Kalandtúra a Berlinalén, avagy a leghosszabb (Valentin-)nap

Hát hol is kezdjem? Talán a végén, mert az a legkézenfekvőbb, és mert a Columbo is izgalmas attól még, hogy mindig tudjuk, ki a gyilkos. :) . Mentem, láttam, és visszamennék, nagyon. Mármint feltéve, hogy élőben láthatom Merylt, és ezúttal még egy aláírásra is szert tennék. De nem vagyok telhetetlen, mert még mindig hol elbőgném magam, hol ujjongva ugrándoznék, de leginkább is mindkettőt egyszerre, mert életre szóló élményben volt részem - sikerült, bejutottam, ama kifürkészhetetlen utakon kanyarogva végül élőben asszisztáltam végig, ahogy Meryl átveszi az Arany Medvét! :-)

No, de kanyarodjunk vissza az elejére, mert a Columbo is attól lesz izgi, hogy össze kell kötni a történet két végét. Egy hete rábukkantam a Berlinale honlapjára, ami az utóbbi évekkel ellentétben az őskáosz helyett villámgyorsan átlátható, rendkívül felhasználóbarát és könnyen kezelhető oldalként mutatkozott be előttem, holott emlékeim szerint semmi nem változott rajta. Lehet, hogy én tanultam meg időközben használni a netet? Ott kiderült, hogy lehet majd online foglalni a vetítésekre, és köztük az életműért járó Arany Medve átadásával egybekötött Vaslady-előadásra is. Persze, legkorábban három nappal a vetítés előtt nyitották meg a foglalást, délelőtt 10-kor. Több se kellett nekem, élesbe állítottam a keresőt, fél órán belül volt repülőjegyem és szállásom 14-ére, és viszonylag magabiztosan vártam a 11-e reggel 10 órát, amikor is majd lecsapok egy internetes belépőre. Mint az azóta írt posztokból kiderült, sokan lehettek még ezzel így, ugyanis néhány másodpercen belül az összes neten meghirdetett jegy elkelt, és onnantól kezdve nem lehetett mit tenni. Bánatomban majdnem kardomba dőltem, de a kintiek talán megsejtették, és újra megnyitották a foglalást a Kramer kontra Kramer vetítésére, ami szintén aznap, este 6-kor kezdődött. Foglaltam is rögtön, hogy ha már Berlinale, legyen Meryl, és különben is, 20 óra és 22:30 között még bármi megtörténhet, legalábbis ebben reménykedtem.

Nos, átruccantam tehát Berlinbe, Malév híján Lufthansával, és hosszú fapados időszak után először volt részem olyan kényelmekben, hogy fincsi étel és ital a gépen, ablak melletti ülőhely előre kiválasztva (ergo nincs tolongás, könyöklés), ráadásul még a landolás is olyan simán sikerült, mintha vízre szálltunk volna. Mármint úgy érzésre, amúgy sejtem, hogy ha a repülő vízre kényszerül szállni, az nem ennyire zökkenőmentes. Pedig a berlini repülőtér ijesztően későn jelent meg, már meg voltam róla győződve, hogy néhány másodpercen belül a kerekeink súrolni fogják a házak tetejét, de aztán egyszer csak hopp, előtermett egy leszállópálya a semmiből, és azon nyomban földet értünk. Meglepően kevesen, kb. 25-30-an utaztunk oda is, vissza is, így a taps elmaradt, pedig megérdemelte volna a kapitány. Aki visszafelé hozott, ő meg jófejségből, mert az angol mondókája elején belevisított a mikrofonba, hogy Good morning, ladies and gentlemen, sziasztoook! :D

Berlin hangulata egyébként teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem. Van benne valami komorság, főleg ilyenkor, szürke, esős éggel felette; nem feltétlenül szép, inkább valami erő sugárzik belőle. És sztereotípiák ide vagy oda, bizony a német precizitás már abban megmutatkozott, hogy minden gond nélkül, nyílegyenesen eljutottam a városközpontba, pedig félúton át is kellett szállni. A metrótérképen szereplő bemutatkozó szerint a berlini tömegközlekedést meglehetősen egyszerű használni, és ezzel maximálisan egyet kell, hogy értsek. Például azt hinném, nem nagy elvárás, hogy a jegyek annyiba kerüljenek, amennyit a neten írnak, hogy a városba közlekedő busz pont a repülőtér kijárata elől induljon és hogy még mindig a reptéren kérés nélkül a kezedbe nyomjanak egy metrótérképet a jegyvásárláskor, ahol egyébként kivetítő közli az induló járatok adatait, de a legtöbbször ez mégsem így van.

A Potsdamer Platz-ra elérve meg kellett keresnem a helyi Árkádot (tényleg ez a neve, Arkaden am Potsdamer Platz :-)), de persze már az első nagyobb épületen hirdették a Berlinalét. Sőt, igazándiból már a reptéren is pont egy ilyen reklám díszelgett a csomagszállító szalagunk előtti hirdetőtáblán, meg is örökítettem. A Potsdamer Platz-on kicsit sok időbe telt, amíg a jegyemhez jutottam, mert végigvártam egy sort, mire kiderült, hogy az internetes jegyeket 50 méterrel hátrébb adják ki egy standnál (a bevásárlóközpont egész földszintjét a fesztiválnak szentelt lobogók és installációk, kanapék, kivetítők és egyebek tarkították). Az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem azért, van-e még halvány esély jegyet szerezni a ma esti díjátadóra (aznap már csak a helyszínen lehet vásárolni), de persze azt mondták, hogy valószínűleg nehéz lesz. Az azonban bizakodásra adott okot, hogy sorban állás közben (mindkettő közben :)) több ember is megfordult több jeggyel, hogy valaki igényt tart-e rájuk. Természetesen mindet átnyálaztam, de sajnos a díjátadóra szóló nem volt köztük. Gondoltam tehát, haladjunk is át a Berlinale Palasthoz a Marlene Dietrich Platz-ra, és csekkoljuk, mi a helyzet.

Az épület egyébiránt a helyi Árkádból kilépve már látható is, ha tudja az ember lánya, merre nézzen. Én természetesen teljesen fordítva tájoltam be magam a térképen, mint ahogy voltam, így először rossz irányban indultam, de gyorsan korrigáltam, és máris megérkeztem az áhított helyre, ahol már kigurították a vörös szőnyeget, beállítottak egy fiatal zenekart hangulatot csinálni, és beüzemelték a szigorú újságírólesőket, akik a berlini leszállópályához hasonlóan a semmiből ugrottak elém, amikor be akartam lépni az ajtón, mondván, igazolványt vagy életet. Najó, nem így, de már nem lehetett bemenni a "palotába", a szemközt található jegyirodánál kellett beállni a kígyózó sorba. (A Berlinalén rettentő szigorúan veszik a sajtós szabályokat, ennek kulcsszerepe lesz a történetben). Itt megjegyezném, hogy a németek nagy többsége beszél angolul, de még aki nem tud igazán jól, az is próbálkozik, szavakkal, félmondatokkal, némettel keverve, még az idősek is, borzasztóan segítőkészek.:) Így össze is barátkoztam rögtön a körülöttem állókkal, akik - minő meglepetés - mind a Vasladyre akartak volna még jegyet szerezni (vagy legalábbis arra is). Amikor bejutottunk az épületbe, kiderült, hogy oldalra állítják azokat, akik csak erre a vetítésre kíváncsiak, és ha várnak (mondjuk úgy este 10-ig), akkor lehet, hogy lesz majd számukra jegy. Tanakodtunk a többiekkel, és végül úgy döntöttem, hogy a szállodába mindenképp be kéne jelentkeznem, letenni a cuccomat, kicsit lemosni magamról az út porát (havát, fagyát stb.), és akkor a 6 órási vetítés előtt még visszanézek, változott-e a tényállás.

Gyalog kellett a hotelig menni, kb. negyedórás volt az út, így közel fél 5-re sikerült felkecmeregnem a szobámba, ahol azonmód konstatáltam, hogy teljesen felesleges volt sminkarzenált és hajsütővasat meg csinos ruhát betennem, mert 1. akármi van, a két órát végig kell majd állnom a vörös szőnyeg előtt a metsző hidegben és 2. arra is alig lesz időm, hogy kicsit rendbe szedjem magam az érkezés után, és ismét nyakamba vegyem Berlint (illetve a Potsdamer Platz - Marlene Dietrich Platz - Unter den Linden háromszöget :P), 3. a kutya nem lesz rá kíváncsi, hogy nézek ki. Azért érezni, repjegy, szállás, ünneplő ruha, full sminkszett van, már jó, hogy csak fodrászt nem egyeztettem a környéken; jegyem nincs. Persze így legalább folytattam a hagyományt, miszerint a magammal vitt cuccok fele minden esetben fölöslegesnek bizonyul, akár egy napra megyek, akár két hétre.

Visszaügettem a Berlinale Palasthoz, konstatáltam, hogy nyugaton a helyzet változatlan, majd vártam, amíg lehetett, és végül elindultam a Zeughauskino felé (ahová a Krameres jegyem szólt). Fontos tudni, hogy mielőtt jöttem, csak úgy követték egymást a fejemben a jobbnál jobb és főképp irreálisabbnál irreálisabb forgatókönyvek arról, hogyan is jutok én majd jegyhez. Volt többek között olyan, hogy a Kramer kontra Kramer vetítésén a mögöttem ülők arról vitatkoznak, hogy van jegyük, de mégsem tudnak menni, aztán olyan is, hogy a mellettem ülő illetővel beszédbe elegyedve megtudom, igazándiból két jegyet vett, mert hát úgyis Valentin nap van, hátha el tud hívni valakit, és most megragadná az alkalmat (képzeletemben egy igazán helyes fickó volt az illető, de ez mellékes :D); valamint beugrott a klasszikus, hogy lepillantok a földre és ott hever egy jegy a lábam előtt, illetve még az is, hogy a hotelben elújságolom a recepciósnak, miért is vagyok itt, mire előhúz két jegyet, hogy ja, hát ők kaptak innen és innen, de nem tudnak elmenni, meg amúgy sem érdekli őket, szívesen odaadja. Végül pedig nyilvánvaló esélyesként indultak a jegyüzérek. Szokták mondani, vigyázz, mit kívánsz, mert a végén valóra válik, de most az egyszer borzasztóan örülök a "jegyüzérek ne kíméljenek" óhajomnak, aminek hangot is adtam. Egyébiránt még itthon összeállt bennem, nem is annyira megérzés, inkább logika alapján, hogy ha valaki valóban üzérkedni akar a jeggyel, 50 eurót fog kérni érte. 13,50-be kerültek a jegyek, 50-nél kevesebbért bárki megveszi, ennél többet pedig nem lehet elkérni. Az ideális lélektani határ az 50 euró. Ennek ellenére mégsem váltottam pluszban a 30 eurócskámhoz, mondván... nem is tudom, mit mondván, így visszanézve fogalmam sincs, micsoda őrült magabiztosság szállt meg, főleg azzal az online foglalási fiaskóval a hátam mögött.

Eljutottam tehát a célként kijelölt metrómegállóba, ahol feljőve meglepve tapasztaltam, hogy a szükséges 2-es helyett bizony itt 67-es a szám, tehát akárhogy számolom, biztosan nem itt kezdődik az utca. Hozzátenném, 17:45 körül járt az idő, 18:00-kor már kezdődött volna a vetítés. Jól elkáromkodtam magam, hogy mégis meg kellett volna győznöm magam otthon az okostelefonról, és venni egyet, akkor most nem lennék bajban (mellesleg nem minden kéréssel Z-t hívogatnám, aki okostelefonként funkcionálva megkeresi nekem a szükséges infókat a neten). Kétségbeesésemben megszólítottam egy fiatal párt a buszmegállóban, hogy hol van a Zeughauskino. Naná, hogy nem tudták. Mint kiderült, ez egy egytermes mozi, ahol általában régi filmeket, nagy klasszikusokat adnak, tehát kb. mint nálunk az Örökmozgó. Így végiggondolva, én sem tudnám, hol van az, még akkor sem, ha csak egyenesen kellene menni előre azon az úton, ahol állok. Srác előrántja az okostelefonját (na, mondom, helyben vagyunk), gyorsan megnézi, és azt javasolja, hogy menjek tovább, kb. 500 méter. Hát, mondom, én így este 6 óra felé közeledve inkább felpattannék egy buszra, ha már itt állunk a megállóban - kiderült, azt is lehet, úgy két megálló, balra lesz a Deutsches Historisches Museum (vagyhogyvaneznémetül) épületében. Okés, busz jön, én fel, majd utánam felpattant egy hórihorgas német figura, és a következő kérdést intézte a vezetőhöz: Kwlharhoaaéfstfs Zeughauskino asféaserfklduat? (Ebben ugye a lényeg benne van, órán is mindig azt tanultuk, h a nyelvtudásban az a fontos, átjön-e az üzenet, és az átjött.) Vezető persze nem tudta, hol és hány megállóra van a Zeughauskino, én meg mint általában, lelkesen, hogy segíthetek, leszólítottam a pasit, hogy beszél-e angolul (mert ugye egyéb nyelven nem vagyok hajlandó segíteni *gonosz kacaj*). Mondta, picit, erre közöltem vele, hogy én is oda tartok, és hogy miket tudtam meg az útvonalról, így már ő is be tudta azonosítani a helyet. Megörülve, hogy egy a célállomásunk, tovább folytattuk a beszélgetést, amiben első mondatomként persze előjött, hogy csak és kizárólag Meryl miatt repültem Berlinig, erre az egy napra, de nincs jegyem estére, mert másodpercek alatt lerabolták az online készletet. Erre rámnéz, hogy hát jaj, nem mondom, neki van egy jegye, és nem biztos, hogy el akar menni a vetítésre. Itt konkrétan annyi érzés ütközött egymásba bennem, és próbált kiutat találni magának, hogy köpni-nyelni nem tudtam, mondom magamban, ilyen nincs (és mégis van, persze, fő a pozitív gondolkodás). Húúú, mondom, ez komoly?? Szempillarebegtetés, ártatlan bociszemek, neeeeeemakarom máris kitépni a belső zsebedből, ugyanmár, de úúúúristen, hát ez, jaj, hát mennyire fantasztikus lenne, ha mégis... Beszéljünk a vetítés után, mondja ő, addig kitalálja. Jó, hát beszéljünk. De innentől valami eszméletlen nyugalom ült rajtam. Először is visszafelé lejátszódtak a fejemben az elmúlt egy óra történései, mint a Benjamin Buttonban, amikor Cate az autó elé lép, hogy ha csak 1-1 momentum másképp alakul, akkor ez a találkozás sosem jön össze. Micsoda fantasztikus egybeesés, és lám, bejött az egyik forgatókönyvem. Az elkövetkező 2 órában folyamatosan küzdöttem azzal, hogy a növekedni vágyó reményeimet visszatuszkoljam normális kereteik közé, és közben ne akarjon már ötödször is kitörni belőlem, hogy jaaaaj, a Vaslady olyan fantasztikus film, már HÁROMSZOR láttam!! Még jó, hogy nem kérdezte, nem kellett hazudnom. Nem szívesen csináltam volna magamnak ellenkampányt.

A Kramer, mint mindig, fenomenális volt, hosszú idő óta most láttam először, és nagyon megfogott. Meryl mellett az sem ártott persze, hogy szívem másik csücske, Dustin is szerepelt benne (elhaló sóhaj...). Az úriemberről, akibe belefutottam a buszon, kiderült, hogy filmrendező (igen, beletenyereltem, kaptam névjegykártyát is), és van egy 14 éves lánya, aki nem fogadja el őt apjának, erről forgat majd most egy filmet, ehhez nézi inspirációként a Kramert. Próbáltam együttérzőnek mutatkozni, mert persze alapból is az voltam, de most fontos volt, hogy ez látszódjon is. A vetítés után még csevegtünk kicsit, bájosan kérdezgettem, hogy tetszett, szerinte fog-e segíteni a filmjéhez, mert ugye az alapszituáció más stb., stb., közben meg az zakatolt bennem, hogy nemrákérdezni, nemrákérdezni, nemrákérdezni. Aztán egyszercsak kimondta: Á, odaadom neked a jegyet, csak ezért jöttél Magyarországról, remélem, jól fogsz szórakozni.

AAAAAAAAAAAAAAAAAARRRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGHHHHHHHHH!!!!!!!!!!!! Ott és akkor lélekben a nyakába ugrottam és szerelmet vallottam egy ismeretlen pasinak (egyébként meg Valentin-nap volt, szóval...), kívül meg hálálkodás, lehidalás, mindjártelbőgömmagam, danke schön, danke schön, danke nagyon schön. Gyalog jöttünk el, megígértette velem, hogy megírom, milyen volt a film, á, mondom, feltétlenül, ha már megnéztem (magamban: negyedszer). Persze mondta, hogy csak sajtójegye van, reméli, nem kérnek hozzá újságíró-igazolványt, de hát miért is kérnének. Amikor elváltunk, úgy kilőttem, hogy szerintem megdöntöttem valamilyen csúcsot 100 méteres síkfutásban, de hát valahol le kellett vezetni az érzelmeket. Egyszerűen alig hittem el, hogy sikerült, ott volt a kezemben a jegy, most már látni fogom A NŐ-t, megnyugodhatok. Meg is nyugodtam hát, írtam üzenetet I-nek, hogy megvan, bent leszek, majd immár töklazán, aznap számolatlanadik alkalommal visszatértem a Marlene Dietrich Platz-ra.

Ott azonban jött a következő csapás: a kiírás szerint sajtójeggyel csak hozzá tartozó személyi igazolvány felmutatásával lehet belépni, mivel a sajtós jegy akkreditációhoz kötött. Egyszerűen nem hittem el, hogy van egy érvényes jegy a kezemben, és nem fognak beengedni vele, úgyhogy az eset megoldását "nem sürgős"-nek minősítettem, és elnapoltam. Este fél 9-kor meglepően kevesen voltak a Berlinale Palast előtt, oldalt senki, de már állt minden kordon, és természetesen a bejárattal szemben, középen (mint kiderült, az egyetlen értelmes helyen) már letelepedett a helyi Meryl-klub, lepedőkre festett We ♥ you Meryl feliratok kíséretében. Készítettem is róluk egy képet, de a legjobb feliratot egy másik csoport követte el, akik az oldalkordonra szavaztak - viszont meglepő módon aztán nem terítették ki, csak akkor egyszer fellobogtatták némi ordítás kíséretében, az ott lévők nagy derültségére. Innen lehetett tudni, hogy akkor szinte még csak igazi Meryl-fanek álltak a terepen, a lepedőn ugyanis ez állt: Welcome to Berlin, Cinderella! :-)) Aki nem érti, az a megfejtéshez itt talál segítséget. Én aztán úgy döntöttem, hogy "szemben" jobb, mint oldalt, még ha kicsit jobbra vagyok is, 1-2 ember mögött, mert na, hátha. Pedig oldalt az első sorban álltam volna, és noha így is vagy 3 méter választott el Meryltől a sajtósok miatt, talán jobb lett volna a rálátás szöge, bár azt nem tudom, hogy effektíve a hivatalos fotósok tömegétől mit lehetett látni. Mindenesetre jó sok idő volt még hátra, elfoglaltuk magunkat az óriáskivetítő szemlélésével, és próbáltunk nem megfagyni. Nekem ez elég nehezen ment, mert egész nap kint rohangáltam, bár a Kramer közben némileg felmelegedtem, reméltem, ez kitart még két óráig. A kivetítőn többször is megjelent Meryl, ezt egyébként onnan is lehetett tudni, hogy a(z akkor még nem túl nagyszámú) tömeg minden alkalommal felsikított. :-) Annyira élveztem, hogy hasonszőrűek vesznek körül. Még a nálunk "ha jó a kedved, üsd a tenyered" szöveggel meghonosodott dallamos mondókát is átköltötték, és úgy szavalták, hogy "If you're a Meryl Streep fan clap your hands". :D

Végigfagyoskodtunk tehát másfél órát, én néhány pillanatban határon voltam, hogy nem bírom tovább, teljesen átfagytam, nem melegít, ha mozgok, ha ugrálok, ha elterelem a gondolataimat, de szerencsére idővel elkezdett gyűlni a tömeg, és némi meleget biztosított. Fél 10-től a fotósok is gyülekezőre vették, egy tévétársaság még interjút is készített a hardcore rajongókkal, kezdett élénkülni az élet, egyre nőtt a feszültség, majd befutottak az első elsötétített ablakú fekete Mercedesek. Előttünk haladtak el, jobbról a bejáratig, ott tették ki a vörös szőnyegre az utasaikat. Először mindenféle ismert német személyiségek érkeztek meg, akik számomra ugye ismeretlenek voltak, de nagy ováció fogadta őket, innen tudtam, hogy komolyodik a helyzet. Ekkor a kivetítő már "minket" mutatott, jobbára a lepedős Meryl-faneket. :) Leleplezték a tőlünk balra álló kamerát is, mindjárt jobban lehetett látni (korábban egy nejlont húztak a "fejére" a havas eső ellen). Kb. 21:55 lehetett, amikor megérkezett Phyllida Lloyd és Jim Broadbent, elindult a sikítozás, sejtéseim szerint részben azért, mert már érezni lehetett, hogy közeleg a célszemély (amivel nem kisebbítem Jim és Phyllida érdemeit, akik közül az elsőt imádom, a másodiknak meg mindkét eddigi filmjét, amit volt szerencsém megtekinteni tőle. :)).

És akkor egyszer csak megérkezett. Szürreális volt. :-) Persze próbáltam ágaskodni, de addigra a tömeg annyira összetömörült, hogy levegőt is alig lehetett kapni (Shakira-koncert 2., aki ott volt, tudja, milyen ez), konkrétan alig bírtam felemelni a kezem, hogy lőjek egy-egy random képet bele a vakvilágba, hátha egy legalább sikerül. Szerencsére Merylről sikerült, de csak egy, és az is csak "jó", tehát szépen lehet rajta látni, de azt nem mondanám, hogy éles, és pont így képzeltem el. Itt több képet nem tudtam csinálni, mert mint ekkorra már várható volt, felénk már nem jött el Meryl, a "középső" rajongói csoporthoz is le kellett lépnie a vörös szőnyegről, a sajtó képviselői meg mind ott voltak, közel a bejárathoz, tehát érthető volt, hogy távolabb nem fog jönni. Előttem úgyis kilométer hosszú objektívos gépekkel hadonásztak, inkább próbáltam elkapni néhány pillanatot élőben, és persze a kivetítőn folyamatosan követni Merylt (és a többieket is). Az oldalsó csoport egyszercsak elkezdett skandálni valamit (nem Me-ryl, Me-ryl volt, de vmi hasonló :P), ekkor Meryl már interjúkat adott, és miközben beszélt az egyik riporterhez, elkezdett a skandálás ütemére rugózni. :D Kitört persze a vihogás közönségkörökben, mivel már amúgy is jó volt a hangulat (tudatmódosítók nélkül, illetve csak egy, ámde igen hatásos tudatmódosítóval :)).

Aláírásra így nem is volt esély, de nem bántam, ekkor már az foglalkoztatott, hogy fogok beslisszolni a jegyemmel. Úgy éreztem, olyan nincs, hogy most veszik vissza tőlem a lehetőséget. Akárhogy is, de kidumálom magam (amiről egyébként tudom, hogy nem vagyok képes rá, de valahogy azt éreztem, fogalmam sincs, hogy, de muszáj bejutnom). 22:15-kor elkezdtem kihámozni magam a tömegből, hát nem volt egyszerű. Odajárultam a srácokhoz, és mutattam a jegyet, próbáltam nem nagyon lelassítani, hátha nem lesz szívük megtörni a lépteim ritmusát, de természetesen kérték az ID-t. Elmondtam, hogy egy barátom (sic!) adta ide a jegyét, mert ő nem tudott eljönni, és hogy megvette, kérem, ez egy érvényes jegy, nem is pluszban megyek, hanem valaki helyett, tessék engem beengedni. Erre ők, de hát sajtójegyhez kell az akkreditáció, sajnálják, nem lehet. Zöld jeggyel csak akkreditált tagok mehetnek be, rózsaszín jeggyel beengednének. Erre én, de hát kérem stb. stb. Kb. 2-3 percig folytattuk ezt a csehovi dialógust, mikor közölték, hogy beengedhetnek, de van még 4 ellenőrzés bent, nem fogok átjutni. Akkor összeállt bennem, hogy ez így esélytelen, elfordultam, és magamba zuhantam, de közben egyszerűen nem hittem el, hogy ez van. Kegyelemdöfésként még odajárult hozzám egy újságírónő, aki valószínűleg végignézte a jelenetet, hogy ha már így alakult, odaadnám-e neki a jegyemet, mert akkreditációja neki speciel van, jegye ellenben nincs. Néztem bambán a zöld papírdarabot, 22:20-kor, hogy ha én ezt most itt kiadom a kezemből, mindennek vége. Persze tudtam, hogy így sincs már esély, úgyhogy odaadtam neki - annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy borsos áron megszámítsam (ja, azt el is felejtettem írni, hogy D., a filmrendező nem hagyta ám, hogy pénzt adjak érte).

Nem is tudom, milyen állapotban voltam, amikor kifordultam a járdára, nem éreztem semmit, csak azt, hogy nincs még vége. És akkor megláttam ŐT. Ott lobogtatta a gyönyörű, rózsaszínű jegyet, végre az volt ráírva, hogy Iron Lady, szerintem a lottó ötöst nézném ilyen csodálattal vegyes hitetlenséggel, meg még legfeljebb az Isten lábát, ha egyszer megfognám. Többen megfordulnak a jegyet áruló hölgy körül, kérdezem, mennyi. Németül mondja, fünfcih ojró, most az egyszer, mióta megérkeztem, azt kívánom, bárcsak ne jól érteném, mondom, nem beszélek németül, mondja angolul, és imádkozom, hogy ne 50 legyen, pedig tudom, amit már két nappal előtte is tudtam legbelül, hogy debizony 50, amikor ennek ellenére nem váltottam elég pénzt. Mondtam magamban, ilyen nincs. Mondom neki is, hogy nagyon szeretném, de nincs összesen 50 euróm, nő flegmázik, kábé, hát ez van kisanyám, erről nem tehetek, tessék a jegyet 50 euróért! Persze mindenki hátrahőköl az ár hallatán, és nem értem őket, hogy akarhatnak egy jegyet annyira, hogy eljöjjenek érte a vetítés elejére a zimankóban, de annyira nem, hogy ennyit megérjen nekik? Persze ez nem az én problémám, morfondír kikapcs, teljes homály a fejemben, kapkodok, nem is tudom, van-e benne ráció, de kérdezem, tud-e itt valahol ATM-et. Kérdezzük meg azt az öltönyös biztonsági embert, ATM? Igen, ott a bevásárlóközpont alagsorában. (Imádlak, helyi Árkáááád!!!). Szuper. Nő hozzám: tényleg komolyan érdekel? Hát mondom mégis mit gondol, mi az úristent csinálok itt 22:22-kor még, ha nem? Mert akkor vár itt még 15 percig, rohanjak el pénzért. Mondom, 15 perc múlva Meryl már a poénjait fogja szórni ott bent, addigra bőven itt leszek. Nyúlcipő fel, Árkádba be, mozgólépcsőn le, és igen, ott van az automata. Futás közben cikáznak a gondolataim, utolsó pillanatban mégis beraktam azt a kártyát, amin van elég pénz, és elvben még használható is külföldön, de nem vagyok biztos benne, csak rohanok, kártya be, elfogadja, Pin, összeg - 50 euró, nem számolgatok, hogy mennyi van még nálam - vegye el a pénzét, danke schön, rohanás vissza, a nő már jön elém. Odaadom a pénzt, ő a jegyet, úgy mondom azt a Thank you-t, mintha az életemet mentette volna meg (végül is...), ő meg szerintem röhög a markába, hogy legombolt rólam 50 eurót, és még én hálálkodom. De aztán láttam, hogy ekkora rajongás láttán visszavett az arcából, és őszintén örült neki, hogy mennyit segíthetett (meg nyilván a kezében lévő ötvenes sem zavarta nagyon :)). Kb. 10 perc telt el azóta, hogy a srácokkal alkudoztam, erre repülök ismét, kezemben a rózsaszín jeggyel, és szinte elröhögöm magam, mekkora abszurd helyzet már, filmre kéne vinni, ahogy mondják, hogy de kérem, belépés csak rózsaszín jeggyel, én meg villámgyorsan ott termek, hogy jaj, pupákok, hát miért nem szóltatok előőőőbb, akkor nem zöld jegyet hoztam volna ám!! Simán átengednek, meg sem lepődnek, honnan újítottam be a jegyet, azt mondták, rózsaszín kell, hát van az is! És száguldok keresztül a vörös szőnyegen, be a liftbe, ott ellenőrzés, mondják, fel kell menni az ötödikre, ekkor van 22:31, liftből I-nek egy sms, csak ennyi: Bent vagyooooooook!!!!!!, de persze még jönnek sokan, nem vagyunk elkésve. Fent nincs hely, átirányítanak a bal oldalra, ott már van - kismilliomodik emelet, karzat, utolsó sor, de a legjobb hely, amit valaha valahol kaptam. Ráadásul fel lehet állni, kedvemre fényképezni, mert nem ülnek mögöttem, üvölteni, tapsolni (bár ezzel messze nem vagyok egyedül). Az érzelmi hullámvasút megteszi a hatását, bejelentik, hogy Meine Damen und Herren, Meryl Streep, én meg elbőgöm magam, mint egy ötéves gyerek. És olyan boldog vagyok, mint még csak egykezemenmegtudomszámolnieddighányszorazéletben.

Szerencsére a kivetítőn minden jól látszik, mert a kakasülőről az arcvonásokat nem lehet igazán kivenni (legalábbis nem az én vaksi szememmel). Innentől kezdve, amikor csak lehet, visítok és tapsolok, és senki még csak rám sem néz, pedig a többi fan a másik oldalon van, ott körülöttem csak én vagyok ilyen hangos. :) Akartam írni a díjátadóról, de azóta már megvan a videó, úgyhogy érdemes azt megnézni. (Ez most itt spoiler, videó megtekintése javasolt előtte, ami meg persze spoilerezni fogja, amit írok, mert nem lesz benne semmi új, de inkább így, mint fordítva. :)) Meg akartam többek közt említeni, hogy mennyire vicces volt Jake Gyllenhaal (akinek egyébként szintén erőteljes és hangos a rajongótábora, közvetlenül előttem :)), amikor arról beszélt, hogy Meryl gyerekként megrémítette, és hogy sült el a "közös" jelenetük a Renditionben, hogy Meryl megkönnyezte az álló ovációt, és hogy amikor nem akart szűnni a taps, bebújt a Berlinalés pult mögé, ahová követte őt a Berlinale igazgatója, hogy külön köszönetet mondott a rajongóinak, na meg az ő férjeiknek és barátaiknak, akik néha valószínűleg kénytelenek beülni egy-két filmjére (majd persze úgy jönnek ki, hogy hé, ez itt-ott egész jó volt! :-)), hogy a Bafta után külön fejezetet szánt a sminkesének, és megparancsolta neki, hogy álljon fel, és szokja csak a tapsot. Ide tartozik, hogy szuper közönségnek lehettem tagja aznap este, minden poént levettek az elsőre nem épp vidám filmként aposztrofálható Vasladyből, majd a végén tapsoltak is. Persze, ez nyilvánvaló volt, de bennem még mindig ütközik a tapsra való késztetés, és az, hogy a film végének a hangulata ehhez egyáltalán nem illik. Egyszerre hagynám, hogy folyjanak csak csendben a könnyeim, és ugranék fel, üvöltve, hogy bravó, bravó!!, Meryl parádés alakítása miatt. A taps egyébiránt kijárt a rendezőnek is, amikor kiírták a nevét, majd a sminkesnek. Azt hiszem, őt bőven kárpótolta ez az este azért, hogy Meryl elfelejtkezett róla a Baftán (na, nem mintha azt hinném, hogy neheztelt, de Merlyben egyértelműen érezni lehetett a tudatosságot, amikor így kiemelte az ő szerepét). A vetítés végén a stáb még egyszer színpadra vonult, egy utolsó ováció erejéig, természetesen azt is állva, majd elindultunk lefelé. Elég sokáig tartott lejönni az ötödikről, közben csodáltam a palotát belülről, és természetesen megálltunk lefotózni Meryl, Phyllida és Jim Broadbent frissen a falra kikerült és dedikált képét (ami sajnos az én gépemen elmosódott, mert ő időközben úgy döntött, hogy áttekeredik éjszakai üzemmódra, amiben nem képes normális képet csinálni, én meg nem vettem észre :( ). Kifelé már a főbejáraton jöhettünk, azért jól megálltam, és topogtam néhányat azon a helyen, ahol pár órával azelőtt még Meryl lépdelt, hogy megadjam a módját. Ténferegtem kicsit ott, hogy lehetőleg minden lábnyomába belelépjek. :-) Ezek után, hajnali 1 órakor fülig érő szájjal hazaszökdécseltem a havas parkon át, mint Micimackó (és Micimackó bizony fázott, mert addigra jeges szél kerekedett, és hullt a hó és hózott).

Hát, mondanám, "dióhéjban" ennyi a történet, de a fenti eposz legfeljebb egy génmódosított dió héjába férne bele. Életem egyik leghosszabb napja telt el, bár nem D-day, hanem a hangzás miatt legfeljebb B-day, de leginkább is M-day. D-dayem egyébként még lehet, csak ahhoz a francia ajkú nagyasszonynak kell elérhetővé tennie magát. Ehhez kapcsolódóan pedig az első tanulság az, hogy tájékozódni kell előre, mert az ilyen eseményeken rettentően szűk az idő- és a térkeret. Teljesen felesleges abban reménykedni, hogy az ember összefut a rajongása tárgyával, mert erre semmi esély. Meryl Streepek és Catherine Deneuve-ök nem rohangálnak az utcán, legfőképp azért nem, mert program van, amit szinte percről-percre kell követniük. Akkor és ott vannak jelen, máskor nem, a kínálkozó lehetőséggel kell tehát élni. A 2. tanulság az, úgy tűnik, valóban nincs szükségem okostelefonra, a történtek újabb ellenérvként szolgálnak. Persze, tudom én, hogy az élet idomul a műszaki fejlődéshez, és bizonyos találkozások a technikai csodák ellenére is létrejönnek, de ez alkalommal így jártam jobban. A 3. tanulság, hogy a könyöklést még gyakorolni kell, a vörös szőnyegen ugyanis legfeljebb az első sor ér valamit, annál hátrébb esélytelen a dolog, legalábbis 160 centinél.

A 4. és végső tanulság pedig az, hogy nem kell azon aggodalmaskodni, helyes-e, ha ennyire „elvetemülten” tudok rajongani. Amikor az utazásom előtti nap elmeséltem neki, hogy már napok óta nem alszom az izgalomtól, Á. azt mondta, milyen kár, hogy felnőve már semmiért sem tud úgy lelkesedni, mint gyerekként. És valóban, nem is emlékszem, gyerekkorom óta mikor örültem utoljára ennyire őszintén. Teljesen igaznak érzem, ha kimondom, boldog vagyok, hogy átélhettem ezt az élményt. Elképzelhető, hogy elfogadóbb lettem a boldogság fogalmával, de kezdek rájönni, attól, hogy valami nem élet-halál kérdése, még lehet ugyanolyan meghatározó, ha pedig az élmény pozitív, akkor még inkább.

Hálás vagyok a sok-sok itthon szurkolónak, rám gondolónak, I-nek és a filmrendező D-nek, akik nélkül ez a műsor nem jöhetett volna létre. :-) Ami nem sikerült, az 20 centire megközelíteni Merylt és aláírást szerezni. Na meg puszit. Az, úgy tűnik, egyelőre K. privilégiuma marad. De azok után, amiken keresztülmentem, úgy érzem, tökéletesen alakult ez a nap, és tény, ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki.

Azok a bizonyos utak valóban kifürkészhetetlenek, hiszen ha akkor reggel abban az 5-10 másodpercben az én rendelésem is átfut az online rendszeren, bizonyára sokkal egyszerűbb, nyugodtabb és kevésbé fagyoskodó napom lett volna, egyúttal azonban feltehetően nem vált volna belőle életem leghosszabb és eddigi egyik legboldogabb napja (najó, talán ez utóbbi mégis :-)). Így viszont felejthetetlen volt, telis-tele élményekkel, érzésekkel, hangokkal, találkozásokkal, színekkel, amik bevésődtek az emlékezetembe. És hogy adjunk a keretes szerkezetnek, bizonyára a Columbo egy-egy részét is el lehetne intézni 10 percben, de akkor hová lenne az izgalom varázsa?