Párizsi napló 2.

Az első fáradságos este után hiába keltünk délben, valami nem klappolt, nem tudtam rendesen aludni és kicsit le voltam amortizálva vasárnap, pedig szép napos idő volt, 26 fokkal és néha széllel. Kihasználva, hogy "csak" múzeumba megyünk, gondoltam, felöltöm az új Zagabo-együttesemet, mert már kezdett összeállni bennem, hogy az egész napos városnézést sehogyan sem fogom tudni megoldani másban, mint farmerban és bakancsban. A magassarkú csizma még a Louvre-ba is soknak bizonyult, kábé szét akart menni a lábam a végére, de akkor ez annyira nem bántott. :)

Elindultunk tehát nappali világosságban, és körül is néztünk a környéken. Mármint inkább körbenéztünk, ott, ahol álltunk, amúgy egyenesen mentünk le a metróhoz. :) Kiderült, hogy a sarkon, tényleg egy köpésre tőlünk található egy Monoprix, az a szupermarket, ahol mindenki szerint érdemes vásárolni, és ennek meg is örültünk, lévén az a néhány alma, amit magunkkal vittünk, nem volt elég, és vasárnap délre már igencsak kopogott a szemünk. De hát a vasárnap, az a franciáknál már csak ilyen ünnepnap, hogy nincsenek nyitva a szupermarketek. Le is vontuk a tanulságot: nem tanácsos szombaton késő este érkezni Párizsba, legalábbis nem kaja nélkül, mert hétfő reggelig nem lehet nagyobb nyitva tartó boltot találni. Még mielőtt lementünk volna a metróhoz, a Monoprix-vel átellenben megláttam egy Donnant Donnant plakátot (ez Daniel Auteuil új filmje, amiről a szombat esti tévéműsorban kiderült, hogy éppen azon a héten szerdán lesz a premierje), ezzel gyorsan készíttettem is egy képet magamról. Reméltem, hogy ilyen egyszerűen belebotlunk majd egy Potiche-plakátba is, de az sajnos aztán egész ottlétünk alatt nem jött össze.

Azt már előre lecsekkoltuk, hogy a bérlet, vagyis az ún. Paris Visite kártya csak úgy vásárolható meg, hogy az automatából vett jegyhez egy jegyárusító irodában kell kérni névre szóló kártyát, tehát tudtuk, hogy miután vasárnap látszólag leállt az élet Párizsban, tuti nem tudunk majd venni. Persze aztán nem tudtunk eligazodni az automatán, nem találtunk ilyen jegyet, ezért vettünk egy vonaljegyet, és csak utána kérdeztük meg az információnál (ahol vasárnap ellenére mégiscsak ült egy hölgyemény), hogy hogy is van ez. (Igen, második nagy L betű a homlokra.) Kiderült, hogy ő is tud adni kártyát, de a jegyet előbb meg kell venni, és természetesen van is ilyen az automatában, csak úgy hívják, hogy Paris + Ile de France. Ja, oké. Köszönjük. Persze, hogy minden lehetőséget át kellett volna bogarászni, de hadd legyek már hülye turista, és hadd kérjem, hogy az ilyet valaki írja le nekem egy nyomorult weboldalon, ne nekem kelljen már kitalálni, hogy éppen ez a kategória lesz az én Paris Visite jegyem. No, mindegy, nem volt vészes a jegyár, csak az elv. És persze előbb is kérdezhettünk volna, ez igaz.

Megkezdtük hát második utunkat a metróval, immár gyakorlottan róva le a kilométernyi járást a 8-as és az 1-es vonal közötti átszállásnál, valamint csomagok nélkül meglehetősen könnyeben is. Sőt, hála a metróban minden állomáson elhelyezett automatáknak, vettünk egy kis zacskó chipset és rávetettük magunkat. Alapból is szeretem a chipset, de már régen nem esett olyan jól, mint aznap, közel másfél napnyi koplalás után. :) Az útikönyvet azóta sem (és ezután sem :P) tanulmányoztuk bővebben, megtette a turistatérkép, amelyen feltüntették a metróvonalakat és a főbb látványosságokat. A Louvre-nál kiszállva a metróból alulról közelítettük meg a múzeumot, tehát egyenesen bent találtuk magunkat, fölöttünk pedig magasodott a híres piramis, amiről I. azonnal készített is pár szép fotót. Tartottunk az ingyenes vasárnaptól, de lévén már délután volt, reméltük, hogy az ingyenes bebocsátás jogával élni kívánó elszántabb látogatók már rég bent sétálnak, és nagyjából igazunk is lett. Kb. negyed óra sorállás után bejutottunk, onnantól pedig szabad volt a vásár. Vettünk múzeumtérképet (I. angolul, én csakazértis franciául), és miután nagynehezen bemértük, melyik fél vagy negyed emeleten is vagyunk, nekiindultunk. Alapból megbeszéltük, hogy a festmények elsőbbséget élveznek a szobrokkal szemben (ebben abszolút egyetértettünk :)), így főként képeket néztünk, köztük a térképen ajánlott legtöbb híres művet. Láttunk viszont pl. Napóleon és XIV. Lajos korabeli enteriőröket is, amik káprázatosak voltak. Természetesen, mint minden turista számára, egy kötelező körünk nekünk is akadt, mégpedig nem más, mint a Mona Lisa.

Ez viszont kissé csalódást okozott. Nem elsősorban amiatt, hogy a brüsszeli Manneken Pishez hasonlóan ez is egy viszonylag kisméretű kép, hanem mert egy hatalmas terem kellős közepén helyezték el, ahol miriádnyi turista állja körül és fotózza, de csak tisztes távolból, ugyanis úgy kb. 2 méteres sugárban körbe van kerítve. Ekkora felhajtást csapni egy kép miatt, amit aztán nem is láthatunk! Őszintén, rám akkor már sokkal nagyobb hatással volt a hatalmas falikép a Giocondával szemben, ami legalább indokolta a terem méretét. Persze nem maradt bennem emiatt hiányérzet, csak nem értem, miért ne lehetne közelebbről is megnézni, ha úgyis üvegfal mögött tartják a festményt. Amennyit így láttam, annyit egy képeslap is mutat, sőt; legfeljebb most már elmondhatom, hogy ott álltam két méterre az eredeti képtől és a fényképezőgépen keresztül csodáltam. :)

Jellemző egyébként, hogy pl. a Milói Vénuszba úgy botlottunk bele, hogy már kifelé jövet mosdót kerestünk, de annak nagyon örültünk, mert ez egy szép szobor, és ha csak úgy rábukkan az ember lánya, az olyan kellemes meglepetés tud lenni. A legjobban a németalföldi festők tetszettek, meg aztán később az olasz reneszánsz alkotók, de előbbieknél jóval több időt töltöttünk. A gyűjtemény valóban rettentő gazdag, úgyhogy szelektálni kell, de ha valaki egy adott korszakban szeretne elmélyedni, arra is tökéletes, csak legyen rá idő. Ami a Louvre-ban még csodálható, az maga az épület, a belső terek kialakítása, díszítése, sőt, még egy belső udvara is van, amelyet ugyanolyan megoldással alakítottak "belső" térré, mint az ELTE angol-amerikai intézetének könyvtárát (valószínűleg a Louvre volt előbb :D). Természetesen épületszinten a legnagyobb attrakció az üvegpiramis, ami belülről talán még lenyűgözőbb, mint kívülről, mert látni rajta minden kis szerkezeti elemet, a világítótesteket, mindent. Az udvarban hemzsegtek a piramis csúcsát virtuálisan megérinteni próbáló fotózkodó turisták, és mi is beálltunk a sorba, bár látva, hogy ez a mutatvány csak a külön erre a célra szolgáló emelvényről hajtható végre, ahol pedig sokan várakoztak, inkább lemondtunk erről, és csodáltuk a szökőkutakat, élvezve a meleget és a szellőt. Gusztit persze azért megörökítettük a piramis előtt. :)

Miután lelazítottuk a lábunkat, elindultunk kifelé a városközpontba, és mivel a 22,5 gramm chips hatása, ami fejenként jutott, már kezdett elpárologni, eldöntöttük, hogy akkor most kirúgunk a hámból és eszünk valamit valahol. A Bastille-nál találtunk egy Subwayt (meg millió palacsintázót, egyéb szendvicses és más étkezőhelyeket is, de mivel I. speciális szükségletei miatt ezek kiestek, maradt a Subway), és szerencsére sikerült elmagyaráznunk a pult mögött álló srácnak, hogy mit szeretnénk. (Így megtudtuk pl., hogy a wrapben és a pitában nincs semmiféle tejes dolog, azt bátran lehet enni.) Gusztinak is ízlett:


Eszméletlen jó érzés volt ülni és majszolni, lábat lógatni, nézni, ahogy sötétedik, és vasárnap van, de holnap nincs munka, és nincs semmi, ami kötelező, csak a hatalmas Párizs, amelynek minden szeglete felfedezésre vár. A Bastille környékén ezenkívül még találtunk egy kisboltot is, ahol bevásároltunk mindenféle egyéb, normálisnak mondható étket (itt pedig kiderült, hogy 1) lehet kapni franciaországban Liege-i gorfit és 2) a Liege-i gofrit zavaró összetevők híján I. is megeheti). Aztán még tébláboltunk ott a Bastille megálló környékén, megnézegettük az éttermeket, hallgattuk a kiszűrődő zenét, felfedeztünk egy csodás patisserie-t, amelynek a kirakatában mindenféle ínycsiklandozó finomság kellette magát, többek között élénk színű macaronok, amikről el is döntöttem, hogy olyat mindenképpen enni fogok. A francia Deneuve-fórumosok ajánlása nyomán, megörülve egy nyitvatartó újságosnak, megvásároltuk a Pariscope nevű kiadványt (ez a francia Pesti est :)), ami még keddig érvényes volt, és nem mellesleg a címlapján annak a színdarabnak a meghosszabbítását hirdették, amelyben Christian Vadim (C. Deneuve fia) is játszik. Sajnos a jegyárak miatt ez most kimaradt, és kultúra tekintetében inkább a mozira koncentráltunk.

Hazafelé már éreztem a fáradságot, az alváshiányt, meg kicsit le is hűlt a levegő, valószínű e több tényező együttállásából következett, hogy hétfő reggelre bedurrant torokkal és lázasan ébredtem. A második napunk tehát azzal kezdődött, hogy fogalmam sem volt, hogy fogok tudni várost nézni, mert kellően rosszul voltam. Mindenesetre hétfő lévén dél körül leugrottunk a Monoprix-be, és azt is felfedeztük, hogy közvetlenül a szomszédságunkban van egy ruhabolt (meg aztán sorban még jó néhány), ahol rendkívül stílusos cuccokat árulnak - egy ruhát ki is néztem magamnak azonnal. Az a későbbiekben is megállt, hogy Párizsban egyetlen olyan kirakatot sem láttam, ahol a kiállított darabok ne lettek volna egytől egyig egyediek, különlegesek, ízlésesek, sikkesek. A név és a hírnév kötelez, ezt tudjuk, de volt már olyan, hogy egy ország ún. specialitásaiban csalódtam - jól esett, hogy Franciaország és a divat esetében ez egyáltalán nem így volt.

Ott tartózkodásunk során vsz. többször néztek minket ütődöttnek a helyiek, erre először akkor nyílt alkalmuk, amikor a Monoprix-ben megláttuk a Galler csokoládés kínálóállványt, és elkezdtünk éljenezni meg ugrálni. Amikor már a csokikat nézegettük, eszembe is jutott, hogy a francoknál egészen biztosan lehet kapni a legfinomabb belga csokoládét, és igazam is lett. Azonnal be is vásároltam magamnak egy fehércsokis-kókuszosat, és fejben már kezdtük gyártani a listát, kinek is viszünk majd ajándékba. Sajnos I. ebből sem ehetett, de megnyugtattam, hogy a minőség továbbra is a régi. :P Mindenféle egyéb jóval felszerelkezve visszatértünk a lakásba, feltöltöttük a hűtőt, utána pedig én bezuhantam aludni, mert immár nagyon rosszul voltam, I. pedig követte a példámat. Ezt kedden ugyanígy folytattuk, és hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól végigaludni a napot. Persze nálam ez betegségből adódó szükséglet volt, I. viszont hosszú hónapok alváshiányát pótolta így némiképp.

Éber időszakjainkban mindenféle vetélkedőket, főleg nyelvi játékokat néztünk a francia tévében, este pedig sorozatokat, amelyeket rendre tolmácsoltam, olyan összefoglaló jelleggel, I-nek. Nagy bánatára mindemellett tömtem magamba a fokhagymát és a C-vitamint, hogy szerdára jobban legyek, és szerencsére ez össze is jött, így szerda reggel nekiindulhattunk és estére egy meglehetősen sűrű napot tudtunk magunk mögött.