Black Swan

Tegnap moziban voltam. 3 perccel fél hét előtt értem oda a foglalt jegyemért, amit az előadás kezdete előtt legkésőbb fél órával át kell venni. A 19 órási Fekete hattyút kívántam megnézni, és igencsak leesett az állam, amikor érkeztemkor, pontosan 18:27-kor a Puskin mozi teljes előterében kígyózott a sor. Rengetegen voltak. Halványan elfogott az aggodalom, hogy elektronikus foglalásról lévén szó, ez is automatikusan törlődik majd e röpke három perc elteltével, de megnyugtattam magam, hogy biztosan tudják, hogy még sokan állhatnak a sorban foglalt jegyért. Így is volt, sőt, kiderült, hogy többen a 18:45-ös King's Speech-re is pályáztak volna - a körülöttem állók többsége már hiába.

Így járt a közvetlenül mögöttem várakozó srác és lány is, akik, amikor már elegendő közelségben jártunk a háromnegyed héthez, a jegyárusító ablakához azonban még korántsem, elkezdték bőszen bújni a Pesti Estet, van-e más lehetőség, így rá is bukkantak a Black Swanra. Kiderült, a srác már látta, így hogy elüssék az időt, na meg persze gondolom azért, hogy meggyőzze a lányt arról, mennyire érdemes megnézni, elkezdte fennhangon mesélni a sztorit. Egy cseppet elkezdett felfelé emelkedni a vérnyomásom, mert filmeknél alapelv nálam (csakúgy, mint a könyveknél), hogy előre minél kevesebbet tudok meg róluk, hogy a túl sok információ ne rontsa el a befogadás élményét. Az előzetest általában csak egyszer-kétszer nézem meg, az alapján eldöntöm, hogy érdekel-e, és mire a mozikba eljut, nagyjából el is felejtem a konkrét elemeket, így tökéletes tudatlansággal ülök be a vetítésre.

Azóta vagyok óvatos a kritika- és fülszövegolvasással, amikor is évekkel ezelőtt a Howard's End hátulján elolvastam a kis összefoglalót, majd a könyvnek nekikezdve idővel rájöttem, hogy amit a hátoldalon kiindulópontként tüntettek fel, valójában kb. a 130. oldalon történik, és már fordulópontot jelent az előzőekhez képest. Azt gondolom ezért, hogy könyves és filmes körökben a "spoiler alert" az alapvető kulturáltság jele, mert ha az ember megtud valamit, itt nincs "undo" gomb. Kikutatni mindig ki tudjuk a hiányzó adatokat, ha valami még homályos, vagy eddig nem hallottunk róla, de azt, amit elmondtak nekünk, nem lehet szándékosan "elfelejteni". Visszatérve tehát a Puskin előterébe, mi a fenét csináljon az ember lánya, amikor ott áll a tekergőző sorban, kiállni nincs lehetősége, mert egyedül van, 1 percen belül várhatóan nem ér el az ablakig, hogy átvegye a jegyét, és gyors ütemben hallótávolságon kívülre kerüljön, be meg mégsem foghatja a fülét, az "erősen másra koncentrálok" pedig azért nem megoldás, mert minél jobban el akarom terelni a gondolataimat, annál inkább csak a srác hangjára vagyok képes figyelni... Fontolgattam, hogy udvariasan hátrafordulok, és megkérem, mellőzze már a mesélést, amíg be nem jutok a terembe, ha már idáig kibírtam, ne a célegyenesben lőjék le a poént. Aztán persze a nyusziság győzött megint, nem fordultam, hanem elkezdtem dúdolni magamban, ami viszont nem segített. Hál'istennek mikor már vagy két perce mondta a magáét, és szerencsére csak egy olyan lényegi infót és néhány viszonylag ártalmatlan körülményt árult el, amiről addig nem hallottam, közölte, hogy "hát a végét nem mondom el", én meg örömmel konstatáltam, hogy megúsztam. Utána kicsit kárörömmel hallottam, hogy mire odaértek a jegyárushoz, a King's Speech-re már minden jegy elfogyott, a Fekete hattyúra pedig végül nem kértek.

Ezután beálltam a tömegbe, kivárni a soromat, amíg beengednek a terembe. És annyira, de annyira jól éreztem magam. Néztem a gyönyörű belső teret, a zsibongó előcsarnokot, a sok filmszerető embert, és azt éreztem, hogy ide tartozom, hogy jó helyen vagyok. Egyetemista koromban éreztem ezt utoljára, akkor szinte konstansan, és szenzációs, ahogy ez a megnyugtató bizonyosság és derűs hangulat visszatér egy-egy pillanatra. Örültem, hogy kifogtam egy ilyen estét, mert ritkán megyek "főműsoridőben" moziba - vagy túl korán, vagy túl későn, ami a legtöbbeknek nem ideális. De tegnap szinte telt ház volt, alig 1-2 szék maradt üresen a nagyteremben.

És a film meg is érte az érdeklődést. Most az egyszer igazán nagy örömmel tölt el, hogy nem tudok szakmai kifogásokat emelni, mert amit emberileg kap tőle a néző, az lenyűgöző. Persze valószínűleg számít, hogy a néző nő, hogy valaha táncos és a fehérnél is fehérebb hattyú volt, és hogy ugyanúgy végigjárta önmagában a saját fekete hattyú lényét kutató utat, mint Nina a vásznon. Hajszálpontos lélekábrázolás, mesteri feszültségkeltés és természetesen Natalie Portman zseniális alakítása. Bujdosó Bori kritikájával - történelmi pillanat - az utolsó szóig egyetértek (a leadben is figyelmeztet rá, de azért szólok, hogy ezt csak az olvassa, aki látta már a filmet). Szerinte nehéz nem párhuzamot vonni Nina és Natalie önmagára találása között, és a film végén én is pontosan ezt éreztem. Natalie-t az életben mindig nagyon jelentéktelennek tartottam, nem is értettem, miért van úgy oda tőle mindenki. Helyes lány, persze, de totálisan szürke és tucat, ha csak úgy meglátnám valahol, egyáltalán fel sem tűnne, mert annyira semmilyen. Ebben a filmben viszont olyan, mintha ő maga is átlényegülne, egyszerűen gyönyörű és sugárzik, ami egészen biztosan hozzátett ahhoz, hogy ilyen erős és hiteles lett a végső alkotás. Olyan élmény ez ismét, ami felette áll a csillagozásos, pontrendszeres értékelésnek, a strigulázásnak, a "filmnyelvi" elemzésnek. Csak újra és újra hallani akarom A hattyúk tavát, nézni a piruetteket, a balettcipőket, ezt a világot, amit imádok, és legfőképp Nina megrendítő és felemelő átalakulását.

Az, hogy valójában egy "erotikus thrillerről" van szó, fel sem merült bennem, én az elejétől a végéig egy lélektani drámát láttam. Az mondjuk igaz, hogy az utolsó fél órában annyira lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy meg sem moccantam, és csak a vége főcímnél vettem észre, hogy a keresztbe tett lábam teljesen beállt és csak nagy fájdalmasan tudtam kiegyengetni. Pedig filmes L. barátnőm szerint ennél Aronofsky összes filmje jobb. Kétlem ugyan, hogy egyetértenék vele, de azért azt mondom, akkor hajrá, meg kell nézni mindet. :)

Persepolis

Nincs időm írni. Ez önmagában jó, mert kivételesen nem csak a munka miatt, de annyira zajlanak az események, hogy beszámolót már nem tudok készíteni róluk. Persze alapvetően azért, mert a sok történést mind a munka mellé kell bepréselni, így aztán krónikus időhiány alakul ki, ami pedig krónikátlansághoz vezet.

De, ma például munka helyett elolvastam Marjane Satrapi három képregényét. Ma hoztam el őket a "postáról" (kiszállítási pontról), és amikor hazaértem, kinyitottam az elsőt - aztán nem is bírtam többé letenni, és egy ültő helyemben végigolvastam mind a három könyvet. Kettő a Persepolis, a harmadik pedig "Asszonybeszéd" névre hallgat, és a Persepolishoz hasonlóan szókimondó, őszinte és persze hangosan vihogós. Figyelemreméltó egyébként, hogy ennyire lenyűgözött, lévén a rajzfilmet már vagy négyszer láttam, úgyhogy azt hiszem, határozottan megállapíthatom, hogy ez egy bitangjó alkotás.

Mellesleg a képregény részletesebb is, mint a film volt, így ez esetben, ha valaki még egyikkel sem találkozott, kivételesen a film majd könyv sorrendet ajánlanám. Érdekesség még, hogy a fordító Bertrand Cantat magyar ex-neje; ez a Persepolis 2. fordítói utószavából derül ki, már azok számára, akik a nevéből nem jöttek rá (mint pl. én). És még egy érdekesség, hogy anno pont ugyanabban az utcában találkoztak Marjane-nal a fordítás részleteinek megbeszéléséhez, ahol októberben megszálltunk Párizsban. :)

Most akkor talán vissza kellene térnem a francia munkámhoz, ami a szokásos módon véres verejtékkel készül. Igaz, ez megint egy újabb szint, de néha értékelném, ha felülről megközelítenénk azt a k+1-es szintet.*

*A módszertanban a k+1 az az optimális szint, ami épp annyival haladja meg a tanuló képességeit, ami már kihívást jelent számára, de még nem annyira nehéz, hogy elmenjen a kedve a tanulástól, debilizáló szorongás legyen úrrá rajta, vagy legalábbis bele kelljen szakadnia a feladat elvégzésébe.

A nap kérdése

Katarzisértékű-e, ha az ember lánya hatossal kezdődő, hat számjegyű diákhitel-tartozását egy laza gombnyomással átutalja, le(fel-?)nullázva ezzel egyszer s mindenkori negatív egyenlegét?

Válasz: igen.

Tavaszvárás(?)

Nem értem az embereket. Mi ez a sok "legyen már tavasz!" vinnyogás szerte a neten? Lépten-nyomon ilyeneket olvasok - ma például egy divatblogon állítottak össze olyan szettet, amit most szívesen viselnének - már ha a tavasz úgy döntene, hogy beköszönt. Emberek! Február 2-a van! Én meg már legalább másfél hónapja itt-ott, de január eleje óta aztán tkp. mindenhol abba ütközöm, hogy egyesek a méltatlantól az egyenesen sértett hangnemig mindenféle módon előadják, hogy bizony itt lenne már az ideje, hogy kitavaszodjon, hiszen mégsem járja már ez az ítéletidő így ... januárban? februárban? De miért is?

Értem én, hogy sokan utálják a hideget, a telet, a sötétet, azt, hogy bundabugyit kell felvenni, de miért nem lehet a jelent élni, annak minden előnyével és hátrányával? Miért nem lehet ránézni a hőmérőre, megállapítani, hogy k....va nagy fagyás van, és aztán egy helyre kis téli öltözéket összeállítani? Nyáron ötven fokban ugyan mindenki panaszkodik, hogy megfullad, de még sosem hallottam, hogy valaki következetesen visszasírta volna a telet, vagy legalább sürgette volna az őszt. Soha nem értettem azokat, akik úgy gondololták, hogy felőlük aztán a tél ki is maradhatna, lehetne csak három évszak, vagy még jobb, egész évben nyár. Én sosem tudtam volna igazi kedvenc évszakot kiválasztani, olyat pedig végképp nem, amelyikért az összes többit elcserélném. Hiszen így kerek az év, a világ, az élet. Bizonyára a megszokás mondatja ezt velem, és ha Ausztráliában nőttem volna fel, nem ácsingóznék a négy évszak után, de mivel a körülmények másképp alakultak, így egyikről sem tudnék lemondani.

Még úgy sem, hogy éppen a tavasz egyáltalán nem kedvencem. A fentiekben is kétségtelenül meghatározó szerepet játszik, hogy ezt szeretem a legkevésbé az évszakok közül. Azt ugyan nem mondanám, hogy utálom, bár ez csak az utóbbi egy-két évben változott meg, előtte kifejezetten fájt, amikor elkezdett kitavaszodni. Az oka sem volt olyan triviális, mint azt gondolnánk, hogy ugye mindenkinek vannak kedvenc meg nemszeretem évszakai, az ugyanis azért - nyilván sok más emberhez hasonlóan - még nekem is feltűnt, mennyire bizarrul hangzik maga a mondat: "utálom a tavaszt". Pedig így volt. Nyáron már helyben vagyunk, csak az az átmenet, az a kigubózás a biztonságos téli vacokból, az az (újjá)születés ne lenne. Attól sírhatnékom, menekülhetnékem, visszafordulhatnékom van. Minden évben, újra és újra.

Igaz, ma már jobban viselem, bár ebben a tudatos lelki munka mellett feltehetőleg annak is nagy szerepe van, hogy az éghajlatváltozás kiszolgálja az igényeimet: a tavaszból egyre kevesebb jut. Sok éve egyszer csak minden átmenet nélkül nyár lesz. Aztán persze megintcsak el lehet mondani, hogy nahát, idén is kimaradt a tavasz, pedig ha nem maradt volna, akkor most mennyire jól jönne ez a lelkesen megválogatott tavaszi összeállítás.

Február

És ha már megkezdődött ez a hónap is, íme, időben az ide tartozó naptár (már csak azért is, mert az illusztráció márciusra aktualitását veszítené):

Négy hölgy

Ezt a képet ma találtam (köszönjük, A. Community), az idei "Les enfoirés" rendezvényen készült. Itt sorakozik az a négy francia hölgyemény, akiknek a zenéjét a rám jellemző átlagnál (értsd: soha) (jóval) többször hallgattam/hallgatom. Vicces, hogy pont Alizée-t és Nolwennt már messze Belgium után ismertem meg, mégis ők a nagy kedvencek. Amel és Jenifer viszont meghatározó alakjai a franciatanulásomnak és életem eddigi legszebb évének. Jók így együtt. :)

Alizée, Nolwenn, Amel, Jenifer

Nyertem!

Bizony, ma esti rövidfilmvetítésre belépési jogot, másodmagammal. Így kell ezt csinálni. Utolsó nap láttam meg, hogy egy könnyed kérdésre (Melyik filmfesztiválon debütált nemzetközi porondon az "Itt vagyok" c. rövidfilm) adott helyes válasszal lehet pályázni, úgyhogy gondoltam, ezen ne múljon, menjen az e-mail. Valamiért éreztem, hogy ezennel szembemegyek majd a jövendőmondó cigányasszony által 3 éve a tenyeremből kiolvasott megállapítással, és magam mellé szegődtetem a szerencsét.

Hozzáteszem, nagy motiváló erőt jelentett, hogy 80 résztvevőt sorsoltak, így gondoltam, ez talán még az én alacsony fortunafaktorom mellett is meglehetősen tág keret. Aztán persze kiderült, hogy I. is játszott, ő viszont nem volt a nyertesek között. Duzzogva megjegyezte, hogy meg van sértődve, és tuti, hogy 81-en küldtek be helyes megfejtést. *röhög*

Január...

... volt. Munka, aztán munkahalogatás, és megint munka. Ez jellemezte ezt a hónapot, így nem volt még időm feltölteni a vonatkozó naptároldal képét, de most íme:

Nem hittem, hogy tényleg kapok még egy Múminos kalendáriumot, de I. ötletei úgy látszik, kifogyhatatlanok. Egyébként már karácsonykor közölte, hogy megvan a jövő évi terve is. Néha én is elgondolkodom, tényleg azonos-e a DNS-ünk. Tuti magába szívta az összes kreativitást még odabent, nekem meg csak a fölösleg maradt. Bosszúból, amiért nem nyomtam a talpamat az orrához, hogy ne nőjön tovább.