Black Swan

Tegnap moziban voltam. 3 perccel fél hét előtt értem oda a foglalt jegyemért, amit az előadás kezdete előtt legkésőbb fél órával át kell venni. A 19 órási Fekete hattyút kívántam megnézni, és igencsak leesett az állam, amikor érkeztemkor, pontosan 18:27-kor a Puskin mozi teljes előterében kígyózott a sor. Rengetegen voltak. Halványan elfogott az aggodalom, hogy elektronikus foglalásról lévén szó, ez is automatikusan törlődik majd e röpke három perc elteltével, de megnyugtattam magam, hogy biztosan tudják, hogy még sokan állhatnak a sorban foglalt jegyért. Így is volt, sőt, kiderült, hogy többen a 18:45-ös King's Speech-re is pályáztak volna - a körülöttem állók többsége már hiába.

Így járt a közvetlenül mögöttem várakozó srác és lány is, akik, amikor már elegendő közelségben jártunk a háromnegyed héthez, a jegyárusító ablakához azonban még korántsem, elkezdték bőszen bújni a Pesti Estet, van-e más lehetőség, így rá is bukkantak a Black Swanra. Kiderült, a srác már látta, így hogy elüssék az időt, na meg persze gondolom azért, hogy meggyőzze a lányt arról, mennyire érdemes megnézni, elkezdte fennhangon mesélni a sztorit. Egy cseppet elkezdett felfelé emelkedni a vérnyomásom, mert filmeknél alapelv nálam (csakúgy, mint a könyveknél), hogy előre minél kevesebbet tudok meg róluk, hogy a túl sok információ ne rontsa el a befogadás élményét. Az előzetest általában csak egyszer-kétszer nézem meg, az alapján eldöntöm, hogy érdekel-e, és mire a mozikba eljut, nagyjából el is felejtem a konkrét elemeket, így tökéletes tudatlansággal ülök be a vetítésre.

Azóta vagyok óvatos a kritika- és fülszövegolvasással, amikor is évekkel ezelőtt a Howard's End hátulján elolvastam a kis összefoglalót, majd a könyvnek nekikezdve idővel rájöttem, hogy amit a hátoldalon kiindulópontként tüntettek fel, valójában kb. a 130. oldalon történik, és már fordulópontot jelent az előzőekhez képest. Azt gondolom ezért, hogy könyves és filmes körökben a "spoiler alert" az alapvető kulturáltság jele, mert ha az ember megtud valamit, itt nincs "undo" gomb. Kikutatni mindig ki tudjuk a hiányzó adatokat, ha valami még homályos, vagy eddig nem hallottunk róla, de azt, amit elmondtak nekünk, nem lehet szándékosan "elfelejteni". Visszatérve tehát a Puskin előterébe, mi a fenét csináljon az ember lánya, amikor ott áll a tekergőző sorban, kiállni nincs lehetősége, mert egyedül van, 1 percen belül várhatóan nem ér el az ablakig, hogy átvegye a jegyét, és gyors ütemben hallótávolságon kívülre kerüljön, be meg mégsem foghatja a fülét, az "erősen másra koncentrálok" pedig azért nem megoldás, mert minél jobban el akarom terelni a gondolataimat, annál inkább csak a srác hangjára vagyok képes figyelni... Fontolgattam, hogy udvariasan hátrafordulok, és megkérem, mellőzze már a mesélést, amíg be nem jutok a terembe, ha már idáig kibírtam, ne a célegyenesben lőjék le a poént. Aztán persze a nyusziság győzött megint, nem fordultam, hanem elkezdtem dúdolni magamban, ami viszont nem segített. Hál'istennek mikor már vagy két perce mondta a magáét, és szerencsére csak egy olyan lényegi infót és néhány viszonylag ártalmatlan körülményt árult el, amiről addig nem hallottam, közölte, hogy "hát a végét nem mondom el", én meg örömmel konstatáltam, hogy megúsztam. Utána kicsit kárörömmel hallottam, hogy mire odaértek a jegyárushoz, a King's Speech-re már minden jegy elfogyott, a Fekete hattyúra pedig végül nem kértek.

Ezután beálltam a tömegbe, kivárni a soromat, amíg beengednek a terembe. És annyira, de annyira jól éreztem magam. Néztem a gyönyörű belső teret, a zsibongó előcsarnokot, a sok filmszerető embert, és azt éreztem, hogy ide tartozom, hogy jó helyen vagyok. Egyetemista koromban éreztem ezt utoljára, akkor szinte konstansan, és szenzációs, ahogy ez a megnyugtató bizonyosság és derűs hangulat visszatér egy-egy pillanatra. Örültem, hogy kifogtam egy ilyen estét, mert ritkán megyek "főműsoridőben" moziba - vagy túl korán, vagy túl későn, ami a legtöbbeknek nem ideális. De tegnap szinte telt ház volt, alig 1-2 szék maradt üresen a nagyteremben.

És a film meg is érte az érdeklődést. Most az egyszer igazán nagy örömmel tölt el, hogy nem tudok szakmai kifogásokat emelni, mert amit emberileg kap tőle a néző, az lenyűgöző. Persze valószínűleg számít, hogy a néző nő, hogy valaha táncos és a fehérnél is fehérebb hattyú volt, és hogy ugyanúgy végigjárta önmagában a saját fekete hattyú lényét kutató utat, mint Nina a vásznon. Hajszálpontos lélekábrázolás, mesteri feszültségkeltés és természetesen Natalie Portman zseniális alakítása. Bujdosó Bori kritikájával - történelmi pillanat - az utolsó szóig egyetértek (a leadben is figyelmeztet rá, de azért szólok, hogy ezt csak az olvassa, aki látta már a filmet). Szerinte nehéz nem párhuzamot vonni Nina és Natalie önmagára találása között, és a film végén én is pontosan ezt éreztem. Natalie-t az életben mindig nagyon jelentéktelennek tartottam, nem is értettem, miért van úgy oda tőle mindenki. Helyes lány, persze, de totálisan szürke és tucat, ha csak úgy meglátnám valahol, egyáltalán fel sem tűnne, mert annyira semmilyen. Ebben a filmben viszont olyan, mintha ő maga is átlényegülne, egyszerűen gyönyörű és sugárzik, ami egészen biztosan hozzátett ahhoz, hogy ilyen erős és hiteles lett a végső alkotás. Olyan élmény ez ismét, ami felette áll a csillagozásos, pontrendszeres értékelésnek, a strigulázásnak, a "filmnyelvi" elemzésnek. Csak újra és újra hallani akarom A hattyúk tavát, nézni a piruetteket, a balettcipőket, ezt a világot, amit imádok, és legfőképp Nina megrendítő és felemelő átalakulását.

Az, hogy valójában egy "erotikus thrillerről" van szó, fel sem merült bennem, én az elejétől a végéig egy lélektani drámát láttam. Az mondjuk igaz, hogy az utolsó fél órában annyira lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy meg sem moccantam, és csak a vége főcímnél vettem észre, hogy a keresztbe tett lábam teljesen beállt és csak nagy fájdalmasan tudtam kiegyengetni. Pedig filmes L. barátnőm szerint ennél Aronofsky összes filmje jobb. Kétlem ugyan, hogy egyetértenék vele, de azért azt mondom, akkor hajrá, meg kell nézni mindet. :)

Déjá vu

Az elmúlt másfél-két hétben megnéztem néhány filmet, ugyan közel sem napi egyet, de hát ez van, dolgozó ember annyit lát, amennyire ideje marad.

Les demoiselles ont eu 25 ans (Agnes Varda - 1993) - Csodás dokumentumfilm a Rochefort-i kisasszonyok forgatásáról, a városról, a szereplőkről és a rendezőnő imádott férjéről, Jacques Demyről, 25 évvel a film 1967-es bemutatója után. Imádom Varda dokumentumfilmjeit; talán azért, mert nála mindig az emberek állnak a középpontban, és úgy tud személyes lenni, és ezáltal megérinteni, hogy cseppet sem lesz személyeskedő. Érdekes látni, milyen meghatározó lehet egy filmforgatás egy kisváros életében - Rochefort-nak szinte védjegyévé vált a film, minden útikönyvben, leírásban megemlítik. Catherine Deneuve pedig gyönyörű, ez ugye kérdés sem volt - bár szívszorító látni, ahogy a 25 éves ünnepségre egyedül érkezik, csoda, hogy nem sírta el magát. Én csak egy picit éltem bele magam a helyzetébe, abba, hogy Francoise miért nem lehet már ott, és kicsordultak a könnyeim...

Coraline és a titkos ajtó (Henry Selick - 2009) - Fantasztikus, tüneményes és izgalmas mese, és nem utolsó sorban lenyűgözően pompás animáció! Imádtam minden percét, lebilincselt a maga titokzatos, néha félelmetes világával (ja, kérem, hogy ő rendezte a Tim Burton nevéhez kapcsolódó Karácsonyi lidércnyomást is? így már értem :)). A 12-es karika élből mehet rá (megnéztem, rátették), de felnőttként nagy élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom, nem is beszélve az extrákról, amelyekben bepillantást nyerünk a stop-motion technikát jellemző, szó szerint aprólékos készítési munkálatokba (példa: egy animátor egy hét alatt kb. 7 másodpercet tud "leanimálni"). Az biztos, hogy ezeknek az embereknek tökéletes a látása, és kötélből vannak az idegeik.

The Good German (Steven Soderbergh - 2007) - Méltatlanul mellőzött bravúros film (vagy csak én nem hallottam volna róla, hogy hype-olták?), hozzánk moziba sem jött, pedig olyan nevek szerepelnek benne, mint George Clooney és Cate Blanchett. Tökéletes film noir, a műfaj minden kellékével-jellegzetességével, a fekete-fehér kép pedig éppen ezért dukál hozzá. Nem is rossz, mert így sokkal egyszerűbb visszarepülni az időben a II. világháború végéig, és az egy-két archív felvétel sem lóg ki, szinte fel sem tűnik, hogy Churchill és Clooney egy filmben paradoxon lenne. Kiváló alakításokat láthatunk és a történet végig izgalomban tart, egyszer sem "ül le"; az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket, de nem esik abba a hibába, hogy a szükségesnél többet csavarna a sztorin. Ha egyszer valaha leadnák moziban, nagyon szívesen megnézném ott is.

The Comfort of Strangers (Paul Schrader - 1990) - Ööö... érdekes. Ezt a jelzőt általában akkor használom, ha nem akarom teljesen leírni az adott művet, de nem is igazán tudom hová tenni. Pedig itt aztán elvben az összes hozzávaló adott lenne egy kiváló recepthez: Ian McEwan regényéből Paul Schrader csinált filmet olyan színészekkel, mint Rupert Everett, Natasha Richardson, Helen (I ♥) Mirren és Christopher Walken. A végeredmény mégis egy zavaros, lassú film, ami bizarrsága miatt eszembe juttatta Peter Greenaway nem kevéssé aberrált (de legalább kiváló) A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője c. eposzát, illetve valahol a közepén mondtam I-nek, hogy a film hangulata addig (még sok minden nem derült ki) A születésnap c. Pinter drámát idézi számomra. Aztán megnéztem, hogy a forgatókönyvet Harold Pinternek köszönhetjük. Ja, hogy úgy. Leginkább azt tudnám mondani róla, hogy másodszorra talán már jobban lehet értékelni, de ez persze nem biztos. Ami viszont biztos, az az, hogy érdemes lenne elolvasni a könyvet. Papíron talán jobban érzékeltethető az a pszichológiai háttér vagy alap, amely megágyaz a megjelenő kapcsolatoknak, érzelmeknek, viselkedésformáknak. Ez a filmből nagyon hiányzott, és így az teljesen szétesett. Nincsenek indokok, csak egy beteg elméjű házaspár, aztán slussz.

Hát ennyi... és ma ráadásul 15 újabb dvd-vel bővült a filmtáram, köztük olyanokkal, mint Callas mindörökké, Delicatessen, Napfogyatkozás, A hosszútávfutó magányossága, Viridiana és még sok hasonló. Néhányat legalább már láttam, de azokat meg szívesen újranézném. Majd szépen lassan... legfőképp lassan.