Rövid helyzetjelentés

Az elmúlt héten csupa fontos dolgot csináltam, így ismét csak nem volt időm írni: dolgoztam, dolgoztam, aztán volt egy kis munka, majd dolgoztam, végül a hetedik nap megpihentem és betöltöttem a harmadik X-et... Azóta pedig dolgozom, dolgozom, dolgozom, majd van egy kis munka, és ismét dolgozom. Azt hiszem, jogos, hogy ezt a programot záros határidőn belül színesíteni szeretném. Mondjuk kezdetnek egy kis alvással.

16. nap: valaki vagy valami, aki/ami nélkül könnyen tudnál élni

Nem is kell feltételes módba tenni, mióta az eszemet tudom, gyakorlom: alkohol, drog, cigaretta. Így elsőre. Ezek nélkül valóban gond nélkül tudok élni, szerencsére, még csak késztetést sem érzek rá, hogy közelebbről megismerkedjem velük. Lehet, hogy ez is azért van, mert defektes vagyok, de hát legyen akkor már valami haszna is.

Ha viszont olyan embereket és dolgokat vizsgálok meg, akik és amelyek, legalább bizonyos szinten, valóban az életem részét képezik, azt nehezebb megmondani. Pl. könnyedén tudnék (tudok) élni a családom egyes (sok) tagjai nélkül. Megpróbáltam, szuperul működik. És meglepően könnyen élek már több mint öt éve sütő nélkül. Igaz, néha jól jönne, mert sütni imádok, de ha őszinte szeretnék lenni magamhoz, valójában semmiféle komoly hiányérzetet nem kelt bennem. Most aztán meg, hogy elvileg nem is ehetek süteményt... (ja, mert más szempontból ugye végképp nem érdekel, hogy van-e sütőnk :)).

14. nap: egy hős, akiben csalódnod kellett - írj levelet

Na, látszik, a hősből kiábrándult kérdés nem fogott meg, ki is hagytam véletlenül. :) Nem voltak "hőseim", pláne nem olyanok, akik aztán leestek a nekik emelt piedesztálról. Ha meg arról van szó, hogy valaki, akiért rajongtam, aztán kiderült róla, hogy ő is csak ember, nos, ilyen egészen biztosan volt, de per pillanat nem tudnék konkrét személyt megnevezni.

15. nap: valami vagy valaki, ami/aki nélkül tudod, hogy nem tudsz élni, mert már megpróbáltad és nem ment

"Valaki" - úgy gondolom, nincs ilyen. Aki nélkül már megpróbáltam élni, anélkül általában sikerült is, hiszen ez volt a cél - megtanulni, hogy lehet nélkülük is. Azt gondolom, ezek után szükség esetén végül is minden ember nélkül lehet élni - a kérdés inkább az lenne, hogy érdemes-e, vagy mennyire érdemes/mennyire akarok.

A "valami" érdekes kérdés. Szó szerint értelmezve erre is ugyanazt kell mondanom: ha muszáj, vagy ha valamiért úgy hozza a sors, bármiről le lehet mondani, és biztos vagyok benne, hogy nem halnék bele, ha meg kellene próbálnom. Az más kérdés, hogy például édességet nem szabadna ennem, és bár megpróbáltam, nem sikerül nélküle élnem (ékes bizonyítéka ennek egy Pöttyös Guru előttem árválkodó üres papírja :D)). De csak azért, mert annyira nem szigorú a kényszer. Ha az lenne, muszáj lenne. Viszont azt kell mondanom, már csak biológiai tényekre alapozva is, hogy étel és víz vagy levegő nélkül biztosan nem tudnék élni, de az a sanda gyanúm, hogy a kérdésnek nem ez volta lényege. :P

13. nap: egy zenekar vagy előadóművész, aki(k) nehéz napokon segítettek át - írj levelet

Levelet akkor sem írnék, ha lenne időm, abból a korból már kinőttem. De nincs is időm, tehát a kérdés fel sem merül. :)

Egy konkrétumra emlékszem: 2008 nyarán ritka sz***rul voltam, még az elmúlt évek meglehetősen ramaty átlagszintjéhez képest is, és 7x láttam a Mamma Mia! c. filmet moziban. Minden alkalom kifejezetten terápiás hatással bírt. Ha megkérdeznének, mire emlékszem abból a nyárból, biztosan azt mondanám, hogy folyamatosan énekeltem (csak tömegben és visszafogottan - ld. előző bejegyzés) és mosolyogtam, elsősorban Meryl Streepnek, de persze az összes többi zseniális színésznek, na meg persze az ABBA-nak köszönhetően. Így utólag is nagyon köszönöm nekik.

Mostanában inkább az a probléma, hogy sokszor nagyon kimerült vagyok, és akkor szívesen hallgatok zenét, főképpen Alizée-t vagy Nolwenn Leroy-t. Ráadásul a munkával járó verbális túlterhelés miatt csak úgy átlagban is kezdek zenekedvelő lenni, ami kifejezetten jó.

12. nap: valami, ami miatt soha nem kapsz bókot

Elhatároztam, hogy legalább a játékbeli elmaradásomat behozom, mert beindult az "évvégi" elhavazódás. Az időjárásban persze ennek még nyoma sincs, viszont a szabadidő-kilátásaim nem túl rózsásak, pedig jó sok mindenről kéne írni.

Nos, a címre visszatérve: biztos rengeteg ilyen van, hiszen tkp. alig kapok bókot, viszont mindezek közül talán a legnyilvánvalóbb az énekhangom. Az ok pedig egyszerű: nincs ilyenem. Illetve van, de pocsékul szól. Az a klasszikusan "hamis". Soha még csak véletlenül sem találok el egyetlen hangot sem, kivéve mondjuk közvetlenül egy-egy dal meghallgatása után, akkor egy ideig még sikerül. Ha egyszer úgy döntünk, hogy felújítjuk a fürdőt, tuti beállok a közepére énekelni valamit, hogy a csemperepesztéssel gyorsan elintézzük a bontást.

11. nap: valami, ami miatt a legtöbb bókot kapod

Ilyen sem sok van mostanában. :) De amíg még forogtam emberek között, és nem csak a számítógép képernyőjével kommunikáltam, a legtöbbet az angol kiejtésemet dicsérték. Meg a franciát. Mostanában pedig nincs, aki bókoljon bármiért is. Annyit legalábbis semmiképp, hogy statisztikát állítsak fel a kapott bókok tárgya alapján. :-)

10. nap: valaki, akit el kéne eresztened vagy azt kívánod, bárcsak ne ismernéd

Hát, ez így nem lesz valami izgalmas: ilyen sincs. :) Illetve de, persze, elereszteni többmindenkit is kellene, pl. A-t, I-t, G-t, de ehhez az eleresztéshez már nagyon a mélyben kell vájkálni, azon pedig folyamatosan rajta vagyok. A "felszínen" nem tudok ilyen ragaszkodásról magamban valaki iránt.

Olyat viszont, akiről kerek-perec kijelenteném, hogy bárcsak ne ismerném, egyáltalán nem tudok felkutatni az emlékeimben. Ahhoz valami rettentően durva dolognak kellene kötődnie egy emberhez, hogy ilyet érezzek. Vannak persze olyanok, akik fárasztanak, idegesítenek, untatnak, akikkel egyszerűen nem vagyunk egy hullámhosszon, de ők nem tartoznak olyan szervesen az életemhez, hogy még azt is fájlalnám, hogy tudok róluk.

9. nap: valaki, akit nem akartál elereszteni, mégis eltávolodott

Ilyen nem volt, illetve nincs. Olyan igen, hogy lassan eltávolodtunk valakivel, de valahogy ezek kétoldalúak voltak, ezekben az esetekben én sem éreztem égető vágyat arra, hogy megőrizzem a szoros kapcsolatot. Sok barátommal/barátnőmmel pedig úgy vagyunk, hogy előfordul, hogy nem beszélünk hónapokig, vagy van, akivel évekig sem, de aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ez nyilván más, mintha rendszeresen találkoznánk, de ha már arra nincs lehetőség, akkor azért ez így nagyon jó. És velük kapcsolatban nem is érzem, hogy távol lennénk egymástól.

8. nap: valaki, aki pokollá tette az életedet vagy pocsékul viselkedett veled

No, kihagytam egy csomó napot, most muszáj pótolnom.

Konkrétan nehéz lenne megnevezni, illetve inkább kiválasztani egy-egy személyt, sok oka és szereplője volt annak a bizonyos pokolnak, ami néha klasszikus módon kénköves lángokat szórt, általában pedig csak úgy finoman de folyamatosan pörkölt, hogy már csak jóval később vette észre az ember lánya a harmadfokú lélekégési sérüléseket.

Pocsékul nem szoktak velem viselkedni, legalábbis olyanok, akik közel állnak hozzám és számítanak, nem. Mondjuk talán G. mégis; volt egy időszak, hogy rosszindulatból tette, amit tett, és mondta, amit mondott, szándékosan, amikor pedig tudta, hogy igazán nincs szükségem ott a padlón még 1-2 rúgásra. Még így jóval később, kívülről és objektívebben nézve is úgy ítélem meg, hogy ez bizony pocsékulviselkedés volt. Persze már azt is tudom, hogy ennyi telt tőle, végül is a lényegi problémát nem ez okozta, de akkor és abban az állapotban nem könnyítette meg a helyzetemet.

Egyveleg

Lemaradtam, mint a borravaló, pedig a múlt héten annyi mindenről akartam volna írni. Sok emberrel találkoztam, mentem mindenfelé, többek között például vásárolni, mivel múlt hétvégén tombolt a Joy nagy őszi vásárlási láza. Véletlenül tudtam meg, de azon nyomban felkerekedtem, hogy megvegyem az újságot (amit egyébként soha), és nyakamba vettem a közeli bevásárlóközpontot, hogy levadásszam a kardigánokat (azon kivételes ruhadarabok egyike, amelyekre valóban szükségem van). Ha már ott voltam az újságosnál, gyorsan lecsaptam a Premiere magazinra is, amiben a Potiche a hónap filmje, ráadásul pluszban található még benne egy négy oldalas összeállítás Cath és Depi eddigi 7 közös filmjéről, képekkel illusztrálva. Örültem nagyon, mert kint most a csapból is Cath folyik a filmbemutató miatt, itthon legalább ezt lehet kapni. :)

Naszóval, visszatérve a kardigánokra, legelvetemültebb gondolataim között sem szerepelt, hogy egyetlen, azaz egyetlen egy normálisan kinéző és a célnak megfelelő darabot sem fogok találni, de így lett. Úgy látszik, mostanra elkerülhetetlenül visszatért a 80-as évek, és már az olyan, általában minőségi és hordható ruhákat forgalmazó üzletekből is üres kézzel és hitetlenkedve fordultam ki, mint az Orsay vagy a C&A. Csavartminta, lyukas kötés, bogyóminták, borzalmas vékonyszálú, bolyhosodó, esetlegesen aranyszállal átszőtt fonal a világos fosbarnától a foszöldig terjedő színskálán, következetesen garbónyak nélkül (ami nálam alapkövetelmény egy kardigánnál), legrosszabb esetben akár válltöméssel: ez az idei trend, amit jómagam a "Mint a saját öreganyám" szlogennel tudnék fémjelezni. Döbbenet. Rusnyák, egytől egyig. I. mondta jól: örülök, hogy a költözéskor az utolsó ilyeneket is kidobtam, nem fogok még pénzt is adni értük. Mindennek a csúcspontja azonban az volt, amikor megláttam egy egyenes szabású, hosszú ujjú, behúzott és így félig buggyos vállú, elegánsnak szánt női felsőt pontosan abból a mély élénkzöld színű bársonyanyagból, amiből - megjegyzem kb. 10 éve - I. pizsamát varrt nekem. Konkrétan nem hittem a szememnek, hogy ezt komolyan gondolták, kishíján elröhögtem magam. Az az anyag ránézésre is legfeljebb pizsamának menne el, vagy valamilyen kosztümös filmben, ahol amúgy is minden bársonyból van. Így végül vettem egy bokacsizmát és egy nagyon hosszú szárút (térd fölé ér, még sosem volt ilyenem), majd miután rájöttem, hogy útközben elhagytam a fehér sapimat és benne a még Írországban vett kendőmet, végigrohantam újra az összes üzleten, ahol jártam, így még ráakadtam egy nagyon szép kötött szürke ruhára. De sajnos a sapimért nem kárpótolt, és azt sehol sem találták meg. Úgyhogy szerdán visszamegyek, hátha azóta meglett valahol, fel csak nem szívódott, és azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy valaki elvitte volna. Valahogy úgy érzem, a legtöbb ember biztosan leadná a boltban, vagy az információnál, ha belebotlana. Bízom benne.

Hétvégén már dolgozni kellett, és miután jól elszámoltam magam, tegnap (vagyis ma) hajnali 4-re fejeztem be az aktuális adagot. Így egy laza negyed 5-ös lefekvés után ma képtelen voltam egy szalmaszálat is keresztbetenni. Még az a jó, hogy ha az ember maga mögött hagy egy 16 órás munkanapot, az tkp. kettőre is elég. :-)

2-re jött G. kabátot próbálni, addigra összevakartam magam az ágyból, utána pedig jól eldumáltuk az időt (mint mindig). 4-kor az ebédemmel beültem a laptop elé, és megnéztem - végre - a Casablancát. Valóban lenyűgöző film. Nem is ismertem pontosan a történetet, ez jót tett, így végig nagyon izgalmas. Ami igazán meglepett - mert azt tudtam, hogy Bogart és Ingrid Bergman, mint ahogyan egyébként szinte az összes színész, nagyot alakítanak benne - az a zseniális párbeszédekkel és humorral megírt forgatókönyv volt. Szinte üdítően szellemes és vicces, ezzel együtt pedig mit sem veszít a drámaiságából. Bár az igaz, hogy a 40-es évek amerikai filmjeire jellemző melodráma itt is átjön kissé, azt annyira nem díjazom, de ettől eltekintve is remekmű.

Ráadásul kétségtelenül klasszikus: ha nem lenne fekete-fehér, meg sem fordulna a fejemben, hogy "régi". Érdekes, mert a werkfilmben elmondják, hogy a forgatókönyv a forgatáskor kb. félig volt kész, utána minden napra hozták az éppen megírt oldalakat, és fogalmuk sem volt, hogy akarják befejezni a történetet. Bergman lánya (a filmkritikus Pia Lindström, nem Isabella :)) meg is jegyezte, hogy az anyukája emiatt elég kellemetlenül érezte magát, kb. mintha egy rakás amatőr dolgozott volna a filmen, nagy volt a fejetlenség. Arról nem is beszélve, hogy abban az időben a stúdiók évente 50 filmet készítettek, tehát durván heti egyet, és a Casablanca csak egy volt a sok közül. Ha belegondolok, miket hoznak ma össze kolosszális összegekből több havi forgatással, hááát... Lehet, mégis van abban igazság, hogy a zseni a káoszon is átlát. :-) Bergmant legutóbb éppen az Őszi szonátában láttam egyébként, nagy élmény volt összehasonlítani éppen két ilyen időben egymástól igen távol eső filmben - csodálni, hogy két minden tekintetben külön világban egyaránt hiteles. Jól esett.

7. nap: valaki, aki miatt érdemes élned

(Este nem lesz időm, úgyhogy most előre dolgozom.)

Határozottan kijelenthetem, hogy nincs ilyen. Úgy értem, hosszú idő és nagy áldozatok árán elértem, hogy ne érezzem úgy, csak valaki más miatt érdemes élni, így most nem tudok ilyen személyt megnevezni (hacsak nem a Túró Rudit készítő vállalat vezetőjét, bár a tegnapi fogyasztásomból kiindulva inkább neki érdemes miattam élnie).

Ha viszont máshonnan közelítjük meg, természetesen rengeteg olyan ember van, akik miatt érdemes és jó és öröm itt lenni - a legfontosabb közülük nyilván I. Erre persze vissza lehet vágni, hogy ez olyan, mintha magamat mondanám, de igazándiból már nem is. Fokozatosan szilárdulnak a körvonalaink. Külön-külön.

6. nap: valami, amit reményeid szerint soha nem kell megtenned

Anyagi függésben élnem valaki mellett. Illetve ehhez kapcsolódóan bízom benne, hogy soha semmilyen formában nem kell megtapasztalnom a testi, lelki vagy akár szellemi kiszolgáltatottságot. Nem szeretnék ráutalva lenni senkire.

Megalázó kapcsolatba kerülni és abban benne maradni (elsősorban egy pasival, de tkp. bárkivel).

Hajléktalanná válni.

Magányossá válni.

Pénzkereset céljából wc-t pucolni vagy a Mekiben éhbérért padlót mosni - átfogóbban olyan munkát végezni, amit gyűlölök, és csak a szükség visz rá (ld. első pont).

Falun élni. Nincs az az isten.

Éjszakai műszakban dolgozni (bár néha befigyel néhány 16 órás munkanap és hajnali billentyűbűvölés, ez azért nem ugyanaz).

Valakinek akaratomon kívül nagy fájdalmat okozni.

Háborúban élni. Ez asszem, nem igényel további magyarázatot.

Bármilyen ok miatt eltávolodni azoktól, akiket szeretek.

British aaaa-pííí (RP)

K. a napokban hozzászólást írt a fb-on Barbra Streisandról, hogy ti. a nőszemély borzasztóan nagyképű és lekezelően viselkedik másokkal - pedig K. szereti, imádja a hangját, sőt még az angol kiejtését is tőle tanulta, de hát ami tény, az tény.

Ennek nagyon megörültem, mert nekem is volt egy ilyen "mesterem", és még sosem hallottam mástól, hogy meg tudna nevezni egyetlen személyt, akitől az angol kiejtését tanulta. Az én tanárom Emma Thompson volt. Itt úgy mellesleg megemlíteném még Balogné Bérces Katit is, aki hihetetlen profizmussal (és posztgrad. ösztöndíjasként még vsz. ugyanekkora lelkesedéssel :-)) úgy oltotta belém a fonetikát elsős egyetemista koromban, hogy észre sem vettem, ráadásul minden percét imádtam. :) Betonbiztos alapokat adott - pl. egy szájüreg rajzolt oldalsó keresztmetszete alapján simán írtuk, hogy az adott nyelv-ajak-fogtartás épp melyik hangnak felel meg. Durva. Aztán később, emlékszem, hangosan olvastam a könyveket, és próbáltam mindig megfelelően ejteni a szavakat, de ez akkor lett igazán hatékony, amikor először elolvastam, majd aztán megnéztem filmen a Napok romjait. Eleve kívülről tudtam az egész filmet, annyiszor láttam, de közben tudatosan "utánoztam" Emma kiejtését: "Might it be that our Mr. Stevens fears distraction? Can it be that our Mr. Stevens is flash and blood after all, who cannot trust himself?" :-))

Listen to the following extract and write the sentence in phonetic transcription :P:



Később, amikor megvettük DVD-n az Értelem és érzelmet, szintén kívülről fújtam a Golden Globe-os díjátadón mondott beszédét (halál vicces, mint Emma bármelyik nyilvános megszólalása), és emlékszem, még a tanításhoz is felhasználtam (jól lehetett vele gyakoroltatni az Upper-Intermediate Headway-ben a határozó+jelzős szerkezeteket - "genuinely thrilled", "absolutely delighted", "truly honoured", stb., tipikus köszönőbeszéd fordulatok). Ájj, imádtam azt a könyvet, a nőt, a kiejtését, mindent rajta. Megnézem még a book-scene-t is.

Nagyon kíváncsi lennék, így elkiáltom az éterbe nem létező olvasóimnak: Ti kitől tanultátok az angol kiejtéseteket, ha volt ilyen? (És most direkt mellőzöm azt a mondatot, ami már előre felmenthetne azon helyzet alól, ha senki sem válaszol. :D)

5. nap: valami, amit reményeid szerint meg fogsz tenni életed során

Sokmindenféle van, de a "megmászni a Mount Everestet" típusú vágyálmokból viszonylag kevés, legalábbis most nem akarnak eszembe jutni. Azért néhány hasonló:

A Kék Duna keringőre táncolni az esküvőmön, majd boldogan élni, míg meg nem halni. Valahol nagyon belül, mélyen és messze azt hiszem, alapvetően feleségként és anyaként (is) látom magam, még ha jelenleg borzalmasan távolinak tűnik is az egész.

Rengeteget utazni, megismerni, felfedezni: kultúrákat, nyelveket, helyeket. Szeretnék sokat sétálni New Yorkban, és megnézni egy darabot a Broadway-n (nem hátrány, ha valamelyik kedvenc színészem is játszik benne).

Ellátogatni Firenzébe. Egyszer ígéretet kaptam rá, hogy elvisznek oda, de erre nem került sor, viszont a város azóta is - ill. tulajdonképpen már a Hannibal c. film óta - vonz.

Még egyszer beszélni G-vel. Már nem élet-halál kérdése, de pont ezért. Kipróbálnám, milyen az, amikor már jó látni, amikor már nem múlik az egészen semmi. Csak jó.

Berendezni egyszer (nem túl sokára) a saját lakásomat; színeket, szöveteket, kelméket, edényeket, bútorokat, kiegészítőket, polcfogantyút és wc-ülőkét válogatni. Bármilyen lakást szívesen berendeznék, de azért mégis a sajátot lenne célszerű. :-P

Francia tanfolyamra járni. Több nyelvből is jó lenne, de reálisan szemlélve a dolgot, ez az, amelyikre még azt is ráfoghatnám, hogy szakmai kötelesség. Nagyon jó lenne megint kicsit "iskolába" járni, főleg, ha franciát "kell" tanulni. :)

Megtanulni finnül. Úgy rendesen, ténylegesen, istenigazából, lehetőség szerint még a nyugdíj előtt.

Párizsban élni. Ha csak egy kicsit is. Valójában nem az számít, hol vagyunk, hanem hogy kivel, tudom, de egy röpke hét alatt ez a város teljesen megigézett.

Hangulathoz illően Alizée New York által ihletett száma, a Grand Central:

Rémálom és egyebek

Nem tudom, mi van velem. Párizs óta megállíthatatlanul tömöm magamba az édességet, és nem elég. Valamennyire megpróbálom ugyan visszafogni magam, de ez messze elmarad az ideális nullcsokoládés céltól. Ma megettem egy 150 gr-os Cote d'ort (maracuja ízű töltelékkel készült étcsoki), amit I-től kaptam, mert megszánt, hogy itt toporzékolok a napi adagomért, mint egy függő, és előhalászta a secret-secret-secret stash-t (egyébként a szülinapomra vette - hiába, sosem kifizetődő túl korán bevásárolni az ünnepekre, ezt már régóta tudjuk).

Mindemellett az elmúlt két hónapban már másodszor álmodom azt, hogy megölök valakit. Sőt, most még az elkövetés módjára is emlékszem: fojtogatás. A helyszín ezúttal valamilyen háborús-katonai közeg volt, az illető pedig abszolút nem ismerős, nincs is arca tulajdonképpen (csak annyira emlékszem, hogy férfi), igazándiból nem is ő a fontos az egész álomban, hanem én. Ahogy átélem az egészet. Szörnyű. Nem olyan régen elég sokáig rendszeresen álmodtam olyat, hogy meg akarnak ölni, és menekülök; általában 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredtem. De így fordítva még rosszabb, már csak azért is, mert az álom nagy részében itt is azzal vagyok elfoglalva, hogy el fognak kapni, tehát igazából megint menekülök - és ismét 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredek. Ez a rettenetes érzés pedig, ami közben a hatalmába kerít, leírhatatlan, de mindkét álmomban pontosan ugyanolyan volt. Ezt egész biztosan elmesélem A-nak, kíváncsi vagyok, sikerül-e kihámozni belőle valamit. Addig meg lehet, hogy megnézek egy álmoskönyvet, hogy mégis mi a bánatot jelenthet, ha ilyet álmodik az ember. Még csak nem is tudok róla, hogy nagyobb indulatok dúlnának bennem tudat alatt, mint az elmúlt tudjukhány évben.

Közben kiderült, hogy a francia fordításom "nagyon szép" lett, szerintem angol munkám soha nem sikerült még ennyire pikk-pakk, szinte bele sem nyúlt a lektor. Rötyögtem rendesen, hogy na ne már. Átnézés közben egyébként éreztem, hogy ha csak a magyart olvasom, és kivonom az egyenletből az eredetivel vívott 12 órás heroikus küzdelmemet (babelfish és hasonlók igénybevételével), majd az ezt követően is megmaradt kétségeimet és bizonytalanságaimat (értsd: fogalmam sincs, egyáltalán az van-e odaírva franciául, amit gondolok), akkor egész jó ez. Hű, de örültem. Mondjuk azért a továbbiakban örülnék néhány könnyebben bevehető kanyarnak, például addig, amíg ebből az anyagból megtanulom a különböző kifejezéseket.

Befejezésképp egy témába vágó dal Nolwenn Leroy-tól Cauchemar (Rémálom) címmel. (Huh, a szöveg egy visszatérő álomról szól, amelyben a pasija lezuhan a szakadékba, ő meg csak nézi... khm... ez jobban témába vág, mint gondoltam.)

4. nap: valami, amiért meg kell bocsátanod valakinek

Ezt nagy általánosságban csak úgy tudom megfogalmazni, hogy a gyermekkoromat (és logikus módon a továbbiakat) megnyomorító "kedves családomnak". Pontosabban nem létező családomnak, ami a szó szoros és valódi értelmét illeti. Ennél bővebben most nem mennék bele, mert semmi kedvem, a kivételek, akiknek kijár az a bizonyos tisztelet, úgyis tudják magukról, hogy azok. Ráadásul ez nem olyan "harag", hogy ráborítanám valakire az asztalt. Sokkal inkább valahol mélyen húzódhatnak még bennem sérelmek, amikre csak a jelenlegi életem bizonyos történései, jellemzői utalnak. Bár ki tudja, lehet, hogy az az asztalborogatás nem is lenne olyan rossz ötlet...

3. nap: valami, amit meg kell bocsátanod önmagadnak

Alapvetően nincs ilyen. Próbálok tudatosan élni, és az adott pillanatban az akkori tudásom szerinti leghelyesebb döntéseket hozni. Ez beválik. Ha később ugyan már okosabb vagyok is, és visszanézve látom, hogy ma egy ugyanilyen helyzetben már másképp viselkednék, az tulajdonképpen éppen azért van, mert korábban meghoztam azokat a bizonyos előző döntéseket. Adott időpontban a helyeset. Viszont éppen ezért ugyanazok a helyzetek szinte soha nem ismétlődnek már meg.

Talán az egyetlen, amiért mégis, az a szinte majdnem pontosan 13 évvel ezelőtti novemberi reggel. Ha lehetne, ezt az egyet talán visszacsinálnám. Nem lennék goromba és önző és türelmetlen, életem addigra összegyűlt minden fájdalmával, sérelmével, panaszával együtt sem. Nem úgy köszönnék el, HA tudnám, hogy - a filmekben már-már klisének tűnő forgatókönyv szerint - soha többé nem lehetek Vele kedves, megértő, türelmes, és soha nem mosolyoghatok Rá, vagy akár csak kérhetek Tőle bocsánatot. Igen, tudom, hogy mindez nem a gyerekek, pláne nem a tinédzserek sajátja. Tudom, hogy Ő akarta, hogy az utolsó pillanatig ne fogjam fel a felfoghatatlant, a nyilvánvalót. Mégis, ez az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban, bár a legtöbbet tettem érte, talán máig nem múlt el teljesen a bűntudatom. Ha lenne rá lehetőségem, visszaforgatnám az időt arra az egy reggeli pillanatra. De nem tehetem, így tehát marad az, hogy előbb-utóbb mégiscsak meg kell valahogy bocsátani.