Kőkemény család

Ma még munka előtt (helyett...) méláztam a dvd-im fölött, és épp arról beszélgettem I-vel, hogy el kellene már kezdenünk az oly régóta tervezett rendezőmaratonok "lefutását" (aka: egy adott rendező filmjeinek tömeges megtekintése egy-két héten keresztül), amikor is megszületett az ötlet (na jó, nem az én fejemben, hanem az övében), hogy amúgy Julie Powell-módra egy hónapig (nem, nem egy évig :)) minden nap meg kellene nézni egy filmet, és blogot írni róla. Összevetve egy teljes menü napi legyártásával ez még mindig kivitelezhetőbbnek tűnik, de ismerve magamat, a munka- és időbeli korlátaimat, ilyesmit inkább nem fogadok meg. Inkább csak azt, hogy egy hónap alatt megpróbálok 30 filmet megnézni (összeszámoltam, a saját dvd-im között kb. 50 van, amit nem láttam még, úgyhogy utánpótlásból nincs hiány), és esetleg majd beszámolni róluk. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha a megnézést abszolválom is, a beszámolást garantáltan nem, de azért majd meglátom, mi sül ki belőle.

Ma este mindenesetre felütésnek megnéztem a The Family Stone, avagy a Kőkemény család című alkotást, ami igazán jó indításnak bizonyult. Igazándiból - mint valószínűleg sok más potenciális nézőt is - anno kissé eltántorítottak a legjobb esetben is langyos kritikák, pedig az első pillantásra Love Actuallys díszcsomagolásba öltöztetett plakát (sok arckép, piros-fehér dominancia, karácsony, masnik), a szereplőgárda (Diane Keaton, Claire Danes, Craig T. Nelson, és igen, még SJP is) és a családi/emberi kapcsolatok témája első pillantásra befutó volt nálam karácsony környékén (bár jobban végiggondolva, mivel a bemutató 2005 karácsonyára esett, talán kissé szigorú lennék a kritikusokkal, ha rájuk kenném a dolgot, abban az időben egyéb problémák miatt semmiért sem tudtam lelkesedni, így a moziért sem annyira, mint általában). Ha már LA, bár ez a film is sok szereplővel dolgozik, itt a családon belül jóval szorosabban fonódnak (és kuszálódnak) össze a szálak, és az is összébb rántja a történetet, hogy kis túlzással szinte érvényesül benne a drámai hármas egység (tér-idő-cselekmény egysége, ha valakiből nem tört volna elő hirtelen a középiskolás irodalomkönyv :)). Persze olyan Joyce-i módon, tehát bár a film három nap alatt játszódik, közben jó sok mindent megtudunk a család minden tagjáról, közös múltjukról, amiben az a legjobb, hogy - kevés kivételtől eltekintve - nem közvetlenül elhangzó információkból, hanem áttételesen elszólásokból, kérdésekből, összekacsintásokból, a kapcsolatok, a jellemek ábrázolásából áll össze. A színészek vitathatatlanul rendkívül fontos szerepet játszanak abban, hogy ez a történet ilyen valóságos, átélhető és szerethető lesz, bár meg kell hagyni, hogy a forgatókönyv kiváló - a kiszámítható, könnyed limonádé helyett, amivel a megjelenésekor riogattak, meglepően mély és tartalmas, ugyanakkor vicces és megható is egyben, ráadásul mentes a giccstől és a kliséktől. És bár nekem sosem volt ilyen nagy és pláne ilyen szeretetben élő családom, mégis rögtön azonosulni tudtam velük, sőt, valójában az a film legerőteljesebb vonása, hogy azonnal beszippant, mintha én is része lenne ennek a Kőkemény családnak. Az első pillanattól kezdve elhiszem, hogy összetartoznak, sőt, futtában még az is megfordult a fejemben, milyen jó is lett volna megtapasztalni ezt, amikor a feszültségek, a konfliktusok ellenére is egy alapvetően szeretetteljes és működő család tagja az ember lánya, ahol önmaga lehet, ahová tartozhat. A nagy többség pedig, akinek ez kijutott, kétségtelenül magára ismer majd egy-egy karakterben, vagy saját családjára a helyzetekben, párbeszédekben.

Mindenki kivétel nélkül tökéletes a saját szerepében, ám azt kell mondjam, előzetes kétségeim, illetve talán az elvárások hiánya miatt "Mention spéciale" SJP-nek, akit - bevallom őszintén - nem lévén Szex és New York-rajongó, ill. -néző, még soha, semmiben nem láttam színészkedni, itt viszont igazán nagyszerű alakítást nyújt, remekül hozza a karótnyelt, mégis (vagy talán éppen ezért) sebezhető Meredith figuráját. Éppen ő fogalmazta meg egy interjú alkalmával, hogy nagy szerencse volt, hogy az író-rendező már papíron is valódi személyiségeket teremtett, nem pedig személyiségarchetípusokat hozott létre, ami azt jelentette, hogy eleve volt lelkük a szereplőknek - elképzelhető, hogy így talán életre kelteni is könnyebb volt őket.

Bár most jön a nyár, és ez a film hangulatában inkább karácsonyi kikapcsolódásnak illik be, azért mindenképpen csak ajánlani tudom (ha hamarabb nem, hát karácsonykor :)).