Toute á une fin

Néha hamarabb, mint tervezi az ember. És persze hirtelen, és sokk, és valahogy olyan, mint mostanában minden - szinte dobálja elém az élet azokat a helyzeteket, amikben valamint el kell gyászolni. Úgy 2 héten belül ez a harmadik, ha jól számolom, és nem piskóta ügyekről van szó. Ami nem is lenne rossz, ha az egész összeállna azzá, amit hivatott "helyettesíteni", hogy el tudjam már végre engedni a bennem működő pusztító erőket. De egyelőre csak folyamatos szomorúság, magány, félelem a hozadéka. 

Pedig részben megkönnyebbülés volt, mert iszonyúan kivagyok fizikailag, csak mára mégis rám tört, hogy na és akkor, ha nincs IKT, akkor mi van. Ha nincsenek tovább ezek az emberek, ez a kör, ahová olyan bizalommal mentem minden alkalommal, akkor mi van. Még nem tudom a választ. De ebbe a dalba ma botlottam (és szerelmesedtem) bele Nolwenn új albumáról, és most épp nagyon passzol, nemcsak a szövege, a hangulata is. Úgy táncra perdülnék, miközben potyognak a könnyeim - vagyis tulajdonképpen folytatnám ezt a mai napot, ahogy elkezdtük...

Nem mondom,

hogy nem élvezem az ágyban fekvést és a henyélést (már amennyire eddig henyélhettem) de jó lenne már picit jobban lenni. Gyógyulni csak úgy poén, ha második nap az embernek már nincs láza, csak fekszik és csupa élvezetes dolgot csinál, úgymint tévézés, evés, alvás, facebook, blogírás, zenehallgatás és hasonlók. Mondjuk mióta ágynak estem, megnéztem négy kosztümös filmet, ezt a részét legalább kipipálhatom.

Most pedig hallgatok egy kis Nolwennt. Tudományosan bizonyított, hogy a hangjának terápiás hatása van, és bár biztos vagyok benne, hogy a kísérletben nem hörghurutos emberkék vettek részt, nyilván ilyen esetben is segíthet. :)

Négy hölgy

Ezt a képet ma találtam (köszönjük, A. Community), az idei "Les enfoirés" rendezvényen készült. Itt sorakozik az a négy francia hölgyemény, akiknek a zenéjét a rám jellemző átlagnál (értsd: soha) (jóval) többször hallgattam/hallgatom. Vicces, hogy pont Alizée-t és Nolwennt már messze Belgium után ismertem meg, mégis ők a nagy kedvencek. Amel és Jenifer viszont meghatározó alakjai a franciatanulásomnak és életem eddigi legszebb évének. Jók így együtt. :)

Alizée, Nolwenn, Amel, Jenifer

Rémálom és egyebek

Nem tudom, mi van velem. Párizs óta megállíthatatlanul tömöm magamba az édességet, és nem elég. Valamennyire megpróbálom ugyan visszafogni magam, de ez messze elmarad az ideális nullcsokoládés céltól. Ma megettem egy 150 gr-os Cote d'ort (maracuja ízű töltelékkel készült étcsoki), amit I-től kaptam, mert megszánt, hogy itt toporzékolok a napi adagomért, mint egy függő, és előhalászta a secret-secret-secret stash-t (egyébként a szülinapomra vette - hiába, sosem kifizetődő túl korán bevásárolni az ünnepekre, ezt már régóta tudjuk).

Mindemellett az elmúlt két hónapban már másodszor álmodom azt, hogy megölök valakit. Sőt, most még az elkövetés módjára is emlékszem: fojtogatás. A helyszín ezúttal valamilyen háborús-katonai közeg volt, az illető pedig abszolút nem ismerős, nincs is arca tulajdonképpen (csak annyira emlékszem, hogy férfi), igazándiból nem is ő a fontos az egész álomban, hanem én. Ahogy átélem az egészet. Szörnyű. Nem olyan régen elég sokáig rendszeresen álmodtam olyat, hogy meg akarnak ölni, és menekülök; általában 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredtem. De így fordítva még rosszabb, már csak azért is, mert az álom nagy részében itt is azzal vagyok elfoglalva, hogy el fognak kapni, tehát igazából megint menekülök - és ismét 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredek. Ez a rettenetes érzés pedig, ami közben a hatalmába kerít, leírhatatlan, de mindkét álmomban pontosan ugyanolyan volt. Ezt egész biztosan elmesélem A-nak, kíváncsi vagyok, sikerül-e kihámozni belőle valamit. Addig meg lehet, hogy megnézek egy álmoskönyvet, hogy mégis mi a bánatot jelenthet, ha ilyet álmodik az ember. Még csak nem is tudok róla, hogy nagyobb indulatok dúlnának bennem tudat alatt, mint az elmúlt tudjukhány évben.

Közben kiderült, hogy a francia fordításom "nagyon szép" lett, szerintem angol munkám soha nem sikerült még ennyire pikk-pakk, szinte bele sem nyúlt a lektor. Rötyögtem rendesen, hogy na ne már. Átnézés közben egyébként éreztem, hogy ha csak a magyart olvasom, és kivonom az egyenletből az eredetivel vívott 12 órás heroikus küzdelmemet (babelfish és hasonlók igénybevételével), majd az ezt követően is megmaradt kétségeimet és bizonytalanságaimat (értsd: fogalmam sincs, egyáltalán az van-e odaírva franciául, amit gondolok), akkor egész jó ez. Hű, de örültem. Mondjuk azért a továbbiakban örülnék néhány könnyebben bevehető kanyarnak, például addig, amíg ebből az anyagból megtanulom a különböző kifejezéseket.

Befejezésképp egy témába vágó dal Nolwenn Leroy-tól Cauchemar (Rémálom) címmel. (Huh, a szöveg egy visszatérő álomról szól, amelyben a pasija lezuhan a szakadékba, ő meg csak nézi... khm... ez jobban témába vág, mint gondoltam.)

♥

Nolwenn ♥♥♥

Ici c'est moi qui commande, Faut-il, faut-il pas?, Cauchemar, Parfaitement insaisissable, Amis des jours de pluie, Textile schizophrenie, Safe and sound - en boucle

Zenebona

Ma, E-nek hála (akinek innen is sok puszit küldök, amiért ilyen rendi volt, hogy hajlandó volt átvenni az öt különböző szállítótól öt különböző csomagban és feltehetően öt különböző napon érkező csomagokat), megérkeztek az Angliából rendelt szórakoztatóipari termékeim, nevezetesen négy CD és egy DVD, na de milyenek!!! Úgy éreztem magam, bontogatva őket, mintha 20 évvel ezelőtt lenne, és a karácsonyfa alatt hámoznám ki az ajándékaimat a csomagolópapírból.

Alapvetően morgolódni szoktam, amikor egy olyan oldalon, mint az Amazon, semmiféle információ nem lelhető fel a CD-n/DVD-n/a tokban stb. lévő plusz nyalánkságokról, eddig viszont még mindig szerencsém volt, mert az általam rendelt lemezek többnyire tömve voltak extrákkal, amikre egyáltalán nem is számítottam.

Kezdem pl. a "Les Demoiselles de Rochefort"-ral (aka Rochefort-i kisasszonyok), ő a DVD. Potom pénzért vettem, és fogalmam sem volt róla, hogy egy ilyen gyönyörű különleges kiadáshoz lesz szerencsém. Ha jól rákészülnek, az angolok azért tudják, hogy kell megadni a módját a kultúrának. Igaz, valamiféle több évtizedes Jacques Demy-jubileumra készült ez a duplalemezes doboz, így érthető az igényesség, de ettől függetlenül továbbra is hitetlenkedve veszem tudomásul, hogy az angoloknál van ilyen, nálunk pedig még mindig a különböző hiper-, szuper- és jelöletlen marketek polcairól lehet csak lehalászni az ilyen klasszikusokat, minimálkiadásban, három számjegyű áron, már ha egyáltalán vannak (és a helyzet iróniája, hogy egyébként pici fenekemet a földhöz verem és leborulok a kiadó előtt, hogy legalább ilyen formában vállalja a megjelentetést a nemlétező fizetőképes kereslet ellenére is). A kisasszonyok speciel kies hazánkban nem is jelent meg.

Nade, ha már a globalizáció elenyésző számú előnyeinek egyikeként sikerült hozzájutnom az ennél ünnepélyesebb angol darabhoz, akkor örülök neki, meg rajta a bónuszoknak. Először is, ott van a "Les Demoiselles ont eu 25 ans" (A kisasszonyok 25 évesek voltak) c. Agnes Varda-féle dokumentumfilm, egy igazi, ritka csemege (jah, és azon méláztam, honnan jutnak hozzá ilyen különlegességekhez egyes YT-felhasználók, hát most már tudom), egy illusztrált angol nyelvű füzet a filmről és a szereplőkről, Gene Kelly-féle audiofelvétel fotókkal és a 2005-ös Guardian interjú Cath-tal, amiről így látatlanban úgy gondolom (illetve bízom benne), hogy videó, és nem csak szöveg. Ez is igazán egyedi extra, kivételesen még YT-on sem láttam, és képünk is csak sokvízjeles van róla, pedig a kedvenc (mármint az enyém :)) cannes-i Gaultier-ruháját viseli éppen. Itt egy kép, legjobb tudomásom szerint erről van szó:

Kedvem is támadt megnézni a filmet megint, de sajnos erre vsz. ma már nem lesz idő (vagyis most éjszaka, "ma" még megnézhetek akár kettőt is :)), pedig a blog miatt is kellene. Hiába, tudtam, hogy ez lesz, már a második nap nincs semmi a "fogadalomból".

Visszatérve az ajándékcsomagomra, volt még benne két "sima" és két "szpesöl edisön" CD. A két sima Alizée "Psychédélices" és "Une enfant du siecle" c. albuma, utóbbi a legújabb, itt várok rá 2 hónapja, és én hülye, ahelyett, hogy hallgatnám, fényképeket készítek és blogot írok róla. Hiába, no, hallgatni még annyi időm lesz, de az újdonság varázsa csak most él, most kell rögzíteni (virtuálisan persze...). A másik két lemez pedig Alizée "Psychédélices" c. albuma (igen, nagyon kellett sima és szpesöl változatban is, na), és Nolwenn Leroy "Le Cheshire Cat et moi" c. lemeze. E két utóbbi annyira de annyira gyönyörűre sikerült, hogy írok is róluk mindjárt pár sort, de először álljon is itt egy "csoportkép" a szerzeményekről, elölről, és hátulról is:

Részletezve a két csodakiadást, Nolwenn esetében, amint meghallottam a dalokat, azonnal beleszerettem az Alízos világba, no pláne a helyes pasztelles rajzokba, amiket szerintem még Lewis Carroll is megirigyelhetett volna (simán beleférnének a könyvbe illusztrációként). A korongot háromrészes, szintén illusztrált papírtokba tették, aminek egyik része az előlap, a középsőbe rejtették a dalszövegeket, és a jobb oldaliba a CD-t. Mindehhez még egy nagyon egyszerű, ám annál leleményesebb ötlet is jár: a dalok szövege nem a szokásos füzetben kapott helyet, hanem az említett kis rajzokkal illusztrált kártyákon, amik amellett, hogy rendkívül ízlésesek, hatalmas meglepiként szolgáltak, és tényleg annyira megörültem nekik, mintha valóban a fa alól került volna elő egy váratlan ajándék.

Az elmaradhatatlan illusztráció:

Végül, de nem utolsó sorban, a "Psychédélices", ha ugyanis valaha valóban beszippantott egy univerzum, hangzásával, megjelenésével együtt, akkor az ezé az albumé volt. A zene mellett leginkább a logót és az egyéb grafikákat imádom (köszönjük, Jérémy), de persze a ruhák, a haj, a smink és nem mellesleg a sima CD borítóján fontosabb mellékszerepet játszó torta sem utolsó :)). Azt pedig meg kell hagyni, ezt a kiadványt "megcsinálták". Méltó az eredeti dizájnhoz és persze a rajongókhoz, akiknek a lelkes és hűséges támogatását bizonyos szinten viszonozni hivatott (na, itt nem feltétlenül magamra gondolok, aki több mint két évvel a megjelenés után rendeltem meg... :P). Gyönyörű, négyrészes papírtok az említett grafikával díszítve, két lemez (egy CD és egy DVD) fekete alapon rózsaszín betűkkel (aaaarrrghh, túl sok, ezek tudnak valamit, imádom! :)), a fényképes dalszövegfüzetkével, éééééééééés, egy szép nagy poszterrel, ami már csak azért is vált ki ekkora lelkesedést, mert foggalmam sem volt róla, hogy ez is része a díszdoboznak. Azt hiszem, egyáltalán nem panaszkodhatok, I. hozott nekem csokit, és kaptam ajándékba egy rakat extrát, pedig sem szülinapom, sem karácsony nincs.

Ja, és el ne felejtsem, a kép(ek):

Most pedig meghallgatom az "Une enfant du siecle"-t, hogy megtudjam, letaszítja-e a mindenkori kedvencek dobogójának tetejéről a Psychédélices-t (kétlem... :))

Csak boldog akarok lenni

Miután sikerült rendezni munkabéli soraimat, és immár nem öt, hanem csak három különböző helyre dolgozom, az elmúlt két hétben sok mindenre jutott időm, amire december óta már nem. Találkoztam több baráttal (végre-végre), négy (!) filmet láttam a Titanic filmfesztiválon - illetve az egyik nem fesztiválfilm volt, hanem A próféta, amit egészen pontosan tavaly november 12-i bemutatója óta készültem megnézni, és hálás vagyok a forgalmazóknak, hogy a Kinóból átküldtek egy kópiát a Puskinba, így most sikerült több hónappal a premier után eljutni rá -, felszereltem a két Emma Thompsonos plakátomat a falra, és vasárnap "céges" kirándulásra mentem. Illetve ismert okok miatt kirándulni nem, de utána bográcsozni a Frankhegyi turistaházba már igen. Gyönyörű panoráma, isteni gulyásleves, még istenibb rétes, tűző napsütés, jófej emberek, ennél több nem is kell. Najó, ha egyszer netán megint tudnék kirándulni, az jól esne, de ezen kívül tökéletes volt, és szinte szokatlan élmény az elmúlt néhány hónap után, amikor tényleg szinte csak a számítógépemmel voltam kapcsolatban. Aztán B. volt oly kedves és hazahozott, és az autóban hallgatta ezt a számot. Teljesen rákattantam a refrénjére, hazaérve azonnal meg is kerestem, és azóta folyamatosan hallgatom. Zenei, főleg magyar zenei műveltségem elmaradottságát jelzi, hogy még korábban sosem hallottam, pedig már viszonylag régi (legalábbis pár éves) szám ez a Heaven Street 7-től. Annyira szívbemarkoló a dallama, és ahogy az angolok mondják, nagyon "catchy" (erre még mindig nem találtam jó magyar szót, a "fülbemászó" nem teljesen ugyanez). Most ideig-óráig ezzel váltom fel Alizée-t és Nolwenn Leroy-t, közben pedig csak ámulok és bámulok, hogy komolyan zenét hallgatok, én, aki számára a zene mindig csak valami másodrangú összetevője volt az életnek, ami mondjuk kreatívkodás közben hasznos lehet háttérzajnak, mert akkor úgysem lehet filmet nézni. Még CD-t is fogok venni, ha F. végre hajlandó lesz reagálni Belgiumból, hogy oké, megrendelhetem a nevére a cuccokat a francia Amazonról. Nem ismerek magamra.