lesz ez olyan vészes. Kár volt. A pótlóbuszra millió ember várt már akkor is, amikor mi odaértünk a megállóhoz, illetve egészen pontosan bent állt egy busz, ami tele volt emberrel, és azon felül még várakozó is sok akadt. Láttuk, hogy legfeljebb a következőre férünk majd fel, de nem idegeskedtünk, 10 perc ide vagy oda nem számít. Viszont egyszer csak - a várakozó tömeg teljes értetlenkedése mellett - elkezdtek leszállingózni az emberek a bent álló buszról, majd az üresen odébbállt. A nagy tumultusban sikerült kiderítenem, hogy műszaki hiba történt, meg kell várni a következő buszt. Még itt sem dőltünk a kardunkba, hiszen a BKV-s metrópótlóbuszos tapasztalatainkból kiindulva (más tapasztalatból nem tudtunk kiindulni), evidensnek véltük, hogy 1 percen belül két buszt küldenek majd, és hamarosan itt lesz már a harmadik is, hiszen az egyik tervezett busz meghibásodott. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Időközben csapódtak még a csoporthoz további érkezők, a neonkabátos repülőtéri munkatársak pedig próbálták kordában tartani a tömeget. Aztán feltűnt egy busz, mindenki megörült, ám gyorsan közölték, hogy ez a Novotel szálloda busza (totálisan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik busz, kiírás rajta semmi, csak oldalt, amit a legtöbben nem láttunk), és ez az elkövetkező 40 percben még vagy 3x megismétlődött. Totális lincshangulat kezdett kerekedni; kissé mi is elveszítettük a lelkesedésünket, és konstatáltuk, hogy ha egy pozitívumot kellene mondani kies hazánkról, az ebben a pillanatban kétségtelenül a budapesti tömegközlekedés szervezettsége lenne. Otthon ilyen egyszerűen csak nincs, még váratlan esemény esetén sem, de még ha akad is, legalább tájékoztatják a szerencsétlen várakozókat a kilátásokról. Azt meg aztán végképp nem fogtam fel, hogy alakulhat ki ilyen helyzet egy repülőtéren, pláne, amikor elvileg már hónapok óta minden szombat-vasárnap ugyanez a forgatókönyv?

Mindenesetre 40 perc múlva közölték, hogy akkor át kell menni máshová, onnan indulnak a pótlóbuszok, amire a franciák többsége elkezdett különféle szidalmakat szórni a repülőtéri munkatársakra (megjegyzem, ők vsz. nem igazán tehettek semmiről). Ekkor már mindenki felfért a 3 induló buszra, el is érkeztünk Mitry-Claye-be, ahol gyorsan felszálltunk a vonatra, teljes meggyőződéssel a tekintetben, hogy a nehezén már túlvagyunk. Közben folyamatos sms-kommunikációt folytattam "Joey"-val, aki a szállásunkon várt minket (úgy kb. két órával azelőttre, mint hogy tényleg megérkeztünk), és tájékoztattam az eseményekről. Chatelet Les Halles megállónál leugrottunk a vonatról, uzsgyi a metróba, amit viszonylag gyorsan megtaláltunk. De itt jött a következő probléma. Mivel ekkor már 1/4 12 felé járt az idő, nyilvánvalóan egy jegyiroda sem volt nyitva, de hát erre készültünk is, gondoltunk, majd veszünk jegyet automatából. Chatelet-nél azonban, ismét csak nem tudom, milyen francia logika alapján, egyetlen jegyárusító automatát sem találtunk (fényképezőgépből Dunát lehetett rekeszteni az egyébként igen nagy állomáson). A metró persze elektronikus kapuval működik, tehát így bejutni sem tudtunk. Amiatt aggódtunk, nehogy elmenjen az utolsó, de mint kiderült, a párizsi metró hétvégén nagyon későig jár, az ominózus szombat ráadásul éppen az ottani Múzeumok éjszakája volt, ami miatt pedig még a szokásosnál is tovább közlekedtek. Egy kedves fiatalember mondta ezt el, aki felajánlotta, hogy beenged bennünket a kapun a bérletével, aztán menjünk tovább. Csakhogy - egyéb nyugati tapasztalatokból kiindulva (értsd: London) - meg voltunk győződve róla, hogy kifelé is kell majd a jegy, és ha ellenőr nem jön is, azért bent rekedni nem akartunk. Az mondjuk ismét csak érthetetlen, miért nem tudott az a srác annyit elmondani (ill. láthatóan nem tudta, mivel rákérdeztem), hogy kifelé lehet-e majd menni jegy nélkül. Végül egy másik emberke mégis beengedett bennünket, és ő biztosan állította, hogy kijövetelhez nem kell a jegy. Persze nem bíztunk benne teljesen, de gondoltuk, most már menni kell, majd meglátjuk, mi lesz. És láss csodát, az elektronikus kapun belül ott sorakoztak a jegyautomaták, szép rendben, nyugodtan, várva, hogy igénybe vegyük őket. Hát ott akkorát káromkodtam, hogy nagyon örültem, hogy senki sem érti, és totál elcsigázva, leizzadva, kimerülve, rojtos idegekkel nekiálltunk jegyet vásárolni (ez persze utólag feleslegesnek bizonyult, mert kifelé valóban nem kell a jegyet használni, de legalább elmondhatjuk, hogy Párizsban nem blicceltünk). Bár onnantól már érthető volt a dolog, egy lány nagyon kedvesen magától odajött, kérdezte, hová megyünk, és segített jegyet venni, nagyon kellemes meglepetés volt ez. Nem is kértük, és magától szólított meg bennünket, ráadásul angolul, úgyhogy egyúttal megcáfolta azokat a híreszteléseket is, hogy a franciák nem hajlandók angolul szóba állni a külföldiekkel.

Elrobogtunk tehát metróval a Bastille-ig, ott pedig átszálltunk a mi vonalunkra, a 8-asra, amelyikkel még egy megállót kellett mennünk. Hamar rájöttünk, hogy a párizsi metróhálózat méretei szintén másik dimenzióba tartoznak, mint a budapestiéi. A Bastille-os átszállás (amelyet egyébként a legtöbbször végre kellett hajtanunk) - bár stopperrel nem mértük le - egy laza öt perces séta, lépcsőkön le és fel, ami önmagában nem probléma, de ilyen előzmények után, bőröndökkel felszerelkezve nem volt éppen sétagalopp.

Amikor már azt fontolgattam, hogy én ugyan fel nem veszem a "Je t'aime Paris"-s pólómat (I. meg azt, hogy amint hazaér, leveszi, és sutba vágja, rajta ugyanis rajta volt), végül mégis megérkeztünk a szállásunkra, ami valóban 2 perc sétára volt található a metrótól, és amint felszínre kerültünk, a boulangerie-k, a kiülős éttermek és a szombat esti forgatag láttán megcsapott a párizsi hangulat, ami majdnem feledtetni tudta, hogy mindjárt éjfél van, patakban folyik rólam a víz, egész nap nem ettem semmit és még fel kell mászni a hatodik emeletre. Szerencsére Joey - akiről kiderült, hogy azért van ilyen érdekes neve, mert egyébként kínai - segített felvinni a cuccokat, és beléptünk kis apartmanunkba, amely fehér és csokibarna falaival igen dizájnos és jól felszerelt volt, még ha egy icipicivel több takarítás azért ráfért is volna. Ezt speciel gyorsan orvosoltuk, és kb. negyed óra alatt be is laktuk az egészet (tehát széthánytuk az összes holminkat, és a szoba máris úgy nézett ki, mint tájkép csata után). Közben a tévében gyorsan megkerestem a France2 csatornát, ahol az On n'est pas couché c. adás ment többek között Daniel Auteuil-jel, és örömmel nyugtáztam, hogy még csak le sem maradtam arról a részről, ahol ő és a rendezőnő az új filmjéről beszélt. Odafigyelni persze már nem sikerült, ahhoz túlságosan fáradt voltam, de nagyon jól esett sok idő után ismét francia tévéműsort hallgatni háttérzajként.

I. birtokba vette a laptopot, ami sajnos mikroszkopikus méretei miatt dvd-nézésre nem volt alkalmas, pedig bepakoltam egy filmválogatást, hogy majd stílusosan 8 nőt és Je veux voirt nézünk a párizsi estéken. Ez így ugrott, de sebaj, programban így sem volt hiány. :) Nem maradt más aznapra, mint hogy egy gyors zuhany után bedőljünk az ágyba. A lakásban egyébként szinte minden az Ikeából származott, így fordulhatott elő, hogy a törölközőmön magyarul is fel volt tüntetve, hogy ez egy "törölköző", amit meg is örökítettünk. :)

Mivel adva volt, hogy másnap, a hónap első vasárnapján ingyenesek a múzeumok, félálomban megbeszéltük, hogy a másnapi menetrend szerint kialusszuk magunkat, majd a maradék időben bevesszük magunkat a Louvre-ba, és ami belefér, azt megnézzük. Már itt eldöntöttük, hogy nem akarunk teljesítendő feladatot látni Párizsban, tehát nem fogunk checklisttel mászkálni, és pipálgatni, hogy "mi volt meg". Elsősorban pihenni akartunk, és hagyni, hogy átjárjanak bennünket a párizsi hangulatok, érzések, illatok és fények. A Louvre-ban legalább már úgyis az esélytelenek nyugalmával indulhattunk, hiszen az ottani gyűjtemény igazán részletes megtekintése több napos program.