Hóhelyzet az országban és itthon

Viccnek indult, hogy március 15-én 20-40 centi hó temeti be az országot, aztán közel katasztrófa lett belőle, ahogy kilométernyi kocsisorokban rekedtek az autópályán az emberek étel, ital és minden egyéb ellátás nélkül. Szerencsére a lakosság mobilizálta magát, és tömegesen szervezte a segítséget még Facebookon is, valóban elképesztő volt ez az összefogás. Állítólag egy várandós nő megszült valamelyik kocsiban, szóval így kell elképzelni a helyzetet. Hogy miért nem vezényeltek azonnal központi segítséget a helyszínre, még mindig nem értem. A Belügyminisztérium kéretlen tanácsokat osztogató sms-ek küldésén kívül (este 6 körül én is kaptam) szinte semmit nem tett, a helyi rendőrök, tűzoltók is ott lapátolták már a havat több mint egy napja étlen-szomjan. Ellenben osztrák hókotrók átjöttek segíteni felszabadítani az utakat. Persze, hogy lehet még fokozni a kis magyar abszurdot, naná.

Mindeközben nekem a mai napi penzum közel 30 tömény oldal fordítására rúgott, és rimánkodtam, hogy adjon hozzá valaki egy csepp motivációt meg egy vagonnyi koncentrációképességet, mert az egyszerűen elfogyott. Igazából sajnos már három hete, azért is halmozódott úgy fel az anyag (mondhatnám, elhavazódtam), hogy most aztán nyomhatom látástól mikulásig, amit most duplán nem bírok és nem is akarok. Ábrándozás az élet megrontója, hát ja, nem kell bemutatni, csak szemben azzal, hogy amikor ez utoljára téma volt, még megengedhettem magamnak, most csak még jobban elvágom magam alatt a fát, ha véletlenül elrévedek röpke... három hétre. O.o

Mindenesetre az elmúlt két napban már vagy tizenötször megnéztem Lisa Eldridge "First date make-up" videóját, amiben a Chanel Vita Lumiere Aquáját használja alapozóként. Ezt most vegyem jelnek? Persze mindegy is, mert csak ilyenem van, ez kerül a pofimra. 

Csipkerózsika

Ma végre úgy érzem, hogy keresztbetettem valamit. Hogy mozogtam, hogy beszéltem, hogy láttam, hogy hallottam, hogy újra eljutott hozzám a külvilág. Mindezt du. 5-től, amikor letéve végre a lantot, összeállt bennem, hogy ha még egyetlen leütést leírok ma, akkor már előbb fogok járni kiszámolt ütemtervnél, és ez valami olyan hihetetlen földöntúli, rég elfeledett érzést idézett, mintha még soha nem lett volna egyetlen szabad délutánom sem, pedig igazándiból még nem régen van az, hogy egy szabad percem sincs. Hogy ki van számolva, hogy egy perc alatt hány szót lehet lefordítani, és ha csak kétszer fél órát számolok evésre, és a többit végignyomom, akár napi 14-15 órát is tudok dolgozni.

De ma délután. Három hét után hajat mostam, három nap után lezuhanyoztam, és kilóban kentem magamra a testápolót, csak mert jól esett, elidőztem a fürdőszobában és néztem magam a tükörben, és olyan volt, mintha 100 éve nem láttam volna magam, és mintha megélénkültek volna a színek. Éreztem, mit éreztem, szinte hallottam, ahogy elkezdett csörgedezni az ereimben a vér. Betettem a kontaktlencsémet, csak hogy tisztán lássam magam körül a világot. A formákat, a színeket, bármit, ami nem kötelező betű. Aztán persze megírtam 7 e-mailt, elutaltam az elutalandó összegeket, betettem egy adag ruhát mosni, bekapcsoltam a zenét, kirámoltam a három hete a szobámban gyűlő és tornyosuló banánhéjakat, kenyérhéjakat, teafiltereket, tányérokat, zacskókat, késeket, villákat, csináltam magamnak teát, olvasgattam végre a kedvenc oldalaimat, képet mentettem, kommenteltem, lájkoltam, belinkeltem, kiposztoltam, írtam a francia fórumra, lefordítottam angolra a Potiche magyar kritikáját, hogy aztán a francok, ha akarják, tovább fordítsák franciára, megnéztem még 25x a trélert, álmodoztam Párizsról, csokis sütit ettem, és egyáltalán, de egyáltalán nem gondoltam arra, hogy még azért van kb. másfél hét az őrületből, és egyáltalán, de egyáltalán nem állt görcsben a gyomrom és minden olyan, de olyan békés volt. És aztán este még olvastam is.

Olyan volt az egész, mintha álomból ébredtem volna. És bizonyos értelemben így is van. Mert napi 12 ezer szót fordítani huzamosabb ideig, tolófájások és ütemes előrehaladás és nyugodtan születés ide vagy oda, az csak zombi állapotban megy. Még akkor is, ha a szalmonella kiütött öt napra, és ez némileg kilendített a zombiállapotból. De hiába fordítok le még sokszázezer szót, mert közben olyan, mintha nem is léteznék, és az a legrosszabb, hogy ez tulajdonképp így is van. Igazándiból már nagyon várom, mi lesz utána. És elhatároztam, immár, úgy érzem, nagyon sokadszorra ebben az évben, hogy ezt, így garantáltan soha többé és semmilyen körülmények között nem. Nem érdekel, hogy kibírom, mert nem akarom kibírni. Mert nem éri meg.

Most pedig elteszem magam, és aludni fogok édesdeden, mint Múminkám a szeptemberi naptáramon.

Tézis-antitézis-szintézis

Attól eltekintve, hogy középiskolában Hegel eme elmélete volt azon filozófiai morzsák egyike, amelyeket viszonylag gyorsan felfogtam (és ezért aztán meg is maradt bennem, mivel rácsodálkoztam, milyen egyszerű is ez a többi elvont fejtegetéshez képest), az alkalmazása már nem megy ennyire zökkenőmentesen. A. azt mondta, örül, hogy végre egymásnak feszül bennem az Élet és a Munka (merthogy egész egyszerűen kijelentettem neki, hogy nem akarok dolgozni; legalábbis nem ennyit; és nem most; és nem így), és hogy ebből most nem az lesz, hogy eldobom a klaviatúrát, és nem dolgozom semmit, csak Élek, meg az sem, hogy bezárkózom itthonra, és csak dolgozom, hanem egy szintézis fog megszületni, ami e kettő ötvözete, egy más, magasabb szinten, ahol valahogy a fizikai lehetetlenség ellenére mindkettő bele fog férni. Aham. Értem. Az a helyzet, hogy ez a szintézis egyelőre inkább a két szék között a pad alá helyzethez közelít, és én húzom benne a (nagyon) rövidet.

Ha a debilizáló frusztrációt nevezhetjük szintézisnek, akkor persze minden stimmel. Két hete nem tudok aludni, nem haladok rendesen a munkával, és noha megnéztem jópár összefoglalót az úszó EB-ről, igazándiból az az érzésem sincs, hogy élnék. Merthogy ennek ellenére nem igazán lépek ki a lakásból, és közben annyira pörgök az idegességtől, hogy nem leszek kész időben a munkával, hogy végül az éjszakám is rámegy, ez pedig felhalmozódva odáig vezetett, hogy három napja totál kivagyok. Mára virradóra végre kicsit javult a helyzet, mert Xanax-szal aludtam el, de ennek ilyenkor utólagos hatásai vannak - egyrészt nem tudok időben felkelni (de hát mindegy, ez a nemalvással még rosszabb volt), és aztán valahol a nap közepén kiüt, és muszáj ledőlnöm. Ennek mondjuk kivételesen örülök, mert végre tényleg sikerült valamennyit aludnom, de a munkaórák számának nem tett jót. Már megint csak 9 óra volt meg, amibe nem fért bele a tervezett szószám. Két hete egyetlen egy nap sem tudtam megvalósítani a 14 órás tervemet, pedig ha csak nyugodtan végig tudnám csinálni, jól haladhatnék. De nem... Úgy érzem magam, mintha a műugrók közvetítését hallgatnám. "Ez a kiütés 6 oldalába került.. nem lesz meg az elegendő pont(szó)szám." És nincs is. Közben pedig tegnapra olyan állapotba jutottam, hogy ki kellett hagynom az egész napot, hogy esélyem legyen megint nekifeküdni legalább tervszinten az elkövetkező másfél hónapnak. Nem megy nekem ez a szintézis. Ha megcsinálnám, ami most kell a tempós haladáshoz, abba egy percnyi Élet sem férne bele; ha pedig élni is szeretnék, az amellé betuszkolt szószám messze elmaradna mind az egyéni legjobbamtól, mind attól, amire ebben az esetben szükség lenne.

Pedig ha már naponta csak 10 órát dolgoznék, és lenne hétvégém, úgy érezném, rengeteg szabadidőm van. Ilyen elég kevésszer történt az elmúlt egy évben. Volt persze, hogy kimaradt másfél hét, de addigra a felgyűlt ügyes-bajos dolgok intézése és a zombiállapot kifekvése a nagy részét elvitte a "szabad"időnek. Mert ilyenkor aztán nemcsak élet sincs, hanem mosogatás, vásárlás, mosás és egyebek sem. Még jó, hogy van I., különben belefulladnék a saját szemetembe, és már kb. egy hete nem ennék semmit. De persze attól ez még nem jó. A szintézissel az a gond, hogy valóban egész más szinten van, és jelen fizikai állapotomban nem érzem az erőt ahhoz, hogy megugorjam. Az analógiánál maradva, a jelenlegi legalábbis egyelőre egy erőteljesen rontott ugrásnak számít. Megtorpan a roham, alacsony a felugrás, pipál a lábam, elvesztem a kontrollt és egy hatalmas, csobbanós hasassal érkezem a vízbe, ahonnan kóvályogva kecmergek ki.

Ezt érzem most. Magamnak kb. 2,5 pontot adnék, ami már majdnem 0, de csak azért nem mert az első nagy munkát már sikerült leadnom, és holnap mégis kimegyek a WAMP-ra, ráadásul az új Zagabo-ruhácskámban. De hogy hogy fogom mindebbe a regenerálódást is beleszintetizálni, arról még mindig fogalmam sincs. Hegel sajnos erre nem ad választ.

Nyári elhavazódás

Nincs időm írni, pedig klassz volt vasárnap a WAMP, meg egy csomó jó dolog történik, de vsz. eddigi pályafutásom legdurvább 2 hónapja vár rám (ami az idei első negyedév fényében nem valami jó hír). Ráadásul a 2 hónapnak már 3 napja el kellett volna kezdődnie, de ennek tetejébe még halogatom is. Úgyhogy holnaptól belevetem magam a mélyvízbe, aztán majd néha feljövök levegőt venni.

Nyári fáradtság

Képtelen vagyok elkezdeni dolgozni. Pedig tegnapi álmatlan éjszakám elején összeadtam, hogy az elkövetkező két hónapra már most rettentően el vagyok havazva, és addig ez lehet még komolyabb. Ráadásul tegnap megkaptam, hogy heti 2-3x ki kéne feküdnöm a napra, meg hát nyár van, töltekezzek, pihenjek, hiszen most volt ez a műtét is, rám fér. Igen. Rám férne. Ezt én is érzem, de esély sincs rá. Ma viszont még egyszerűen nem bírtam dolgozni. Érdekes módon ami éjszaka nem megy (alvás), azzal napközben semmi gondom, kidőltem pár órára, és utána is csak a gyümölcsvásárlási kényszer ugrasztott ki (nem beszélve arról, hogy tegnap óta vsz. Mamma Mia! túladagolást kaptam, ugyanis azt álmodtam, hogy egy csapat görög meg akar ölni :D). Olyan, mintha még mindig az a pár héttel ezelőtti altatás éreztetné a hatását, pedig vsz. már nem, csak szimplán az, hogy tényleg nem pihentem ki magam utána, és nagyon kellett volna. Most is érzem, hogy szükségem van még erre a napra, bármennyire nyomnak is a munkaterhek. És bár nem tervezek semmiféle nyaralást (a fentiek fényében tkp. lila gőzöm sincs, hogy férne bele), valamit muszáj lesz kitalálni. Szeretnék legalább egy hetet, amikor nincs olyan, hogy "kell".

A nap örömhíre, hogy még két évad egészen biztosan lefut majd a Damagesből. Tudom, nagyon gázul néz ki, ha most azt mondom, hogy tudtamtudtamtudtaaaam, de így van. Valahol legbelül tudtam. A DirecTV előtt pedig a szándékért már most emelem kalapom, és bízom benne, hogy a színvonalat is megtartják.

(M)elegem van

Nem voltam WAMP-on. Meg blogtalin sem, mert munka van. Plusz kánikula, pilledtség, meg visszavonulót fújni, aludni és gondolkodni akarás. Idő pedig nincs. A mostani hétvégémet viszont már nem adom.

Leharcolva

Két nappal ezelőtti nagy terveimet visszaolvasva mondanom sem kell, ki sem jutottam a lakásból, úgyhogy Sir Anthony felőlem azóta akár már árkon-bokron is túl lehet. Itt güzültem a gép előtt a munkával, ami siralmasan indult. Harc a mondatelemekkel. A mai csatát viszont fölényesen megnyertem. Ha a holnapi is sikerül, akkor a háború is az enyém. Győzelmem jutalma az lesz, hogy nekiülhetek a következő adagnak, ami erre a hétre lett volna. Pompázatos, de tényleg.

Hétvégi elhavazódás

Hulla fáradtság. Annyi munka hétvégére, mint máskor egy hétre, jó esetben. Azon gondolkodom, vajon mikor alakul ki az egyensúly a megszokott két szélsőség között, hogy ti. vagy nincs pénz, és ezért elmaradnak a szülinapi/mikulás/karácsonyi/csakúgy ünneplések, vagy annyi a munka, hogy januárra halasztódnak a szülinapi/mikulás/karácsonyi/csakúgy ünneplések. Pedig ma már egész karácsonyi hangulatom volt, jó kis hideg, de még nem fogcsikorgató, és az a szép szürkés-fehér ég. Hamisítatlan, azt leszámítva, hogy még nem hó esett belőle, hanem eső. De nem baj, van hó épp elég a hétvégére. Imádom a telet! :-)