Közkívánatra

Mivel úgy tűnik, többen is igényelték volna, végre eljutottam odáig, hogy feltegyek egy képet a múltkor dicsért ruhámról, amely történetesen rajtam leledzik. Terveztem, hogy valami igazán kifinomult módszerrel kisatírozom majd az arcomat és az egyéb azonosításra alkalmas elemeket a fotón, de úgy látszik, a képnézegető programom nem alkalmas erre. A választott megoldás, mint alább látszik, éppen annyira kifinomult, mint egy kőbalta, de legalább annyira megfelel a célnak.

A fekete négyzetek nem a sztárok napszemüvegét hivatottak helyettesíteni, mert nem hiszem, hogy olyan hihetetlen népszerű lennék :), csupán az indokolja őket, hogy egyrészt a kép nem a nyilvánossá tétel céljával készült, így aztán talán jobb is, hogy ki van takarva rajta a fejem, másrészt pedig valahol nekem ez így megnyugtatóbb. Kicsit ijeszt még csak úgy kiposztolni magam képestől-mindenestől a netre.

További szereplők: Zagabo ruha, Panyizsuzsi "Pallas Athéné" medál, Rózsaszín Bőrönd, Rumlis Szoba.

Budapest-London

Ma két órát sétáltam a városban időelütés gyanánt, és nagyon szép idő volt. Az a napsütéses, szeles friss idő, amikor a nap még melegít és a szél sem túl erős, és amit imádok. Rettentő régen nem sétáltam csak úgy, hogy közben nem volt más dolgom és nem rohantam sehová (köszönet a fogklinikának, amiért két óra múlvára hívtak vissza), és ez a mai nap felidézte egy kicsivel több mint öt évvel ezelőtti délután emlékét.

A Trafalgar téren ültem egy kellemesen fárasztó, mászkálós július végi nap után, jól megérdemelt szendvicsemet fogyasztva a lépcsőn, lágyan fújdogált a szél, sütött a nap, én felé fordítottam az arcomat, a koncertre készülő banda szvingzenét játszott, és szerettem, és szerettek, és sms-t írtam G-nek, amíg I. fényképezett, és ott és akkor egész egyszerűen úgy éreztem, hogy megnyílik a világegyetem, hogy az élet végtelen hosszú és minden egyes másodperce tartalommal bír. Visszanéztem az elmúlt 10 hónapra, és tudtam, hogy valójában 10 évet éltem helyette, és rájöttem, hogy ha ilyen is lehet az Élet, akkor annyi, de annyi időm van még. Nem kell sietnem, mert immár a helyemen vagyok.

Még egy hónap volt hátra a végtelenből, de olyan jó volt ezt akkor még nem tudni.

Nyelvlecke

Nehezen ment hétvégén a munka, többek között azért, mert szinte végigaludtam a két napot, amikor pedig nem, akkor is úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban el tudna nyomni az álom.

Viszont ma ráakadtam egy aranyos kifejezésre, amit korábban - bármily meglepő is - még nem hallottam:

"to put the fox in charge of the henhouse" - vagyis "kecskére bízza a káposztát"

Az angol számomra nagyon vizuális, már látom is, ahogy nagy komolyan odaállítják a rókát a tyúkól elé őrködni. Azért nem teljesen haszontalan dolog uniós szövegeket fordítani. :)

Hogy az a leborult...

Így kezdődött volna három napja, hajnali háromkor a blogbejegyzésem. Akkor bukkantam ugyanis rá egy másik blogbejegyzésre, amely férfiszemmel ismertette az ún. "gyermektelenségi adó" ötletét, illetve tkp. véleményt mondott. Mivel nincs tévém, és az utóbbi időben a munkán kívül semmire sem volt időm, így most hallottam erről először. Azt hittem, nem jól látok. Mert hogy miről is van szó? Arról, hogy "a gyermektelenek is járuljanak hozzá a nemzet jövőjéhez". Bizonyám. Már csak a nagy kezdőbetű hiányzik. Mert ugye az, aki sok gyereket szül a jövőnek, tkp. kitermeli azokat az adófizetőket, akik aztán nyugdíjas korára a gyermektelent el fogják tartani. Ó, valóban? Hát ez nagyszerű. Én kérek elnézést. Akkor megmondaná valaki, mégis hová tűnik el az a - nem kis összegű - adó és járulék, amit én az általam végzett munkából ma, meg már jó néhány éve befizetek a közösbe, míg a sok gyereket nevelő és nem dolgozó családanyák pl. nem fizetik be (igen, a többség gyerek mellett is dolgozik, ezt tudom, de most szándékosan élezem ki a kérdést, mert a népességcsökkenést a háztartásonként 2 gyerek nem fogja megoldani, 3-4-5 mellett, ill. Boross Péter úr elképzelése értelmében - ld. alább - pedig azért valamennyit vissza kell venni a munkából)? Továbbá kérdés, hogy mi az édes atyaúristenért is fizetem be mindezeket, ha elvileg majd úgyis a jövő generáció fog eltartani?? Mert ha ez így van, akkor köszönöm szépen, most megtartanám ezeket az összegeket, jól jönnének például ahhoz, hogy mihamarabb megteremtsem magamnak a gyermekvállaláshoz alkalmas körülményeket.

Ma született erről egy cikk, amit ráadásul férfi írt, és mélységesen egyetértek vele. Jól összeszedi, hol is bukik el az egész gondolatmenet, és miért nem állja meg a helyét a gyermektelenségi adó mögötti érvelés. Mert az alább leírtaktól is függetlenül a lényeg csupán az: józan paraszti ésszel is belátható, hogy ez az ötlet a szándékolttal éppen ellentétes hatást fog kiváltani.

Őszintén szólva, ha akkor hajnali háromkor van erőm, olyan bejegyzést kanyarintok, hogy a legcifrább nyelvű magyar kocsis is megnyalja mind a tíz ujját, na meg előveszi a noteszét és serényen jegyzetelni kezd, ha elolvassa. Szerencsére már hulla fáradt voltam, mostanra pedig annyira már lenyugodtak bennem az indulatok, hogy (annyira) ne fenyegessen a szalonképtelenség réme. Az viszont tény, hogy akkor éjszaka kikristályosodott bennem: bár alapvetően szelíd embernek tartom magam, aki egy légynek sem tudna ártani (és ez egyre rosszabb, az egyik nap képtelen voltam eltaposni egy pókot, mert ahogy ránéztem, összefacsarodott a szívem a gondolatra, pedig viszolygok tőlük), de valóban csak megfelelő indok kell, és el tudnék jutni olyan állapotba, hogy embert tudjak ölni. Ezen javaslat olvastán, be kell valljam, nem álltam messze tőle.

Merthogy az egészből azt szűrhetjük le, hogy ma Magyarországon a népességcsökkenés legfőbb, legmeghatározóbb oka a luxusszingli életmód, tehát az, hogy a 20-as/30-as éveikben járó nők (avagy férfiak) merő önzésből - bár felkészültek rá, rendelkeznek a szükséges anyagi háttérrel és megbízható, tartós párkapcsolattal - nem vállalnak gyereket, mert azt a rengeteg megkeresett pénzüket mind egymagukra kívánják elkölteni, szabadon, felelősségmentesen, kötelezettségek nélkül, majd így kívánják leélni egész életüket is a rusnya fogyasztói társadalom gyermekei. Legalábbis úgy gondolom, ha bárki komolyan azt hiszi, hogy egy ilyen intézkedés "növelni fogja a gyermekvállalási kedvet", semmi másból nem indulhat ki, mint a fenti feltevésből.

Persze, valamennyi nyugati társadalomban probléma a népességcsökkenés, miért van mégis az, hogy nálunk súlyosabb, jóllehet - bár ezt aztán bárki nyugodtan cáfolhatja, ha tudja, noha erősen kétlem, hogy tudná - nyugaton nagyságrendekkel magasabb az életszínvonal? Mindenkié, a szingliket is beleértve. Talán azért, mert mégsem a fenti a valódi ok. Nincsenek ugyan erre statisztikai adataim, de az általam tapasztaltak és olvasottak, na meg ha valaki kies hazánkban él (vagyis próbál élni), a józan ész is mind-mind ezt támasztják alá, ezért ott a magaslati körökben sem ártana tán elgondolkodni ezen.

Mert mi van, ha történetesen nincs kinek gyereket szülni (férfiak esetében nincs, aki megszülje)? A fenenagy családvédelmi elképzelésbe belefér, hogy összefekszem az első utamba akadó pasival, csak mert a hazának ifjoncokra van szüksége? Ja, hogy az természetesen nem fér bele, ha viszont én önszántamból, más lehetőség híján nem döntök így, azért keményen meg kell fizetnem! Tehát mi is a megoldás? Elcseszett, idióta elméleteket gyártani, na, azt könnyű, csak akkor tessék is tudni lefordítani azt a hétköznapok realitására. Majd ha az állam gondoskodik számomra arról a párról, aki tud szeretni, és akit én is szeretek, na, majd akkor fogalmazzon meg ilyen elvárásokat pusztán gazdasági szinten. Erre nyilván nem lesz példa, és pontosan ezért nem tehető törvényi kötelezettséggé a gyermekvállalás.

Azután ott vannak azok a párok - és belőlük valóban egészen biztosan rengeteg van, megkockáztatnám, hogy e probléma szempontjából ők a többség -, akik éjt nappallá téve dolgoznak, hogy megteremtsék azokat a körülményeket, amelyek közé gyereket lehet szülni. Hagyjuk az olyan közhelyeket, hogy ahol szeretet van, ott semmi sem lehetetlen, mert 1) menten a falnak megyek, 2) szeretném látni azt, aki szeretettel jóllakat egy gyereket. Illetve, ha már itt tartunk, hármat vagy négyet vagy többet. (Mert ugye nyilván nem is úgy képzelte el a tisztelt honatya, hogy majd csak egy lesz belőle.) De jó neki, ha Magyarországon még csak eszébe sem jutott a kérdés eme aspektusa, ami pedig az itt élő fiatalok jó nagy része számára alapvetés, és nem, nem kibúvó, hanem kőkemény, valódi érv.

Mi lesz azzal, akinek nem lehet gyereke? Fizessen azért, amiről egyáltalán nem tehet, és amitől feltehetőleg már így is épp eléggé szenved? Vagy rá majd nem vonatkozik az adófizetési kötelezettség, hogy ez a szabály is erősítse a statisztikát, és legyen alóla kivétel? Netán örökbefogadásra kötelezik majd? És az a férfi, akinek a párja nem adhat életet gyermeknek?

Mi lesz a 18 évesekkel? Mivel már adóalanyok, tán nekik is fizetni kell, és arra fogják kapacitálni őket, hogy szinte gyerekként szüljenek gyereket? Mit nekünk továbbtanulás? Ha pedig kapnának egyfajta "moratóriumot", mégis mi alapján határoznák meg, hogy meddig "tűrhető el" egy fiatal esetében a gyermektelenség?

És végül, de nem utolsó sorban, ha valaki egyik fenti problémával sem küzd, de egészen egyszerűen úgy dönt, hogy nem érzi magát alkalmasnak az anyaságra/szülőségre, vagy bármi más okból nem kíván gyermeket vállalni, már miért is ne tehetné meg ezt szabadon? Anélkül, hogy kvázi büntetést kellene fizetnie érte? Ha most büntetendő cselekedetté (aka bűncselekménnyé) kiáltják ki a gyermektelenséget, mi lesz a következő? Az egyedülállósági adó? (Isten látja lelkem, nem kívánok ötleteket adni).

A születésszabályozás nem ismeretlen fogalom, de ha az állam a korábbiakban befolyásolni kívánta, hogy több, netán kevesebb gyermek szülessen, azt legtöbbször úgy tette, hogy ösztönzőket (pl. magasabb összegű családi pótlék, különféle támogatások, kedvezmények) biztosított azoknak, akik több, netán kevesebb gyermeket vállaltak. Tudtommal még Kínában sem kezdték el különadókkal sújtani azokat, akik egynél több gyereket mertek a világra hozni.

Fórumokat olvasgatva a kommentekben nagyon sok jogos érv és gondolatmenet vetődik fel, amelyek közül az egyik arra mutat rá: innen egyenes út vezet oda, ahol a nő számára ismét az az első és kizárólagos cél, hogy férjhez menjen és gyereket szüljön – tehát tulajdonképpen emberi, társadalmi, szellemi és anyagi szempontból teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön. Hm… igen, ez rémlik valahonnan… Megvan! Nemrégiben néztem meg jópár Jane Austen adaptációt. (No komment.) Boross Péter kendőzetlenül ki is fejtette erre vonatkozó véleményét: "Pedig a hely, ahol a nő pótolhatatlan, nem a munkahely, hanem a szülőszoba." Ja, kérem, vagy úgy. Az, amit emberként tudok adni a társadalomnak, az lényegtelen, az nem számít, csak gyártsam szépen egymásutánban a gyerekeket, mert biológiailag erre alkalmas vagyok. Még csak nem is azt mondja, hogy az "otthon", hanem egyenesen a "szülőszoba", mintha másra nem is tartaná jónak a nőt - csak ontsa magából szülőgépként az utódokat, hiszen ez az egyetlen funkciója, amit a férfi nem tud ellátni, a többi, társadalmi szempontból, "nélkülözhető". Halló, ott is a XXI. század? Jane Austentől (akit már így is cca. 200 évvel tudhatunk magunk mögött) egyetlen mondatban, egyetlen ugrással visszaszáguldottunk a kőkorba. Mondhatom, briliáns társadalomfejlődési modell. Az ész megáll.

Nem tagadhatom és nem is akarom tagadni, a felháborodás oka a személyes érintettség. Tévedés ne essék, nem 30-as luxusszingli vagyok, aki jódolgában nem tudja, mit kezdjen magával (ha a fentiekből valakinek nem volna egyértelmű, nem, belőlük nem lehet Dunát rekeszteni Magyarországon, de még ha lehetne is, a gyermekvállalásról akkor is joguk van szuverén módon dönteni), csak olyan valaki, aki az elmúlt néhány évét arra tette fel, hogy (támogatás híján) önerőből kialakítsa azokat a körülményeket, amelyek között törvényes és tisztességes munkával tisztességes életet teremthet magának. Soha nem vártam el semmit senki mástól, az államtól meg aztán végképp nem, csupán annyit, hogy legalább keresztbe ne tegyen. Bíztam benne, hogy ha erőmön felül teljesítek, akkor egyszer úgyis olyanok kerülnek döntési helyzetbe, akik valóban megbecsülik majd azokat, akik hajlandók tenni és áldozni a saját maguk boldogulásáért. (Nem azért, mert a naivan szavazgató, majd mindig az aktuális kormányt szidók táborát gyarapítanám, korántsem. Pontosan tudom, hogy ilyen téren mi áll egy-egy döntésem mögött, és éppen ezért e kérdésnek nem is érdekel a politikai vetülete. Csupán az, hogy veszi magának a bátorságot egy ember, hogy ilyen javaslatot tegyen, hogy ilyeneket mondjon.) Úgy döntöttem, hogy megpróbálom itthon, hogy nem megyek el külföldre, pedig simán megtehettem volna, és most, hogy végre felépítettem valamit, amit már nem feltétlenül akarnék itt hagyni, tessék, ezt kapom a pofámba. Mindezek mellett pedig egy leendő apára persze már nem futotta, aminek esetemben számos oka van, és csak egy ezek közül, hogy a képzések, továbbképzések és a létfenntartásért, majd az előrelépésért folytatott véget nem érő küzdelem során már nem igazán jutott idő az életem eme részére, de ezen egyéb okok meg hadd ne tartozzanak már állambácsira.

Azt gondoltam, Michael O'Learynél, a Ryanair vezérigazgatójánál senki nem tud erkölcstelenebb, ocsmányabb, gyomorforgatóbb ötletekkel előállni – ez egy magyar politikusnak mégis sikerült. A gondom már csak az, hogy amíg előbbi pontosan tudja, mit miért tesz, sőt, még az ötletei képtelenségével is tisztában van, csak éppen az ő istene a profit, és ezért – legalább próbálkozás szintjén – mindenre hajlandó, addig ez utóbbi idióta még el is hiszi, amit mond. És ez az igazán veszélyes. Ha józan világban élnénk, nem izgatnám magam, mert hát nincs az az Alkotmánybíróság, amelyiken ezt keresztül lehetne vinni, hiszen az alapvető emberi jogok nyílt sárba tiprásáról van szó. De mivel egy agyalágyult ember elméjében született ilyen gondolat nyilvánosságot kapott, és most egyáltalán lehetőségként tekintenek rá, ez azt bizonyítja, hogy nem józan világban élünk, ami meglehetős aggodalommal tölt el.

Ha pedig a kérdés mégis eljut az Alkotmánybíróságig, és ott nem b****ák ki úgy ezt az egész javaslatcsomagot az ablakon, mint macskát sz****ni, na, akkor akkorát dobbantok innen egy szempillantás alatt, hogy csak úgy porzik majd utánam az út.* És elmegyek egy olyan országba, ahol lehet, hogy életem végéig egy kicsit idegen maradok, de olyan emberek között és legfőképpen olyan társadalomban fogok élni, ahol elsősorban értékes emberként, és mindezzel együtt természetesen nőként tekintenek rám. Ami persze itthon nem fog sok vizet zavarni, hiszen egy gyermektelenségi adót fizetővel több vagy kevesebb, aligha számít. Milyen kár, hogy valószínűleg nem leszek egyedül, és hogy ha mindezek helyett inkább a valós okok megoldására koncentrálnának, egyszer sokunkból még gyermeket vállaló anya is lehetne. Itthon.

*Akik ismernek, tudják, hogy sohasem nyilvánulok meg így, szóban sem, írásban meg pláne nem, még indulatból sem. De itt és most, azt kell mondjam, még finom voltam, és nőies.

Könyvmolyos

És mivel most ilyen kedvem van, meg eszembe jutott, hogy korábban volt egy könyves kérdőív is, amit nagyon szerettem volna kitölteni, de aztán időhiány miatt nem sikerült, most ezt is felkutattam.

1. Mi volt életed legrosszabb könyvélménye?

Nem nagyon olvastam rossz könyveket, de most épp Virginia Woolf "Between the Acts" c. könyve ugrik be.. nagyon nem tudtam vele mit kezdeni, amikor olvastam, de mivel egyébként Woolf-fan vagyok, vsz. újra kéne olvasni.

2. Mi volt az a könyv, ami eddig a legnagyobb hatással volt rád?

Ezen a helyen két könyv osztozik: Kazuo Ishiguro: A napok romjai (Remains of the Day) és Jacqueline Harmpan: La plage d'Ostende. Van sok-sok kedvencem, de ha a hatás a kérdés, akkor mindenképpen ez a kettő.

3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned?

Igen, egészen biztosan, mert meg is fogalmazódott bennem, hogy könyvet is lehet úgy írni, hogy olyan hatása legyen, mint egy horrorfilmnek... de nem emlékszem a címére.

4. Mit használsz könyvjelzőnek?

Van pár könyvjelzőm régebbről, ha nagyon rámjön, akkor azokat. De legtöbbször semmit, megjegyzem az oldalszámot.

5. Mikor szoktál olvasni? Otthon, munkahelyen, reggel, délben, este, alvás előtt … hm?

Mostanában sajnos csak nagyon ritkán, és csak holtidőben: héven, esetleg metrón vagy este.

6. Mi volt az első könyved amit olvastál?

Erre most komolyan van, aki emlékszik??? :P Valamelyik mesekönyv a sok közül az óvodában.

7. Puha kötésű, vagy kemény fedeles?

Inkább a puha kötésű, szeretem "gyűrni", igénybe venni a könyveimet, de a másik sem válóok, a lényeg a tartalom :).

8. Mit olvasol most?

Brunella Gasperini: Én és ők (halálosan vicces :))

9. Hányadik oldalon jársz?

160/226.

10. Rajta hagyod a kezed nyomát a könyvön (belefirkálsz, véletlenül leöntöd, leeszed, egyéb barbárság)?

Idegen nyelvűekben ceruzával még néha-néha húzok alá szavakat, és szokásom véletlenül tea-, csoki és egyéb foltokat rajtuk hagyni, viszont mivel mostanában nem eszem/iszom, amikor olvasok (ld. 5. kérdés), már jobban tudok rájuk vigyázni.

11. Befolyásol a könyv borítója és/vagy címe, hogy elolvasod-e az adott könyvet?

Nem, csak tartalom alapján szoktam választani.

12. Az oldalszám?

Hááát... ha nagyon hosszú, az mostanában elrettenthet, de csak a fáradtság vagy az időhiány miatt, egyébként egyáltalán nem. Ha jó, olvasom.

13. Hátralapozol, hogy tudd, mi lesz a vége?

Egyszer, úgy kb. 12 évesen hátralapoztam egy könyvben, mert nem bírtam ki, és teljesen elrontotta az egész élményt (pedig ha jól emlékszem, az Édesvölgyi suli sorozat egyik nagybecsű darabja lehetett az olvasmány :D), úgyhogy akkor megfogadtam, hogy soha, de soha többé nem lapozok hátra. Azóta pedig nem is ösztönöz semmi arra, hogy megnézzem a végét.

14. Volt olyan könyv, amit többször elolvastál?

Igen, bár nem túl sok, mivel még egyszer is sokat kellene elolvasni. De ilyen a Napok romjai, A kis herceg, a Harry Potter könyvek (kismilliószor :)), A francia hadnagy szeretője... stb.

15. Ért könyvekkel kapcsolatos baleset?

Nem emlékszem rá. Egyszer lezúdult egy adag könyv, ahogy éppen a polcra akartam felegyensúlyozni őket, de én pont a magasban álltam, így csak a könyveknek lett bajuk.

16. Eladod, ajándékozod a könyveidet, vagy mániákusan ragaszkodsz hozzájuk, akkor is, ha nem tetszik?

Mániákusan talán nem ragaszkodom, de nem is akarom továbbadni őket. Szinte csak olyan könyveim vannak, amik okkal vannak a birtokomban, így nem áll szándékomban átruházni őket másra.

17. Még a fürdőbe is magaddal viszed az aktuális olvasmányt, vagy csak otthon olvasol, esetleg más meghatározható helyen?

Nem, főleg mert utálok a kádban ücsörögni, zuhanyzáshoz pedig nem igazán praktikus. :) Olvasás csak holtidőben, mozgó járműveken, illetve ágyban. Ld. az 5. kérdést. :P

18. Vezetsz az olvasmányaidban valamilyen rendszert, felírod-e az elolvasott/megvett/megvásárolandó könyveket?

Nem, egyáltalán. A megnézendő filmekről mindig készítek egy aktuális listát, ami simán túllép a 100-on, és már az is esélytelen, könyvekkel nem is kezdek ilyenbe. Ha épp van időm, vagy nagyon rákattanok valamire, akkor olvasok.

Virtuális körlevél (-játék)

Sparrow blogjáról másoltam be a kérdőívet, és elvileg a hozzám belinkelt személyek is nyugodt szívvel kitölthetik. :)

1. Hogy néz ki a kulcsod?

Sok kulcs egy karikán, plusz egy téglalap alakú, EU-s kék színekben pompázó EU-s kulcstartó (reklámajándék :)).

2. Milyen a kedvenc cipőd?

Az új magassarkúm, mert gyönyörű hófehér, és bárkinek jól állna. Attól most eltekintek, hogy véresre töri a jobb sarkamat, így a viselési alkalmanként szükséges egy sebtapasz miatt vsz. igen magas lesz a fenntartási költsége.

3. Mikor mostad le utoljára a wc lehúzóját?

Nincs lehúzója, valami billenős gomb van a tartályba szerelve, amit egy-két hetente letakarítunk. De ebből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni az általános takarítási gyakoriságra vonatkozóan.:P

4. Mit tennél, ha kapnál ajándékba egy 50 órás hárfatanfolyamot?

Erről az jutott eszembe, hogy a válaszadóknak vajon hány százaléka kiált fel ennél a kérdésnél, hogy nagy ég, világ életemben meg akartam tanulni hárfázni!! :D Én mindenesetre elcserélném nyelvtanfolyamra. :)

5. Üldögéltél-e valaha lábat lógatva az Alagút tetején?

Nem... Bármit jelentsen is a nagy kezdőbetű, soha semmilyen alagút vagy alagút nevű hely tetején nem üldögéltem lábat lógatva.

Pöttyök-karikák

Egyre gyűlnek a panyizsuzsi ékszereim (és még mennyi van tervben! :)), és rájöttem, mégsem járja, hogy ott hevernek egy kupacban a polcon, kellene nekik egy ládikó. Ez a gondolat már vagy három hete megfogant bennem, de mivel ma volt rá először lehetőségem, hogy megvalósítsam, idáig váratott magára. Viszont I. kincsei között találtam egy eredetileg teásdoboznak szánt fadobozkát, amiről azonnal tudtam, hogy tökéletes lesz. Két "kihúzható" fiókja van, amelyek épp elég nagyok ahhoz, hogy még a botmedálok is elférnek bennük.

Ezután elkezdtem kutatni egy hozzáillő szalvéta után, de vagy háromszor néztem át a készleteimet, és egyiken sem akadt meg igazán a szemem. Összeállt bennem, hogy paradigmaváltást kéne végrehajtanom a szalvétagyűjtésben. Az évek során már így is sokat változtak a beszerzett darabok, többnyire azért, mert maga a dekupázstechnika is sokat fejlődött, de mostanra megérett egy teljes értékű váltás. Kezdetben még nagyon sok állatos-gyümölcsös-virágos szalvétát vettem, igaz, ezt az is indokolta, hogy a legtöbb dekupázsos szakirodalom és mintakönyv ilyesmiket használt fel, én pedig ugye abból merítettem ötleteket. Aztán jött a "konyhás" korszak, az olajbogyótól kezdve a tésztás, fűszeres, boros, teás, kávés és természetesen sütis-csokis szalvétákig mindenfélét gyűjtöttem, és anno még használtam is fel belőlük. Persze a sütis-csokis darabok máig nagy kedvencek, azokkal akkor sem fogok leállni, ha esetleg nem használom fel őket kreatívkodásra. :) Idővel persze rájöttem, hogy szépek ugyan a konyhai eszközök dekorációi, de amíg ez az utolsó igénybe vett helyiség a lakásban, addig nem igazán fogom hasznukat venni. Ekkor kezdődött a művészibb szalvéták gyűjtése, amiken a lényeg a minta volt, amelyek egyre kevésbé voltak figuratívak - sokkal fontosabbak lettek a színek, az összhatás, a festékekkel való kombinálhatóság. Viszont - ma rá kellett jönnöm - ezt még van hová fejleszteni, ugyanis Zsuzsi ékszereihez egy igazán nonfiguratív, lehetőleg körökkel operáló mintát kerestem volna, de ilyenem nem volt. Csíkosból ugyan van jópár, de most kifejezetten köröket szerettem volna. Az egyetlen, amit találtam, fekete-fehér színben komorkodott, de ezekhez a csupaszín ékszerekhez egész egyszerűen nem lehetett ilyet választani - minden porcikám ellenkezett, amikor a dobozhoz próbáltam a szalvétát.

Így aztán nem maradt más hátra, hirtelen ötlettől vezérelve "lenyúltam" Zsuzsi saját, fehér-rózsaszín-barna-zöld kombinációjú mintáját, és elhatároztam, hogy akkor nem dekupázsolt, hanem festett dobozkát készítek. A művészek saját alkotásának eltulajdonítása persze nem szép dolog, de mentségemre legyen mondva, a zöldet kihagytam, mert nem illik a szobámhoz (nesze neked, eredetiség :P), és a minta felhasználásával csupán az ékszereknek szerettem volna hozzájuk méltó házikót alkotni. Tehát "I own nothing, etc., etc." És így legalább biztos lehetek benne, hogy az üvegékszereim otthon érzik magukat a megszokott mintájukba csomagolva. :)

És íme az eredmény, képekben:

Szabad és teljesen munkaszüneti nap

Egy darab szabadnap kilátásban. Egészen pontosan holnap. Teljes 24 óra, amiben nincs minden másodperc előre betáblázva, kiszámítva, beiktatva, kitalálva, eldöntve, lefoglalva stb.

Életem számtalan aspektusa verseng ezért a rendkívül szűkös erőforrásért, úgymint: ALVÁS, rendrakás, takarítás, mosogatás, mosás, céges adminisztráció, elmélyedés, kommunikáció a barátokkal (aka 15 elmaradt e-mail, egy hetek óta húzódó skype-beszélgetés F-fel, egy elmaradt szülinapi üdvözlet M-nek), zenehallgatás, moziba menés, itthoni filmnézés, olvasás, párizsi tudnivalók tanulmányozása, új rózsaszín bőrönd feletti ujjongás... és a "csak úgy". Hogy a váratlannak legyen végre ideje megtörténni. Legalább ideje legyen.

Teszt

Ma leteszteltem az új Zagabo ruhámat és az új panyizsuzsi medál-gyűrű szettemet. Kicsit másképp, de mindkettő kiállta a próbát.

A gyűrű egy hirtelen mozdulattal szélsebesen levágódott az ujjamról, és csengve-bongva ide-oda pattogott egy ideig a mosógép, a csempe és a kőpadló között, míg végül megpihent. A nyakam tettem volna rá, hogy miszlikbe aprítva szedem össze, de nem. Kutya baja sem lett. Úgyhogy azt hiszem, tényleg elmondhatjuk, hogy a panyizsuzsi üvegékszerek törhetetlenek.

A. pedig el volt ragadtatva a ruhától, még mikor jöttem el, akkor is megcsodálta, hogy "hát eszméletlen jó (meg nagyon jóóóól áll!! :)), és milyen érdekes az alja is - jéé, ez gumis? Nahát, micsoda ötlet!!" :-) Több tesztelőm sajnos nem volt, mivel beköszöntött az ősz, így szabad téren már kabát takarta a nagy attrakciót. Pedig A. jó pszichológushoz híven azért megjegyezte, hogy nagyon fontos, hogy mit viselek, de sokkal fontosabb, hogy ki előtt, úgyhogy el vagyok küldve (immár hanyadszor :)), hogy flangáljak végig benne a Nagykörúton is. Erre talán még kicsit várni kell, de ha előbb nem jön össze, akkor majd a Champs-Élysées-n. Mert megérdemlem. :)

Múmin alszik

Így alszik Múmin, és így aludtam én is tegnap. :-) Ez a legeslegkedvencebb képem a naptáramból. Jövőre rendeltem A0-ás méretben. :D

Ma pedig munka helyett megnéztem Jane Austen Emmájának három különböző filmfeldolgozását (az egyik egy 4 részes TV-s minisorozat, ezért tartott ilyen sokáig). Tudom, hogy nem vagyok normális, de holnaptól ismét felkötöm a gatyát. Aztán tényleg már csak másfél hét.

Csipkerózsika

Ma végre úgy érzem, hogy keresztbetettem valamit. Hogy mozogtam, hogy beszéltem, hogy láttam, hogy hallottam, hogy újra eljutott hozzám a külvilág. Mindezt du. 5-től, amikor letéve végre a lantot, összeállt bennem, hogy ha még egyetlen leütést leírok ma, akkor már előbb fogok járni kiszámolt ütemtervnél, és ez valami olyan hihetetlen földöntúli, rég elfeledett érzést idézett, mintha még soha nem lett volna egyetlen szabad délutánom sem, pedig igazándiból még nem régen van az, hogy egy szabad percem sincs. Hogy ki van számolva, hogy egy perc alatt hány szót lehet lefordítani, és ha csak kétszer fél órát számolok evésre, és a többit végignyomom, akár napi 14-15 órát is tudok dolgozni.

De ma délután. Három hét után hajat mostam, három nap után lezuhanyoztam, és kilóban kentem magamra a testápolót, csak mert jól esett, elidőztem a fürdőszobában és néztem magam a tükörben, és olyan volt, mintha 100 éve nem láttam volna magam, és mintha megélénkültek volna a színek. Éreztem, mit éreztem, szinte hallottam, ahogy elkezdett csörgedezni az ereimben a vér. Betettem a kontaktlencsémet, csak hogy tisztán lássam magam körül a világot. A formákat, a színeket, bármit, ami nem kötelező betű. Aztán persze megírtam 7 e-mailt, elutaltam az elutalandó összegeket, betettem egy adag ruhát mosni, bekapcsoltam a zenét, kirámoltam a három hete a szobámban gyűlő és tornyosuló banánhéjakat, kenyérhéjakat, teafiltereket, tányérokat, zacskókat, késeket, villákat, csináltam magamnak teát, olvasgattam végre a kedvenc oldalaimat, képet mentettem, kommenteltem, lájkoltam, belinkeltem, kiposztoltam, írtam a francia fórumra, lefordítottam angolra a Potiche magyar kritikáját, hogy aztán a francok, ha akarják, tovább fordítsák franciára, megnéztem még 25x a trélert, álmodoztam Párizsról, csokis sütit ettem, és egyáltalán, de egyáltalán nem gondoltam arra, hogy még azért van kb. másfél hét az őrületből, és egyáltalán, de egyáltalán nem állt görcsben a gyomrom és minden olyan, de olyan békés volt. És aztán este még olvastam is.

Olyan volt az egész, mintha álomból ébredtem volna. És bizonyos értelemben így is van. Mert napi 12 ezer szót fordítani huzamosabb ideig, tolófájások és ütemes előrehaladás és nyugodtan születés ide vagy oda, az csak zombi állapotban megy. Még akkor is, ha a szalmonella kiütött öt napra, és ez némileg kilendített a zombiállapotból. De hiába fordítok le még sokszázezer szót, mert közben olyan, mintha nem is léteznék, és az a legrosszabb, hogy ez tulajdonképp így is van. Igazándiból már nagyon várom, mi lesz utána. És elhatároztam, immár, úgy érzem, nagyon sokadszorra ebben az évben, hogy ezt, így garantáltan soha többé és semmilyen körülmények között nem. Nem érdekel, hogy kibírom, mert nem akarom kibírni. Mert nem éri meg.

Most pedig elteszem magam, és aludni fogok édesdeden, mint Múminkám a szeptemberi naptáramon.