Hogy az a leborult...

Így kezdődött volna három napja, hajnali háromkor a blogbejegyzésem. Akkor bukkantam ugyanis rá egy másik blogbejegyzésre, amely férfiszemmel ismertette az ún. "gyermektelenségi adó" ötletét, illetve tkp. véleményt mondott. Mivel nincs tévém, és az utóbbi időben a munkán kívül semmire sem volt időm, így most hallottam erről először. Azt hittem, nem jól látok. Mert hogy miről is van szó? Arról, hogy "a gyermektelenek is járuljanak hozzá a nemzet jövőjéhez". Bizonyám. Már csak a nagy kezdőbetű hiányzik. Mert ugye az, aki sok gyereket szül a jövőnek, tkp. kitermeli azokat az adófizetőket, akik aztán nyugdíjas korára a gyermektelent el fogják tartani. Ó, valóban? Hát ez nagyszerű. Én kérek elnézést. Akkor megmondaná valaki, mégis hová tűnik el az a - nem kis összegű - adó és járulék, amit én az általam végzett munkából ma, meg már jó néhány éve befizetek a közösbe, míg a sok gyereket nevelő és nem dolgozó családanyák pl. nem fizetik be (igen, a többség gyerek mellett is dolgozik, ezt tudom, de most szándékosan élezem ki a kérdést, mert a népességcsökkenést a háztartásonként 2 gyerek nem fogja megoldani, 3-4-5 mellett, ill. Boross Péter úr elképzelése értelmében - ld. alább - pedig azért valamennyit vissza kell venni a munkából)? Továbbá kérdés, hogy mi az édes atyaúristenért is fizetem be mindezeket, ha elvileg majd úgyis a jövő generáció fog eltartani?? Mert ha ez így van, akkor köszönöm szépen, most megtartanám ezeket az összegeket, jól jönnének például ahhoz, hogy mihamarabb megteremtsem magamnak a gyermekvállaláshoz alkalmas körülményeket.

Ma született erről egy cikk, amit ráadásul férfi írt, és mélységesen egyetértek vele. Jól összeszedi, hol is bukik el az egész gondolatmenet, és miért nem állja meg a helyét a gyermektelenségi adó mögötti érvelés. Mert az alább leírtaktól is függetlenül a lényeg csupán az: józan paraszti ésszel is belátható, hogy ez az ötlet a szándékolttal éppen ellentétes hatást fog kiváltani.

Őszintén szólva, ha akkor hajnali háromkor van erőm, olyan bejegyzést kanyarintok, hogy a legcifrább nyelvű magyar kocsis is megnyalja mind a tíz ujját, na meg előveszi a noteszét és serényen jegyzetelni kezd, ha elolvassa. Szerencsére már hulla fáradt voltam, mostanra pedig annyira már lenyugodtak bennem az indulatok, hogy (annyira) ne fenyegessen a szalonképtelenség réme. Az viszont tény, hogy akkor éjszaka kikristályosodott bennem: bár alapvetően szelíd embernek tartom magam, aki egy légynek sem tudna ártani (és ez egyre rosszabb, az egyik nap képtelen voltam eltaposni egy pókot, mert ahogy ránéztem, összefacsarodott a szívem a gondolatra, pedig viszolygok tőlük), de valóban csak megfelelő indok kell, és el tudnék jutni olyan állapotba, hogy embert tudjak ölni. Ezen javaslat olvastán, be kell valljam, nem álltam messze tőle.

Merthogy az egészből azt szűrhetjük le, hogy ma Magyarországon a népességcsökkenés legfőbb, legmeghatározóbb oka a luxusszingli életmód, tehát az, hogy a 20-as/30-as éveikben járó nők (avagy férfiak) merő önzésből - bár felkészültek rá, rendelkeznek a szükséges anyagi háttérrel és megbízható, tartós párkapcsolattal - nem vállalnak gyereket, mert azt a rengeteg megkeresett pénzüket mind egymagukra kívánják elkölteni, szabadon, felelősségmentesen, kötelezettségek nélkül, majd így kívánják leélni egész életüket is a rusnya fogyasztói társadalom gyermekei. Legalábbis úgy gondolom, ha bárki komolyan azt hiszi, hogy egy ilyen intézkedés "növelni fogja a gyermekvállalási kedvet", semmi másból nem indulhat ki, mint a fenti feltevésből.

Persze, valamennyi nyugati társadalomban probléma a népességcsökkenés, miért van mégis az, hogy nálunk súlyosabb, jóllehet - bár ezt aztán bárki nyugodtan cáfolhatja, ha tudja, noha erősen kétlem, hogy tudná - nyugaton nagyságrendekkel magasabb az életszínvonal? Mindenkié, a szingliket is beleértve. Talán azért, mert mégsem a fenti a valódi ok. Nincsenek ugyan erre statisztikai adataim, de az általam tapasztaltak és olvasottak, na meg ha valaki kies hazánkban él (vagyis próbál élni), a józan ész is mind-mind ezt támasztják alá, ezért ott a magaslati körökben sem ártana tán elgondolkodni ezen.

Mert mi van, ha történetesen nincs kinek gyereket szülni (férfiak esetében nincs, aki megszülje)? A fenenagy családvédelmi elképzelésbe belefér, hogy összefekszem az első utamba akadó pasival, csak mert a hazának ifjoncokra van szüksége? Ja, hogy az természetesen nem fér bele, ha viszont én önszántamból, más lehetőség híján nem döntök így, azért keményen meg kell fizetnem! Tehát mi is a megoldás? Elcseszett, idióta elméleteket gyártani, na, azt könnyű, csak akkor tessék is tudni lefordítani azt a hétköznapok realitására. Majd ha az állam gondoskodik számomra arról a párról, aki tud szeretni, és akit én is szeretek, na, majd akkor fogalmazzon meg ilyen elvárásokat pusztán gazdasági szinten. Erre nyilván nem lesz példa, és pontosan ezért nem tehető törvényi kötelezettséggé a gyermekvállalás.

Azután ott vannak azok a párok - és belőlük valóban egészen biztosan rengeteg van, megkockáztatnám, hogy e probléma szempontjából ők a többség -, akik éjt nappallá téve dolgoznak, hogy megteremtsék azokat a körülményeket, amelyek közé gyereket lehet szülni. Hagyjuk az olyan közhelyeket, hogy ahol szeretet van, ott semmi sem lehetetlen, mert 1) menten a falnak megyek, 2) szeretném látni azt, aki szeretettel jóllakat egy gyereket. Illetve, ha már itt tartunk, hármat vagy négyet vagy többet. (Mert ugye nyilván nem is úgy képzelte el a tisztelt honatya, hogy majd csak egy lesz belőle.) De jó neki, ha Magyarországon még csak eszébe sem jutott a kérdés eme aspektusa, ami pedig az itt élő fiatalok jó nagy része számára alapvetés, és nem, nem kibúvó, hanem kőkemény, valódi érv.

Mi lesz azzal, akinek nem lehet gyereke? Fizessen azért, amiről egyáltalán nem tehet, és amitől feltehetőleg már így is épp eléggé szenved? Vagy rá majd nem vonatkozik az adófizetési kötelezettség, hogy ez a szabály is erősítse a statisztikát, és legyen alóla kivétel? Netán örökbefogadásra kötelezik majd? És az a férfi, akinek a párja nem adhat életet gyermeknek?

Mi lesz a 18 évesekkel? Mivel már adóalanyok, tán nekik is fizetni kell, és arra fogják kapacitálni őket, hogy szinte gyerekként szüljenek gyereket? Mit nekünk továbbtanulás? Ha pedig kapnának egyfajta "moratóriumot", mégis mi alapján határoznák meg, hogy meddig "tűrhető el" egy fiatal esetében a gyermektelenség?

És végül, de nem utolsó sorban, ha valaki egyik fenti problémával sem küzd, de egészen egyszerűen úgy dönt, hogy nem érzi magát alkalmasnak az anyaságra/szülőségre, vagy bármi más okból nem kíván gyermeket vállalni, már miért is ne tehetné meg ezt szabadon? Anélkül, hogy kvázi büntetést kellene fizetnie érte? Ha most büntetendő cselekedetté (aka bűncselekménnyé) kiáltják ki a gyermektelenséget, mi lesz a következő? Az egyedülállósági adó? (Isten látja lelkem, nem kívánok ötleteket adni).

A születésszabályozás nem ismeretlen fogalom, de ha az állam a korábbiakban befolyásolni kívánta, hogy több, netán kevesebb gyermek szülessen, azt legtöbbször úgy tette, hogy ösztönzőket (pl. magasabb összegű családi pótlék, különféle támogatások, kedvezmények) biztosított azoknak, akik több, netán kevesebb gyermeket vállaltak. Tudtommal még Kínában sem kezdték el különadókkal sújtani azokat, akik egynél több gyereket mertek a világra hozni.

Fórumokat olvasgatva a kommentekben nagyon sok jogos érv és gondolatmenet vetődik fel, amelyek közül az egyik arra mutat rá: innen egyenes út vezet oda, ahol a nő számára ismét az az első és kizárólagos cél, hogy férjhez menjen és gyereket szüljön – tehát tulajdonképpen emberi, társadalmi, szellemi és anyagi szempontból teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön. Hm… igen, ez rémlik valahonnan… Megvan! Nemrégiben néztem meg jópár Jane Austen adaptációt. (No komment.) Boross Péter kendőzetlenül ki is fejtette erre vonatkozó véleményét: "Pedig a hely, ahol a nő pótolhatatlan, nem a munkahely, hanem a szülőszoba." Ja, kérem, vagy úgy. Az, amit emberként tudok adni a társadalomnak, az lényegtelen, az nem számít, csak gyártsam szépen egymásutánban a gyerekeket, mert biológiailag erre alkalmas vagyok. Még csak nem is azt mondja, hogy az "otthon", hanem egyenesen a "szülőszoba", mintha másra nem is tartaná jónak a nőt - csak ontsa magából szülőgépként az utódokat, hiszen ez az egyetlen funkciója, amit a férfi nem tud ellátni, a többi, társadalmi szempontból, "nélkülözhető". Halló, ott is a XXI. század? Jane Austentől (akit már így is cca. 200 évvel tudhatunk magunk mögött) egyetlen mondatban, egyetlen ugrással visszaszáguldottunk a kőkorba. Mondhatom, briliáns társadalomfejlődési modell. Az ész megáll.

Nem tagadhatom és nem is akarom tagadni, a felháborodás oka a személyes érintettség. Tévedés ne essék, nem 30-as luxusszingli vagyok, aki jódolgában nem tudja, mit kezdjen magával (ha a fentiekből valakinek nem volna egyértelmű, nem, belőlük nem lehet Dunát rekeszteni Magyarországon, de még ha lehetne is, a gyermekvállalásról akkor is joguk van szuverén módon dönteni), csak olyan valaki, aki az elmúlt néhány évét arra tette fel, hogy (támogatás híján) önerőből kialakítsa azokat a körülményeket, amelyek között törvényes és tisztességes munkával tisztességes életet teremthet magának. Soha nem vártam el semmit senki mástól, az államtól meg aztán végképp nem, csupán annyit, hogy legalább keresztbe ne tegyen. Bíztam benne, hogy ha erőmön felül teljesítek, akkor egyszer úgyis olyanok kerülnek döntési helyzetbe, akik valóban megbecsülik majd azokat, akik hajlandók tenni és áldozni a saját maguk boldogulásáért. (Nem azért, mert a naivan szavazgató, majd mindig az aktuális kormányt szidók táborát gyarapítanám, korántsem. Pontosan tudom, hogy ilyen téren mi áll egy-egy döntésem mögött, és éppen ezért e kérdésnek nem is érdekel a politikai vetülete. Csupán az, hogy veszi magának a bátorságot egy ember, hogy ilyen javaslatot tegyen, hogy ilyeneket mondjon.) Úgy döntöttem, hogy megpróbálom itthon, hogy nem megyek el külföldre, pedig simán megtehettem volna, és most, hogy végre felépítettem valamit, amit már nem feltétlenül akarnék itt hagyni, tessék, ezt kapom a pofámba. Mindezek mellett pedig egy leendő apára persze már nem futotta, aminek esetemben számos oka van, és csak egy ezek közül, hogy a képzések, továbbképzések és a létfenntartásért, majd az előrelépésért folytatott véget nem érő küzdelem során már nem igazán jutott idő az életem eme részére, de ezen egyéb okok meg hadd ne tartozzanak már állambácsira.

Azt gondoltam, Michael O'Learynél, a Ryanair vezérigazgatójánál senki nem tud erkölcstelenebb, ocsmányabb, gyomorforgatóbb ötletekkel előállni – ez egy magyar politikusnak mégis sikerült. A gondom már csak az, hogy amíg előbbi pontosan tudja, mit miért tesz, sőt, még az ötletei képtelenségével is tisztában van, csak éppen az ő istene a profit, és ezért – legalább próbálkozás szintjén – mindenre hajlandó, addig ez utóbbi idióta még el is hiszi, amit mond. És ez az igazán veszélyes. Ha józan világban élnénk, nem izgatnám magam, mert hát nincs az az Alkotmánybíróság, amelyiken ezt keresztül lehetne vinni, hiszen az alapvető emberi jogok nyílt sárba tiprásáról van szó. De mivel egy agyalágyult ember elméjében született ilyen gondolat nyilvánosságot kapott, és most egyáltalán lehetőségként tekintenek rá, ez azt bizonyítja, hogy nem józan világban élünk, ami meglehetős aggodalommal tölt el.

Ha pedig a kérdés mégis eljut az Alkotmánybíróságig, és ott nem b****ák ki úgy ezt az egész javaslatcsomagot az ablakon, mint macskát sz****ni, na, akkor akkorát dobbantok innen egy szempillantás alatt, hogy csak úgy porzik majd utánam az út.* És elmegyek egy olyan országba, ahol lehet, hogy életem végéig egy kicsit idegen maradok, de olyan emberek között és legfőképpen olyan társadalomban fogok élni, ahol elsősorban értékes emberként, és mindezzel együtt természetesen nőként tekintenek rám. Ami persze itthon nem fog sok vizet zavarni, hiszen egy gyermektelenségi adót fizetővel több vagy kevesebb, aligha számít. Milyen kár, hogy valószínűleg nem leszek egyedül, és hogy ha mindezek helyett inkább a valós okok megoldására koncentrálnának, egyszer sokunkból még gyermeket vállaló anya is lehetne. Itthon.

*Akik ismernek, tudják, hogy sohasem nyilvánulok meg így, szóban sem, írásban meg pláne nem, még indulatból sem. De itt és most, azt kell mondjam, még finom voltam, és nőies.