No, igen, mert mint a 30 Rock eheti epizódjából megtudtuk, ez van ma. Én pedig hivatalosan is elszégyellem magam, amiért - Liz Lemonnal ellentétben - nem bírtam hű maradni önmagamhoz Anna Howard Shaw, vagyis Szent Valentin napján. Hozzá hasonlóan én is el szoktam feledkezni erről a dátumról, ámde amikor eszembe jut, úgy látszik, már nem kezelem olyan jól, mint ő. Persze például tavaly óta újabb jelentéstartalommal gazdagodott ez a nap, hiszen épp egy éve repültem ki (ismét) L-be, és nem is sejtettem, milyen fontos lesz majd az ott eltöltött két hét (és nem csak azért, mert láttam moziban a Je veux voirt Cath-tal :)). Szóval emiatt lehetne rá emlékezni, de persze a gondot nem is ez okozza.
Mivel ma sikerült időben elhatároznom, hogy Munka 2. elvégzése után Munka 3-at hagyom a fenébe, kiderült, hogy akár két mozi is beleférne még, ami, tekintve, hogy a megnézendő filmjeim listája lassan 15 tételt számlál, éppen jókor jött. Ki is néztem, mit tudnék megtekinteni, és lelkesen rákészültem, amikor is a Fb-on és a Twitteren szemembe ötlött néhány megjegyzés, amelyek arra engedtek következtetni, hogy az éttermekben iszonyatos a sorállás, és minden tömve van - a Valentin-nap alkalmából - ebédelő/uzsonnázó/vacsizó párokkal. Szorgos neuronjaimnak több se kellett, már alkották is meg az ebből fakadó összefüggéseket, hogy ti. ha az éttermekben ez van, akkor a moziban is, tkp. akár filmtől függetlenül is, de még ha lesz is elég jegy, az tuti, hogy enyelgő párokkal leszek körülvéve, nem is beszélve arról, hogy vsz. én leszek az egyetlen, aki egy jegyet kér majd a pénztárban (máris megjelent előttem egy hitetlenkedve rám meredő jegypénztáros-szempár). Ezen eszmefuttatás után gyorsan le is vontam a következtetést: nem szükséges nekem éppen ma moziba menni (mármint persze dehogynem, mert amúgy január 1-je óta egyetlen erre alkalmas szabad percem sem volt, de elméletileg végül is nem létfontosságú). Egy pillanattal utána viszont már kezdődött is az elképedés, a tépelődés és lelkifurdalás, hogy ugye nem komoly, hogy ez engem érdekel???
És igazándiból nem is értem, miért. Mindig egyedül járok moziba, és egyszer régen, ha nem is konkrétan, de tudat alatt egészen biztosan megfogalmaztam magamnak, hogy soha, de soha nem fogom hagyni, hogy ilyen irányú érzések befolyásolják a tetteimet. Pedig az a furcsa, hogy teszek rá nagy ívben, mit gondolnak mások, sőt, a legnagyobb valószínűség szerint a kutya sem foglalkozna sem velem, sem senkivel, mégsem akarom kitenni magam ennek a "közösségi" élménynek órákon keresztül. Más szóval gyenge vagyok, és gyáva, és fikarcnyit sem méltó Liz Lemonhoz. Mennyivel egyszerűbb volt tavaly, igyekezni a reptérre, várni ott még pár órát, aztán délután már M. kocsijában ülve döcögtem L. felé, B-ban voltam, távol mindentől és mindenkitől, ami és aki által megítélve érzem magam. A. tuti nem lenne büszke rám, ha elmondanám, hogy hagytam, hogy ilyen mértékben maguk alá ássanak a saját (teljesen irreális) érzéseim.
Ráadásul mindez most már tényleg olyan gáz, hogy a végén még fogom magam, aztán csakazértis elmegyek...
remélem elmentél! teljesen egyetértek veled! én például színházba járok többnyire egyedül és egy csomóan furcsán néznek rám. De ez csak őket minősíti!
VálaszTörléspuszi!