Párizsi napló 3.

Felvirradt a szerdai nap, amikor is alkalmasnak ítéltem az állapotomat arra, hogy elkezdjem a városjárást. Az idő elég szürke volt, kicsit hűvös is, lógott az eső lába, de szerencsére nem ért a földig. Előző este azért nagyjából végiggondoltam, merre menjünk majd. Egy biztos pont volt: kiindulás a Notre Dame-tól. Villámgyorsan odaértünk, és máris élvezhettük a képekről már jól ismert látványt, a Szajna-partot és a latin negyed sajátos hangulatát. Maga a katedrális gyönyörűséges, belülről is. Kihasználva, hogy itt nem volt tilos fényképezni, csatlakoztunk a többi turistához, akik aktívan kattintgattak, és mi is megörökítettük a színes rózsaablakokat és a csúcsíveket, de leginkább is gyönyörködtünk a monumentális épületben. Köztudottan határozott averzióval viseltetek az Egyházzal szemben, ezért nagy élmény volt minden ilyen összefüggéstől mentesen egyszerűen csak csodálni a Notre Dame-ot, megérinteni a falait, tudva, hogy évszázadok történeteit hordozzák magukban. Üldögéltünk is egy kicsit a félhomályban - persze elsősorban pihenés céljából, de így jól át is tudtuk adni magunkat a hangulatnak.

Kevésbé magasztos téma, de igen pozitív élmény volt, hogy a templom közelében található nyilvános illemhelyet gyönyörűszép tisztán tartották; folyamatosan takarították, meg figyelmeztették is az embereket, ha valami helytelent tettek, hogy enyje-benyje, azt nem úgy kellene. De erre nem is volt nagy szükség, mert így a látogatók is jobban megbecsülik talán a helyet. Mindezért pedig egyáltalán nem kellett fizetni. Ez ugyanúgy igaz volt az Eiffel-toronynál is - valamit tudnak ezek a franciák, el kellene tanulni tőlük.

Ezt követően elindultunk sétálni a latin negyedben, ahol természetesen elsősorban az éttermekkel és ajándékboltokkal zsúfolt kis utcákat céloztuk meg, és itt először elámultunk azon, milyen szép és sokféle ajándéktárgyat készítenek a Párizsba látogatók számára. Volt ott pénztárcától kezdve kulcstartón, bögrén, hűtőmágnesen keresztül jegyzetfüzetig és esernyőig minden, a pólókról, pulcsikról, táskákról nem is beszélve. Csak úgy tobzódtunk az üzletekben, nem győztünk ámuldozni, milyen klasszak ezek a kis szuvenírek - a legtöbb valóban igényes kivitelezésű és nagyon is ötletes volt, nem a szokásos gagyi. Mivel közben elkezdett szemerkélni az eső, én meg meguntam, hogy közösen próbálunk meg beférni egy esernyő alá, I.-nek vettünk egy szépséges ezüstszürke Párizsos esernyőt, de A. tanácsára visszafogtuk magunkat, és mást nem vásároltunk, mert tudtuk, hogy a Sacré-Coeurnél minden sokkal olcsóbb, oda kell hát majd menni. Ehelyett inkább elindultunk a Boulevard St-Michelen, ami egy hamisítatlan párizsi hangulatú út, tele üzletekkel, fákkal, kávézókkal, patinás épületekkel. Ahogy sétáltunk végig, elkapott az érzés, hogy egyszer mindenképpen szeretnék majd visszatérni ide, de nem turistaként, hanem élni. Azt éreztem, hogy ez az "én utcám", itt a helyemen vagyok; nagyon furcsa de kellemes és felszabadító élmény volt. Eszembe jutott, amikor M. mesélte az egyébként fotóművészként tevékenykedő V. lányáról, hogy amikor ellátogatott New Yorkba, azonnal kikristályosodott benne, hogy ő ott szeretne élni - valami ilyesmit éreztem én is. Azt ugyan nem tudom, mikor lesz erre lehetőség, ha egyáltalán, de gond nélkül el tudnám képzelni.

A Boulevard St-Michelen tanúi lehettünk annak is, miért mondják a franciákra, hogy úgy vezetnek, mint az őrültek. Azt már addigra megfigyeltük, hogy némileg nagy az utakon a fejetlenség, rengetegszer hallani ideges dudálást, mert valaki már menne, a gyalogosoknak már rég zöld a lámpa, de egyeseknek még akkor jut eszébe átvánszorogni kocsival a kereszteződésen. A többségen egyébként azt érezni, hogy ez őket nem zavarja, nem idegeskednek, teljesen természetes számukra, hogy néhány autó keresztbeáll a zebrán, amikor a járókelők már mennek át. A Bd St-Michelen egy busz pl. teljes széltében rágurult a zebrára (amikor már látszott, hogy nemsokára piros lesz a lámpa, és a dugó miatt nem fog tudni továbbhajtani róla), így nekünk meg kellett kerülni, hogy átmehessünk a másik oldalra, de mellette még néhány autó is félig beleállt a gyalogosátkelőbe. I. készített erről egy emblematikus képet:

Zöld lámpa a gyalogosoknak a Bd St-Michelen

Mindehhez jön még, hogy a franciáknál nem villog a zöld gyalogos jelzés, ha már épp pirosra készül váltani, de persze amikor átvált, az autók még nem indulhatnak azonnal. Így aztán az emberek lazán sétálnak át a piroson, és bizony, mire kicsit kiismertük magunkat a szabályok terén, mi is ösztönösen követtük a példájukat. Amolyan bájos francia szervezetlenség ez, amelyhez nagyon könnyen alkalmazkodik az ember lánya. :)

A Bd. St-Michelen továbbmenve rábukkantunk egy Body Shopra, ahová azonnal betértünk, és nem bírtunk ellenállni a leárazásoknak. Vettem többek között egy hatalmas tégely málnás testápolót, az valami isteni - mindig bele akarok harapni. Az eladó hölgy nagyon kedvesen megkérdezte, Fr.o-ban lakunk-e (nyilván rendkívül meggyőző lehetett az akcentusom :P) és aztán azt, hogy aláírnánk-e a szexuális célú gyermekkereskedelem elleni petíciójukat. Ennek részeként a papír hátulján körbe kellett rajzolnunk a kezünket, nagyon vicces volt. :) Ezt követően véletlenül belebotlottunk a Sorbonne egyik épületébe, ahová a komoly őrök miatt nem mertünk megkísérelni bemenni, pedig lehet, hogy beengedtek volna, mindenesetre megcsodáltuk az épületet, valamint az előtte sorakozó kávézókat, amelyek egyikéről mindketten megállapítottuk, hogy egészen biztosan itt forgatták a Párizs c. film egyik jelenetét. Még majd a dvd-n le kell ellenőrizni, de meggyőződésem, hogy így van.

Megpihenve egy Mekiben, és elfogyasztva egy forró teát (csak ez indokolta a Mekit, semmi más), a boulevard-ról betértünk a Luxemburg-kertbe, ami teljesen lenyűgözött. Egyrészt hatalmas tér, és ezekben én mindig nagyon jól érzem magam, másrészt rendkívüli nyugalmat árasztott magából, és nagyon szép volt a kontraszt a csupazöld fű és a színpompás virágok között. A kertek (mert a Tüllériák kertjében is volt ilyen) specialitásai a döntött hátú székek, amelyekbe beleülve az ember már eleve félig fekvő helyzetben találja magát. Régen éreztem olyan békés nyugalmat, mint amikor a szökőkút mellett beleheveredtem egy ilyenbe, és becsukva a szememet élveztem a víz csobogását. A borongós idő ellenére egész sokan voltak egyébként, néhányan például ott tanultak - biztosan átugrottak az egyetemről. :) A kert másik fele pedig az archetipikus őszi Párizsra emlékeztetett: fákkal övezett sétányok, padokkal és díszes lámpákkal, és mindenhol sárga hullott falevél ropogott a talpunk alatt. Úgy éreztem, a teljességhez már csak az hiányzik, hogy felcsendüljön a "La vie en rose".

Guszti a Luxemburg-kertben

Természetesen oka volt, hogy át akartunk vágni a Luxemburg-kerten, méghozzá az, hogy a másik oldalon található kapun kilépve közvetlenül a Rue Bonaparte végéhez érkeztünk. Ez az utca nem szerepel ugyan az útikönyvekben, számunkra mégis az egyik legfőbb párizsi úticél volt. Ha bárki megpróbálná megfejteni a rejtélyt, valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy a Magyar Intézetet kívántuk megtekinteni, amely - véletlenül - szintén a Rue Bonaparte-on található. Persze láttuk, sőt, le is fényképeztük, de a célálommás mégis kicsit lejjebb várt bennünket, ebben az utcában lakik ugyanis Catherine Deneuve, és a legrosszabb elszánt fanatikus rajongókhoz hasonlóan természetesen el kellett látogatnunk a lakásához, és ott mindenféle fotókat készíteni. :) A legklasszabb az volt, hogy amikor beálltam a házszám alá, hogy I. lefényképezzen, épp jött egy úriember, akinek vsz. fogalma sem volt róla, mit pózolok ott a házban praktizáló pszichiáter névtáblája mellett, de azért készségesen megvárta a kattintást. Ezt követően viszont komoly lélekjelenlétről tanúságot téve, és különösen leküzdve, hogy felnőtt, racionális énünk a fanatikus fölé kerekedjen, amikor bement a ház kapuján, utánaeredtünk, és elcsípve a nyitott ajtót, besurrantunk a ház előterébe. Itt található ugyanis a kapucsengő, amelyen ott virít az ominózus monogram: C.D. A lakásokhoz felvezető lépcsőket még egy zárt belső ajtó barikádozza el, tehát felmenni nem tudtunk, csak bekémlelni az üvegen. Amikor pedig valaki távozott, miközben mi még mindig a kapucsengőt és a zöld növényeket bámultuk áhítattal, már nem tudtuk legyőzni a racionalitás szavát, miszerint ha belépünk azon az ajtón, hivatalosan is "stalker"-ré válunk, amit pedig nem akartunk. Így tehát megelégedtünk nagy szerencsénkkel, hogy bejutottunk az előtérbe, kint még lefényképeztük a Madame ablakát (ismertetőjegye: hatalmas zöldnövényzet burjánzik az erkélyen), majd a szemközti szökőkutat, és kissé meghatódva, nagy-nagy elégedettséggel tovább sétáltunk a Rue Bonaparte-on.

Ekkorra egyébként lemerült a fényképezőgép eleme, és I. elfelejtette betenni a csereadagot, így kénytelenek voltunk a telefonjával fényképezni, ami nem készített túlságosan jó fotókat, de így legalább végképp megérett bennünk az elhatározás, hogy be kell szerezni valami normális gépet, ami kicsit tovább bírja (na meg az, hogy innentől kezdve nem felejtjük el reggel a váltóelemeket). A véletlen "belebotlások" sora folytatódott a Rue Bonaparte-on, ahol is ráleltünk egy Ladurée üzletre. Róluk azt kell tudni, hogy csodás édességeik vannak, a macaronjuk pedig világhírű. Mivel addig a Bastille-on látotton kívül nem nagyon találtunk egyéb patisserie-t, gondoltam, ha más nem lesz, majd innen veszek macaront, de meglátva, hogy darabja 4 euró 10 centbe kerül, úgy döntöttem, inkább marad a Bastille. A kirakat egyébiránt csodálatos, be is indult a nyálképzésem, de maradtunk a "leche-vitrine"-nél (ez a kirakatnézegetés, szó szerint a kirakatok nyalogatása, ami ebben az esetben igencsak találó volt :)).

A Rue Bonaparte-on végigérve visszajutottunk a Szajnához, ahol is felléptünk a Pont des Arts-ra, lefényképeztük a korlátra erősített, az örök szerelmeket jelző lakatokat, majd tovább sétáltunk a part mentén a Pont Neufig. Vicces, erről a hídról a hajókiránduláson elmondták, hogy a neve ellenére Párizs legrégebbi hídja, bár így a készítők szempontjából pontosan érthető, hogy az építésekor miért így nevezték el.

A nap lezárásaként elmetróztunk az Operáig, majd visszasétáltunk a Vendome térre. Ez már eleve is szerepel a figyelemre érdemes látványosságok között, és arról vált híressé, hogy szinte kizárólag különböző ékszerüzletek találhatók itt. Számomra azonban személyes vonatkozással bír, hiszen A Vendome tér asszonya (aka "Place Vendome") volt az első Deneuve-film, amelyet láttam, és amelyik azóta is az egyik legnagyobb kedvencem. A Vendome tér már a filmben is lenyűgözött, evidencia volt tehát, hogy ha eljutok Párizsba, oda mindenképp ellátogatok. Már sötétedett, de sajnos annyira nem, hogy felkapcsolják a fényeket, pedig nagyon szerettük volna elkapni a kivilágított teret, annyira gyönyörű. Mivel azonban addigra már hulla fáradtak voltunk a sok talpalás után, elindultunk a metró felé, és bár ott sétáltunk mellette, közös megegyezéssel másnapra halasztottuk a Tüllériák kertjének megtekintését. Este még moziba is készültünk volna, de azt is napoltuk, mert már enni és legfőképpen ülni szerettünk volna. Előtte azért még sikerült beszereznem két csodás képeslapot (az első igazi szuvenír, amit Párizsban vettem, még majd jó sok követte :)).

A Vendome tér Gusztija

Mire kiértünk a metró másik végén, már kezdtek felgyúlni a fények, és tovább erősödött bennem az aznapi elhatározás, hogy majd egyszer valamikor feltétlenül itt kellene élni.