Kassa 2013 és Zagabo divatbemutató

2013-ban Kassa Európa egyik kulturális fővárosa. A másik Marseille, ahol tegnap nagy valószínűség szerint jobb idő volt, mint Kassán, de imádom az igazi téli időt, főleg, amikor a nap közepén kezd el havazni, és válik az egész város mézeskalácsház-faluhoz hasonlóvá, így nem bántam, hogy utóbbi közelebb esett tegnap. Persze nem a földrajzi fekvés döntött arról, hogy hová látogatok, sokkal inkább a program. Marseille ugyanis nem rendezett olyan dizájn- és divathétvégét, ahová kedvenc magyar tervezőmet, a Zagabót is meghívták. Amit valójában meg is kellene köszönnöm nekik, mert Kassába nagyobb esélyem volt eljutni egy laza vasárnapi kiruccanásra. 

No, de kezdjük az elején: 6:30-as vonatindulás, 5 órási kelés, előző nap fél 11-es fekvés, 0 perc alvás (szokás szerint. Note to self: orvoshoz menni, demostmártényleg!). 3,5 óra édes szendergés a vonaton, ahol helyjegy nélkül sikerült elsőre olyan helyet választanom, ahová azután Kassáig nem akart senki leülni. És bár G. barátnőmnek köszönhetően, aki a magyar mellett szlovákul és csehül is tud, az állomásról is eljutottam volna könnyen a helyszínre, egy bőbeszédű fiatalember az utolsó negyed órában beszédbe elegyedett velem, és kiderült, hogy ő is nagyjából arra tart, amerre én, így aztán még ennyit sem kellett volna előre idegeskednem. Még mindig meglepődöm, hogy az ilyenek bejönnek, pedig bejönnek. Mindig. Kassa egyébként szép kis város, a templommal és a sétálóutcákkal valóban mesebeli hangulata lett a téli belvárosnak.

A galériába tehát gyorsan betaláltam, majd némi telefonos navigálás után fel a kiállítótermekhez is. Ez a helyes megnevezés, ugyanis míg én inkább a Wamphoz hasonló vásárjellegű rendezvényre számítottam, addig a szervezők elképzelése szerint sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a kiállítási szempont - nem volt például próbafülke sem. Talán így tudták áthidalni az alkalmazott művészetek és a képzőművészetek közötti kisebbfajta szakadékot, mivel egyes tervezők valóban inkább műalkotásnak beillő, és ebből következően hordhatatlan darabokkal képviseltették magukat - amelyek ettől még igazán érdekesek, izgalmasak, sőt szépek is voltak, de őket nehezebb lett volna beilleszteni a vásár keretébe, mint fordítva. Mi azért G-ékkel körbenéztünk, és sikerült vennünk kb. A0-ás méretű képeket falra, valamint én rögtön kiszúrtam egy olyan ruhakollekciót is (a Zagabón kívül :)), ami azonnal belopta magát a szívembe. Azt követően kiszúrtam az árakat is, amik már olyannyira nem kerültek közel hozzám (pl. 500 euró egy ruháért), mindenesetre ez cseppet sem tántorított el attól, hogy csodáljam őket (a ruhákat, nem az árakat).

A napot végül a kétóránként tartott divatbemutatók foglalták keretbe, amikre beültünk, mintegy melegítve az esti 8 órás alkalomra, merthogy ez volt a várva-várt lényeg: este 8-kor a Zagabo divatbemutatóját láthatta a közönség. A "melegítés" egyébiránt találó szó, ugyanis egész nap fagyoskodtunk. A kiállítóstandoknál sem fűtötték túl a házat, de abban a teremben, ahol a divatbemutatókat lehetett megtekinteni, konkrétan nem volt fűtés. Ráadásul olyan sok hely sem volt, hogy arra lehessen számítani, majd az emberek "belehelik", pláne, hogy kétóránként kb. negyed órára - húsz percre telt meg a helyiség egy-egy bemutató erejéig. Így aztán dél örül ebéd ürügyén átvándoroltunk a közeli plázába, ahol a szükségesnél persze több időt töltöttünk, de egyikünknek sem akarózott otthagyni a jó kis meleget. Itt sikerült beszereznem egy wedge sneaker típusú cipőt is potom 10 eurós áron. Persze G-ék hívták fel a figyelmemet rá, én meg rábeszéltem magam. Nem volt szükség túl sok győzködésre. :-) 

A divatbemutatókon megfigyeltem, hogy a modellek gyönyörű szépek, pedig nagyon vékonyak voltak, szokás szerint, de messze nem anorexiások, egyszerűen még a futurisztikus kreálmányok is fantasztikusan álltak rajtuk, akármit aggattak rájuk, az megszépült. G. persze az este előrehaladtával egyre idegesebb lett, amit teljesen át tudtam élni, sőt, mivel hajlamos vagyok átvenni más idegességét, nagy megkönnyebbüléssel emlékeztettem rá magam időről-időre, hogy nem az én vállamat nyomja a felelősség súlya, ide én élvezni jöttem a programot. :) Így inkább beszálltam B. mellé G. nyugtatásába, hogy hasznossá tegyem magam. Aztán fél 7-kor elkezdték a backstage-ben a készülődést, minden flottul ment, gyönyörűen sikerült a lányok haja, sminkje, időben voltunk. Úgy tűnt, hogy egy egész óra marad felöltöztetni a modelleket, és miután a másik tervezőt, aki G. után mutatkozott be (egyébként másodszor, az ő futurisztikus ruháit láttuk du. 3-kor is), 10 percre el tudtuk ijeszteni a vasalótól, amit már vagy 40 perce birtokolt, és még ugyanannyi nagyjából hátra lett volna neki, egy kicsit meg is nyugodtak a kedélyek. Mármint G. kedélyei. :) Mint kiderült egyébként, az idegessége a vasalót bitorló tervezőlányra is átragadt, ami viszont ez alkalommal hasznosnak bizonyult.

Újabb fordulatként azonban közölték, hogy fél 8-ig ott, ahol elvben a lányok öltöztek volna, nem kapcsolhatják fel a villanyt, mert éppen az épület előtt kapott helyet a tűzijáték, aminek nem tesznek jót a kivilágított ablakok (máig nem értjük, miért, de a parancsot teljesíteni kellett). Így végül 19:40-ig a sötétben malmoztunk, majd kb. 20 perc alatt kellett felöltöztetni mindenkit. Bár eddig a pontig nagyjából tartottuk magunkat ahhoz, hogy én nem láthatom a ruhákat, hiszen a 2013-as tavasz/nyári kollekcióról van szó, ami számomra is teljesen új, ráadásul nálunk februárig nem is debütál, amíg meg nem jelennek a hivatalos kampány- és lookbook-képek. A sötétben tulajdonképp nem is láttam belőlük semmit, bár ott álltam G. mellett a félhomályban, amikor vasalt egyet-kettőt :), és amikor villanyt kapcsoltak, diszkréten bementem a terembe helyet foglalni. Természetesen azonban nem bírtam megállni (meg hát rohadt hideg volt abban a fűtetlen helyiségben, valljuk be :D), így visszamentem még, és amikor megpillantottam pár felöltözött modellt, naná, hogy azonnal menetrendszerűen beleszerettem az összesbe! (A ruhákba, nem a modellekbe. :)) Egyszerűen lélegzetelállítóan álltak ezeken a lányokon. Gondoltam is, ha csak fele ilyen jól mutatnak majd rajtam (aminél többre úgysincs esély), már nyert ügyem van. Készítettem is egy backstage fotót (lásd fent), amiért talán nem haragszanak meg az illetékesek (ugyanis a Zagabo hívószó miatt látni fogják ezt a posztot, most már tudom :)), ha kiteszem ide. Instagramos változatban trükkösen némileg faragtam a képen és fekete-fehérre szűrve került fel, ráadásul picit homályos, szóval nagyjából semmi hasznos nem látszik rajta, de mégis megvan a fíling, hogy bepillantottunk az új kollekció divatbemutatójának háttérmunkálataiba. Mellesleg azt hiszem, azok között, akik ezt a blogot olvassák, legfeljebb reklámnak illik be, spoilernek kevésbé. :-)

Újabb idegességforrást jelentett közben, hogy a tűzijáték és a nyitóceremónia miatt lezárták a belvárost, tehát konkrétan kb. negyed 8-tól nem lehetett megközelíteni a galéria bejáratát. Ez egyrészt azért volt problémás, mert nem tudtuk, lesz-e egyáltalán ember a 8-kor kezdődő bemutatóra, másrészt G. családja jött volna közönségként, és pont erre az időre futottak be Kassára, így kétséges volt, hogy át tudják-e időben verekedni magukat a tömegen. A probléma végül mindkét oldalról úgy oldódott meg, hogy 3/4 8 körül vége lett a tűzijátéknak, és az utólagos hírek szerint a térre kivonult 40 ezer ember közül épp elegen tódultak be a galériába ahhoz, hogy tele legyen a terem, sőt, még álltak is a széksorok mögött-mellett az érdeklődők. Szerencsére velük G. nővéréék is bejutottak, és a show mindössze kb. 5 perces késéssel elindulhatott. 

Nagyon izgalmas volt végigülni az első sorban életem első igazi divatbemutatóját. :) A Zagaboé volt egyébként az összes közül a leghosszabb, 15 modellel, akik szép lassú ütemben vonultak végig a kifutón, így nyugodtan meg lehetett csodálni az öltözeteket, amiken volt is mit nézni. Próbáltam persze képeket készíteni, de a telefonom kamerájával az összes sétálós kép homályos lett. Talán nem is baj, kisebb a kognitív disszonanciám amiatt, hogy úgysem tehetem közzé őket. :) Egyedül arról az esőkabátról sikerült egy még álló képet elkapnom, amit már közben B-ék is kiposztoltak teaser gyanánt - ezt megmutattam I-nek, hogy legyen valami fogalma neki is arról, miről maradt le (és persze hogy mi vár majd rá tavasszal :)). Természetesen készült rendes fotó és profi videó is, sőt, B. is készített saját képeket és videót. Ehhez, csak úgy megjegyzem, én voltam a próbababa még a show indulása előtt, hogy stimmeljenek a fények és a beállítás. Azt hiszem, ennél soha nem fogom közelebb érezni magam egy modellhez. :D 

 Kép forrása: Zagabo

Közben persze inkább mustráltam én is a ruhákat, hiszen itt volt az alkalom, hogy kiválogassam a kedvenceimet, és kettő máris bekerült a virtuális kosaramba. G. mondta, hogy tervez még a megjelenésig további darabokat is, már előre tartok tőle, mit fogok még akarni. Na meg spórolok. :-) A végén, hivatalos divatbemutató lévén újra kivonult az összes modell - három lány kivételével, akik a következő "défilé"-ben is szerepeltek, így elrohantak átöltözni -, és legvégül a tervező is kimerészkedett a backstage rejtekéből, hogy egy meghajlás erejéig megmutassa magát a közönségnek. G-nél ez valójában inkább egy röpke "behajlás"-nak sikerült, és bár ő váltig ragaszkodott hozzá, hogy úgy érezte, mintha már órák óta ott állna, a taps pedig nem is indult el rögtön, amikor kiért, a videóról visszanézve bizonyítást nyertek a mi állításaink, miszerint olyan hirtelen ugrott ki és vissza, hogy abban sem voltunk biztosak, kijött-e egyáltalán. :) Jót nevettünk közösen a szubjektív és az objektív idő közötti alkalomszerűen óriási különbségen, és megbeszéltük, hogy majd legközelebb már G. is gyakorlottabb lesz. De ettől függetlenül, hatalmas élmény volt, és olyan, de olyan büszke voltam rá, hogy ezeket a csodákat mind ő hozta össze, én pedig úgy érzem, picit részese vagyok annak, ami ott történt, az első ilyen bemutatkozásnak, a nemzetközi közönség előtt tartott divatbemutatónak - persze, persze, ebben a pillanatban is emlékeztettem magam rá, hogy ez nem az én kollekcióm, de itt már korántsem zavart annyira az érzelemátvétel, mint az idegeskedéskor. :-)

Újévi fogadalmak

Ezt normál esetben nem január közepén szokta összeszedni az ember, de én alapból már jó ideje nem fogadkozom újévkor. Legfőképpen azért, mert folyamatosan dolgozom a különféle feladataimon, így ebből a szempontból az évkezdés nem jelent változást. Az utóbbi időben további ok, hogy aminek valóban változnia kellene az életemben, az nem akaraterő kérdése - tehát felesleges fogadkoznom, nem ezen múlik.

Az elmúlt 1-2 hét alatt azonban egymást érték a különféle történések, amikből aztán egyszerre, pillanatok alatt összeállt bennem legalább négy olyan elhatározás, amit akár fogadalomnak is nevezhetek. Kétségtelenül a hirtelen végeszakadt IKT-s csoport, na meg az így végül záróként megtartott intenzív alkalom során felmerült érzések adták meg a legerőteljesebb lendületet. Mert igen, valóban, a leglényegesebb dolgok fölött nincs kontrollom, jelenleg legalábbis ez a helyzet, akárhogy próbálom mantrázni, hogy nem így van, így van. Viszont akkor ott kell elkezdeni, ahol tényleg tudok változtatni - és ilyenből is van épp elég.

Az első, hogy elmegyek orvoshoz. És elvárom, hogy megoldódjanak a fizikai problémák, függetlenül attól, hogy a lelkemben micsoda mély és pusztító erők váltják ki őket valójában. Ettől pedig rendeződnie kell az alvásgondoknak is, ami mostanra ténylegesen a tarthatatlan kategóriába lépett. Azaz hosszú ideje tarthatatlan, és csak úgy tartható mégis, hogy vegetálás az eredménye. Ezenkívül már régóta elegem van abból, hogy állandóan halogatom a teendőimet. Már tisztában vagyok vele, hogy ez nem lustaság kérdése, hogy ennek az okai is nagyon messzire vezetnek, és az sem véletlen, hogy egy ideje ahelyett, hogy javulna, tovább súlyosbodik a helyzet. Viszont eljött az a pillanat, amikor mozgatórugók ide vagy oda, belefáradtam, kimerültem, mindennel együtt elpattant az a bizonyos húr, és elhatároztam, hogy nincs több halogatás. Mert végül is hová? Meddig még? Rájöttem, hogy mindent akarok, és mindent azonnal akarok, a jó értelemben véve. Lehet, hogy ez a fajta megvilágosodás a "korral" jár, de ha igen, akkor üdvözlöm, lehet valami pozitív hozadéka is annak, hogy rohamos sebességgel száguldanak az évek.

Mindezzel pedig összefügg az utolsó és a legfontosabb elhatározás: hogy mostantól azt teszem, ami nekem jó. Ez a mondat önmagában nem hat az újdonság erejével, számtalanszor kimondtam már, viszont a felismerés, ami mögötte van, most mégis egész más. Mert mostantól nem csak azt jelenti, hogy nem hagyom, hogy rám kényszerítsenek - mások, az élet - olyan kötelezettségeket, amelyek gúzsba kötnek, amelyek megnyomorítanak és elveszik tőlem a saját életemet, hanem hogy önmagamban is megállítom ezeket a folyamatokat, ezeket az erőket. Amennyire jelenleg befolyásom van fölöttük, mindenképp. A halogatás például ilyen - közben is rosszul érzem magam, sokkal jobb lenne csak egyszerűen nekiállni a feladatoknak, kipipálni őket, majd élvezni a szabadidőt. A kulcsszó pedig az egyszerű - hirtelen minden olyan világossá, olyan magától értetődővé vált. Persze, hogy úgy teszek, ahogy jó nekem, miért is tennék másképp? Hát hülye vagyok talán? Nyilván, idáig el kell jutni, ezért nem is kérem számon magamon, ha korábban esetleg "hülye" voltam, csupán mostantól teljesen más dimenzióban látom ezeket a nehézségeket. 

Ennek az egyik legfontosabb vetülete, hogy eldöntöttem, ha jót, ha rosszat érzek, azt fogom kimutatni, ami valójában bennem van. Minden józan ember így cselekedne, nekem viszont - önvédelmi okokból, természetesen - világéletemben alapértelmezett volt, hogy ha tétje van, akkor se a jó, se a rossz nem látszódhat rajtam. A jó azért nem, mert az elutasítást kockáztatom, amiből nem bírok ki többet, a rossz pedig azért, mert nem lehetek gyenge, ugyanis nem fog megvédeni senki, ráadásul aki bánt, még megerősítést is kap, hogy eléri a célját, megfélemlít, így tehát akár még jobban bánthat. Így maradt az egészből az, hogy megy minden feszültség befelé, hiszen végeredményben az önpusztítás kézenfekvő megoldás, és mindenekelőtt biztonságos. Nem kockáztatok vele semmit, legfeljebb, hogy elpusztítom önmagam, de az a többi lehetőséggel összevetve még mindig a legkevésbé félelmetes. Mindezt persze csak utólag lehet ilyen szépen megfogalmazni, és ez önmagában még most sem a megoldás, de az érzés kikristályosodott, és igyekszem ennek szellemében viselkedni, cselekedni, élni. 

Az a jó ebben az új dimenzióban, hogy nem csökkenti a félelmet, hanem kivonja az egyenletből. Nem értelmezhető az az ősi, alapvető rettegés, ami eddig meghatározott (anélkül, hogy felfogtam volna). A gyakorlatban kétségtelenül ennél kissé összetettebb a képlet, és bonyolultabb a megvalósítás, talán nem is sikerül maradéktalanul, és tökéletesen, de apró, pici lépésekben azonnal elkezdhetem, ami erőt ad. Lehet, hogy csak fokozatosan tudom visszavenni (vagy talán először átvenni) az irányítást a saját életem felett, de ám legyen. Úgy is megfelel.

Toute á une fin

Néha hamarabb, mint tervezi az ember. És persze hirtelen, és sokk, és valahogy olyan, mint mostanában minden - szinte dobálja elém az élet azokat a helyzeteket, amikben valamint el kell gyászolni. Úgy 2 héten belül ez a harmadik, ha jól számolom, és nem piskóta ügyekről van szó. Ami nem is lenne rossz, ha az egész összeállna azzá, amit hivatott "helyettesíteni", hogy el tudjam már végre engedni a bennem működő pusztító erőket. De egyelőre csak folyamatos szomorúság, magány, félelem a hozadéka. 

Pedig részben megkönnyebbülés volt, mert iszonyúan kivagyok fizikailag, csak mára mégis rám tört, hogy na és akkor, ha nincs IKT, akkor mi van. Ha nincsenek tovább ezek az emberek, ez a kör, ahová olyan bizalommal mentem minden alkalommal, akkor mi van. Még nem tudom a választ. De ebbe a dalba ma botlottam (és szerelmesedtem) bele Nolwenn új albumáról, és most épp nagyon passzol, nemcsak a szövege, a hangulata is. Úgy táncra perdülnék, miközben potyognak a könnyeim - vagyis tulajdonképpen folytatnám ezt a mai napot, ahogy elkezdtük...

Amikor egy jóképű ÉS szimpatikus pasi...

látványosan a próbafülkén kívül próbálgatja a pulcsikat (oké, tényleg mind foglalt volt), és megkérdezi tőled, hogy szerinted melyik a jobb, az L-es, vagy az XL-es-e, mert ugye az L-es jobban passzol (és ezt heves bólogatással megerősíted), de hát gyapjú, és az mindig összemegy, majd miután felszabadul a próbafülke, beenged, hogy csak nyugodtan - ő itt elvan, és amúgy strandra is jár -, de amikor kijössz, még mindig ott van, és közli, hogy igazából nem azóta vár itt, csak már kétszer felvette mindkettőt, mert nem tud dönteni, akkor mi az úristent kell csinááááááááálniiiiiiiiii?? Ááááááááááááááááááá!!!

Hamis barátok

Így hívják azokat a szavakat, amelyek két különböző nyelvben alakilag vagy tükörfordításban megegyeznek, mégsem ugyanazt jelentik, használatuk pedig nem kevés derültséget tud okozni az érintettek számára. Vagy éppen fejfájást, mint ezúttal gyanítom, a francia elnöknek, aki több értelemben is egy hamis "barát(ság(osság))" áldozatául esett.

Francois Hollande levélben gratulált Obama elnök újraválasztásához. Ezzel önmagában nem is volt semmi gond, de valószínűleg nagy lelkesedés fűtötte, hogy valami személyessel is kiegészítse az előregépelt (egyébként franciául írt) levelet, ezért kézírással kanyarított közvetlenebb megszólítást és - angol nyelvű - elköszönést a megfelelő helyekre. 

A levelet természetesen azonnal felkapta a francia sajtó, ugyanis Hollande a franciául nem tudók számára elsőre teljesen érthetetlen "friendly" kifejezéssel búcsúzott az (újdon is sült) amerikai elnöktől. Rögtön értelmet nyer azonban a tévedés, ha rájövünk (vagy megmondják nekünk :)), hogy a francia "amicalement" szót próbálta ily módon átültetni angolra. A két szó egyébként még csak nem is azonos jelentésű, mivel a "barátságos" franciául az amical(e), az amicalement angolul inkább "in a friendly way" lehetne, a valós jelentése pedig kb. "Baráti üdvözlettel". A lényeg tehát az, hogy míg a francia levelekben ez bevett elköszönési forma, az angolban nem létezik, megfelelője inkább a Yours sincerely vagy esetleg a Kind regards/Best regards. Azt - sok franciától eltérően - nem hinném, hogy diplomáciai incidensként vagy egész Franciaország lejáratásaként kellene felfogni az esetet (persze én könnyen beszélek, francia ajkúként biztosan másképp érezném), viszont elkerülhetetlenül megfogalmazódik a fejemben, ami hasonló, többnyire kisebb horderejű és kevesebb nyilvánosságot kapó ügyeknél is mindig: egyetlen olyan ember sem volt Hollande elnök úr közelében a levél aláírásakor, akitől egy ilyen alapvető szófordulatot illetően tanácsot kérhetett volna? 

Persze, értem én, bármi előfordulhat, lehet, hogy már indult volna az Elysée-ből a postásfiú, és még rá kellett sózni ezt a levelet, hiszen ilyen jelentős esemény azonnali gratulációt kíván, egyszerű halandóként mégis azt gondolnám, hogy felelős pozícióban nem ennyire óvatlan az ember. Nyilván az is elképzelhető, hogy meggyőződésből írta az említetteket, bár talán ez a rosszabbik eset. Nem azért, mert egy elnöktől elvárható ilyen szintű angol nyelvtudás, természetesen még nyelvtanárként és fordítóként sem gondolom, hogy ez követelmény lenne. Ellenben az igen, hogy tisztában legyen a saját hiányosságaival, vagy legalább a tévedés lehetőségével. Ha ugyanis nincs, egy könnyen mémmé váló üdvözlő levélnél még sokkal kínosabb helyzetekkel is szembe kellhet néznie, azt pedig aztán már nem biztos, hogy csak a büszkesége sínyli meg.

Amikor a tanár diák, avagy egy kiábrándult tanuló panaszai

Váltani fogok, méghozzá francia tanfolyamot. Egy ideje már érlelődött ez bennem, aztán természetesen kellett még egy-két konkrétabb fenékberúgás, hogy meglegyen a kezdő lökés. Holnap megyek szintfelmérni és beiratkozni a Francia Intézetbe, remélem, lesz megfelelő csoport, és végre minden igényemnek meg fog felelni a kurzus.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer akadékoskodó és elégedetlen nyelvtanuló lesz belőlem, korábban ugyanis mindent és bárhogy megtanultam, amit elém tettek, mert ez volt a dolgom (még suliban), vagy csak mert szükségem volt rá, és amúgy is imádom a nyelvet (mellesleg meg azért, mert így utólag látom, hogy mindig jól tanítottak. Azért ez elég nagy mázli). Na már most, e tényezők közül mára egyedül az maradt meg, hogy imádom a nyelvet, és ez bizony a jelenlegi életmódom és munkaterhem mellett nem sokra elég. 

Jó ideje tudom magamról, hogy a csoportos nyelvtanulás számomra jobban működik, mint az egyéni - egyszerűen kell a "happening", hogy történjenek a dolgok órán, na meg persze a társaság is. Később arra is rájöttem, hogy szeretem a tankönyveket - mert színesek, szagosak, összetettek, változatosak. Tudom, hogy sokan éppen az ellenkezőjét gondolják a könyvekről, de én mindig is érdekesnek találtam a bennük lévő dolgokat, a mostani, az AlterEgo pedig kifejezetten jónak mondható, tanári szemmel nézve is.

Amikor tavaly novemberben elkezdtem, elsőre ugrásszerűen éreztem a javulást, nagyon sokat fejlődtem írásban, főként magabiztosabb lettem és sikerült leredukálnom a francia levelek írásához szükséges óraszámot. Bár ez talán nem tűnik olyan komolynak, számomra rettentően fontos volt, ugyanis emiatt nem írtam néha hónapokig a belgáknak-franciáknak. Persze, elvileg "túlképzett" voltam a csoporthoz, de igazándiból ez csak annyit jelentett, hogy az egy év Belgium miatt jártasabb voltam a nyelvben és jobban tudtam beszélni, de voltak olyan hiányosságaim, amik miatt nem akartam magasabb csoportba menni. Ráadásul az egyetlen alternatíva egy nyelvvizsga-előkészítő lett volna, azzal pedig úgysem mentem volna semmire - le tudtam volna már akkor is tenni a nyelvvizsgát, de nekem a munkámhoz tudnom kell a nyelvet, nem az számít, hány pontot adnak bizonyos feladatokra, amiket már csak azért is meg tudok csinálni, mert angol verzióban évekig tanítottam őket. Szóval az elején nem volt gond, úgy kb. januárig éreztem, hogy kapok valamit. Aztán elkezdődtek a problémák, vagyis azt hiszem, akkor kezdtem észrevenni őket.

A legfeltűnőbb az volt, hogy nem használjuk a könyvet. Az elején 1-2 olvasmányt még vettünk belőle, aztán egy idő után már csak azt vettem észre, hogy két könyvnyi fénymásolt lapunk van random mindenféle szókincses feladatokkal, szövegekkel, és mellette a könyvet és a munkafüzetet csak dísznek hordjuk - sőt, hozzáteszem, e 100 kg fénymásolt lap egy részét is csak dísznek kaptuk, ugyanis soha többet nem foglalkoztunk velük. Ráadásul amikor elolvastunk is valamit a könyvből, egyszerűen nem kezdtünk semmit a szövegekkel. Az elején volt még, hogy írni kellett egy-két fogalmazást háziként kapcsolódó témában, de aztán ez is elmaradt. 

Itt merül fel két másik problémám: az egyik, hogy a szavakat, amiket egyébként ömlesztve kaptunk a fénymásolt lapokon, a tanárnő, G. egyáltalán nem kérdezi vissza tőlünk. És akármekkora is a motivációm, arra nem elég, hogy tonnaszám magoljam be a szavakat minden kontextus nélkül, úgy, hogy semmiféle rendező elv nincs abban, ahogy ezeket a lapokat egymás után kapjuk. Ha pedig aztán soha vissza sem kérdezik, nem is nagyon érzem értelmét. Persze, jó lenne csak úgy simán TUDNI őket, de a módszertanban "recycling"-nek nevezett fázis (azaz a szavak visszaforgatása, felhasználása, gyakoroltatása) teljes kimaradásával (úgy, hogy gyakran azon kívül, hogy én leülök otthon, és megtanulom a szavakat, a szótanítás összes többi fázisa is kimaradt) egyszerűen nem hatékony a tanulás. Arra pedig így 30 fölött nincs időm, hogy megtanuljak azért 150-200 szavakat, hogy aztán 2-3 rám ragadjon belőlük. 

A másik, hogy a beadott házi feladatokat, fogalmazásokat irdatlan késésekkel kapjuk vissza. Mindig, kivétel nélkül. Azt mindig is tudtam, hogy egy idő után a feladatok és a belőlük származó tanulságok "elévülnek", éppen ezért ildomos időben kijavítani és visszaszolgáltatni a tanulók irományait. Ehhez tanárként egyébként mindig tartottam magam, azt hiszem, a leghosszabb javítási idő, amit egyszer kénytelen voltam beiktatni, másfél hét (azaz három tanfolyami alkalom) volt. Tartozott viszont ide egy másik érv is, amit sosem sikerült teljesen megértenem, mégpedig az, hogy amellett, hogy módszertanilag rossz, egyúttal demotiváló is, ha elhúzzuk a javítást. Hát most megkaptam, úgy telibe, hogy ezután mindig értsem. Pontosan ez történt: egy idő után egyszerűen nem éreztem késztetést arra, hogy bármilyen feladatot megcsináljak, bármit írjak, ugyanis ha nem jön rá visszajelzés, akkor minek töltöm vele az időt? Egészen konkrétan azért is, mert az írásbeli feladatoknál a javításokból lehet igazán sokat tanulni. Ez egyébként a múlt héten kulminált, amikor G. kiosztott néhány régóta a lakásában kallódó házi feladatot, és az egyik csoporttárs egy májusi háziját látta viszont így laza 5 hónap után. Mondanom sem kell, mennyit ér ez így már. 

Azt egészen hamar elkezdtem érezni, hogy G. nem igazán szereti, ha sokat beszélek egyfolytában. Először azt hittem, paranoiás vagyok, sőt, akkor még próbáltam is visszafogni magam, mert tudtam, hogy könnyebben beszélek a többieknél, és úgy könyörögtem be magam az "alacsonyabb" szintű csoportba, ne vegyem hát el a rivaldafényt a többiek elől. A gond az volt, amikor rájöttem, hogy ilyenről szó sincs, ezért inkább próbáltam beszélni, ha senki sem vállalkozott, hátha úgy beindul a beszélgetés. De egyszerűen éreztem, hogy két folyamatos, összetett mondat után G. már mintha le akarna állítani, és tudom, hogy ezek az érzések nem csalnak. Ha valamit, a nonverbális jeleket tűpontosan tudom olvasni, az intuícióm pedig gyakorlatilag mindig tévedhetetlen, akkor is, ha néha nem hiszek neki. Ez pedig azért kezdett iszonyúan irritálni (amellett, hogy önmagában is rettentően frusztráló és érthetetlen, hogy miért nem hagyják beszélni az embert egy nyelvtanfolyamon, ahol ez lenne a dolga), mert lassanként megvilágosodtam, hogy én nem beszélhetek, ellenben G. minden órán hosszú percekig adja elő, hogy éppen mi történt vele az iskolában, ahol tanít. Mindannyiunk közül ő beszélt a legtöbbet.

Itt jön tehát a TTT, azaz a teacher talk time, ami nagyon belém égett egyetemen, ugyanis egyrészt külön pontozandó tétel az óramegfigyelési íveken, tehát nem mindegy, mit alkot ezen a téren az ember lánya. Másrészről én kifejezetten hajlamos vagyok sokat beszélni, ha valami érdekel, vagy valamiben érintett vagyok, vagy ha csak egyszerűen idegen nyelven kell megszólalni (erre pedig ugye angol tanárként elég sokszor adódik alkalom) - tehát felfogtam, hogy tanárként ezt a késztetésemet tudatosan vissza kell szorítanom. Nem véletlenül. Lehet, hogy az iskolában kedvetlen, unott gyerekek ülnek, akiket szórakoztatni kell, mert akkor sem hajlandók közreműködni, ha van rá lehetőségük, de a tanfolyamon ki kell húzni az emberekből a beszédet, akkor is, ha látszólag nehezen megy, vagy félénkek, és nem mernek megnyilatkozni. Akkor talán nem jutunk el oda, hogy elvben középfokúra készülünk, és senki nem tud két mondatnál hosszabban megszólalni folyamatosan, azt is többnyire olyan nyelvtannal, hogy ne is említsük (köztük egyébként igen, még én is néha).  Erről A. (pszichológus) egyik hasonlata jut eszembe: ha megtanulok lassan zongorázni, és már szinte virtuózan játszom minden darabot, csak éppen lassan, akkor ha elmegyek egy koncertre és megpróbálom ugyanezt gyorsan, nem fog sikerülni. Mert gyors zongorázást nem lehet lassan gyakorolni. Ahogyan a hosszú és folyamatos beszédet sem lehet ötszavas tőmondatok megfogalmazásával gyakorolni. Épp tegnapról származik ehhez is egy szemléletes példa - egyik csoporttársunk személyi asszisztens, és a párizsi Hotel Intercontinentalban kellett foglalnia szállást a főnökének. Mesélte, hogy "Bonjour"-ral mutatkozott be, és ugyanígy a végén lelkesen "Merci"-vel köszönte meg az ügyintéző fáradozását - de a kettő között angolul beszélt. Oké, nem kell bemutatni nekem, mennyire hajlamos az ember még akkor is az első idegen nyelvén megszólalni, ha már tudja a másikat is, csak alacsonyabb szinten. De azt gondolom, hogy 3 évi francia tanulás után ennyit lazán el kellene bírni a telefonban is. Engem tanárként mélységesen lesújtana, ha megtudnám ezt valamelyik tanítványomról. Akkor is, ha benne van a parafaktor, amit megértek. Kellene annyit tudni, hogy egy szállodai foglalást be merjen vállalni az ember ennyi idő után. És a saját tapasztalataim szerint ez itt és most nem feltétlenül a diák hibája, sőt.

Ami még idővel feltűnt, és nem nagy örömömre, az az, hogy soha semmilyen aktuális témával nem foglalkozunk, illetve olyasmivel sem, ami esetleg minket, diákokat érdekel. Egyetlen egyszer kellett még a legelején a kedvenc filmünkről beszélni, az alapján nagy reményeket fűztem a dologhoz, mert hát pont film, az nagyon beletalált. De kiderült, hogy ez a kivétel, és soha nem volt szó arról, hogy mi zajlik épp aktuálisan Franciaországban vagy a frankofón országokban - kulturális, politikai, zenei, bármilyen téren. Ha nincs az internet, november óta jóformán képet is alig láttam volna Franciaországról (nem véletlenül vannak ugye a tankönyvek, ismét csak). Pedig ezen a szinten annyi lehetőség lenne benne. Kiselőadásokat csináltatni, amikről utána beszélgetünk, vitázunk - erre még csak nagyon készülni sem kellene, ezért gondolom, hogy nem a "megúszás" motiválta az ilyenek hiányát. Ahogy látom, G. egyszerűen nem érzi úgy, hogy ez érdekes vagy fontos lenne. Ami nagy baj, mert téved. Az eddigi talán legértelmesebb feladat még így is az volt, amikor mindenki kapott egy cikket, amiből fel kellett készülnie, összefoglalni a tartalmát a többieknek szóban, kiszedni belőle 15-20 szót és azt kiosztani a csoporttársaknak is. Ezeket megbeszéltük, és aztán (elvben) meg is kellet őket tanulni. Ez az egy olyan feladat volt, ami viszonylag fel volt építve, és lett volna értelme, ha mondjuk elvárják, hogy meg is csináljuk (talán ketten készültünk fel belőle végül), és aztán a szavakat is visszakérdezik (soha nem történt meg). De azért azt hozzá kell tennem, hogy különböző észak-afrikai országok sajátos kulturális jelenségei volt a téma, ami mondjuk egynek jó, de ugyanebből a könyvből ugyanezt pl. meg lehetett volna csinálni Belgiummal, és akkor talán máris mindenki egy kicsit közelebb érzi magához az egészet (most kivételesen nem hazabeszélek, vagy csak egy kicsit, de ugye a frankofón országok közül talán még ez az, ami viszonylag kevésbé ismert, tehát van értelme róla olvasni, de még kellően közel áll a gondolkodásunkhoz ahhoz, hogy igazán érdekes legyen). Ráadásul igen, ha a mögöttes koncepciót keressük, akkor az is számít, hogy az ilyen-olyan afrikai törzsek viseletét meg hangszereinek a neveit, törzsi hierarchiáját és még bánat tudja mit valóban "fölösleges" megtanulni vagy akár megtanítani, és én aztán nem egy könnyen használom ezt a szót idegen szavak elsajátításával kapcsolatban.

Szóval, "dióhéjban" ennyi. Ha tanfolyamra megyek, elvárom, hogy a tanár odategye magát, hogy rugdosson, nógasson, ösztönözzön, húzzon maga után, hogy olyat is kihozzon belőlem, amire éppen adott pillanatban nem érzem magam képesnek vagy amihez épp nincs kedvem. Ez a dolga. Akkor is (vagy talán főleg akkor), ha valamiben jobb vagyok a csoportnál. A szakmai tudásán kívül leginkább ezt fizetem meg egy tanfolyamon. Azért nem autodidakta módon tanulok, hogy az ő részét, azt izzadja ki ő, és ne nekem kelljen. Nagyon nagy tévedés azt hinni, hogy mivel a felnőttek tisztában vannak vele, hogy az ő érdekük a tanulás, hát úgyis megtanulják, nem kell őket ezért hajcsárként hajtani. Vagyis ez igaz, de korántsem a teljes kép. A teljes kép úgy néz ki, hogy a gyereknek a tanulás a munkája, ő az, aki előbb-utóbb úgyis megtanulja, amit kell, ha másért nem, azért, mert neki biztos, hogy ha röpdoga nincs is, előbb-utóbb jön egy felmérő, meg mindenképp érettségizni kell, és előfordulhat, hogy akár még érdekli is a dolog. Ezzel szemben a felnőttnek száz más dolga van, neki nem fér bele az, hogy a tanár helyett is dolgozzon. Nekem legalábbis nem. És ezt a felnőtt tanítványaimnál tanárként értettem meg először. Pontosan náluk nem lehetett leadni a heti egy szódolgozatból, a folyamatos kikérdezésből, mert bár sokszor alig tudtak valamit írni, ha még ez sem lett volna, annyit sem tanulnak. Hiába alakult úgy az életem, hogy felfogom, hogy szükségem lenne a magasabb szintű nyelvtudásra, valójában nagyon is jól elvagyok az eddigi szintemen, hiszen bármit ki tudok fejezni (így vagy úgy), és végeredményben eddig még mindig megértettem valahogy azokat a fránya fordítandó szövegeket (merci, Google Translator), az agyam pedig kegyetlenül jól tudja ezt, és kíméletlenül kikapcsol. Amikor havi 80-100 ezer szó fut át rajta a munka keretében, úgy veti ki magából azt, aminek a megtartására nem ostorral kényszerítik, mint a huzat. Nekem pedig nincs energiám (lásd pl. előző poszt), sőt, nem is vagyok hivatott arra, hogy tanulóként a tanár módszertani hiányosságait próbáljam ellensúlyozni. Az elvárás nem egyenlő a nyomasztással, sőt - a Pygmalion-effektus óta tudjuk, hogy a diák azzá lesz, amit elvárunk tőle. Ha tehát a tanár nem várja el igazán, hogy tudjuk is, amit "lead", és igazából ezért a gyakorlatban sem tesz semmit, akkor az lenne a csoda, ha fejlődnénk. 

Az elején azt gondoltam, hogy csak számomra nem jó ez így, mivel a csoport többi tagja valójában hobbinyelvként tanul franciát, de azóta már beszélgettünk többekkel, és kiderült, hogy szinte mindenben egyetértünk. Ők is szeretnék a könyvet használni, szeretnék, ha megtanítanák nekik a szavakat, ha lenne koncepció az órákban, ha a tanár helyett ők beszélhetnének. És valóban frusztrálja őket, hogy nem így van. Én mostanra eljutottam odáig, hogy sajnálok rá annyi pénzt is kiadni, amibe kerül, mert semmi, de semmi értelme. És megpróbálnám elmondani a nyomoromat, mert néma gyereknek, mint tudjuk, ugye anyja se, de nem tudom, hogy mondhatnám meg valakinek, hogy figyelj, szerintem mindent rosszul csinálsz. Mert összegezve a végső mérleg úgy hangzik, hogy amit módszertanilag el lehet rontani, azt G. elrontja - mindezt pedig úgy, hogy ő alapból egy haladó szellemű és jófej tanár (az is). És igen, nem tanultam sokat tőle, de nem azért, mert én már olyan magas szinten vagyok, hogy nem tud nekem újat mondani. De még mennyire, hogy tud, mondott is. De elmondani nem elég, meg is kell tanítani. Így viszont úgy érzem, hogy nagyobb erőkkel mennék szembe, mint holmi módszertan, és arra nincs időm, hogy kivárjam G. személyiségfejlődési állomásait. Így aztán inkább váltok. Kicsit még így is nehezen, mert szeretem a csoportot, tényleg jó a hangulat és jó köztük lenni is, de egyre elviselhetetlenebb bennem a kognitív disszonancia amiatt, hogy elpocsékolom az időmet, holott 1 év alatt már messze nem itt kellene tartanom. 

Annak örülök, hogy sikerült beszélni, és még időben elmondani, mert természetesen fedi egymást a két tanfolyam, tehát mi már elkezdtük a héten az újat, a Francia Intézetben pedig csak jövő héten indul, de ami fontosabb, hogy csak péntekre derül ki, hogy lesz-e egyáltalán. Bízom benne, hogy ott megtalálom a számításomat. Mert tényleg tudni szeretném a nyelvet. De ez alkalommal csak a diák vagyok. A másik oldalon csak egy tanár kell, semmi más. De az kell.

(Nem)alvásnak sütés a vége

Nem igazán írok mostanában, több okból is. Egyrészt mert amúgy sem igazán írok, másrészt mert megint előjött az alvásprobléma, amit most már konkrétan nem bírok tovább. Így aztán amikor néha még a munka is megszalad, végképp csak a túlélésre marad energiám. Miután csütörtökről péntekre virradóra konkrétan 0 percet aludtam, majd pénteken sikerült valamit, amire mondjuk ráfogom, hogy alvás volt, szombat éjjel egy hajnali fél 3-as lefekvés után 5:23-kor felkeltem, mert megelégeltem az agonizálást, és inkább dolgoztam, amíg szó szerint be nem fordultam az asztal alá. Így aztán vasárnapra datálódik a legszebb 3 óra, amit az elmúlt egy évben az ágyikómban töltöttem: 12:50-kor úgy riadtam fel, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, tehát igazán, mélyen aludtam úgy, hogy elveszítettem az időérzékemet, rémálmom sem volt, a gyomrom sem vacakolt - szerintem nagyjából ilyen lehet a megváltás érzése. Persze maradtam teljesen kóma egész nap, de muszáj volt felkelnem befejezni a munkát. Aznap este nem is vártam meg, hogy nagyobb baj legyen, hajnali 3-kor úgy döntöttem, kiérdemeltem egy Xanaxot, ami legalább még mindig megbízható, végre tudtam aludni. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy nem akartam összeesni este a hétfői (vagy a szerdai) franciaórán.

Sőt, tegnap óra után még sütnöm is sikerült, méghozzá nagy tételben. Már 1 hónapja csücsült a hűtőben két csomag réteslap, ezért úgy döntöttem, ha még életben van, gyorsan megcsinálom az összeset. Lett is belőle 4 rúd, kivételesen majd megpróbálom beosztani. A törökmogyorós töltelék almával nem bizonyult jó döntésnek - nem illik ez a két íz egymáshoz. Valójában sosem dolgoztam még törökmogyoróval (mert ugye összesen is mennyit sütöttem, főleg az elmúlt 15 évben...), és rá kellett jönnöm, hogy egyszerre ennyi nagyon tömény belőle. Inkább valami kakaós egyvelegbe kellene beledolgozni, és akkor kapnék egy igazi Nutella-ízű krémet, az lenne az igazi. Vagy talán muffinban, tésztába sütve fincsi lehet. Legközelebb kipróbálom így, a rétesbe pedig marad a jól bevált alma-dió kombináció. 

Annyira lendületbe jöttem, hogy gondoltam, ha már a rétes 40 percig sül, összeütök egy adag muffint is, hátha ez alkalommal nem buggyan meg a mandulatej (ami ahhoz kissé sokba kerül, hogy a tej szokásos sorsára, azaz a kukába jusson). Ez egyébiránt egy új keletű és fenntartható megoldást kívánó probléma, ugyanis bár a mandulatej laktózmentes, meginni egyáltalán nem lehet (legalábbis nekem nem megy le a torkomon, és amúgy sem szoktam tejet inni), tehát csak és kizárólag sütésre használom. Az egy liter viszont 5 adag muffinra elég, így akkor tudnám biztosan elkerülni a megromlás veszélyét, ha folyamatosan muffinon élnék. És bármilyen csábító is a gondolat, mégsem tehetem meg. Könnyebb dolgom lenne persze, ha főznék, de minden már nem megy egyszerre, ráadásul sütni is csak saját mércével mérve sütök gyakran, tehát ki kell találnom valami innovatívat. Átmenetileg megoldást jelent, hogy I. mindig elviszi a sütik felét, így gyorsabban merül fel az igény az újabb adagra. :)

A lelkesedésem miatt kicsit előre is szaladtam, így szépen kimértem és összekevertem a szárazanyagokat, amikorra rájöttem, hogy nincs itthon kókuszreszelék (ami a kikísérletezett kakaós-kókuszos muffinunk egyik igen lényeges hozzávalója). Nem volt más választásom, kísérletezni kellett. Improvizálásban híresen gyenge vagyok, de ez a helyzet szerencsére semmilyen kockázatot nem rejtett magában, hiszen egy muffint biztosan nem tudok úgy elrontani, hogy ehetetlen legyen. Rájöttem, hogy van meggybefőtt, készítek akkor csupacsokis-meggyes változatot. A "csupacsokis"-t úgy sikerült elérni, hogy további szárazanyagok híján a szokásos 3 helyett 10 deka kakaót döntöttem a tésztába - mi tagadás, olyan sima, krémes, habos tésztát kaptam, hogy megszólalt, és megsülve is iszonyú jó állaga lett, szinte olvad az ember szájában. Egyetlen hátulütője talán, hogy minőségi holland kakaóporból készítve cseppet sem pénztárcakímélő megoldás, de úgy vagyok vele, hogy laktózmentes sütit sütni már eleve anyagi csőd, úgyhogy ez már nem oszt, nem szoroz. A konyhatündérkedés közben nem fotóztam, de a kész remekműveket megörökítettem, mert valami mesésen néztek ki. A fénykép talán nem adja vissza teljesen, de a hatalmasra emelkedő félgömbök, a sima, fényes felületen futó repedések és a néhol kikandikáló meggyek tényleg olyanok voltak, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Még majd talán annyit lehetne rajta tökéletesíteni, hogy jobban érvényesüljön a meggy íze, de így kakaótúladagolással is mennyei. :)