Ízrobbanások

Végleg feladtam, hogy a gyümölcs-hús kombinációjú ételekkel kísérletezzem. Amióta rendelünk ebédet, már volt néhány próbálkozásom, de végül egyet sem rendeltem többször. A menzás főtt hús-meggymártás-főtt krumpli összeállítású menü óta tudom, hogy ez nem igazán az én világom, de amikor ennél egzotikusabbat olvasok, mindig felcsillan bennem a remény, hátha ez éppen finom lesz. Még egyszer sem lett igazam. Első kísérletem, ha jól emlékszem, a banánnal töltött csirkemell volt narancsos rizzsel, na, ez még az ehető kategóriába tartozott, de azért a végére tisztáztam magamban, hogy inkább egy banán meg egy narancs, aztán jöhet a rizs hússal, de így egyben nem az igazi. Ugyanez a helyzet az almakarikákkal díszített roston csirkével is, annyi könnyebbséggel, hogy arról valóban még az elején eltávolítható az almakarika, és szerencsére csak néhány helyen érezni az édes ízt az ételben, ahová éppen odaért a gyümölcs, amíg még az egész részét képezte. A fahéjas almás lilakáposztával + csirkecombbal is az volt a bajom, hogy olyan érzés volt, mintha sült húst ennék almás pitével... elég bizarr... Na, de a pálmát két csoda vitte, nem is tudom, melyiket tenném a dobogó "legfelső" fokára, de a friss élménynek köszönhetően, lehet, hogy a mai lesz az. Még régebben egyszer vettem magamnak a bátorságot, és rendeltem fügés camambert-szósszal nyakon öntött csirkét. Mivel a camambert-től eleve hányingerem van, nem tudom, mi vitt rá, vagyis tkp. de: a kíváncsiság és a füge. Merthogy a fügét minden formában nagyon szeretem (illetve most kiderült, hogy camambert-szószban nem), és úgy gondoltam, annyira nem lehet rossz. Hát tévedtem. Biztosan mindenki evett már olyat, ha mást nem, a sóskát az óvodában, aminél azt érezte, hogy a nyeléssel egyidőben máris jönne vissza a falat... Ez a fügés camambert-es mártás éppen ilyen volt. Azért letuszkoltam, de eldöntöttem, hogy soha többet ilyet. Persze alapvetően bizakodó és naivan optimista típus vagyok, így mindezen csüggesztő tapasztalatok sem lohasztották le kísérletező kedvemet, így belesétáltam a legújabb csapdába: ez volt az áfonyaöntetben úszó csirkemell. Az áfonyát is imádom, és már régóta fontolgatom, hogy kipróbáljak valami áfonyásat, már csak azért is, mert 4 hónapos finnországi tartózkodásom idején ilyesmit nem ettem, és azóta is bennem van, hogy le kéne róni ezt a tartozást, lévén észak, meg minden. De ez valami döbbenetesen borzalmas volt. A húsnak a savanyú áfonyaszósztól pontosan olyan lett az íze, mint ami éppen megromlott, mondanom sem kell, ez is kívánkozott volna visszafelé, de hősiesen legyűrtem. És közben végleg eldöntöttem, mivel úgy látszik, a szervezetem nem tolerálja az effajta ízrobbanásokat, hogy soha, de soha többet nem dőlök be semminek, ami papíron izgalmasan mutat, és bármilyen formában gyümölcs-hús kombinációt tartalmaz. Lehet, hogy ez borzasztóan konzervatív, de megállapítottam, hogy az ízlelőbimbóim szerint az alma a sütibe való, az áfonya a joghurtba, a banán nyersen jó, a füge pedig aszalva. Az ebéd többi része pedig szépen mindenféle zöldséggel és sóssággal vegyítve. De nem gyümölccsel. Nemnemnem.