Tisztaság fél egészség?

Ezt egy barátnőm rakta ma ki facebookon, és hozzá hasonlóan én is elmondhatom, hogy ez az életfilozófiám. De csak félig viccesen. Ugyanis nálam ez a gyakorlatban pontosan így működik. Illetve, no, szóval ezen az elven, de fordítva. Csak nagyon ritkán jutok el a takarításig, egyszerűen - még ha időm lenne is rá, ami egyébként nincs - nem bírom rávenni magam, hogy rendszeres heti programot csináljak belőle, mert úgy érzem, elveszik az életemből egy csomó olyan idő, amit értelmes, értékes tevékenységekre fordíthatnék. Te jó ég, hát még hajat sem sikerül minden héten mosnom, nem jutok el hetente moziba, a legtöbbször nincs legalább heti egy nap, amikor kialszom magam, és franciára sem tudok legalább hetente tanulni - akkor pont a takarításnak szorítanék helyet? Persze nálam is megvan azért az a határ, amikor már átbillen a belső mérce, és muszáj ráncba szednem a körülöttem kialakult disznóólat, csak ez a szint valószínűleg messze esik az átlagemberétől (a tiptop és a ragad-minden-a-mocsoktól skálán utóbbi pólus felé eltolódva :)). Szerintem takarítani akkor érdemes, amikor már van mit, az, hogy folyamatosan makulátlan legyen a lakás, nem vonz, sőt, azt sem hiszem, hogy bármiféle elismerést érdemel, ha enni lehet a padlóról. A legfontosabb a hatékonyság: dömping- és kampányszerűen beiktatni akkor, amikor már érzésre is megéri rááldozni azokat a bizonyos órákat, hogy ne váljon az ember lánya a hajléka rabszolgájává. Nos, azt hiszem, ettől esetemben egyáltalán nem kell tartani. :)