Mozi(s)ünnep

Az elmúlt öt napban pótoltam kicsit az elmúlt közel egyéves totális lemaradásomból filmek és sorozatok terén. Kedden 2 filmet láttam premier előtt, ami külön jól jön, tekintve, hogy januártól megint keményen dolgozni kell, és remélhetőleg jönnek azok a filmek, amelyekről már vagy 11 hónapja folyamatosan hallani a médiában, csak épp hozzánk mostanra esnek be.

Tamara Drewe – rendkívül groteszk alkotás, amire némi magyarázatot kínál, hogy képregényből készült. Utólag osztottunk-szoroztunk, és úgy ítéltük meg, hogy inkább nem tetszett, mint tetszett. Persze, voltak benne vicces részek, meg egy egészen szépen kidolgozott történetszál is (nem Tamaráé, hanem Beth-é, akit az öntelt és persze rettentő népszerű krimiíró férje folyamatosan csal), valamennyi dráma, érdekes és vicces mellékszereplők (pl. Dominic Cooper emós kinézetű rocksztárja, meg az érte rajongó 15 éves leányzó, Jodie alakja zseniális), az egész mégsem vezet sehová.

Azt hiszem, most értettem meg, mit értenek azon a filmkritikusok, hogy egy rendező "nem tudja eldönteni, mit akar a filmjével". Itt szerintem pont erről volt szó. A végére a sok minden inkább szétesett, ahhoz meg túlságosan komolyan volt összerakva, hogy egyfajta életképként funkcionáljon. Ez nem egészen az a Stephen Frears, aki A királynőt vagy a Veszedelmes viszonyokat készítette.

Bright Star (Fényes csillag) – ha valaki még nem tudná, a film John Keats és Fanny Brawne szerelméről szól. Gyönyörű, érzelmekkel teli film, ahogyan azt Jane Campiontól megszoktuk, és amiért mellesleg az összes filmjét imádom, amiket eddig láttam. Külön említést érdemel a színvonalas színészi játék (főleg Abbie Cornish részéről), és persze már maga a casting is – Ben Wishaw-t mintha az ég is arra teremtette volna, hogy eljátssza ezt a fiatal, ábrándos, érzelmes és persze tüdőbajos, ezért pillesúlyú angol költőt. Tökéletes választás volt.


A film maga nem kapott eget rengető kritikákat, de engem teljesen elvarázsolt. Olyannyira, hogy bár már az elején ki volt írva, hogy 1818-ban kezdünk, tehát irodalmi emlékeim alapján tudtam, hogy szegény Keatsnek mindössze három éve van hátra, az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy mégsem hal meg. Hiába, a „suspension of disbelief”, az nagyon könnyen ment. :)

Io sono l'amore (Szerelmes lettem) - erről már írtam egy hirtelen felindulásból fakadó rövid posztot. Annyira a hatása alá kerültem és úgy felkavart, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni, miket indított el bennem. Messze magasan üt mindent, amit eddig film ki tudott váltani belőlem, pedig általában olyan alkotásokat nézek, amik megérintenek. A történet szerint egy dúsgazdag olasz család tagjaként élő, egyébként orosz származású nő beleszeret a fia egyik barátjába, de ez csak egy szóbeli összefoglaló, hiszen az írott sajtóban muszáj verbálisan ajánlani a filmeket. Ennél viszont sokkal többről van szó. Az ősi, a mindent elsöprő, a megkérdőjelezhetetlen erejű szenvedélyről – ami, és ez aztán végképp autentikussá teszi a filmet – nem őrült és lehetetlen, hanem éppen azt hirdeti, hogy lehet vele, benne, általa élni. És hogy kell is. Tilda Swinton lenyűgöző alakítást nyújt, ez vitathatatlan (mondhatni, nála már alapvetés), most mégis úgy érzem, hogy élményszinten a film egésze hat rám – a vizuális megoldások, a hangok és a csend, de mindenekelőtt az elképesztő, kivételesen gyönyörű és szuggesztív zenei aláfestés. Ami valójában nem is aláfestés, hanem a film szerves része, ahogy minden más alkotóelem is – ezért nem tudok egyetlen egyet kiemelni. A filmhu szerint Fillenz Ádám, a Pál Adrienn operatőre is ezt az alkotást nevezte meg az idei kedvenceként, az alábbi szavakkal:

„Szerintem egy nagyon különleges, stílusos és elgondolkodtató film, az elképesztően jó Tilda Swintonnal, csodálatos zenékkel, jelmezekkel, és vágásokkal. Valamint megrázó és egyben felemelő befejezéssel.” Valahogy így. Pontosan így.

Verdák (Cars) – Jelentem, mostanra jutottam el odáig, hogy megtekintsem a Pixar eme klasszikusát, bár vannak, akik szerint ez a stúdió eddigi egyik leggyengébb alkotása. Persze csak a saját mércéjükkel mérve, ami azért így is elég jó eredmény. Én élveztem, a történet a megszokott módon nagyon vicces és a mélyebb értelem is jelen van, bár nem szájbarágós módon. A kocsik cukik, a magyar fordítás pedig egészen egyszerűen zseniális, főleg, ahogy az autós szókincset beleszövi az egész szövegbe (pl. "Benzincső!" - mint elköszönés :)). Az animáció a tökéletesség határát súrolja, de ez szintén nem újdonság, a Pixarnál legfeljebb annyi történt, hogy azóta már majdhogynem el is érte azt. Saját felülmúlhatatlan kedvencem tőlük így is a L'ecsó, ami Rémy által képviselt cukiságfaktor, Párizs és az ínycsiklandó animált ételek miatt valószínűleg igen nehezen talál majd kihívóra.


Távol a mennyországtól (Far from Heaven) - Az ötvenes évek Amerikájában egy mintafeleség rájön, hogy a férje homoszexuális. Mivel a "szörnyű igazságot" titokban kell tartania, belső vívódásai közben egyre inkább megtalálja a közös hangot fekete kertészükkel, ezt a kapcsolatot azonban a kisvárosi közösség meglehetősen rossz szemmel nézi. Igazán emberi dráma, nagyon tetszik, hogy az összes érintett fél nehézségeit, fájdalmait hitelesen mutatja be, érzékeltetve, hogy ebben a korban és környezetben jó megoldás nincs, talán csak kevésbé rossz. A happy end elmarad, csupán szomorú megállapítás ez az adott korszakról, amelyet a szegregáció, illetve a mesterséges társadalmi korlátok és ítéletek. határoztak meg Mindezt Julianne Moore Oscar-t érdemlő, de azt végül nem kapó alakításával.


A filmeken túl megnéztük egy új BBC-s kosztümös sorozat, a Downton Abbey első évadját – nem lehetett abbahagyni. :-) A történet 1912-ben, a Titanic elsüllyedésének idején kezdődik, és azt mutatja be, hogyan hat ez egy korabeli angol úri család és természetesen a náluk szolgáló cselédség életére. Sok humorral átszőtt dráma, mintha a Csengetett, Mylord? és a Napok romjai keresztezéséből született volna, egy kis Gosford Parkkal fűszerezve.


Fontos, hogy a szereplőket egytől-egyig érdekessé tudják tenni, mindenki teljesen kiforrott, ún. "round" karakter, amiben a kiváló alakítások is biztosan nagy szerepet játszanak. Külön ki kell emelni Maggie Smith-t, akinek a karaktere és a beszólásai a sorozat egyik fő humorforrása. :)

Szintén BBC volt a „csupán” három részes minisorozatként elkészített Értelem és Érzelem. Nagyszerű feldolgozás, legfőképp a Willoughby/Marianne/Colonel Brandon szálnak tesz jót az a plusz egy óra – van idejük kibontakozni a változó érzelmeknek. Mindezek ellenére számomra továbbra is a 95-ös változat az első – hiába jók az újban is a színészek, Kate Winslet Marianne-jét vagy Hugh Laurie Mr. Palmerjét (és még sokakat említhetnék) lehetetlen túlszárnyalni.


Psychoville – harmadszor is BBC. :) Ezt mára sikerült beiktatnunk, az első évad mind a hét epizódját, és egyelőre még emésztgetem. Kétségtelen, hogy nem volt semmi, akinek az agyából ez kipattant. Nem is igazán tudom, mit mondjak róla, mivel alapvetően kb. a 3. részig tartott, mire nagyjából össze tudtuk rakni, miről is lehet szó, de néhány kulcskérdés egészen az utolsó részig nem tisztázódik. Tekintve, hogy a szerzőknek nyilvánvalóan ez is volt a szándékuk, nem lőnék le előre semmit. Az első részt talán úgy a egyszerűbb végignézni, ha elolvassuk az imdb-n szereplő összefoglalót:

"A group of seemingly unrelated strangers all receive a mysterious note stating ’I know what you did’, it sends their lives into a downward spiral. They include a birthing coach nurse who believes her practice doll is a real baby; an alcoholic, one-handed clown; a young man obsessed with serial killers; a telekinetic dwarf; and a miserly old man with the world's biggest Beanie Baby collection."


Akit érdekel, annak talán később érdemes nekiállnia, mivel bár az első évad 2009-es volt, a második csak 2011-ben várható, a befejezés pedig egészen sok kérdőjelet vet fel, ami halálosan idegesítő lehet. :)

Ezenkívül tegnap este óévbúcsúztatóként megnéztem a Mennyei teremtményeket, (jobban mondva az utolsó negyedóra átcsúszott idénre), ez viszont mindenképpen külön bejegyzést kíván és érdemel.