Csipkerózsika

Ma végre úgy érzem, hogy keresztbetettem valamit. Hogy mozogtam, hogy beszéltem, hogy láttam, hogy hallottam, hogy újra eljutott hozzám a külvilág. Mindezt du. 5-től, amikor letéve végre a lantot, összeállt bennem, hogy ha még egyetlen leütést leírok ma, akkor már előbb fogok járni kiszámolt ütemtervnél, és ez valami olyan hihetetlen földöntúli, rég elfeledett érzést idézett, mintha még soha nem lett volna egyetlen szabad délutánom sem, pedig igazándiból még nem régen van az, hogy egy szabad percem sincs. Hogy ki van számolva, hogy egy perc alatt hány szót lehet lefordítani, és ha csak kétszer fél órát számolok evésre, és a többit végignyomom, akár napi 14-15 órát is tudok dolgozni.

De ma délután. Három hét után hajat mostam, három nap után lezuhanyoztam, és kilóban kentem magamra a testápolót, csak mert jól esett, elidőztem a fürdőszobában és néztem magam a tükörben, és olyan volt, mintha 100 éve nem láttam volna magam, és mintha megélénkültek volna a színek. Éreztem, mit éreztem, szinte hallottam, ahogy elkezdett csörgedezni az ereimben a vér. Betettem a kontaktlencsémet, csak hogy tisztán lássam magam körül a világot. A formákat, a színeket, bármit, ami nem kötelező betű. Aztán persze megírtam 7 e-mailt, elutaltam az elutalandó összegeket, betettem egy adag ruhát mosni, bekapcsoltam a zenét, kirámoltam a három hete a szobámban gyűlő és tornyosuló banánhéjakat, kenyérhéjakat, teafiltereket, tányérokat, zacskókat, késeket, villákat, csináltam magamnak teát, olvasgattam végre a kedvenc oldalaimat, képet mentettem, kommenteltem, lájkoltam, belinkeltem, kiposztoltam, írtam a francia fórumra, lefordítottam angolra a Potiche magyar kritikáját, hogy aztán a francok, ha akarják, tovább fordítsák franciára, megnéztem még 25x a trélert, álmodoztam Párizsról, csokis sütit ettem, és egyáltalán, de egyáltalán nem gondoltam arra, hogy még azért van kb. másfél hét az őrületből, és egyáltalán, de egyáltalán nem állt görcsben a gyomrom és minden olyan, de olyan békés volt. És aztán este még olvastam is.

Olyan volt az egész, mintha álomból ébredtem volna. És bizonyos értelemben így is van. Mert napi 12 ezer szót fordítani huzamosabb ideig, tolófájások és ütemes előrehaladás és nyugodtan születés ide vagy oda, az csak zombi állapotban megy. Még akkor is, ha a szalmonella kiütött öt napra, és ez némileg kilendített a zombiállapotból. De hiába fordítok le még sokszázezer szót, mert közben olyan, mintha nem is léteznék, és az a legrosszabb, hogy ez tulajdonképp így is van. Igazándiból már nagyon várom, mi lesz utána. És elhatároztam, immár, úgy érzem, nagyon sokadszorra ebben az évben, hogy ezt, így garantáltan soha többé és semmilyen körülmények között nem. Nem érdekel, hogy kibírom, mert nem akarom kibírni. Mert nem éri meg.

Most pedig elteszem magam, és aludni fogok édesdeden, mint Múminkám a szeptemberi naptáramon.