Labor

Kivételesen nem a nyelvi, hanem a hagyományos vérvételi. Harmadik napja 6:40-es kelés. Úgy érzem, végem van. Az csak hagyján, hogy három napja heroikus módon beparancsolom magam az ágyba 11 és éjfél között, de még ez sem sokat segít. Mindezt azért, hogy a munka mellett még az egészségügy minden zegét-zugát is megjárhassam. Na, tegnap volt rá lehetőségem.

Pedig csak egy laborvizsgálat lett volna. Najó, kettő, amiért természetesen két külön helyre kell menni, de arra nem számítottam, hogy végül mindkettő közel kútba esik. Ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, éppen aznap, amikor én megyek (annyira nem járok sűrűn), és éppen akkor, amikor a dolog nem tűr halasztást (máskor azért nem ilyen sürgős az ügy), na, akkor kimúlik a teljes rendelőintézet számítógépes rendszere, kezdve a laboréval. Már amikor 3/4 8-kor megérkeztem, akkor is feltűnően nagy volt a tömeg, de gondoltam, csak épp kifogtam a napot, majd leapad. Hát, a gondolat első része bejött, a második nem. Három órán keresztül hitegettek azzal, hogy egyszercsak megjavul a rendszer, akinek nagyon sürgős, várjon, mindenképpen "megszúrjuk". Hát persze, maradok, mit nekem nemevés-nemivás, három napig is kibírnám, ha arról lenne szó. Mentségükre legyen mondva, fél 10-kor 10 percre valóban beindult a rendszer, így legalább a mellettem ülő, 1-es sorszámot viselő néni bejutott, ő ugyanis már negyed 7 óta ott várt (én a 92. voltam). Végül 11-kor annyiban módosították a történetet, hogy igazából fogalmuk sincs, mikor lesz rendszer, ne várjunk feleslegesen. Ja, kösz szépen. Eddig azt mondták, nem várunk feleslegesen.

Érdekes megfigyelni egyébként, milyen kis kommuna alakul a várakozókból, és három óra a laborban egyfajta szociológiai tanulmánynak sem utolsó. Ott a jófej kismama, aki vsz. fiatalabb nálam, de erre most nem gondolok, mert hát jófej. Aztán a tényleg beteg idős néni, aki türelmesen vár és nézelődik, akin úgy segítene az ember, és örül neki, hogy legalább ő elkapta a fél tízes álrendszerelindulást. Tipikus a másikfajta idős néni, aki végig talpon van és kerepel, le sem lehet csapni. Tuti egészségesebb, mint én, és kábé fogalmam sincs, mit keres vérvételen, hiszen látszólag kutya baja. És persze megjelennek a zúgolódók is, egyen-ketten alsó középmezőnyös IQ-ról tanúbizonyságot téve olyan dühös megjegyzéseket eresztenek el, mint "számítógép nélkül már nem megy semmi?!!", meg hogy tudniillik azért nem tudják megoldani a bentiek manuálisan a vérvételt, "mert hozzászoktak a számítógéphez, és a "rendes" (!) munka, az már nekik smafu". Ezeken azért jókat mosolyogtam, bár valóban megdöbbentő, hogy ilyenkor egyszerűen nem lehet visszaállni "kézi vezérlésre". Ez már nem opció. Amúgy ha működik a rendszer, akkor tényleg nagyon gyors és hatékony, de ez tegnap ugye nem sokat számított.

Mire persze ezek után átértem a második helyre, és kiderült, hogy drága E. doktor úr nem írt BNO-kódot a beutalójára, azért tehát vissza kellene mennem a klinikára, már kifutottam az ottani vérvételi időből is. Így az egészből az lett, hogy egy kisebb vagyonom bánta a magánlabort, de legalább meglesz minden időben, ma reggel pedig visszalátogattam a kerületi laborba, ahol - csók az informatikusoknak - minden ment flottul, és sikerült az, ami tegnap nem.

Csak már alig állok a lábamon. Közben viszont elolvastam jó sokat az Orlandóból (tetszetős, de hát persze Woolf, nem is vártam mást), ami jó, mert olvasni mostanában csak holtidőben tudok (lásd: várakozás a laborban). Most meg munka ezerrel, aztán holnap tovább az egészségügy szentélyében.

Álmos poszt

6:40-es kelés. Óhatatlanul is eszembe jutottak volt osztályfőnököm szavai, miszerint ilyenkor még a fű se nő. Igaz, ő biztosan nem reggel 7 órára gondolt, de nálam még ilyenkor sem. És most mindenem ég (jobban, mint szokott), hasogat a fejem, az összecsuklás még hátravan - pedig ma arra nem lesz lehetőség. Hiába, elszoktam én ettől. Sosem voltam koránkelős fajta, de ennek tetejébe egy ideje későnfekvős is lettem, a kettő együtt pedig egyszerűen csak kivitelezhetetlen.

Ráadásul miért kell E. doktor úrnak is ilyen diplomás ariképzősnek lennie? Igaz, ha jobban belegondolok, jobb ez így. Legyen csak mindig vidám, mosolygós, meg kedves, meg keeeezét csóóókolom, úgysem sok ilyen van. Már rég nem keltem fel senkiért ilyen korán (hogy egy másvalakit idézzek :-)).

Gyöngyszem

Megpróbáltam elolvasni egy interjút Kirával, ami azért ütközik nehézségbe, mert a szöveg finnül van, az én ilyen jellegű ismereteim meg köztudottan megrekedtek a bemutatkozásnál (és 2003 óta már abban is ki kellene cserélni néhány szót, hogy a mostani állapotot tükrözze :P). Amikor nagyon meg akarok érteni egy általam nem igazán beszélt nyelven írt szöveget, mindig a webfordítást hívom segítségül, mert millió nyelven tud, és minden alkalommal őszintén meghajlok a teljesítménye előtt.

Finnről viszont egész pazar érdekességeket produkált. Kedvencem lett a "bűnös vígjátékborbély" kifejezés. :-)))) A finnből kiindulva a program vsz. rosszul alkotta meg a szóösszetételt, de nekem tetszik! Ilyen képzettársításokra én nem vagyok képes. :D

...

Egy kis update: zuhanyklubkörút. XD Ezeket honnan szedi? Most már tudom, hogy ha nagyon magam alatt leszek, majd mindig bemásolok valamilyen finn szöveget a webfordításba. Fél percen belül garantáltan szét fogom röhögni magam.

A csodálatos tenger

A csodálatos tenger egy anorexiás lány naplója - önéletrajzi ihletésű, de fiktív regény -, ez azonban épp annyira nem mond semmit, mint amennyire akár mindent is elmondhat. Nem tudom, kezembe került volna-e ez a könyv csak úgy, de hiszem, hogy véletlenek márpedig nincsenek. Emlékszem, L. barátnőm párszor említette, hogy a korábbi mesekönyvek után most ifjúsági irodalmat fordít finnből, aminek a témája sem túlságosan felemelő, merthogy egy anorexiás lány történetéről szól, az ő szemszögéből ismertetve az eseményeket. Máig nem értem, miért is nem "kattantam" azonnal rá, de valóban, még csak eszembe sem jutott, hogy ennek engem különösen érdekelnie kellene. Pedig. Emlékszem, amikor több mint egy éve L. átküldte a nagyjából kész szöveget, hogy (egyik) kitüntetett első olvasóként lektoráljam, mielőtt leadná. Épp akadt egy szabad kedd délutánom, és gondoltam, nekifogok, de még akkor sem éreztem magamban semmiféle különösebb motivációt, inkább csak érdeklődést. Aztán nekiálltam. Az ötödik oldalon már éreztem, nem akármilyen utazásra indultam a saját érzéseim világában, a tizediken pedig, bár még igyekeztem arra koncentrálni, mennyire magyaros a szöveg, mennyire gördülékeny, illetve lelkiismeretesen számolni a szótagokat és kötőjelezni a mozgószabálynak nem megfelelő egybeírt összetételeket, már nem ment. Teljesen magába szippantott az írás, Juliában felismertem 15 évvel ezelőtti önmagamat, és valahonnan nagyon messziről régesrég elfelejtett érzések törtek rám; innentől kezdve kisebb-nagyobb szünetekkel patakokban folyó könnyekkel olvastam végig - egy ültő helyemben - a regényt.

Kira Poutanen leírta mindazt, ami sok évvel ezelőtt történt velem. Minden rezdülést, gondolatot, fájdalmat, érzelmet pontosan ugyanúgy éltem át, ahogy az írásában Julia, holott több ezer kilométer, néhány év és számos különböző körülmény állt köztünk, és mégis. Na de hát persze. Hogy is lehetne másképp? Az anorexia mindig és mindenhol ugyanarról szól, és a könyv egyik legnagyobb erénye, hogy végre hitelesen ábrázolja ezt a betegséget, sőt, még a hátterét, az okait is olyan elementáris erővel és hajszálpontosan meg tudja fogalmazni, hogy az számomra is katartikus élmény volt, pedig igazán jártasnak éreztem magam a kérdésben. Még ma is rengeteg mítosz övezi ezt a témát - a falnak tudok menni például, amikor a fogyni vágyók irigykedni kezdenek egy anorexiásra, és azt kívánják, bárcsak nekik is ilyen "nagy" problémájuk lenne, hogy nem tudnak enni. Vagyis dilettáns módon névértékén kezelik a jelenséget, és olyan butaságokat állítanak, hogy ha tisztában lennének az anorexia lényegével, meg sem fordulna ilyen a fejükben.

A lényeg pedig ez: az anorexia betegség. Ugyanúgy, mint az alkoholizmus, a drogfüggőség, a depresszió vagy bármely más lelki torzulás. Mert az anorexia "lelki" betegség. Nem úri huncutság, hogy az ember lánya nem hajlandó enni, és nem is kezelhető azzal, hogy belediktálják a kalóriákat. Sőt, még csak nem is az étel a probléma alfája és ómegája, az csupán a megjelenési forma, és sok különböző tényező összegéből adódik, hogy a lelki bajok éppen ilyen alakot öltenek. És tévedés ne essék, közel sem arról van szó, hogy az illető "szép" akar lenni, gyönyörű, mint a kifutón a modellek. Egy frászt. Az lehet, hogy a felszínen, illetve kezdetben talán így érzi, de valójában nem így van. Bár egyetértek vele, hogy felesleges és ezért enyhítendő az a fajta megszállottság és soványságkultusz, ami a szépségipart jellemzi, mégis tévedés lenne erre fogni az egészet. A médianyomás mindenkit elér, mégsem mindenki esik a betegség áldozatául. Az anorexia szűkebb értelemben véve a nőiség, tágabb értelemben véve pedig az egész élet megtagadása. Az önpusztítás módszeres formája, olyan, mint az öncsonkítás vagy az öngyilkosság, még ha lassabban hat is, és - fizikai értelemben - talán visszafordíthatóbb eredménnyel jár. Az okok? Rendkívül mélyek és összetettek; a családba, a régmúltra és a közös női tudattalanba vezetnek vissza, én pedig nem tudom úgy megfogalmazni, mint Julia-Kira, ezért nem is próbálkozom vele - hiszen erről akár tudományos tanulmányt is lehetne írni. A könyvben lévő magyarázat éppen azért olyan átütő, mert viszonylag tömören írja le mindezt, mégis sokkal többet mond, mint bármilyen tudományos elemzés.

Ezt a könyvet olvasni kell. Mindenkinek. És még annál is inkább az anyukáknak, apukáknak (!!!), pedagógusoknak, pszichológusoknak, pszichiátereknek, orvosoknak, kistesóknak, nagytesóknak, legjobb barátnőknek, nagymamáknak, nagypapáknak, újságíróknak, dietetikusoknak, szomszéd néniknek, szomszéd bácsiknak, barátoknak, osztálytársaknak, egyéb rokonoknak... - egyszóval mindenkinek. Ha rajtam múlna, egészen biztosan kötelezővé tenném általános iskola 5-6. osztályában, mert bár a nyelvezet miatt a borítót egy 15+-os karika díszíti, azt hiszem, éppen ebben a korban lenne érdemes megismertetni a témát a gyerekekkel - talán osztályfőnöki óra keretein belül, aztán később már el lehet mélyedni a jóval komolyabb pszichológiai vagy akár művészi elemzésben is. Egyfajta "népnevelő" hatása is lehetne, hiszen ha kellően sokan elolvasnák, akár társadalmi szinten változtathatná meg az anorexiával kapcsolatos tévhiteket, amelyekből kétségtelenül van bőven.

Az interneten kutatva megdöbbenve láttam, hogy még csak 4 nyelvre fordították le, és az angol nincs ezek között. Valahogy az elejétől fogva evidencia volt számomra, hogy angolul elérhető a könyv, de tévedtem. Remélhetőleg hamarosan az angol-szász világban is felfedezi valaki, és villámgyorsan átülteti az anyanyelvére, ezáltal ugyanis szignifikánsan kibővülne az elérhető személyek köre - akik pedig így még csak nem is tudják, mit veszítenek.

Leharcolva

Két nappal ezelőtti nagy terveimet visszaolvasva mondanom sem kell, ki sem jutottam a lakásból, úgyhogy Sir Anthony felőlem azóta akár már árkon-bokron is túl lehet. Itt güzültem a gép előtt a munkával, ami siralmasan indult. Harc a mondatelemekkel. A mai csatát viszont fölényesen megnyertem. Ha a holnapi is sikerül, akkor a háború is az enyém. Győzelmem jutalma az lesz, hogy nekiülhetek a következő adagnak, ami erre a hétre lett volna. Pompázatos, de tényleg.

Hannibal Lecter magyar éttermi vacsorája

Azt ugyan nem tudom, mit evett, de a Twitter tanúsága szerint Anthony Hopkins még mindig Magyarországon van!!! Hihetetlen, de komolyan. Holnap viszem magammal a Napok romjai dvd-met a városba. Csakazértis.

New Look

Ezt a szép új blogruhát most választottam. Hirtelen felindulásból tettem, mivel csak egy gombnyomás volt belebújtatni a blogot, úgyhogy holnap majd revideálom, marad-e. Ehhez először is meg fogom nézni a többi lehetőséget, az ártani nem árthat.

Hétvégi filmek

Ma akciós, teszkós fedőnevű Magnumot majszolva megnéztem a Thelma és Louise-t - mekkora film! Még ma is legalább akkora erővel hat, mint majd' 20 éve, mert bár úgy tűnhet, azóta rendkívül sokat léptünk előre a női esélyegyenlőség terén, ha jól megnézzük, ma sem bővelkedik a mozivászon ilyen erős női karakterekben. Hajlandó vagyok megbocsátani a country zenét és a porzó westernfílinget is, annál is inkább, mert annyira lenyűgöztek az alakítások, a történet és annak izgalma, hogy a külcsínyről és a körítésről szinte el is feledkeztem. Geena Davisre elsősorban a Knight Riderből emlékszem, soha nem tudtam, milyen hihetetlenül jó színésznő (pedig, hoppá, még Oscart is nyert...). Susanról természetesen nincs is mit mondani, elképesztő, lehengerlő, ízig-vérig Louise.

Második sokk: Ridley Scott angol. Igen kérem, brit. Az életben nem gondoltam volna róla, de a dvd-extrák nézésekor a második mondata után gyanússá vált a dolog, és muszáj voltam leellenőrizni imdb-n, hogy az én fülem csal-e, vagy létezik, hogy nem amerikai. És létezik. Ezt most biztosan jól az eszembe vésem, és a Robin Hoodot is ennek fényében fogom megtekinteni (mert azért így már mindjárt más! :P).

A színészek közül kiemelendő még Harvey Keitel is, bár csak mellékszereplő, de annál fontosabb - ő a lányokat "üldöző" rendőr. Imádtam a Zongoraleckében is, azóta nagyon szeretem, és ezzel az alakítással tovább erősítette nálam a státuszát. Viszont végleg bebizonyosodott, hogy ellenjavallott túl sokat nézegetnem, főleg, ha mosolyog. Azok a szemek és a mosoly együtt! Á, féééélelmetes hasonlóság...

A filmet A. javaslatára néztem meg, mintegy házi feladatként, majd igyekszem okulni belőle. Jóval több elgondolkodnivalót adott egyébként, mint amiről eredetileg beszéltünk - ha kategorizálnom kellene, egyfajta pszichológiai drámának mondanám, pedig tulajdonképpen nagyon vicces és ránézésre inkább valamiféle lányszereplős westernnek tűnhet. Még az előzetes is azt sugallja, mintha egy feel-good roadmovie-ról lenne szó, és úgy, hogy a film után láttam, kicsit megtévesztőnek tűnik, mivel ennek a mozinak olyan mély lélektani háttere van, ami mellett nem lehet elmenni. Pedig csak közvetetten érvényesül, de talán épp ezért hat ekkora erővel. Így most az elkövetkező egy hónapban tűnődhetek sokat a látottakon, hogy utána jól kitárgyalhassam a részleteket A-val.

A forgatókönyvet az a Callie Khouri írta, aki a Divine Secrets of the Ya-Ya Sisterhoodot is. Kár, hogy nem sok film fűződik a nevéhez, mert ez a két ajánlólevél nagyon pozitív, szívesen néznék még egy-két dolgot tőle.

Kicsit visszaugorva, tegnap este végre jó hosszú idő után moziban is jártam, Toy Story 3-at néztem. Az hagyján, hogy a Pixar úttörő az animáció terén és rendre lenyűgöző történetekkel állnak elő, de mostantól az is az ő nevükhöz fűződik, hogy megalkották az első olyan háromrészes, több éves kihagyásokkal elkészített folytatásos filmet, amelynek mindegyik része felülmúlta az előzőt, méghozzá minden tekintetben. Nem sok ilyen erős "folytatást" ismerek, a legtöbb már csak utánérzet, de ebben van anyag. Az a karakterrajz, az ötlethalmok és persze a csodálatos technikai tudás, amit fel bírnak halmozni ebben a 3. részben is, hát le a kalappal előttük. Bár a legtöbb helyen (sőt, talán mindenhol?) csak és kizárólag 3D-ben adják, ami meglátszott a nézőszámon, azért mindenkit arra biztatnék, korra és nemre való tekintet nélkül üljön be rá, mert nagy élmény lesz. A Pixartól megszokott bevezető kisfilm pedig - szintén a megszokott módon - észbontóan zseniális. :-)

J'en ai marre!!

Hű, de elegem lett ma estére. A tipikus semmi sem sikerül nap, pedig már két napja egész jó hangulatom volt. A szakadó esőben derékig lefröcskölt egy bunkó autós, aztán a találkozó nem úgy alakult, ahogy terveztem, emiatt most megint a sarkamra kell majd állnom (ami nehhhhéz), a patikában két dolog miatt is hülyének néztek, holott ÉN honnan a francból tudjam, hogy egy gyógyszer vény ellenében kapható, ha nekem nem mondták, vagy hogy egy másikból többféle hígítás van??? Utána elkapott a házunkat általában bőszen őrző idős néni, és azt ecsetelte, hogy a MI pincerészünkben laknak a pincemacskák, és most már patkány is van, amelyek közül az egyik megharapta X idős nénit a házból. Hát a rohadt életbe, az egész pincehelyiség nyitott, az egyes kabinok ajtaja csak fadeszkákból áll, könyörgöm, honnan a francból veszi ezt??? Amúgy sem a miénk a kabin, hanem a főbérlőnké, és nincs ott lent egy árva cuccunk sem, az elmúlt 4,5 év alatt egyszer jártunk lenn, az is azért volt, h megnézzük a macskákat (amikhez úgy mellesleg krvára semmi közünk). Akkor voltam úgy, hogy komolyan, gyerekek, van még valami mára??

Ez a rohadt eredményvárás is az egésznek a tetejébe, tisztára bepánikoltam, és csak este 9-kor derült ki, de legalább negatív. Orvosi értelemben. Hál'istennek. Más sem hiányzott volna, már komolyan. E. doktor úrnak meg köszönet, amiért este 9-kor is ilyen kedves, aranyos és készséges, és hogy jó hírt közölt. Különben még lelőttem volna. Telefonon keresztül.

Ó!

Ez fogadott most, ahogy beírtam a Google-t a böngészőbe.

Teccik. :)

Déjá vu

Az elmúlt másfél-két hétben megnéztem néhány filmet, ugyan közel sem napi egyet, de hát ez van, dolgozó ember annyit lát, amennyire ideje marad.

Les demoiselles ont eu 25 ans (Agnes Varda - 1993) - Csodás dokumentumfilm a Rochefort-i kisasszonyok forgatásáról, a városról, a szereplőkről és a rendezőnő imádott férjéről, Jacques Demyről, 25 évvel a film 1967-es bemutatója után. Imádom Varda dokumentumfilmjeit; talán azért, mert nála mindig az emberek állnak a középpontban, és úgy tud személyes lenni, és ezáltal megérinteni, hogy cseppet sem lesz személyeskedő. Érdekes látni, milyen meghatározó lehet egy filmforgatás egy kisváros életében - Rochefort-nak szinte védjegyévé vált a film, minden útikönyvben, leírásban megemlítik. Catherine Deneuve pedig gyönyörű, ez ugye kérdés sem volt - bár szívszorító látni, ahogy a 25 éves ünnepségre egyedül érkezik, csoda, hogy nem sírta el magát. Én csak egy picit éltem bele magam a helyzetébe, abba, hogy Francoise miért nem lehet már ott, és kicsordultak a könnyeim...

Coraline és a titkos ajtó (Henry Selick - 2009) - Fantasztikus, tüneményes és izgalmas mese, és nem utolsó sorban lenyűgözően pompás animáció! Imádtam minden percét, lebilincselt a maga titokzatos, néha félelmetes világával (ja, kérem, hogy ő rendezte a Tim Burton nevéhez kapcsolódó Karácsonyi lidércnyomást is? így már értem :)). A 12-es karika élből mehet rá (megnéztem, rátették), de felnőttként nagy élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom, nem is beszélve az extrákról, amelyekben bepillantást nyerünk a stop-motion technikát jellemző, szó szerint aprólékos készítési munkálatokba (példa: egy animátor egy hét alatt kb. 7 másodpercet tud "leanimálni"). Az biztos, hogy ezeknek az embereknek tökéletes a látása, és kötélből vannak az idegeik.

The Good German (Steven Soderbergh - 2007) - Méltatlanul mellőzött bravúros film (vagy csak én nem hallottam volna róla, hogy hype-olták?), hozzánk moziba sem jött, pedig olyan nevek szerepelnek benne, mint George Clooney és Cate Blanchett. Tökéletes film noir, a műfaj minden kellékével-jellegzetességével, a fekete-fehér kép pedig éppen ezért dukál hozzá. Nem is rossz, mert így sokkal egyszerűbb visszarepülni az időben a II. világháború végéig, és az egy-két archív felvétel sem lóg ki, szinte fel sem tűnik, hogy Churchill és Clooney egy filmben paradoxon lenne. Kiváló alakításokat láthatunk és a történet végig izgalomban tart, egyszer sem "ül le"; az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket, de nem esik abba a hibába, hogy a szükségesnél többet csavarna a sztorin. Ha egyszer valaha leadnák moziban, nagyon szívesen megnézném ott is.

The Comfort of Strangers (Paul Schrader - 1990) - Ööö... érdekes. Ezt a jelzőt általában akkor használom, ha nem akarom teljesen leírni az adott művet, de nem is igazán tudom hová tenni. Pedig itt aztán elvben az összes hozzávaló adott lenne egy kiváló recepthez: Ian McEwan regényéből Paul Schrader csinált filmet olyan színészekkel, mint Rupert Everett, Natasha Richardson, Helen (I ♥) Mirren és Christopher Walken. A végeredmény mégis egy zavaros, lassú film, ami bizarrsága miatt eszembe juttatta Peter Greenaway nem kevéssé aberrált (de legalább kiváló) A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője c. eposzát, illetve valahol a közepén mondtam I-nek, hogy a film hangulata addig (még sok minden nem derült ki) A születésnap c. Pinter drámát idézi számomra. Aztán megnéztem, hogy a forgatókönyvet Harold Pinternek köszönhetjük. Ja, hogy úgy. Leginkább azt tudnám mondani róla, hogy másodszorra talán már jobban lehet értékelni, de ez persze nem biztos. Ami viszont biztos, az az, hogy érdemes lenne elolvasni a könyvet. Papíron talán jobban érzékeltethető az a pszichológiai háttér vagy alap, amely megágyaz a megjelenő kapcsolatoknak, érzelmeknek, viselkedésformáknak. Ez a filmből nagyon hiányzott, és így az teljesen szétesett. Nincsenek indokok, csak egy beteg elméjű házaspár, aztán slussz.

Hát ennyi... és ma ráadásul 15 újabb dvd-vel bővült a filmtáram, köztük olyanokkal, mint Callas mindörökké, Delicatessen, Napfogyatkozás, A hosszútávfutó magányossága, Viridiana és még sok hasonló. Néhányat legalább már láttam, de azokat meg szívesen újranézném. Majd szépen lassan... legfőképp lassan.

Logós póló

Tegnap olvastam, hogy megnyílt Alizée webboltja, ahol mindenféle érdekességeket lehet vásárolni. Innen jött az ötlet, hogy ez milyen tuti, de mivel nekem, ha már póló és logó, akkor Psychédélices, inkább úgy döntöttem, készítek magamnak egyet - és ma el is jutottam a kivitelezésig. Hihetetlen, de épp pár hete vettem sima rózsaszín pólót, pont, ami kellett, így már csak a rávasalható fóliát kellett előhalászni, egy nyomtatás, és rajta... Igaz, a tasakon írt vasalási idő már megint szemfényvesztés, majd leszakadt a karom, mire sikerült rámelegíteni (ráimádkozni) a pólóra a fóliát, ráadásul a hőtől teljesen besárgult a felhasznált fehér párnahuzat, de megérte! Komolyan, ámulat, mit meg lehet ma csinálni, pedig ez aztán még tényleg a legegyszerűbb (ha nem is a legkarkímélőbb) megoldások egyike. :)

Bár erre vsz. nem holnap az Operában fog sor kerülni, alig várom, hogy felvegyem. Így néz ki:

♥

Nolwenn ♥♥♥

Ici c'est moi qui commande, Faut-il, faut-il pas?, Cauchemar, Parfaitement insaisissable, Amis des jours de pluie, Textile schizophrenie, Safe and sound - en boucle

Stevens, a komornyik avagy Hannibal Lecter Magyarországon

Bizony, igaz a hír, Sir Anthony Hopkins nálunk forgat. Az utóbbi 1-2 hónapban megnőtt Bp.-en az "awesome great actors"-sűrűség, itt járt ugyanis nemrég Kristin Scott Thomas, most pedig Sir Anthony. De a legjobb az, hogy ez utóbbira most már ismerős élő tanú is van: A. barátném, aki a blogján is beszámolt örök életre szóló élményéről. Igaz, a találkozás nem volt közvetlen, pár méter elválasztotta őket, de hát akkor is, Sir Anthony az eső és az esernyő ellenére rámosolygott és odaintegetett neki!!! Amikor olvastam a bejegyzését, teljesen elaléltam, izgatott lettem, kipirult az arcom, hevesebben kezdett dobogni a szívem, majd ugrálnom kellett és fülig érő vigyorral a fejemen rohangáltam a lakásban - pedig csak egy beszámolót láttam, de ettől aztán mindjárt úgy éreztem, hogy valamiféle kapcsolatot teremtettem a ma élő egyik legeslegnagyobb angol színészlegendával, hiszen hát mégiscsak ismerem A.-t, és ha legközelebb találkozunk, eszembe jut majd, hogy rám is az a két szempár néz, amelyek egy esős napon megpillantották Sir Anthony-t. :) Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen elképzelhető, hogy semmivel sem vagyok jobb a tizenéves őrjöngő fruskáknál, akik hatalmas tömegben veszítik el a fejüket pl. egy Robert Pattinson láttán-hallatán - csak más a rajongásom tárgya.

Apropó, egy dolog miatt azért sajnálom, hogy ebben a filmben (Kristin esetével ellentétben), most nem szerepel Patiszon úr, akkor ugyanis erről a forgatásról is folyamatos helyzetjelentést kapnánk, az origósok nem csak a stáb elvonulása után tudnák meg, hol is folytak a munkálatok, és csak úgy általában szerte a neten 10 perces bontásban olvashatnánk a forgatási menetrendet, információkat szerezve az alkotók összes lélegzetvételéről és lépéséről. Így viszont ülhetek itthon abban a tudatban, hogy bár az egész fővárost nem tudom átkutatni érte, valahol itt egész közel, talán csak pár kilométerre tőlem ebben a pillanatban egy igazi legenda tapossa a bp.-i utcákat (avagy gurul az autójában). És végül is ez nem is olyan rossz.

...

Une enfant du siecle - Grand central, Á coeur fendre, 14 Décembre, Une fille difficile, Eden, Eden, Les collines, La candida - en boucle. ♥♥♥