Nyári elhavazódás

Nincs időm írni, pedig klassz volt vasárnap a WAMP, meg egy csomó jó dolog történik, de vsz. eddigi pályafutásom legdurvább 2 hónapja vár rám (ami az idei első negyedév fényében nem valami jó hír). Ráadásul a 2 hónapnak már 3 napja el kellett volna kezdődnie, de ennek tetejébe még halogatom is. Úgyhogy holnaptól belevetem magam a mélyvízbe, aztán majd néha feljövök levegőt venni.

Nyári fáradtság

Képtelen vagyok elkezdeni dolgozni. Pedig tegnapi álmatlan éjszakám elején összeadtam, hogy az elkövetkező két hónapra már most rettentően el vagyok havazva, és addig ez lehet még komolyabb. Ráadásul tegnap megkaptam, hogy heti 2-3x ki kéne feküdnöm a napra, meg hát nyár van, töltekezzek, pihenjek, hiszen most volt ez a műtét is, rám fér. Igen. Rám férne. Ezt én is érzem, de esély sincs rá. Ma viszont még egyszerűen nem bírtam dolgozni. Érdekes módon ami éjszaka nem megy (alvás), azzal napközben semmi gondom, kidőltem pár órára, és utána is csak a gyümölcsvásárlási kényszer ugrasztott ki (nem beszélve arról, hogy tegnap óta vsz. Mamma Mia! túladagolást kaptam, ugyanis azt álmodtam, hogy egy csapat görög meg akar ölni :D). Olyan, mintha még mindig az a pár héttel ezelőtti altatás éreztetné a hatását, pedig vsz. már nem, csak szimplán az, hogy tényleg nem pihentem ki magam utána, és nagyon kellett volna. Most is érzem, hogy szükségem van még erre a napra, bármennyire nyomnak is a munkaterhek. És bár nem tervezek semmiféle nyaralást (a fentiek fényében tkp. lila gőzöm sincs, hogy férne bele), valamit muszáj lesz kitalálni. Szeretnék legalább egy hetet, amikor nincs olyan, hogy "kell".

A nap örömhíre, hogy még két évad egészen biztosan lefut majd a Damagesből. Tudom, nagyon gázul néz ki, ha most azt mondom, hogy tudtamtudtamtudtaaaam, de így van. Valahol legbelül tudtam. A DirecTV előtt pedig a szándékért már most emelem kalapom, és bízom benne, hogy a színvonalat is megtartják.

Zagabo zsúr

Elvileg második felvonás, nekem az első. Mekkora élmény volt!! Őszintén bevallva kissé lelombozódva indultam el, mert tegnapelőtt megnéztük a neten, lehet-e valahol árakat találni a ruhákhoz, ugyanis eddig még nem sikerült megtudnom, legalább nagyságrendileg van-e esélyem ringbe szállni ezekért a darabokért (amik közül jó néhány eszméletlenül tetszik). És ama csekély információból, amit a világhálón felleltem, a válasz egészen kategorikus nem lett volna, amitől mérhetetlenül elszontyolodtam. Álmomban sem számítottam rá, hogy éppen pont az az 1-2 ruha lesz megfizethető, amiket nagyon-nagyon kinéztem magamnak, de mégis így lett. Végül is úgy vagyok vele, hogy általában ennek az ellenkezője jellemző (ha egy ruhát kinézek, az tuti a legeslegdrágább bármelyik üzletben), úgyhogy most az egyszer megérdemeltem. :) Ráadásul éppen az elsőszámú kedvencet sikerült felpróbálnom és megrendelnem. Igaz, mókás volt, mert G. szerint 4 mérettel nagyobb volt az ottani próbadarab, mint ami nekem kell, de szerencsére az így is látszott, hogy ez nagyon-nagyon-nagyon!! :-)

Mindemellett persze azt is jól kifundáltam, hogy legközelebb, meg majd azután mire csapok le. Addig fenem rájuk a fogam. És G. előadását meghallgatva a különböző anyagtípusokról, most már azt is tudom, hogy ha esetleg itthon textilégetésre vetemednék, melyik anyagnál kell gyors, és melyiknél lassú égésre, illetve kis vagy nagy lángra számítanom. Számomra egészen elképesztő már maga az ötlet is, hogy pont égetéssel lehet megállapítani egy anyagról, milyen összetételű. A tiszta gyapjú pl. lassan, kis lánggal ég, ami hamar ki is alszik, ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy gyufával szinte nem lehet meggyújtani (gyerekbiztos, a jövőre vonatkozóan megjegyzem :P). Volt egy pont, ahol a rendkívül hevesen égő pamut elkezdte felfalni a tányéron az egyéb maradék anyagokat, de aztán egy második tányérral B. véget vetett az ámokfutásának. Kiderült még, hogy egy selyemszál általában 4-600 méter hosszú, de lehet 3000 méteres is, és hogy - bár a szőtt kelme már nem -, maga a szál rugalmas. De ami a legjobb, hogy választ kaptam egy olyan kérdésre, amire már évek óta kerestem tudat alatt a választ. G-nek (ez egy másik G.) anno az összes biciklis cucca az a legrosszabb merő műszál volt, amit én utoljára 10 éves koromban hordtam kényszerből melegítő formájában, és amit már akkor is utáltam. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy ha spéci szaküzletből szerzi be ezeket, hogyhogy ilyen szörnyületes anyagból készítik őket, amibe, ha felveszi, simán attól beleizzad az ember, hogy létezik, az meg aztán végképp nem, hogy hogy bírja elviselni magán biciklizés közben. De kiderült, hogy a műszálnak nagyon rossz a vízmegtartó képessége, tehát átereszti magán a hőt, az izzadságot, mindent, és villámgyorsan megszárad, ezért pl. sportoláshoz sokkal jobb, mint a pamut, ami meg csatakosra vizesedne, és sokáig nem száradna meg. Valahol mindig is éreztem, hogy kell, legyen értelmes magyarázat erre a rejtélyre. :D Jó kis gyorstalpaló volt, egészen beavatottnak érzem magam az anyagok világába. :)

Persze említést kell még tenni a csodálatos kilátásról (Parlament), és a rettenetesen finom pity-puty sütiről, amit - a nevéből kiderül :P - ripsz-ropsz el is lehet készíteni. Volt továbbá másik kétféle süti, szörp, vidám hangulat, jó beszélgetés - mi kell még? B. pedig vérbeli marketingesként már menet közben feltöltötte a készült képeket fb-ra, úgyhogy gyönyörködhettünk azokban is. G. pedig megkérdezte, hány év van közöttünk I-vel. Mondtam, hogy öt perc. Nagy volt a derültség. :)

Ezután természetesen el kellett menni cipőt és egyéb kiegészítőket vásárolni, nem beszélve ugye arról, hogy amúgy is mára terveztem a ruhatár-felújítást (legalább részben). A Deichmannban azonnal kiszúrtam egy cipellőt, ami tökéletes lenne az új szerzeményemhez, de csak 41-esben volt nekik, és bármennyire próbáltam is meggyőzni magam, ez bizony nagynak bizonyult. Most elvileg az ország másik végéről bekértek egy utolsó 38-as példányt, drukkolok, hogy legyen még, és főleg, hogy jó legyen (cipőnél sosem tudni). Aztán természetesen sikerült rákattannom egy kicsit domina jellegű szandálra, aminek a színe a mostanában divatos türkiz (illetve nem is tudom, angolul ez a "teal" szín; a legpontosabb leírás, amit adhatok róla, az az, hogy úgy kell elképzelni, mint azt a két övet, amit Anne Hathaway Andyje kiröhög Az ördög Pradát viselben, és erre Meryl Streep Mirandája előadja a "cerulean blue" monológot :-)).

WAMP-ra viszont nem mentem, mert mint kiderült, ma nem volt, így ékszerem csak jövő héten lesz, de nem baj, így is sok mindent elintéztem, és sok pénzt el is költöttem. Bár arányaiban rengeteg hasznos dolgot kipipálhatok a listámon, úgyhogy legalább megvan a sikerélmény. Innen már továbbmenni is könnyebb.

Nézőpont kérdése

Épp azt ecseteltem I-nek, hogy valami irdatlanul kívánom a lazacot, fel tudnék falni belőle egy egész kilót (miután ma már ettem, persze). Erre közölte, hogy rákaptam a luxuskajára, bár ha Finnországban élnénk, ezt parasztkajának hívnák. :-)) És milyen igaz!!

(M)elegem van

Nem voltam WAMP-on. Meg blogtalin sem, mert munka van. Plusz kánikula, pilledtség, meg visszavonulót fújni, aludni és gondolkodni akarás. Idő pedig nincs. A mostani hétvégémet viszont már nem adom.

WAMP

Vasárnap megyek a WAMP-ra. Nem tudom, milyen, még sosem jártam ott. Csak annyi biztos, hogy sok szépet lehet látni és vásárolni. Elhatároztam, hogy a vasárnapot a vásárlásnak szentelem, és egyvalamit már biztosan fogok venni.

Kinéztem magamnak egyet Panyi Zsuzsi iparművész ékszerei közül. Alapvetően nem szeretem az üveget, de Zsuzsi csoda dolgokat kreál belőle, öröm tobzódni a webboltjában a különféle portékák között. Egyrészt szépek, másrészt pedig az ötletességük nyűgöz le. A vb-s gyűrűk pl. annyira tetszenek, hogy szinte sajnálom, hogy nem hordok gyűrűt. :) Emiatt persze jól megszűröm a kínálatot, mert eleve kevés ékszert hordok, de mivel imádom a rózsaszínt, rögtön lecsaptam az eper sorbet-s medálra, illetve a puncsos botmedálra. Mármint ötletszinten. Mivel helyben van, inkább kimegyek érte a WAMP-ra személyesen, és most csak a botmedálért - a másikat meghagyom a kedves hozzátartozók számára, hogy ne maradjanak ajándékötletek híján. :-P

Zsuzsi honlapja valami gyönyörű. Ízléses, egyszerű, letisztult és persze többek között rózsaszín is. :) Ezenfelül nagyon tetszik, hogy ennyire támogatja a női vállalkozásokat, hiszen én is valami ilyesmi lennék, még ha nem is olyan területen, ahol ennyire kellene és lehetne menedzselni a cégprofilt, mint mondjuk az ő esetében. Szerintem ő ezt elképesztően jól csinálja.

Mostanában egyébként sok divattal foglalkozó videót nézek, és így hallottam róla, hogy létezik már személyi stylist, akinek az a dolga, hogy a) rendezi a gardróbot, tehát átnézi, mim van, és kidobálja a felesleges ruhákat; b) rövid elbeszélgetés után felújítja a teljes ruhatáramat; és c) ha mindez megvan, még fotózást is lehet kérni, tehát készítenek az ember lányáról (fiáról :)) egy portrésorozatot. Nagyon pöpec. A ruhatár-felújítás kb. annyiba kerül, mint Vivienne. Nem nagy kérdés, melyikre lenne most nagyobb szükségem. :P Egyelőre azért megpróbálok a saját erőmből újítani, de az ötlet érdekes, szívesen kipróbálnám, mit adna rám valaki, aki ért is mindehhez.

Spontán

Ilyen volt az előző két nap. És tekintve, hogy az utóbbi időben abban merült ki a spontaneitásom, hogy kiválasszam, a sok közül melyik munkát csináljam előbb, ez igen üdítően hatott.

Szerdán felhívott A., hogy megérdeklődje, hogy vagyok, mert olvasott az orvososdiról, de akkor már mondta is, hogy itt van nála L., és mivel épp végeztem az aznapra szánt teendőkkel, spontán átugrottam beszélgetni, aztán este 10-ig mindenféle jóról szó esett, olyanokról is, amikről eddig nem, ez meg külön öröm.

Aztán tegnap spontán felhívtam G-t, miután két napja nem válaszolt az e-mailemre, hogy akkor mikor is tudnám hozzá vinni a cuccokat könyvelni, mert hát most már mindenképpen le akartam tudni a dolgot. Mire mondta, hogy máris, úgyhogy kaptam magam, és spontán elindultam. Pikk-pakk elintéztük a papírmunkát, sikerült mindent megkérdeznem, és már jöhettem is haza. Mondjuk spontán a szűk farmeromat öltöttem magamra, ami baromira rossz ötletnek bizonyult, úgyhogy hirtelen azt is eldöntöttem, a következő két hétben a szűk farmer viselését is felveszem a tiltólistára.

A legjobb mégis az este volt. Munkaügyben kellett volna találkoznom J-tal és N-val, és amikor N. ezt megtudta, kitalálta, h ő is csatlakozik J-hoz meg hozzám, így nem kell még egyszer körbefutnom a várost, ha már hazaértem. Mire megérkeztünk J-hoz, addigra ő spontán felhívta É-t is, sőt, még hatalmas tonhalas pizzát is rendelt, így csaptunk egy spontán, görbe, csajos estét (folyt a bor :D). Annyira szeretem az ilyen gyorsan szerveződő találkákat, persze össze kell jönniük, de egyrészt ez természetükből fakadóan elég gyorsan megtörténik, másrészt pedig éppen ezért sokkal különlegesebbek, mint amikor már hetek óta készülünk egy ilyen eseményre. J. ráadásul bemutatta nekünk Vivienne-t, akibe azonnal beleszerettem. Hiába, megveszek az ilyen ízlésesen nőies tervezésű dolgokért. Szerdán épp megcsodáltam L. ugyanígy kifejezetten női telefonját, amit szintén tekergő cirádák díszítenek, sőt - természetesen - még menstruációs naptár és kalóriaszámláló (!) is van benne. :) Vivienne ilyen extrákkal, azt hiszem, nem bír, de neki még a billentyűzete is piros, így ennél durvább dolgokat is megbocsátunk neki.

J. eljövetelkor spontán rám sózta a pizza maradékának egy részét (maradék = 2/3), én meg itthon fél 12-kor spontán úgy döntöttem, hogy bevágok még egy szeletet belőle. Így ma teljesen előre megfontolt módon valószínűleg nem fogok enni semmit.

Több nap, mint kórház

Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor ma délután jól kiadtam magamból, milyen szuper élmény is maradt ez a kórházasdi - csak aludnom kellett a csuda kényelmes, pihe-puha ágyikóban, zöldre nézett az ablakom (merthogy a legjobb, ablak melletti ágyat kaptam), a mosdó bent volt a szobában (tisztára, mint a szállodában), ráadásul szuperjófej szobatársakkal és kedves, odaadó személyzettel hozott össze a sors. Itthon azzal vicceltem, hogy annyira jó volt, megyek is vissza. :) Ja, hogy közben még egy műtét is lezajlott - semmiség, azt a kis részletet el is tudom felejteni. Nem mellesleg azért, mert hosszú idő óta végre valami úgy történt, úgy ment előre és (remélem) úgy oldódott meg, hogy nekem nem kellett ott lennem. Legalábbis tudatomnál. És ez valami hihetetlen felszabadító érzés. Csak úgy átadni valakinek a nagy, terhes batyut (akiben persze maximálisan és még annál is jobban megbíztam – mármint a valakiben, nem a batyuban :)), hogy nesze, innentől a tiéd, oldd meg, aztán engem kelts fel azzal, hogy minden tökéletesen klappolt, az én feladatom pedig mostantól az, hogy aludjak, pihenjek, vigyázzak magamra. És hát tulajdonképpen éppen ez történt.

Igaz, a szobatársak történetei is jól jönnek ilyenkor, átérzem, hogy az én ügyem milyen kis csekélység néhányukéhoz képest. Ott volt pl. J. a mellettem lévő ágyon, aki azért érkezett tegnap reggel a kórházba, hogy ultrahangon megnézze a 8 hetes magzatát - ahol is közölték vele, hogy a babának már nincs szívhangja, úgyhogy a fertőzésveszély elkerülése érdekében azonnali bennfekvés, műtét - tulajdonképpen abortusz - és este már baba nélkül ment haza. Meglepően jól bírta egyébként, de nyilván nem lesz ez azért ilyen egyszerű. Aztán a többiek is igen súlyos operációkon voltak túl, úgyhogy én voltam a szoba kis lájtos páciense, de persze ilyen irányú tapasztalatok híján előtte azért nem bírtam túl jól a kiképzést. Pedig vittem könyvet, amire nem nagyon sikerült odakoncentrálnom (Orlando), és örömmel nyugtáztam, milyen jól szolgálja a célját az erre az alkalomra vett hosszú és sötét színű (fő paraméterek), dizájnos Mickey egeres hálóingem. És egyáltalán, van valami összetartás, valami furcsa girl-power az ilyen helyeken, amit szintén érdekes élmény megtapasztalni.

Maga a műtét, legalábbis az eleje, amire még emlékszem belőle, nagyjából olyan volt, mint amit előre vizualizáltam, de azért átélni.. hát nem kellemes. Húszan forognak az ember körül, ami mondjuk azért jó, mert nincs időm zavarban lenni és kétségbeesni, annyi mindenre kell figyelni. Persze azért a totális elveszettség így is kiült az arcomra, amit E. doktor úr azonnal enyhített, amikor először is feltette a karomra a karszalagot (mint a kisbabáknak, kábé úgy gügyögött is hozzám közben :-)), amit előtte az osztályon elfelejtettek, majd később pedig benyögte, hogy most kapok "egy szurit, amitől nagyon bátor leszek". Gondoltam, ilyen korban már nem kéne egy 4 éves szintjére regrediálni, de ettől függetlenül borzasztóan hálás voltam neki, tekintve, hogy abban a helyzetben még 4 évesnek lenni is sokkal jobb volt, mint felfogni a valóságot. Aztán az egyik altatóorvos megkérdezte, hogy "operálva volt már?", én meg csak néztem süketen (maszk volt rajta, rajtam meg lencse nem, így aztán akkor sem segített volna a szájról olvasás, ha egyébként nincs eltakarva a szája), hogy hogy jön az ide, hogy voltam-e már operában. Persze még az is átvillant az agyamon, hogy mivel nemrég néztük az Örvényben-t, most épp igennel is tudnék válaszolni a kérdésre, de addigra már összeállt bennem, hogy még mindig nem látom az összefüggést, ezért rákérdeztem, hogy mi van? Erre megismételte a kérdést, belőlem meg kitört a röhögés, és mondtam, hogy még nem. A legjobb pedig az, hogy akkor még nem is kezdték adagolni belém a "koktélt", tehát ezt mind magamtól hoztam össze.

Tényleg le a kalappal mindenki előtt, az utolsó műtősfiúig csupa igyekezet, emberség, segítőkészség jellemezte a személyzetet, és tudom, hogy baromi nagy mákom van, és hogy ez közel sem mindenhol megy így, mégis azt gondolom, alapvetően emberfüggő ez is - mint oly sok minden más. Lehet szidni az egészségügyet, de ha az emberek jók, ott a legnagyobb baj már elhárult (nyilván persze nem árt, hogy (és ha) a műtő hiperkorszerű, nyugati felszereltségű).

Emberség tekintetében a pálmát természetesen megint E. doktor úr vitte (igaz, kezdek rájönni, hogy őt nehéz lenne überelni), aki annyira hipermegagigacuki volt, hogy teljesen elaléltam, és azt hiszem, egyáltalán nem tudtam kinyilvánítani, mennyire hálás voltam neki mindezért, de talán érezte. Egyébként még a lányok is elirigyelték tőlem a kórteremben, ez azért sokat mond, főleg, hogy a többségük ugyanennyire elégedett volt a saját orvosával. :) Már első nap, amikor bejött megnézni, hogy érzi magát a kis betege (még félkómás voltam), J. közölte, hogy iszonyú szimpatikus. Aztán ma reggel, eljövetelem előtt, teljesen váratlanul beállított megint, megkérdezni, hogy aludtam (szokásos ragyogó mosoly, energia, érdeklődés aaaarrrrrghhh, ne tegyétek ezt velem), illetve elismételte, hogy s mint kell elhagyni a kórházat (még majd menjek be hozzá). G., akit hajnalban hoztak vissza egy másik részlegről, csak széttárta a kezét, és hatalmas szemeket meresztve ingatta a fejét, hogy "háát eeez".... Én meg vigyorogtam, mint a vadalma, és közöltem, "mondtam, hogy jó nekem!" :-))) Ő meg megjegyezte, hogy "hát te aztán tudsz választani!" Erre persze rögtön ismertetni kezdtem, hogy az ti. úgy volt, hogy én is csak úgy megkaptam vkitől a számát, de G. már intett, és ingatta a fejét, hogy "Neeeeeem kell magyarázkodni!!!". :D Úgyhogy nem is tettem, csak élveztem, hogy mindenki engem irigyel a doktor úrért, tudva tudván, hogy van is miért. :-)

Ilyen apró közjátékoknak köszönhetően az egészből a műtét volt a legkisebb részlet, és bármennyire nem számítottam is rá, azt kell mondjam, nagyon pozitív élményként maradt bennem ez az egy nap. Lábra állva mondjuk kissé imbolyogtam, és nem tudtam eldönteni, hogy az elgyengültség és a remegő lábak a tegnapi étrendemet kitevő egy egész pohár epres joghurtnak, a 24 óra szinte csak fekvésnek vagy E. doktor úrnak voltak-e köszönhetők, de gyanítom, valahol a három összegéből jött ki ez a végeredmény. :D Vissza azért mégsem megyek, nyilván fontos tényező volt a vidám felhangokban, hogy semmi komollyal nem kellett szembenéznem. Mindenesetre most valahogy úgy érzem, amíg vannak a világban ilyen emberek, mint E. doktor úr és az összes többi kórházi dolgozó, akikkel találkoztam, és ha már olyan történik, amit magamtól úgysem tudok megoldani, legalább rájuk bízhatom magam, akkor kicsit helyrebillen az a jellemzően folyamatos kibillenésben lévő egyensúly.

Itthon meg egész nap használhatatlan voltam, először bedőltem aludni, aztán meg megmozdulni is nehéz volt, nem kaptam levegőt, 2 percnél többet nem bírtam ülve. Kicsit váratlanul ért ugyan, de mindegy, a mát úgyis a pihenésnek és az evésnek szántam, aztán holnaptól munka. Ha másképp nem, ágyban, párnák közt.

Bikicsunáj

A BME nyelvvizsgaközpont plakáthirdetése az ELTE-n:

"Bikicsunáj vagy Big in Japan?" :D

Most elgondolkodtam, milyen pillanatok alatt válhat ma minden jelenséggé. Egyébként pedig megemelem a kalapomat a BME-sek píárosai előtt. Ez úgymond ziccer volt, de nem mindenkinek jutott volna eszébe.