The Language of Love

Az egyik legjobb kisfilm, amit valaha láttam. Egyszerűen minden a helyén van benne. Csak egy srác, aki ül az órán és képzeletbeli monológot szaval, és működik. Tökéletes egész. Nem utolsó sorban a megfogalmazott gondolatoknak köszönhetően. És persze, persze aktuális, mert miért ne. The language of love really is a universal one.

"What the fuck is happening to me? Like... like my heart beats faster when he's around and I can't think of anybody else. I DON'T NEED THAT! Especially not in a French exam. But I can't help it. I can't control it. I try and do my homework but my mind keeps wandering and I'm sitting in French over and over again..." Tell ME about it.

11/11/11

Még jó, hogy van facebook, így legalább értesülök róla, milyen jeles nap ez a mai. Mindenki azt kérdezi, mivel ünnepeljük meg ezt a soha vissza nem térő (akarom mondani kizárólag száz év múlva visszatérő) alkalmat. Az, hogy nem dolgoztam, és vettem egy Bruno Banani táskát 40%-os áron, meg egy szürke gyapjú franciasapit és szintén szürke gyapjú miniszoknyát, ünneplésnek számít? Azt hiszem, az első tétel mindenképp. :)

Nem terveztem el előre, de spontán úgy döntöttem, kimozdulok, és épp belefutottam a Joy vásárlási lázba. Ha már pedig így történt, bóklásztam kicsit, és nagy örömömre találtam végre lila - sötét, padlizsánlila - színű táskát, amit olyan régóta keresek. Csinos, nincs teleütve szegecsekkel, meg teleszórva csillámmal, elég nagy, de nem túlságosan, és legfőbb előnye, hogy félár mínusz 20%-ért jutottam hozzá. Ez egyébként csak azért fontos, mert nem tudom, ki hogy van vele, de nálam a 11 ezer forint egy táskáért még mindig messze túlmegy a lélektani határon. A mai viszont igazi rátalálás volt, úgyhogy nagy mázli, hogy a fentiek az anyagi lehetőségeimre is gondoltak. :D

Egyébként visszatérve az elejére, tényleg van, aki bármit másképp csinál ma a dátum miatt? Elvben tudom, hogy különleges ez a nap, mégsem érzek semmit. Vajon kellene? Az például eszembe sem jutott, hogy lesz egy olyan pillanat, amikor az óra 11 óra 11 perc 11 másodpercet mutat... Egyelőre talán inkább csak örülök, hogy szabaddá tettem magamnak ezt a rendkívüli napot.

Tavaszvárás(?)

Nem értem az embereket. Mi ez a sok "legyen már tavasz!" vinnyogás szerte a neten? Lépten-nyomon ilyeneket olvasok - ma például egy divatblogon állítottak össze olyan szettet, amit most szívesen viselnének - már ha a tavasz úgy döntene, hogy beköszönt. Emberek! Február 2-a van! Én meg már legalább másfél hónapja itt-ott, de január eleje óta aztán tkp. mindenhol abba ütközöm, hogy egyesek a méltatlantól az egyenesen sértett hangnemig mindenféle módon előadják, hogy bizony itt lenne már az ideje, hogy kitavaszodjon, hiszen mégsem járja már ez az ítéletidő így ... januárban? februárban? De miért is?

Értem én, hogy sokan utálják a hideget, a telet, a sötétet, azt, hogy bundabugyit kell felvenni, de miért nem lehet a jelent élni, annak minden előnyével és hátrányával? Miért nem lehet ránézni a hőmérőre, megállapítani, hogy k....va nagy fagyás van, és aztán egy helyre kis téli öltözéket összeállítani? Nyáron ötven fokban ugyan mindenki panaszkodik, hogy megfullad, de még sosem hallottam, hogy valaki következetesen visszasírta volna a telet, vagy legalább sürgette volna az őszt. Soha nem értettem azokat, akik úgy gondololták, hogy felőlük aztán a tél ki is maradhatna, lehetne csak három évszak, vagy még jobb, egész évben nyár. Én sosem tudtam volna igazi kedvenc évszakot kiválasztani, olyat pedig végképp nem, amelyikért az összes többit elcserélném. Hiszen így kerek az év, a világ, az élet. Bizonyára a megszokás mondatja ezt velem, és ha Ausztráliában nőttem volna fel, nem ácsingóznék a négy évszak után, de mivel a körülmények másképp alakultak, így egyikről sem tudnék lemondani.

Még úgy sem, hogy éppen a tavasz egyáltalán nem kedvencem. A fentiekben is kétségtelenül meghatározó szerepet játszik, hogy ezt szeretem a legkevésbé az évszakok közül. Azt ugyan nem mondanám, hogy utálom, bár ez csak az utóbbi egy-két évben változott meg, előtte kifejezetten fájt, amikor elkezdett kitavaszodni. Az oka sem volt olyan triviális, mint azt gondolnánk, hogy ugye mindenkinek vannak kedvenc meg nemszeretem évszakai, az ugyanis azért - nyilván sok más emberhez hasonlóan - még nekem is feltűnt, mennyire bizarrul hangzik maga a mondat: "utálom a tavaszt". Pedig így volt. Nyáron már helyben vagyunk, csak az az átmenet, az a kigubózás a biztonságos téli vacokból, az az (újjá)születés ne lenne. Attól sírhatnékom, menekülhetnékem, visszafordulhatnékom van. Minden évben, újra és újra.

Igaz, ma már jobban viselem, bár ebben a tudatos lelki munka mellett feltehetőleg annak is nagy szerepe van, hogy az éghajlatváltozás kiszolgálja az igényeimet: a tavaszból egyre kevesebb jut. Sok éve egyszer csak minden átmenet nélkül nyár lesz. Aztán persze megintcsak el lehet mondani, hogy nahát, idén is kimaradt a tavasz, pedig ha nem maradt volna, akkor most mennyire jól jönne ez a lelkesen megválogatott tavaszi összeállítás.

Have you met Miss Jones?

Karácsony lévén, meg mert már régóta érik, megnéztük ma (újra) a Bridget Jones-t. Egyből mind a kettőt, de igazándiból - mint sok filmnél - ebből is az első az igazi. És rájöttem, hogy harmincéves fejjel egészen másképp, éppenhogy kevésbé "Bridgites" szemmel nézem, mint 8-9 évvel ezelőtt. Akkor még a saját helyzetem és talán önmagam "ismeretlensége" miatt abszolút mértékben Bridgetnek éltem meg magam, holott messze nem voltam még annyi idős, mint ő, és sok másban sem hasonlítottunk.

Ráadásul magát a filmet mindig is imádtam, soha nem lettem tőle depressziós, pedig nem tartottam-tartom felhőtlen komédiának. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy amikor legutoljára láttam, épp nagyon boldog voltam - persze, hogy Ott, persze, hogy Vele, de most ennek nincs már nagy jelentősége, csupán annyi, hogy többek között ezért is szinte kizárólag pozitív élmények kapcsolódnak hozzá.

De nem csak ezért. Mert ha közelebbről megnézzük, ez egy modern tündérmese. Ez valahogy korábban még sosem fogalmazódott meg bennem ilyen közvetlenül, holott nem egy nagy truváj, tekintve hogy a történet végén Bridge elnyeri Mark "félisten" Darcy szerelmét. Már maga a jelenet felejthetetlen, ahol a jeges hófúvásban összeölelkezik Darcyval abban a bizonyos kicsi bugyiban, amit az alkalom határozottan megkövetel. Korábban csak maga a Bridget Jones jelenség talált hozzám utat, a happy endet ennek fényében szinte fel sem fogtam. Kétségtelenül azért, mert a jelenséggel tudtam azonosulni, a happy enddel még nem. Pedig nem vagyok annyira naiv és már-már buta, mint Bridget, soha nem hoznám úgy zavarba a hozzám tartozókat vagy akár saját magamat, ahogyan ő, nem követem el újra és újra ugyanazokat a hibákat, nem jellemző, hogy bármibe fogok, az rosszul sül el, és azt hiszem, sokkal reálisabb ítélőképességgel rendelkezem (soha nem próbálnám meg például elhinni, hogy intellektuálisan egyenrangú vagyok mondjuk Salman Rusdie-val, és aztán bekapcsolódni egy csomó high-brow írómágus csevegésébe, hogy ezt bizonyítsam is). Mégis önmagamat láttam benne, ami valószínűleg abból fakad, hogy mindemellett Bridge egy kissé túlsúlyos lúzer, aki senkinek sem kell, aki folyamatosan számolja a kalóriákat és keresi az igazit, meg persze leginkább önmagát, és aki valahol mélyen boldogtalan, mert egyiket sem találja. A fantasztikus barátok pedig csodálatosak, de egy idő után már ők is csak a tükörhatást és ezáltal a hiányt erősítik - hogy a sok problémának, amelyeket velük kitárgyalhat, már régesrég nem így kellene lennie.



"Once a fat kid, always a fat kid" alapon ez az oldala máig rezonál valahol bennem, de már nem vagyok kétségbeesett. Legelőször, amikor láttam a filmet, még tele voltam szorongásokkal, félelmekkel és komplexusokkal, a Bridgeti létállapot minden bizonytalanságával, pedig nem voltam már sem kövér, sem hagyományos értelemben vett lúzer. Csak ott legbelül küzdöttem még mindig a démonokkal, mert azt hittem, hogy a saját boldogságom azon áll vagy bukik, hogy lesz-e happy end, lesz-e Mr. Darcy. Mert amennyire önazonos voltam a Bridgeti figurával, olyannyira maradt meseszerű és a saját realitásomtól távoli a végkifejlet (ami mellesleg számomra a valaha volt legsikerültebb filmbefejezések egyike).

Most pedig furcsa, mert már nem esem kétségbe, és nem vagyok bizonytalan. Leginkább az elmúlt 1-2 évben teljesen átértékelődtek a dolgok, rájöttem, hogy nincsenek abszolút értékek, nincsenek lúzerek és menők, ez csak a gyerek- és tinédzservilág kegyetlenségében gyökerező tévhit (amit, igaz, sokan "átmentenek" a felnőtt világba is, de az ilyen kategóriákban gondolkodás és élés alapvetően rettentően gyermeki és egyúttal gyerekes világnézetet tükröz). Helyzettől függően mindenki lehet Bridget, sőt, talán pontosabb úgy, hogy mindenki érezheti magát annak. Most már legbelül egy újonnan szerzett nyugalom uralkodik bennem, annak a bizonyossága, hogy a boldogság végső soron senki mástól nem függ. Ráadásul igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy változzak, és változzon a helyzet, hogy folyamatosan jobb legyek/-n, ez pedig egész életre szóló terv, nem valami nagy feladat, amit le kell tudni, aztán jön a megérdemelt jutalom, onnantól pedig minden happy. Ez pedig végtelenül felszabadító, még ha elsőre kissé ijesztőnek tűnik is. A legjobb az benne, hogy tényadatok szintjén valószínűleg jóval közelebb állok most a főhősnőhöz, mint 8-9 vagy akár csak 6 éve is, a filmet újranézve viszont meg kell állapítanom, hogy már csak nagyon halványan érzem magam Bridget Jonesnak. Ez pedig így karácsonykor igazán szívmelengető felfedezés.

A filmről pedig az is kiderült, hogy még annál is jobb, mint ahogyan arra korábbról emlékeztem. Fantasztikus alakításokkal teli, hihetetlen pontos arányérzékkel összerakott alkotás, amin úgy röhögi tizedszerre is könnyesre magát az ember lánya, hogy közben szinte minden mondata a gyomrába talál. Anno még Ő, férfi létére is azt mondta, nem érti, miért mondják, hogy ez egy "vidám" film, mert számára egyáltalán nem az. Azt hiszem, azért is találtunk úgy egymásra, mert valahol mélyen mindkettőnkben volt egy nagy adag Bridge. Ebből is látszik viszont, hogy a jelenség kor-, súly- és nemfüggetlen, ami szintén magyarázhatja, miért tudott Bridget alakja ilyen általános érvényűvé válni (mármint a figurája, nem a körvonalai :P). Következésképpen minden egykori, jelenlegi, leendő vagy sosemvolt és sosemlesz Bridget Jonesnak csak ajánlani tudom - filmen és könyvben egyaránt.

Napi kérdés

Mai chat:

- Á, felébredtél!
- Igen, köhögni. De olyan vagyok, mint akit fejbevertek.
- Hát igen. Amíg aludtál, fejbevertelek.

Mindeközben pedig diagnosztizált hörgőgyulladással az ágyban azon gondolkodom, hogy foie gras-t enni melegszendvicsként, fokhagymával, az most nagyon prosztó vagy inkább sikk?

Budapest-London

Ma két órát sétáltam a városban időelütés gyanánt, és nagyon szép idő volt. Az a napsütéses, szeles friss idő, amikor a nap még melegít és a szél sem túl erős, és amit imádok. Rettentő régen nem sétáltam csak úgy, hogy közben nem volt más dolgom és nem rohantam sehová (köszönet a fogklinikának, amiért két óra múlvára hívtak vissza), és ez a mai nap felidézte egy kicsivel több mint öt évvel ezelőtti délután emlékét.

A Trafalgar téren ültem egy kellemesen fárasztó, mászkálós július végi nap után, jól megérdemelt szendvicsemet fogyasztva a lépcsőn, lágyan fújdogált a szél, sütött a nap, én felé fordítottam az arcomat, a koncertre készülő banda szvingzenét játszott, és szerettem, és szerettek, és sms-t írtam G-nek, amíg I. fényképezett, és ott és akkor egész egyszerűen úgy éreztem, hogy megnyílik a világegyetem, hogy az élet végtelen hosszú és minden egyes másodperce tartalommal bír. Visszanéztem az elmúlt 10 hónapra, és tudtam, hogy valójában 10 évet éltem helyette, és rájöttem, hogy ha ilyen is lehet az Élet, akkor annyi, de annyi időm van még. Nem kell sietnem, mert immár a helyemen vagyok.

Még egy hónap volt hátra a végtelenből, de olyan jó volt ezt akkor még nem tudni.

Szabad és teljesen munkaszüneti nap

Egy darab szabadnap kilátásban. Egészen pontosan holnap. Teljes 24 óra, amiben nincs minden másodperc előre betáblázva, kiszámítva, beiktatva, kitalálva, eldöntve, lefoglalva stb.

Életem számtalan aspektusa verseng ezért a rendkívül szűkös erőforrásért, úgymint: ALVÁS, rendrakás, takarítás, mosogatás, mosás, céges adminisztráció, elmélyedés, kommunikáció a barátokkal (aka 15 elmaradt e-mail, egy hetek óta húzódó skype-beszélgetés F-fel, egy elmaradt szülinapi üdvözlet M-nek), zenehallgatás, moziba menés, itthoni filmnézés, olvasás, párizsi tudnivalók tanulmányozása, új rózsaszín bőrönd feletti ujjongás... és a "csak úgy". Hogy a váratlannak legyen végre ideje megtörténni. Legalább ideje legyen.

Csipkerózsika

Ma végre úgy érzem, hogy keresztbetettem valamit. Hogy mozogtam, hogy beszéltem, hogy láttam, hogy hallottam, hogy újra eljutott hozzám a külvilág. Mindezt du. 5-től, amikor letéve végre a lantot, összeállt bennem, hogy ha még egyetlen leütést leírok ma, akkor már előbb fogok járni kiszámolt ütemtervnél, és ez valami olyan hihetetlen földöntúli, rég elfeledett érzést idézett, mintha még soha nem lett volna egyetlen szabad délutánom sem, pedig igazándiból még nem régen van az, hogy egy szabad percem sincs. Hogy ki van számolva, hogy egy perc alatt hány szót lehet lefordítani, és ha csak kétszer fél órát számolok evésre, és a többit végignyomom, akár napi 14-15 órát is tudok dolgozni.

De ma délután. Három hét után hajat mostam, három nap után lezuhanyoztam, és kilóban kentem magamra a testápolót, csak mert jól esett, elidőztem a fürdőszobában és néztem magam a tükörben, és olyan volt, mintha 100 éve nem láttam volna magam, és mintha megélénkültek volna a színek. Éreztem, mit éreztem, szinte hallottam, ahogy elkezdett csörgedezni az ereimben a vér. Betettem a kontaktlencsémet, csak hogy tisztán lássam magam körül a világot. A formákat, a színeket, bármit, ami nem kötelező betű. Aztán persze megírtam 7 e-mailt, elutaltam az elutalandó összegeket, betettem egy adag ruhát mosni, bekapcsoltam a zenét, kirámoltam a három hete a szobámban gyűlő és tornyosuló banánhéjakat, kenyérhéjakat, teafiltereket, tányérokat, zacskókat, késeket, villákat, csináltam magamnak teát, olvasgattam végre a kedvenc oldalaimat, képet mentettem, kommenteltem, lájkoltam, belinkeltem, kiposztoltam, írtam a francia fórumra, lefordítottam angolra a Potiche magyar kritikáját, hogy aztán a francok, ha akarják, tovább fordítsák franciára, megnéztem még 25x a trélert, álmodoztam Párizsról, csokis sütit ettem, és egyáltalán, de egyáltalán nem gondoltam arra, hogy még azért van kb. másfél hét az őrületből, és egyáltalán, de egyáltalán nem állt görcsben a gyomrom és minden olyan, de olyan békés volt. És aztán este még olvastam is.

Olyan volt az egész, mintha álomból ébredtem volna. És bizonyos értelemben így is van. Mert napi 12 ezer szót fordítani huzamosabb ideig, tolófájások és ütemes előrehaladás és nyugodtan születés ide vagy oda, az csak zombi állapotban megy. Még akkor is, ha a szalmonella kiütött öt napra, és ez némileg kilendített a zombiállapotból. De hiába fordítok le még sokszázezer szót, mert közben olyan, mintha nem is léteznék, és az a legrosszabb, hogy ez tulajdonképp így is van. Igazándiból már nagyon várom, mi lesz utána. És elhatároztam, immár, úgy érzem, nagyon sokadszorra ebben az évben, hogy ezt, így garantáltan soha többé és semmilyen körülmények között nem. Nem érdekel, hogy kibírom, mert nem akarom kibírni. Mert nem éri meg.

Most pedig elteszem magam, és aludni fogok édesdeden, mint Múminkám a szeptemberi naptáramon.

Tézis-antitézis-szintézis

Attól eltekintve, hogy középiskolában Hegel eme elmélete volt azon filozófiai morzsák egyike, amelyeket viszonylag gyorsan felfogtam (és ezért aztán meg is maradt bennem, mivel rácsodálkoztam, milyen egyszerű is ez a többi elvont fejtegetéshez képest), az alkalmazása már nem megy ennyire zökkenőmentesen. A. azt mondta, örül, hogy végre egymásnak feszül bennem az Élet és a Munka (merthogy egész egyszerűen kijelentettem neki, hogy nem akarok dolgozni; legalábbis nem ennyit; és nem most; és nem így), és hogy ebből most nem az lesz, hogy eldobom a klaviatúrát, és nem dolgozom semmit, csak Élek, meg az sem, hogy bezárkózom itthonra, és csak dolgozom, hanem egy szintézis fog megszületni, ami e kettő ötvözete, egy más, magasabb szinten, ahol valahogy a fizikai lehetetlenség ellenére mindkettő bele fog férni. Aham. Értem. Az a helyzet, hogy ez a szintézis egyelőre inkább a két szék között a pad alá helyzethez közelít, és én húzom benne a (nagyon) rövidet.

Ha a debilizáló frusztrációt nevezhetjük szintézisnek, akkor persze minden stimmel. Két hete nem tudok aludni, nem haladok rendesen a munkával, és noha megnéztem jópár összefoglalót az úszó EB-ről, igazándiból az az érzésem sincs, hogy élnék. Merthogy ennek ellenére nem igazán lépek ki a lakásból, és közben annyira pörgök az idegességtől, hogy nem leszek kész időben a munkával, hogy végül az éjszakám is rámegy, ez pedig felhalmozódva odáig vezetett, hogy három napja totál kivagyok. Mára virradóra végre kicsit javult a helyzet, mert Xanax-szal aludtam el, de ennek ilyenkor utólagos hatásai vannak - egyrészt nem tudok időben felkelni (de hát mindegy, ez a nemalvással még rosszabb volt), és aztán valahol a nap közepén kiüt, és muszáj ledőlnöm. Ennek mondjuk kivételesen örülök, mert végre tényleg sikerült valamennyit aludnom, de a munkaórák számának nem tett jót. Már megint csak 9 óra volt meg, amibe nem fért bele a tervezett szószám. Két hete egyetlen egy nap sem tudtam megvalósítani a 14 órás tervemet, pedig ha csak nyugodtan végig tudnám csinálni, jól haladhatnék. De nem... Úgy érzem magam, mintha a műugrók közvetítését hallgatnám. "Ez a kiütés 6 oldalába került.. nem lesz meg az elegendő pont(szó)szám." És nincs is. Közben pedig tegnapra olyan állapotba jutottam, hogy ki kellett hagynom az egész napot, hogy esélyem legyen megint nekifeküdni legalább tervszinten az elkövetkező másfél hónapnak. Nem megy nekem ez a szintézis. Ha megcsinálnám, ami most kell a tempós haladáshoz, abba egy percnyi Élet sem férne bele; ha pedig élni is szeretnék, az amellé betuszkolt szószám messze elmaradna mind az egyéni legjobbamtól, mind attól, amire ebben az esetben szükség lenne.

Pedig ha már naponta csak 10 órát dolgoznék, és lenne hétvégém, úgy érezném, rengeteg szabadidőm van. Ilyen elég kevésszer történt az elmúlt egy évben. Volt persze, hogy kimaradt másfél hét, de addigra a felgyűlt ügyes-bajos dolgok intézése és a zombiállapot kifekvése a nagy részét elvitte a "szabad"időnek. Mert ilyenkor aztán nemcsak élet sincs, hanem mosogatás, vásárlás, mosás és egyebek sem. Még jó, hogy van I., különben belefulladnék a saját szemetembe, és már kb. egy hete nem ennék semmit. De persze attól ez még nem jó. A szintézissel az a gond, hogy valóban egész más szinten van, és jelen fizikai állapotomban nem érzem az erőt ahhoz, hogy megugorjam. Az analógiánál maradva, a jelenlegi legalábbis egyelőre egy erőteljesen rontott ugrásnak számít. Megtorpan a roham, alacsony a felugrás, pipál a lábam, elvesztem a kontrollt és egy hatalmas, csobbanós hasassal érkezem a vízbe, ahonnan kóvályogva kecmergek ki.

Ezt érzem most. Magamnak kb. 2,5 pontot adnék, ami már majdnem 0, de csak azért nem mert az első nagy munkát már sikerült leadnom, és holnap mégis kimegyek a WAMP-ra, ráadásul az új Zagabo-ruhácskámban. De hogy hogy fogom mindebbe a regenerálódást is beleszintetizálni, arról még mindig fogalmam sincs. Hegel sajnos erre nem ad választ.

Procrastination

Szeretem ezt a szót, mert valahogy igazán jól kifejezi, amit jelent. Legalábbis számomra. Amikor megtanultam, valamiért bevésődött az agyamba és az érzékeimbe, és azóta is mindig eszembe jut, amikor arra gondolok, hogy már megint halogatok valamit. Mint most. Nem megy ez a fránya munka, legalábbis nem úgy, mint korábban. Hiába tudom, hogy Himalájányi szóhegyek tornyosulnak előttem, és folyamatosan kellene birkóznom velük, egy-két nekifutás és termékeny nap után megint megingok, és elmismásolok egy-két továbbit.

A.-tól persze épp tegnap kaptam ezért dicséretet (haha, jó helyre kell menni, tudom, hogy nála mindig támogatásra lelek, ha arról van szó, hogy végre hanyagolom a kötelességeimet a tágabb értelemben vett "élet" javára), de valahogy akkor sem érzem tőle jól magam. A legrosszabb az, hogy nem csak lelkileg, de fizikailag is kivagyok. Nem megy az a 14 óra sokszor egymás után. Ma reggel például ahelyett, hogy nekiálltam volna egy ilyen hasonló 14 órának, fél 12-kor keltem (akkor is csak önrugdosással, de hiába, ez a takony idő sem segít), aztán megnéztem a Last Chance Harvey-t audiokommentárral (Emma zseniális, mindig kifekszem attól a nőtől :D), közben ettem, majd körmöt festettem-matricáztam (rózsaszín-fekete, mi más?). Mindezt abban a tudatban, hogy előbb-utóbb úgyis kikötök a számítógép előtt, és legfeljebb a billentyűzet fogja díjazni a rajta kopogó stílusos körmöket. De még tudtam fokozni, és amikor háromkor úgy volt, hogy most már mindenképp elkezdek dolgozni, rájöttem, hogy akkor nézzük meg, mikor repüljünk Párizsba - és elkezdtünk I-vel jegyeket kutatni, próbafoglalni, meg hasonlók. Ez egészen 5-ig eltartott, amikorra is jól elhatároztuk, hogy akkor most már - ha lejár ez az őrült időszak - mindenképpen megyünk.

Dolgozni viszont azóta sem sikerült elkezdenem... Tudom, hogy most még megtehetem, és hogy jövő héttől vsz. nagyon rá fogok faragni, méghozzá legalább másfél hónapra, de egyszerűen képtelen vagyok (ráadásul ezt mondtam már két hete is, szóval a hatás valószínűleg hatványozott lesz). Amikor már majd nagyon szorít a határidő, nem lesz választásom, de most még feszítem azt a bizonyos húrt. Persze jó lenne, ha közben jól is érezném magam, mert így azért picit rányomja a bélyegét a hangulatomra a "kellene". Ezen persze meg majd A.-nál kell még dolgoznom.

Nyári fáradtság

Képtelen vagyok elkezdeni dolgozni. Pedig tegnapi álmatlan éjszakám elején összeadtam, hogy az elkövetkező két hónapra már most rettentően el vagyok havazva, és addig ez lehet még komolyabb. Ráadásul tegnap megkaptam, hogy heti 2-3x ki kéne feküdnöm a napra, meg hát nyár van, töltekezzek, pihenjek, hiszen most volt ez a műtét is, rám fér. Igen. Rám férne. Ezt én is érzem, de esély sincs rá. Ma viszont még egyszerűen nem bírtam dolgozni. Érdekes módon ami éjszaka nem megy (alvás), azzal napközben semmi gondom, kidőltem pár órára, és utána is csak a gyümölcsvásárlási kényszer ugrasztott ki (nem beszélve arról, hogy tegnap óta vsz. Mamma Mia! túladagolást kaptam, ugyanis azt álmodtam, hogy egy csapat görög meg akar ölni :D). Olyan, mintha még mindig az a pár héttel ezelőtti altatás éreztetné a hatását, pedig vsz. már nem, csak szimplán az, hogy tényleg nem pihentem ki magam utána, és nagyon kellett volna. Most is érzem, hogy szükségem van még erre a napra, bármennyire nyomnak is a munkaterhek. És bár nem tervezek semmiféle nyaralást (a fentiek fényében tkp. lila gőzöm sincs, hogy férne bele), valamit muszáj lesz kitalálni. Szeretnék legalább egy hetet, amikor nincs olyan, hogy "kell".

A nap örömhíre, hogy még két évad egészen biztosan lefut majd a Damagesből. Tudom, nagyon gázul néz ki, ha most azt mondom, hogy tudtamtudtamtudtaaaam, de így van. Valahol legbelül tudtam. A DirecTV előtt pedig a szándékért már most emelem kalapom, és bízom benne, hogy a színvonalat is megtartják.

Álmos poszt

6:40-es kelés. Óhatatlanul is eszembe jutottak volt osztályfőnököm szavai, miszerint ilyenkor még a fű se nő. Igaz, ő biztosan nem reggel 7 órára gondolt, de nálam még ilyenkor sem. És most mindenem ég (jobban, mint szokott), hasogat a fejem, az összecsuklás még hátravan - pedig ma arra nem lesz lehetőség. Hiába, elszoktam én ettől. Sosem voltam koránkelős fajta, de ennek tetejébe egy ideje későnfekvős is lettem, a kettő együtt pedig egyszerűen csak kivitelezhetetlen.

Ráadásul miért kell E. doktor úrnak is ilyen diplomás ariképzősnek lennie? Igaz, ha jobban belegondolok, jobb ez így. Legyen csak mindig vidám, mosolygós, meg kedves, meg keeeezét csóóókolom, úgysem sok ilyen van. Már rég nem keltem fel senkiért ilyen korán (hogy egy másvalakit idézzek :-)).

...

Une enfant du siecle - Grand central, Á coeur fendre, 14 Décembre, Une fille difficile, Eden, Eden, Les collines, La candida - en boucle. ♥♥♥

Csúnyán van fordítva

Ma este csak úgy a semmiből magyarul jött be a YouTube-om. Ezt is lefordították hát. Ráadásul mivel egy ideje már a YT is a Google tulajdonát gyarapítja, talán pont "mi" fordítottuk, vagyis a többiek, ott, ahol én már pár hete nem dolgozom. De nem is ez a lényeg, hanem hogy az egyik videóm alatt megpillantottam "A megjegyzések le lettek tiltva ennél a videónál" feliratot, és égnek állt az összes hajam szála. Igaz, ez nem feltétlenül a YT hibája, régóta érik bennem ez a sikítófrász, inter alia a Facebook lefordítása óta, ugyanis ez az iszonyatos magyartalanság egyszerűen irdatlanul bántja szinte minden létező érzékszervemet, de leginkább a fülemet és a szememet.

Nem önmagával a passzív szerkezettel van bajom, tudom, megvan annak is a maga helye a magyarban, pl. állapot kifejezésére, mint hogy ki van nyitva az ablak, vagy be van csukva. Azt is megértem, hiszen magam is szenvedtem vele eleget, hogy a különböző változókkal történő szövegszerkesztés a weboldalakon nem könnyíti meg a fordítók dolgát, hiszen szinte úgy kell fogalmazni, hogy az automatikusan cserélődő elemek, amik legtöbbször pl. dátumok vagy nevek, lehetőleg semmilyen toldalékot ne kapjanak, hiszen a szövegben automatikusan ragozatlan alakban fognak megjelenni. Mindennek ellenére a kétségbeesés kerülget, amikor meglátok olyanokat, hogy XY be lett jelölve ezen és ezen a képen. Tejóég!!! Nem is csak a magyartalanság a gond, hanem hogy süt róla, hogy kényszermegoldás, minimális angoltudással mindenki élből vissza tudja fordítani ezeket a sutaságokat. Borzalmas.

Most éppen a YT kapcsán gondolkodtam el azon, hogy a hasonló, eleve magyar nyelvű szolgáltatásokban érdekes módon meg tudják oldani, hogy ne legyen pl. "visszajátszás" (replay, jaj), hanem írnak mondjuk olyat, hogy "újra megnézem", "újra lejátszom", "ismételt lejátszás" stb. Nekem a visszajátszásról egyébként mindig az jut eszembe, hogy visszafelé játszom le a videót. :-) Ugyanez a helyzet a fent említett mondattal is. Miért nem lehet simán azt írni, hogy "Ehhez a videóhoz nem lehet megjegyzést fűzni"? Vagy ha már nagyon szöveghűk akarunk lenni, hát akkor azt, hogy "letiltották a megjegyzéseket". Igen, így, T.sz. 3. személyben, mint általában a személytelen mondatok esetében a magyarban.

Nyelvi szempontból nem vagyok különösebben preskriptív beállítottságú, de vannak dolgok, amelyekre ugrom, főleg akkor, ha közérdekű megjelenési helyekről van szó (lásd pl. az említett közösségi oldalakat), ahol azért úgy vélem, nem árt egy kis egészséges nyelvművelő hozzáállás. Arról nem is beszélve, hogy ha valóban van jobb, a célnyelv szempontjából megfelelőbb megoldás. Merthogy a lényeg még mindig a célnyelvi közönség megszólítása, még akkor is, ha a legtöbb felhasználó tudni fogja, ez azért olyan, amilyen, mert az eredeti angol volt, és nem lehet máshogy megoldani a magyarban toldalékolás nélkül. Nekem, mint célnyelvi felhasználónak igenis megakad rajta a szemem, nem odaillőnek, bénának, zavarónak, "eztmegkifordítottá"-nak érzem. Pedig én aztán tudom, hogy miért ez az eredmény, és mégis. Persze nyugodtan visszaválthatok angolra vagy franciára, amit meg is fogok tenni, de nem gondolom, hogy azoknak, akik valóban magyarul szeretnék használni az ilyen oldalakat, mert nem értenek más nyelven, kevésbé tűnnének fel ezek a furcsaságok. Értem én, hogy a nyelv úgyis önmagát alakítja, és nem lehet neki előírni, hogyan viselkedjen, de egyben éppen ez a gondom is: én nem használom így a nyelvet, tehát nekem ne akarják "előírni", hogy az ilyen szerkezetek természetesek és helyük van olyan helyeken, ahol minimális szinten a "helyes" nyelvhasználatot illő alkalmazni. Ne az legyen már a mentség, hogy ma szükségmegoldás, de így majd 100 év múlva már ez is természetes lesz. Csak annyi kellene, hogy úgy használjuk a nyelvet, ahogy most hangzik természetesnek. Aztán a többi már valóban alakulhat magától.

E-könyv kontra papírkönyv

Az előbb bukkantam rá az Origo techbázisában erre az e-könyvekről szóló cikkre, ami kellően elgondolkodtatott. Először is az jutott eszembe, hogy idestova 10 éve (jesszus!) már abból írtam érvelő esszét az egyetemen (najó, ez volt a legelső esszém :P), van-e jövője a papíralapú könyveknek az internet korában (csak akkor az internetet még M.o.-n is nagybetűvel kellett írni - hiába, rohamosan változik a világ :)), és akkor jól bebizonyítottam, hogy bizony van. Mert ugye a papírkönyvnek olyan előnyei vannak, hogy szép, hogy könyvillatú, hogy magunkkal lehet vinni, hogy bele lehet firkálni, jegyzetelni, alá lehet benne húzni a fontos dolgokat, hogy be lehet csomagolni, majd be lehet tenni a karácsonyfa alá ajándéknak ésígytovább. Még most is ugyanezt vallom, bár az látható, hogy ha az olvasásra szolgáló kütyük ára normalizálódik, egyértelműen csökkenni fognak a papírkönyvek eladásai, és teljesen természetes lesz képernyőn olvasgatni - mondjuk akár a buszon is. Önmagában kissé szomorúan fogadnám a dolgok ily módon való alakulását, mivel számomra valóban értéke van a fentebb felsorolt jellemzőknek, és mivel az életem nagy részét a számítógépemen és a telefonomon keresztül élem, könyvet sokkal jobban szeretnék papíron olvasni. Szép borítóval, adott esetben illusztrációval, mondjuk az ágyikómban - és egyszer talán majd a gyerekeim ágya szélén ülve. Persze, mindezek az e-könyvvel is megtehetők, és egy kisebb olvasóval nyugodtan be lehet heveredni a párnák közé, ezt tudom. Csak nem szeretnék. Az meg aztán milyen már, hogy egy gépről olvasok mesét a kishúgomnak/kisöcsémnek/gyerekemnek?

Emellett felmerül a könyvtár vagy a szakdolgozatírás kérdése is. Vajon a könyvtárakban megmaradnak majd a papíralapú példányok? Ezt csak azért tartom valószínűtlennek, mert ha egyszer valóban az lesz a bevett szokás, hogy mindenki e-könyvolvasóval rohangál (pl. úgy, ahogy pár éven belül alap lett a mobiltelefon), akkor egy papíralapon működő könyvtár villámgyorsan ódivatúvá fog válni, esetleg múzeumjelleget kap, ha nem alkalmazkodik a technikai újításokhoz. Elképzelhető, hogy ez a két forma még jó ideig kiegészíti majd egymást, de tapasztalataim szerint a vegyes megoldások egyszerűen csak nem szoktak sokáig működni. Nem fenntarthatók. A mérleg nyelve egyszercsak szükségképpen elbillen valamelyik irányba. A másik a szakdolgozat, a kutatások - az is nehézkesnek tűnne számomra, hogy amikor a referenciaanyagokban kutat az ember, majd ablakokat kell nyitogatnia-csukogatnia, vagy egyszerre 20 ablakkal kell dolgoznia, mert minden anyaga elektronikus formátumban áll majd csak rendelkezésre. Vagy esetleg a kisméretű olvasón váltogatja a könyveket... Keresni talán így jóval könnyebb lesz a szövegben, ez tény, de gyakorlati szempontból mégis akadályokkal telinek tűnik a megvalósítás.

A következő kérdés, ami bennem az "e-" dolgokkal kapcsolatban azonnal felmerül, az nyilvánvalóan a szerzői jogok kérdése. Hogy fog majd beleivódni a fájlcserélésen felnőtt nemzedék közös tudattalanjába, hogy az e-könyvet ugyanúgy meg kell venni, mint a papíralapút, és nem arra való, hogy utána felnyomjuk a netre, ahonnan bárki letöltheti? Mert persze az igazi könyvet is kölcsönadjuk a barátunknak, ismerőseinknek, de itt éppen a "terjesztés" mértéke számít. Ez az egész megosztáskérdés borzasztóan bonyolult, mert aki ebbe született bele, valójában nem érti, mi a probléma azzal, ha pl. ingyen tölti le a zenéket. Amiket szintén meg lehet vásárolni már elektronikus formában is, akár számonként is, de ha egyszer ingyen is hozzáférhető, miért adjanak ki rá pénzt? És attól tartok, hogy az e-könyvekkel is ez lesz majd a helyzet (hiszen már most is lehet könyveket találni a torrentoldalakon, akár beszkennelve is, aki pedig ennyit fáradozik, annak semmi percbe nem telik majd egy már e-formátumú doksit közzétenni).

Tehát mindezen aggodalmak és "nemakaromok" nyomán jómagam még mindig papírkönyvpárti vagyok, viszont a fenti cikkben szerepel egy egészen érdekes információ, amelyről eleddig egyáltalán nem tudtam - mégpedig az, hogy a szerzők és a kiadók valójában jobban járhatnak az e-könyvvel, mint a hagyományos terjesztéssel, ugyanis legalábbis M.o.-n - a könyvkereskedők legtöbbször 50 százalékos részesedést kérnek, néha még ennél is többet, és az a brigád, amelyik tkp. elkészíti a könyvet (köztük a szerző is) a maradékon kénytelen osztozni. (Abba most ne menjünk bele, hogy miért van erre szükség, egyáltalán nem gondolom, hogy a könyvkereskedők ma itt nálunk uzsorahaszonra tennének szert - de ez már egy másik bejegyzés témája.) Így viszont kialakul a dilemma, hiszen önös kis igényeim, minthogy szeretném olvasás közben érezni a könyv illatát, szembekerülnek a készítők mondhatni ennél azért előbbre való érdekeivel. Azt ugyan nem gondolom, hogy bármi beleszólásom is lesz a dolog kimenetelébe, mindenesetre ez egy plusz csavar, ami érdekesebbé teszi a kérdést.

Befejezésképpen: szerintem a "villanykönyv" témát nem kellene erőltetni, már a villanypostánál sem jött be, és maradt az e-mail. A nyelv úgyis magától alakul. :-)