Párizsi napló 4.

Kicsit lemaradtam a retrospektív naplóval (ami így még retrospektívebb lesz), de a gyógyulás bizony kemény munka (fekvés, alvás, evés, ivás, sorozatnézés - mindenesetre a blogírás nem tartozik az elemei közé :-)). Most viszont repülök is vissza (legalább gondolatban) Párizsba.

Csütörtök reggel tulajdonképpen ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk, tehát elmentünk a Tüllériákhoz, amely kert, jelentem, még sokkal nagyobb, mint a Luxemburg-kert, pedig a térképen egyáltalán nem kelt ilyen hatást. Ekkorra már kezdett érezhető lenni, amit napok óta hallgattunk az időjárás-jelentésben, nevezetesen hogy érkezik az indián nyár, 23-24-25 fokokkal, verőfényes napsütéssel, szikrázó kék éggel. Ez így is lett, és már csütörtökön jó időnk volt, ami egyrészt jót tett a szűnni nem akaró köhögésemnek, másrészt örültünk, hogy valószínűleg az Eiffel-torony tetejéről sem fog lefújni bennünket a jeges orkán (mint ahogyan egyébként figyelmeztettek bennünket arra, hogy a magasban ilyesmire kell számítani). A Tüllériák kertjében megpihentünk (a fekvőszékek itt is pontosan ugyanolyan kialakításúak, mint a Luxemburg-kertben, ezt itt is kihasználtam :)), sőt, erre kétszer is volt lehetőségünk, mert valóban nagy az a kert, és több szökőkút is található benne. A másodikban, amely mellől a messzeségben már felsejlett a Concorde-téri emlékmű is, kacsák lubickoltak boldogan, nem sejtve még, hogy egyszer a májuk majd foie gras-ként végzi. Guszti természetesen velünk jött, és nem átallott napozni sem egyet, ha már ilyen ragyogó lett az idő:

Guszti barnul

A kezdő rápihenésnek megvolt az oka, hiszen aznapra nem mást terveztünk, mint végigjárni a Champs-Élysées-t, majd elzarándokolni az Eiffel-toronyhoz, levezetésként pedig beütemeztünk két mozit (amiből aztán végül csak összességében lett kettő, fejenként csak egyre futotta az időből és az energiából). A Concorde-tér valami gyönyörű volt ebben a szikrázó napsütésben, a díszes szökőkutak, a hatalmas tér (ismét repesett a lelkem, mint már mondtam, végtelenül imádom a nagy kiterjedésű szabad tereket a városon belül) és a szintén hatalmas szappanbuborékokat "fújó" mutatványos jól kiegészítették egymást, na meg a sok turistát.

Ehhez a térhez kötődik egyébként az érkezés viszontagságain túl talán egyetlen igazán kellemetlen tapasztalatunk. Éppen fényképezkedni akartunk a szökőkútnál, amikor a képembe tolta magát egy 13-14 éves forma leányzó, jobban mondva a kis irattartóját egy darab papírral meg egy tollal, h írjam alá. Szólni nem szólt, én meg gondoltam, eljátszom, hogy nem beszélek franciául, de náluk ez már nem segít (Belgiumban megtanultam, hogy a koldus tud angolul, hiszen ez számára munkaeszköz), így nem tudtam kitérni előle. Mutogatott a papírra, hogy a siketekkel és nagyothallókkal foglalkozó alapítvány képviselője ő, és gondoltam, hát ha aláírást gyűjtenek, egye fene, aláírom, csak menjünk már. De nagyon trükkös volt, ugyanis már majd' minden szükséges adatomat megadtam, amikor előkerült egy olyan rubrika, hogy hány eurót is szándékozom adományozni. Na, itt elszállt az agyam, mert azt már megszoktam, hogy otthon mindenért lenyúlják az embert, ha hagyja magát, de itt még csak eszembe sem jutott, hogy erről lenne szó. Nyilván én vagyok a naiv, de ott nagyon kiakadtam. Mondtam, hogy basszus, vigye a fenébe, hagyjon békén, húzza ki a nevem, vagy mittudomén, köszönöm, tudom mire költeni az euróimat. Erre a kiscsaj beszólt, hogy most, hogy beírtam a nevem, már "kötelező" valamennyi pénzt adni. Ez annyira röhejes és meghökkentő volt egyben, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Kötelező??? És már mégis mire? És ha fogom magam, és elmegyek, akkor mit csinál? Kötelező?? Mindenesetre akkorra már annyira elegem volt, hogy összekapartunk talán 4 eurót apróban I-vel (mert elvileg minimum 5-öt kellett volna adni), de irtó dühös voltam magamra, hogy képtelenség, hogy még itt is megtörténik ez velem. Elsétálni meg ugye azért nem tudtunk, mert éppenhogy a téren szerettünk volna még időzni. Abban reménykedtem csak, hogy ha igaz, akkor legalább a pénz jó helyre kerül, ezt követően pedig a hazai tudatossággal és eréllyel hárítottunk minden felénk akár csak közeledni is akaró fiatal lányt, ugyanilyen irattartóval a kezében. Mentségünkre legyen mondva, másnap a Sacré-Coeurnél egy feltűnően hasonló arcú ifjú hölgyeményt láttunk még pár társával, amint a rendőrök éppen alaposan vizsgálták a náluk lévő papírokat. A pénz sorsába akkor már inkább nem gondoltam bele...

Mindenesetre ezen túllépve készült néhány szép fotó a szökőkutakról, na meg persze a Champs-Élysées-ről, vagy L. barátnőm átértelmezésében a "Sanzon izé"-ről, hiszen a Concorde-térről pontosan rálátni úgy, ahogyan a képeslapokon szokott lenni (igaz, ott éjjel és kivilágítva, de nekünk nappali fénynél is tetszett). Ezután kölcsönös és hallgatólagos megállapodás eredményeképpen elindultunk a jobb oldalon (valahogy az tűnt szimpatikusabbnak), és azon kívül, hogy csodáltuk magát az utat, az őt szegélyező fákat és az épületeket, szorgosan kutattunk az állítólagos Virgin Megastore után, ugyanis megkezdtük a "rendelések" beszerzését. E. kérésére vásárolni kellett ugyanis egy (illetve két) könyvet Daniel Auteuilről, és mivel egyébként francia DVD-ket szerettünk volna nézni, gondoltuk, talán a Virginben mindkettőt letudhatjuk. És igazunk is lett, hiszen könyveket is lehetett kapni, viszont idő hiányában a DVD-s részleget nem tudtuk rendesen áttekinteni, és aztán végül arra sem maradt idő, hogy visszamenjünk, így ez a kör kimaradt (de legalább eggyel több az ok a visszatérésre). A Dani-könyvből a polcon csak egy példány hevert, de az eladó hölgy készségesen felajánlotta, hogy megnézik a raktárban, és hoznak fel még egyet. Amíg várakoztunk, I-nek az az ötlete támadt, nézzük már meg a mozis polcot, Cath-ról nincs-e valami. Nekem még ekkor sem jutott eszembe, hogy csupán néhány hónapja jelent meg róla egy könyv, ami után hullott a könnyem, amikor a franciák a fórumon már a megjelenés napján mutogatták, és meséltek róla, hogy milyen jó kis elemzéseket tartalmaz. Aztán egyszer csak hallom, hogy I. felkiált, és büszkén mutatja a Le Mythe Deneuve c. könyvet, amikor nekem leesett, hogy te jó ég, két hónapja szervezem ezt a párizsi utat, és még csak eszembe sem jutott, hogy ha már itt leszek, megvásárolhatnám. Persze azonnal lecsaptam rá, kérdés sem volt, így aztán három jó nagy és súlyos könyvvel távoztunk a Virgin Megastore-ból. Egy fotó természetesen kellett az új szerzeményről:

:-)

Bebizonyosodott tehát, hogy kiváló választás volt a jobb oldalon végigsétálni a Champs-Élysées-t, már csak azért is, mert így belebotlottunk két moziba is: az UGC Normandie-ba és az UGC Georges V.-be - csupán néhány lépés választja el őket egymástól. Itt tanácskoztuk meg (lévén itt már közel jártunk a Champs-Élysées másik végéhez és a Diadalívhez), hogy este mely filmekre kellene visszaérni. Mivel a Champs-Élysées praktikusnak és gyorsan "visszaközelíthetőnek" tűnt, lemondtam a város másik felében játszódó Isabelle Huppert filmről, és eldöntöttem, hogy akkor megnézem az új Daniel Auteuil mozit, úgyis előző nap volt a premierje. És milyen jól tettem! I. pedig - franciatudás, illetve pontosabban elégséges franciatudás híján - benevezett a The Kids are all Rightra, amit szintén nem bánt meg, sőt.

No, de hátravolt még előtte egész párizsi tartózkodásunk legnagyobb dobása, a látogatás az Eiffel-toronynál, úgyhogy miután megcsodáltuk és persze megörökítettük a Diadalívet is, nyakunkba vettük a metrót. A metróban, ahogyan a turistatérképen is, alapvetően nagyon pontosan és hasznos módon tüntetik fel, hogy egy-egy látványossághoz melyik megállónál érdemes leszállni, így aztán arról például máig fogalmam sincs, miért éppen az Eiffel-tornyot nem a Trocaderóhoz tették, hanem valami másik, arab nevű megállóhoz, ahonnan még rengeteget kell gyalogolni. Azt értem, hogy előbbinél nem látszik azonnal a torony, ha feljövünk, viszont elég egyértelmű, hogyan kell eljutni magához a Trocaderóhoz, ahol egyébiránt minden turista fényképezkedni szokott az Eiffel-toronnyal, hiszen onnan csodás panorámában tárul elénk. Nem beszélve arról, hogy időben biztosan nem több onnan lesétálni a toronyhoz, mint az említett arab nevű megállótól, amit mellesleg visszafelé szinte lehetetlenség volt megtalálni.

Mindenesetre mi előzetes információink alapján a Trocaderón szálltunk ki, és itt csatlakoztunk a korláthoz támaszkodó, Eiffel-toronnyal mosolygó tömeghez (ha már hülye turista az ember, csinálja úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva :)), rutinosan hárítottuk a kulcstartó- és egyéb relikviaárusok esetenként meglehetősen rámenős ajánlatait, majd elindultunk lefelé, hogy közelebbről is megismerkedjünk Párizs szimbólumával. A lent hömpölygő embersereg némi riadalomra adott okot, de miután beálltunk a végtelennek kinéző sorba, egészen hamar eljutottunk a jegyvásárlásig - azt nem sejtettük, hogy a neheze majd ezután következik. Közben az is kiderült, hogy a tornyot egy bizonyos Gustave Eiffel tervezte (biztosan tanultam egyszer, de nem maradt meg), és jót vigyorogtunk, hogy a Gusztis Eiffel-torony kép ezáltal újabb értelmet nyer. Egyetlen dologra senki nem figyelmeztetett bennünket, de aki esetleg olvasás közben kapna kedvet egy párizsi kiruccanáshoz, az jó, ha tudja, hogy az Eiffel-toronyba való feljutásnak eszméletlen tehetetlensége van. A jegyét még viszonylag hamar megkapja az ember, az a hosszú, ami utána következik. Először ki kell várni a lenti sort, hogy beférjünk az első liftbe, ami úgy kb. "félemeletig" szállít, vagyis az első szintre (ahová egyébként szintén lehet - olcsóbban - jegyet váltani). Akik viszont fel szeretnének menni a torony tetejébe, azoknak itt az első szinten felvonót kell váltani, ami újabb kígyózósorállást jelent. Mindezt megfűszerezve azzal, hogy amikor kiesik az ember a liftből, fogalma sincs, hogy 1) miért kellett kiszállni; 2) (ha esetleg nem ért franciául): már a tetőn lenne?, hiszen oda váltott jegyet; 3) ha már rájött, hogy innen még tovább kell menni, akkor mégis mivel, és hol kell abba a járműbe beszállni. Praktikusan szervezett módon ugyanis a liftek felé vezető utat végig szegélyezi az "Exit" felirat, azt azonban sehol nem említik, hogy aki a tetőre igyekszik, az kérem erre és erre haladjon. Végül persze megtaláltuk, de az biztos, hogy a jegyvásárlástól a tetőre érésig kb. egy óra telt el, pedig akkor elvileg már "bent" voltunk.

Az Eiffel-torony napfényben

Persze, olyan ez, mint a szülés: amint kilép az ember a magasban, és meglátja a napfényben fürdőző Szajnát, minden gondját elfelejti egy pillanat alatt, és lelkesen rohan körbe, mint egy kisgyerek, kutatva, milyen látványosságot ismer fel így a magasból. A látvány valóban lélegzetelállító, nekem leginkább a Trocadero és a Szajna tetszett madártávlatból. Itt fent egyébként - talán először - összefutottunk egy magyar családdal is, majd a következő két nap a Montmartre-on még párszor hallottunk magyar szót. Az volt a legjobb, hogy el lehetett mélázni, csak nézni a hajókat, élvezni a napsütést, figyelni a többi turistát és szívni a párizsi levegőt. Ráadásul az időnk valóban csodásan kiforrta magát, csak az egyik oldalon fújt hidegebb szél, ott kellett a kabát, a másik oldalon viszont egyáltalán nem, pedig tényleg jól elemelkedtünk a talajszinttől.

Tettünk azért még pár kört, már csak azért is, mert fel kellett készülni a lemenetelre, amely kicsit azért gyorsabb volt, mint fel, de olyan sokkal nem. A liftek itt fent egy belső, zárt térben vannak, ahol ablakon keresztül lehet tovább csodálni a tájat, de az igazi érdekesség az, hogy az ablakok felett égtájak szerint felfestették a világ különböző országainak zászlaját, tehát mindenki tudhatja, mikor néz éppen saját hazája irányába. Igazán eredeti ötlet, bár fotó nem készült, mert Magyarországot jó hamar elhagytuk, a sor meg tekergett, így aztán ildomos volt beállni. Még egy meglepetéssel szolgált a lefelé út, mert kiderült, hogy az első szint alatt valóban található egy "félemelet", ahol éttermet és mozit alakítottak ki. Lefelé jövet, aki akar, kiszállhat. Mivel erre egyáltalán nem készültünk, no meg várt bennünket a mi saját kis mozink, nem éltünk a lehetőséggel, de egyszer szívesen néznék egy jó filmet az Eiffel-toronyban. :-)

Ekkor történt az, hogy a visszaúthoz az arab nevű megállót vettük célba, ami annyiból örömteli, hogy így sikerült egy nagyon szép képet készíteni még az Eiffel-toronyról, viszont rengeteget kellett sétálni, és a végén egyáltalán nem volt egyértelmű, hol is van a megálló. Mint kiderült, azért, mert ez szabadtéri, úgyhogy még a szerelvényből is rápillanthattunk kedvenc párizsi építményünkre, mielőtt eltűnt a házak rengetege mögött. A Champs-Élysées-n ismét kerestünk egy Mekit, ahol ismét vettünk forró teát. Sok rosszat lehet mondani a Mekire, de az biztos, hogy ha az embernek fáj a torka és az otthonról hozott teája már 2 óra után teljesen kihűlt, akkor itt még viszonylag elfogadható áron vásárolhat magának igazán forró italt. Ez éppen egy McCafé volt, de hősiesen ellenálltam a gigantikus méretű csokis muffinnak, és bízva a globalizációban, reménykedem benne, hogy ilyet itthon is kapok a Blahán.

Előtte persze még megvettük a mozijegyeket, kicsit furán néztek ránk, hogy két külön filmre ülünk be, de aztán talán rájöttek, miért, tekintve, hogy az egyiket angol nyelven vetítették. Kicsit elszerencsétlenkedtük a bejutást, mivel I-nek a másik bejárathoz kellett mennie, amit az ajtónál álló úr kedvesen el is mondott franciául, de nekem meg nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene, mert egyrészt én is figyeltem, hogy megértsem, másrészt próbáltam kiagyalni, hogy ha I-nek át kell mennie, hogy fogja ideadni a táskájában lapuló mekis teámat. Ezért I. örömmel elindult befelé, mire a pasi utánaszólt, hogy másik bejárat; akkorra nagyjából összeállt bennem, hogy ezt tolmácsolni kéne, de közben még mindig a teám izgatott, lévén rettentően köhögtem, és nagyon szomjas is voltam. Aztán végül sikerült elrendeznünk az ügyet, én pedig megtaláltam a termet és befészkeltem magam az egyik sor közepére. Premierfilm ellenére rettentő kevesen voltak a teremben, de gondolom, Párizsban nem olyan kihasználtsággal működik a közel 100 mozi, mint a mieink, főleg, hogy éppen a Champs-Élysées-n kettő szinte egymás mellett található.

A Donnant Donnant nagyon aranyos kis film, és halálosan vicces. Vígjáték, és a története talán kicsit kiszámítható, annak ellenére, hogy az alaphelyzet nem szokványos (Constant börtönbe kerül egy ember véletlen meggyilkolásáért, de aztán megszökik, és Sylvia, a fiatal nő, aki rátalál, csak akkor hajlandó lemondani a feljelentéséről, ha cserébe Constant megöli az ő nevelőanyját). A három főszereplő (Daniel Auteuil, Medeea Marinescu és Sabine Azéma) egytől-egyig kiválók, a legtöbb poén forrása mégis Daniel, akit erre természetesen a szerepe is predesztinál, mégis szinte feltűnő módon kiemelkedik a többiek közül, annyira árnyalt, finom és elegáns, egyben viszont vicces is a játéka. A "physical comedy" például nagyon megy neki: csak lép egyet, vagy tesz egy gesztust, és máris kitör a nézőből a zsigeri röhögés. Persze mint minden valamirevaló francia vígjátékban, ebben is megjelenik azért a dráma, és ott Daniel még jobban elhúz a mezőny mellett alakítás tekintetében. Az ő karaktere az, ami ezt a filmet érdekessé és szerethetővé teszi, mert valóban kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz a sorsa. Egészen "round" karakter, és ezt nagyrészben Dani játékának köszönheti. Az a tekintet a legvégén... egy egész élettörténetet mesél el vele, holott tényleg semmit, de semmit nem csinál, csak néz - engem pedig odaszögezett a székhez, és egyszerre kavargott bennem, hogy képtelenség tudni így játszani, anélkül, hogy bármit is tenne az ember, másrészt pedig ha egyszer valaki így nézne rám az életben, már azt gondolnám, megérte az egész.

Nem is nagyon akartam felkelni a székből, pedig mint utóbb kiderült, az is megérte. Kifelé menet felfedeztem a mozi ingyenes kiadványát, aminek a közepében egy Potiche-plakát vigyorgott rám. Ugrottam egy nagyot fülig érő szájjal, a körülöttem lévők meg néztek, hogy mi bajom, majd amikor felnyaláboltam még párat, és kifelé tartva tovább vizslattam a plakátot áhítatos tekintettel, bizonyára elkönyvelték, hogy turista vagyok. :) Látszik viszont, hogy nem gondolkodtam, illetve akkor még tervben volt, hogy jövünk majd még moziba, de valahogy jobban kellett volna koncentrálni, mert csak 3 újságot hoztam végül, és így az itthoniaknak most nem jut elég plakát. Pedig azért is vettem eleve több újságot, hogy legyen nekik is, de valahogy számolni teljesen elfelejtettem. Most gondolkodom, hogy fogom elosztani az enyémen kívüli két másik plakátot 5 felé.. Néha annyira nem értem magam...

I. már kint volt, mire kiértem, de azonnal be is hívott, hogy a másik bejáratnál van számomra meglepi: és valóban, ott már nem az újságban, hanem a falon bekeretezve lógott egy Potiche-plakát. Természetesen készítettünk fotót is, olyat is, ahol Cath-hoz hasonlóan csücsörítek; ezt egyébként I. továbbfejlesztette egy igazán eredeti alkotássá: a többiekhez hasonlóan a fejemre "ragasztott" egy címkét, és ráírta, hogy "FAN". :D Nagy volt a vihogás, talán ez így a legjobb kép, ami Párizsban készült.

Potiche plakát a Georges V. moziban

Azt azonban kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy bár már teljesen sötét volt, a Champs-Élysées-t nem világították úgy ki, ahogyan az a képeslapokon látható, tehát elképzelhető, hogy a "díszkivilágítás" ott is csak karácsonykor és egyéb ünnepnapokon dukál. Így nem is fárasztottuk magunkat azzal, hogy visszasétáljunk az elejére egy "by night" kép kedvéért, csak a metrómegállóig élveztük a nyüzsgést és a hangulatot, majd mivel egyébként már hulla fáradtak, éhesek és szomjasak voltunk (mint általában mindegyik nap végén), hazadöcögtünk. A metróban kihasználtuk, hogy csak 1-2 ember lézengett, és lefotóztuk magunkat amolyan turistásan, hogy a párizsi metrót is megörökítsük.