Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor ma délután jól kiadtam magamból, milyen szuper élmény is maradt ez a kórházasdi - csak aludnom kellett a csuda kényelmes, pihe-puha ágyikóban, zöldre nézett az ablakom (merthogy a legjobb, ablak melletti ágyat kaptam), a mosdó bent volt a szobában (tisztára, mint a szállodában), ráadásul szuperjófej szobatársakkal és kedves, odaadó személyzettel hozott össze a sors. Itthon azzal vicceltem, hogy annyira jó volt, megyek is vissza. :) Ja, hogy közben még egy műtét is lezajlott - semmiség, azt a kis részletet el is tudom felejteni. Nem mellesleg azért, mert hosszú idő óta végre valami úgy történt, úgy ment előre és (remélem) úgy oldódott meg, hogy nekem nem kellett ott lennem. Legalábbis tudatomnál. És ez valami hihetetlen felszabadító érzés. Csak úgy átadni valakinek a nagy, terhes batyut (akiben persze maximálisan és még annál is jobban megbíztam – mármint a valakiben, nem a batyuban :)), hogy nesze, innentől a tiéd, oldd meg, aztán engem kelts fel azzal, hogy minden tökéletesen klappolt, az én feladatom pedig mostantól az, hogy aludjak, pihenjek, vigyázzak magamra. És hát tulajdonképpen éppen ez történt.
Igaz, a szobatársak történetei is jól jönnek ilyenkor, átérzem, hogy az én ügyem milyen kis csekélység néhányukéhoz képest. Ott volt pl. J. a mellettem lévő ágyon, aki azért érkezett tegnap reggel a kórházba, hogy ultrahangon megnézze a 8 hetes magzatát - ahol is közölték vele, hogy a babának már nincs szívhangja, úgyhogy a fertőzésveszély elkerülése érdekében azonnali bennfekvés, műtét - tulajdonképpen abortusz - és este már baba nélkül ment haza. Meglepően jól bírta egyébként, de nyilván nem lesz ez azért ilyen egyszerű. Aztán a többiek is igen súlyos operációkon voltak túl, úgyhogy én voltam a szoba kis lájtos páciense, de persze ilyen irányú tapasztalatok híján előtte azért nem bírtam túl jól a kiképzést. Pedig vittem könyvet, amire nem nagyon sikerült odakoncentrálnom (Orlando), és örömmel nyugtáztam, milyen jól szolgálja a célját az erre az alkalomra vett hosszú és sötét színű (fő paraméterek), dizájnos Mickey egeres hálóingem. És egyáltalán, van valami összetartás, valami furcsa girl-power az ilyen helyeken, amit szintén érdekes élmény megtapasztalni.
Maga a műtét, legalábbis az eleje, amire még emlékszem belőle, nagyjából olyan volt, mint amit előre vizualizáltam, de azért átélni.. hát nem kellemes. Húszan forognak az ember körül, ami mondjuk azért jó, mert nincs időm zavarban lenni és kétségbeesni, annyi mindenre kell figyelni. Persze azért a totális elveszettség így is kiült az arcomra, amit E. doktor úr azonnal enyhített, amikor először is feltette a karomra a karszalagot (mint a kisbabáknak, kábé úgy gügyögött is hozzám közben :-)), amit előtte az osztályon elfelejtettek, majd később pedig benyögte, hogy most kapok "egy szurit, amitől nagyon bátor leszek". Gondoltam, ilyen korban már nem kéne egy 4 éves szintjére regrediálni, de ettől függetlenül borzasztóan hálás voltam neki, tekintve, hogy abban a helyzetben még 4 évesnek lenni is sokkal jobb volt, mint felfogni a valóságot. Aztán az egyik altatóorvos megkérdezte, hogy "operálva volt már?", én meg csak néztem süketen (maszk volt rajta, rajtam meg lencse nem, így aztán akkor sem segített volna a szájról olvasás, ha egyébként nincs eltakarva a szája), hogy hogy jön az ide, hogy voltam-e már operában. Persze még az is átvillant az agyamon, hogy mivel nemrég néztük az Örvényben-t, most épp igennel is tudnék válaszolni a kérdésre, de addigra már összeállt bennem, hogy még mindig nem látom az összefüggést, ezért rákérdeztem, hogy mi van? Erre megismételte a kérdést, belőlem meg kitört a röhögés, és mondtam, hogy még nem. A legjobb pedig az, hogy akkor még nem is kezdték adagolni belém a "koktélt", tehát ezt mind magamtól hoztam össze.
Tényleg le a kalappal mindenki előtt, az utolsó műtősfiúig csupa igyekezet, emberség, segítőkészség jellemezte a személyzetet, és tudom, hogy baromi nagy mákom van, és hogy ez közel sem mindenhol megy így, mégis azt gondolom, alapvetően emberfüggő ez is - mint oly sok minden más. Lehet szidni az egészségügyet, de ha az emberek jók, ott a legnagyobb baj már elhárult (nyilván persze nem árt, hogy (és ha) a műtő hiperkorszerű, nyugati felszereltségű).
Emberség tekintetében a pálmát természetesen megint E. doktor úr vitte (igaz, kezdek rájönni, hogy őt nehéz lenne überelni), aki annyira hipermegagigacuki volt, hogy teljesen elaléltam, és azt hiszem, egyáltalán nem tudtam kinyilvánítani, mennyire hálás voltam neki mindezért, de talán érezte. Egyébként még a lányok is elirigyelték tőlem a kórteremben, ez azért sokat mond, főleg, hogy a többségük ugyanennyire elégedett volt a saját orvosával. :) Már első nap, amikor bejött megnézni, hogy érzi magát a kis betege (még félkómás voltam), J. közölte, hogy iszonyú szimpatikus. Aztán ma reggel, eljövetelem előtt, teljesen váratlanul beállított megint, megkérdezni, hogy aludtam (szokásos ragyogó mosoly, energia, érdeklődés aaaarrrrrghhh, ne tegyétek ezt velem), illetve elismételte, hogy s mint kell elhagyni a kórházat (még majd menjek be hozzá). G., akit hajnalban hoztak vissza egy másik részlegről, csak széttárta a kezét, és hatalmas szemeket meresztve ingatta a fejét, hogy "háát eeez".... Én meg vigyorogtam, mint a vadalma, és közöltem, "mondtam, hogy jó nekem!" :-))) Ő meg megjegyezte, hogy "hát te aztán tudsz választani!" Erre persze rögtön ismertetni kezdtem, hogy az ti. úgy volt, hogy én is csak úgy megkaptam vkitől a számát, de G. már intett, és ingatta a fejét, hogy "Neeeeeem kell magyarázkodni!!!". :D Úgyhogy nem is tettem, csak élveztem, hogy mindenki engem irigyel a doktor úrért, tudva tudván, hogy van is miért. :-)
Ilyen apró közjátékoknak köszönhetően az egészből a műtét volt a legkisebb részlet, és bármennyire nem számítottam is rá, azt kell mondjam, nagyon pozitív élményként maradt bennem ez az egy nap. Lábra állva mondjuk kissé imbolyogtam, és nem tudtam eldönteni, hogy az elgyengültség és a remegő lábak a tegnapi étrendemet kitevő egy egész pohár epres joghurtnak, a 24 óra szinte csak fekvésnek vagy E. doktor úrnak voltak-e köszönhetők, de gyanítom, valahol a három összegéből jött ki ez a végeredmény. :D Vissza azért mégsem megyek, nyilván fontos tényező volt a vidám felhangokban, hogy semmi komollyal nem kellett szembenéznem. Mindenesetre most valahogy úgy érzem, amíg vannak a világban ilyen emberek, mint E. doktor úr és az összes többi kórházi dolgozó, akikkel találkoztam, és ha már olyan történik, amit magamtól úgysem tudok megoldani, legalább rájuk bízhatom magam, akkor kicsit helyrebillen az a jellemzően folyamatos kibillenésben lévő egyensúly.
Itthon meg egész nap használhatatlan voltam, először bedőltem aludni, aztán meg megmozdulni is nehéz volt, nem kaptam levegőt, 2 percnél többet nem bírtam ülve. Kicsit váratlanul ért ugyan, de mindegy, a mát úgyis a pihenésnek és az evésnek szántam, aztán holnaptól munka. Ha másképp nem, ágyban, párnák közt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése